Az 1932-es matanza és az azt követő fél évszázados katonai uralom nem érthető meg a 19. század végén kialakult kávégazdasági birtokrendszer nélkül, amelyet A 19. századi liberális állam és a földkérdés mutatott be. Az 1930-as évek elejére a földtulajdon koncentrációja, a mezőgazdasági munkások kiszolgáltatottsága és a világgazdasági válság együttesen olyan társadalmi feszültséget hozott létre, amelyet a katonai erőszak és a politikai zártság fél évszázadon át elfojtott, de nem oldott meg. Ez az alfejezet az 1932-es felkelést és az azt követő megtorlást, a katonai uralom intézményesülését, a földkérdés és a szakszervezeti mozgalom alakulását, valamint a katolikus egyház és a társadalmi mozgalmak szerepét tárgyalja az 1970-es évek végéig.
Az 1932-es felkelés és a matanza
Az 1929-es világgazdasági válság El Salvadort a kávéexport árának összeomlásán keresztül sújtotta. A földbirtokosok a veszteségeket a mezőgazdasági munkásokra és bérlőkre hárították: csökkentették a béreket, emelték a haszonbérleti díjakat, és sok családot földje elhagyására kényszerítettek. A dokumentált levéltári iratok és a korabeli sajtó szerint a nyugati, sűrűn lakott kávétermelő megyékben – főként Sonsonate, Ahuachapán, Santa Ana és La Libertad területén – a munkanélküliség és az éhezés 1931–1932 fordulóján tömegessé vált.
A politikai válságot fokozta az 1931-es választás. A mérsékelt reformokat ígérő Arturo Araujo nyerte el az elnökséget, de kormányzása alig kilenc hónapig tartott: 1931. december 2-án a hadsereg egy csoportja államcsínyt hajtott végre, és a hatalmat Araujo alelnöke, Maximiliano Hernández Martínez tábornok vette át. Martínez azonnal felfüggesztette az alkotmányos jogokat, statáriumot vezetett be, és a hadsereget a vidéki „rend” helyreállítására utasította.
Az ellenzéki erők 1930-ban alakult Salvadori Kommunista Pártja (Partido Comunista de El Salvador, PCS) a válságot a földnélküli parasztok, a napszámosok és az őslakos közösségek felkelésének előkészítésére használta. A párt vezetője, Agustín Farabundo Martí a szovjet mintájú forradalmi programot hirdetett, de a felkelés résztvevőinek többsége nem ideológiai képzettséggel, hanem a konkrét föld-, bér- és élelmiszerkövetelésekkel azonosult. A kormányzat a szervezkedést „kommunista felforgatásnak” minősítette, és a választási regisztrációt is korlátozta. A PCS vezetőit – Farabundo Martí, Alfonso Luna és Mario Zapata – már a felkelés előtt, 1932. január 19-én letartóztatták, majd február 1-jén kivégezték.
A felkelés ennek ellenére 1932. január 22-én kitört. A nyugati megyék paraszti közösségei, köztük jelentős számú pipil őslakos, machetékkel és lőfegyverekkel támadtak meg helyi kormányzati épületeket, rendőrőrsöket és földbirtokosok udvarházait. A hadsereg és a Nemzeti Gárda (Guardia Nacional) alakulatai napok alatt leverték a támadásokat, de a megtorlás hónapokig tartott. A dokumentált túlélői visszaemlékezések és a későbbi történeti kutatások szerint a katonai egységek és a földbirtokosokból szervezett polgári fegyveresek bírósági eljárás nélkül, tömegesen végeztek ki feltételezett lázadókat, családtagjaikat és az őslakos közösségek tagjait. A megtorlás során a pipil vezetők közül José Feliciano Ama, az izalcoi közösség ismert vezetőjét is kivégezték.
A halottak számát illetően a források jelentősen eltérnek. A kormányzati iratok alacsonyabb számot említenek, a túlélők szóbeli hagyománya és a későbbi történeti irodalom azonban 10 000 és 30 000 közötti becsléseket ad meg; egyes szerzők 4 000–8 000-re teszik a veszteséget, mások ennél magasabbra. A pontos szám nem állapítható meg, mert a rezsim nem készített hiteles nyilvántartást, a tömegsírok feltárása pedig csak évtizedekkel később kezdődött. A „matanza” (spanyolul: mészárlás) kifejezést a túlélő közösségek és a későbbi történetírás használja; a korabeli kormányzat ezzel szemben „kommunista felkelés leveréséről” beszélt. Ez a fogalmi különbség ma is emlékezetpolitikai törésvonal: az 1932-es eseményt a hivatalos katonai narratíva sokáig a rend védelmeként, a túlélő őslakos és paraszti közösségek viszont etnikai és osztályalapú megtorlásként tartja számon.
A katonai rendszer intézményesülése (1932–1944)
A matanza után Martínez szilárdította meg a hatalmát. A kormány betiltotta a Kommunista Pártot, a szakszervezeteket és a paraszti szervezeteket; a hadsereg, a Nemzeti Gárda és a rendőrség a földbirtokosokkal együttműködve ellenőrizte a vidéket. A rezsim ideológiájának középpontjában a „rend”, a „haza” és a „kommunista veszély” állt; Martínez személyesen is ezoterikus-spiritiszta nézeteket vallott, amit a korabeli sajtó és a későbbi történetírás egyaránt tárgyal, de a napi politikát elsősorban a katonai kontroll, a személyes lojalitás és a birtokos oligarchiával kötött hallgatólagos szövetség határozta meg.
Az 1935-ös és 1939-es alkotmánymódosítások, valamint a rendeleti kormányzás révén Martínez 1944-ig maradt hatalmon. A választások formálisak voltak, a valódi hatalomgyakorlás a biztonsági erőkön, a helyi katonai parancsnokokon és a földbirtokosokból álló helyi eliteken nyugodott. Az 1932 utáni években a szakszervezeti mozgalom föld alá kényszerült, a független sajtót cenzúrázták, az ellenzéki politikusokat bebörtönözték vagy száműzték. A rezsim a megtorlás emlékét is politikai fegyverként használta: a „kommunista felkelés” állandó hivatkozási pont volt a reformkövetelések leszerelésére.
A katonai uralom azonban korántsem volt mentes a belső feszültségektől. Az 1940-es évek elejére a középosztály, a diákok, az orvosok és az ügyvédek köreiben erősödött a politikai nyitás iránti igény. 1944 tavaszán a kormányzat egy újabb reformkísérletet erőszakkal nyomott el, mire a polgári ellenzék általános sztrájkot hirdetett – az úgynevezett huelga de brazos caídos („keresztbe tett karok sztrájkja”). A nem erőszakos polgári engedetlenség hatására Martínez 1944 májusában lemondott, és Guatemalába távozott. Az 1944–1948 közötti években rövid életű kormányok, katonai csoportosulások és reformígéretek váltották egymást, de a hatalom szerkezete alapvetően nem változott.
Az 1948-as katonai „forradalom” és a hivatalos pártrendszer
1948 decemberében fiatal tisztek egy csoportja – a korabeli szóhasználatban „őrnagyok” (mayores) – államcsínyt hajtott végre, és Forradalmi Kormányzó Tanácsot alakított. Az 1948-as hatalomátvétel nem demokratikus forradalom volt, hanem a hadsereg modernizáló szárnyának kísérlete arra, hogy a szociális feszültségeket ellenőrzött reformokkal enyhítse, miközben megőrzi a katonai ellenőrzést és a hidegháborús antikommunista keretet. Az 1950-es alkotmány bővítette a szociális jogokat, lehetővé tette a társadalombiztosítás és a munkaügyi szabályozás kiépítését, de a hadsereget továbbra is az alkotmányos rend őrévé nyilvánította.
Az új hatalmi szerkezet központi eleme a hivatalos párt lett. A Partido Revolucionario de Unificación Democrática (PRUD) a katonai elit, a nagybirtokosok és a technokraták választási gépezeteként működött; 1961-től utódja, a Partido de Conciliación Nacional (PCN) töltötte be ugyanezt a szerepet. A hivatalos párt jelöltjei rendre katonatisztek vagy a hadsereg által támogatott civilek voltak, az ellenzéki győzelem lehetőségét pedig választási csalással, a győztesek elismerésének megtagadásával vagy közvetlen puccsokkal hiúsították meg.
Az 1950-es és 1960-as évek katonai elnökei – Óscar Osorio, José María Lemus, Julio Adalberto Rivera, Fidel Sánchez Hernández – a „kontrollált modernizáció” politikáját folytatták. Ez a politika infrastrukturális beruházásokat, lakásépítési programokat, a társadalombiztosítás kiterjesztését és a Közép-amerikai Közös Piacba való bekapcsolódást hozott, ugyanakkor fenntartotta a szakszervezeti és paraszti mozgalmak üldözését, a sajtószabadság korlátozását és a biztonsági erők széles jogkörét. Az 1961-ben meghirdetett Szövetség a Haladásért (Alianza para el Progreso) amerikai program keretében a kormányzat néhány agrár- és adóreformot jelentett be, de a végrehajtás lassú és hiányos maradt; a reformok célja nem a birtokrendszer átalakítása, hanem a kubai forradalom után megnövekedett társadalmi elégedetlenség csillapítása volt.
A földkérdés és a szakszervezetek a második világháború után
A földkérdés a katonai rendszer egész időszakában megoldatlan maradt. A kávé mellett az 1950-es évektől a gyapot, a cukornád és a szarvasmarha-tenyésztés is teret nyert, különösen a Csendes-óceán felé eső parti síkságon és a keleti megyékben. A mezőgazdasági terjeszkedés gyakran a paraszti közösségek rovására történt: bérlőket tettek ki, a közlegelőket bekerítették, a földnélküli munkások számát pedig növelte a gyapot- és cukornádtermelés idénymunka-igénye. A népszámlálási és mezőgazdasági összeírások szerint a gazdaságok többsége minifundium volt, míg a termőterület aránytalanul nagy része kevés nagybirtokos család kezében összpontosult. A pontos arányokról azonban módszertani viták folynak, mert a földhasználati kategóriák és a birtokösszeírások időben változtak.
A földnélküli és törpebirtokos parasztok – a colonos (kvázi bérlő földhasználó parasztok) és a napszámosok – tömegei súlyos létbizonytalanságban éltek. A vidéki munkásoknak nem volt érdemi szervezkedési szabadságuk; a szakszervezeti szervezőket a Nemzeti Gárda és a földbirtokosok magánfegyveres testületei megfigyelték, letartóztatták vagy elüldözték. Az 1924-ben alakult Federación Regional de Trabajadores de El Salvador (FRTS) az 1932-es megtorlás következtében gyakorlatilag megsemmisült, és az 1950-es évekig nem is alakulhatott újjá.
A városi munkásság az 1950-es évektől kezdett újra szervezkedni. A textil-, építő- és vasúti munkások szakszervezetei jöttek létre, de a kollektív szerződési jog korlátozott volt, a sztrájkokat pedig rendszerint rendőri erővel törték le. Az 1960-as évek gazdasági növekedése – amelyet részben a Közép-amerikai Közös Piac és az importhelyettesítő iparosítás hajtott – növelte a városi munkásság létszámát, de a jövedelmi egyenlőtlenségeket nem csökkentette. A szakszervezetek és a baloldali politikai pártok a hidegháborús antikommunizmus jegyében mindvégig a katonai rendszer fő ellenségei maradtak.
A katolikus egyház, a II. vatikáni zsinat és a társadalmi mozgalmak
A katolikus egyház szerepe az 1960-as évekig alapvetően konzervatív volt. Az egyházi hierarchia a földbirtokos oligarchiával és a katonai kormányzatokkal szoros kapcsolatot ápolt; a papság jelentős része a szegénységet természetes rendként, a politikai engedelmességet pedig vallási kötelességként mutatta be. A II. vatikáni zsinat (1962–1965) és különösen az 1968-as medellíni latin-amerikai püspöki konferencia azonban új irányt nyitott: a „szegények egyháza” és a társadalmi igazságosság ügye a katolikus közösségek egy részében a fennálló hatalmi viszonyok kritikájává vált.
El Salvadorban a felszabadítási teológia hatására a jezsuiták által vezetett Universidad Centroamericana (UCA) 1965-ös megnyitásától kezdve a társadalomkritikai gondolkodás egyik központjává vált. Az egyházi bázisközösségek (comunidades eclesiales de base) a városi szegénynegyedekben és a vidéki településeken terjedtek; a bibliaolvasás és a közösségi önszerveződés összekapcsolása sok hívőt a földkérdés, a munkásjogok és a politikai szabadságjogok irányába vitt. A kormányzat és a szélsőjobboldali erők ezt a folyamatot „marxista beszivárgásként” értelmezték, és a papság egy részét „felforgatóként” kezdték kezelni.
A feszültség kifejeződését jelzi Rutilio Grande jezsuita pap esete, aki a vidéki közösségek szervezésével és a munkások jogainak védelmével a helyi földbirtokosok célpontjává vált. Grande-t 1977. március 12-én gyilkolták meg; a gyilkosságot a kormányzati vizsgálat nem tárta fel, a későbbi történeti kutatás azonban a biztonsági erők és a földbirtokosok köreihez köti. Grande meggyilkolása döntő hatással volt az 1977 februárjában kinevezett Óscar Romero érsekre. Romero – aki addig mérsékelt, konzervatív egyházi embernek számított – a paptársa halála után fokozatosan a katonai erőszak, a szegénység és a jogtiprás nyilvános kritikusává vált. Rádiós homíliái, amelyeket a vidéki lakosság tömegei hallgattak, dokumentáltan felsorolták az erőszakos cselekményeket, eltűnéseket és a paraszti közösségek jogsérelmeit. Romero érsek 1977 és 1980 közötti szolgálata a katolikus egyház és a katonai rendszer viszonyának fordulópontját jelzi; életét 1980-ban oltották ki, amit a következő fejezet tárgyal.
Ellenzéki szerveződés és a katonai rendszer válsága az 1970-es években
Az 1970-es években a társadalmi elégedetlenség új szervezetekben összpontosult. A vidéki munkások közül kiemelkedett a Federación Cristiana de Campesinos Salvadoreños (FECCAS), a keresztény indíttatású paraszti szövetség, valamint az Unión de Trabajadores del Campo (UTC), a mezőgazdasági dolgozók szakszervezete. A városi szakszervezetek, a tanárok, a diákok és az egyetemi alkalmazottak szervezetei mellett 1974–1975-től baloldali tömegszervezetek is kialakultak, például a Frente de Acción Popular Unificada (FAPU) és a Bloque Popular Revolucionario (BPR). Ezek a szervezetek tüntetéseket, sztrájkokat, földfoglalásokat és diákmegmozdulásokat szerveztek, követelve a földreformot, a szakszervezeti szabadságot, a béremelést és a választási csalás megszüntetését.
A katonai kormányzat ezeket a mozgalmakat a „kommunista felforgatás” részeként kezelte. A hadsereg, a Nemzeti Gárda és különböző szélsőjobboldali paramilitáris csoportok – köztük az ORDEN (Organización Democrática Nacionalista) kormányzathoz kötődő paraszti szervezet és a Mano Blanca elnevezésű halálbrigád – célzott gyilkosságokat, eltüntetéseket, tömeges letartóztatásokat és falvak elleni támadásokat hajtottak végre. Az 1972-es választáson az Unión Nacional Opositora (UNO) ellenzéki koalíció jelöltjei, José Napoleón Duarte és Guillermo Ungo a rendelkezésre álló dokumentumok szerint többséget szereztek, de a hivatalos párt és a hadsereg megtagadta az eredmény elismerését; az ezt követő puccskísérletet leverték, vezetőit elítélték vagy száműzték. Az 1977-es választáson hasonló forgatókönyv játszódott le: a csalással kikiáltott győztes Carlos Humberto Romero tábornok lett, a tüntetőket pedig a biztonsági erők lőtték.
A választási csalások, a papság üldözése, a vidéki erőszak és a gazdasági egyenlőtlenségek együttesen aláásták a katonai rendszer belső legitimitását. A hadseregen belül a fiatalabb, reformgondolkodású tisztek egy csoportja szerint a nyílt erőszak folytatása a kubaihoz hasonló forradalmi helyzetet idézhet elő. 1979. október 15-én fiatal tisztek puccsot hajtottak végre, és Forradalmi Kormányzó Tanácsot alakítottak. Az új hatalom azt ígérte, hogy véget vet az erőszaknak, agrárreformot hajt végre, demokratizálja az országot és tiszteletben tartja az emberi jogokat. Ezzel lezárult a klasszikus katonai uralom korszaka, de az erőszak – ahogyan a következő fejezet mutatja – nem csökkent, hanem polgárháborúvá szélesedett.
Az 1932-es matanza forrásbázisa egyenetlen. A kormányzati iratok, a katonai jelentések és a korabeli sajtó a rezsim álláspontját tükrözik, és rendszerint alacsonyabb áldozatszámot adnak meg; a túlélő közösségek szóbeli hagyománya ezzel szemben a megtorlás mélységét őrzi. A halottak számára vonatkozó becslések – 4 000 és 30 000 között – módszertani becslések, amelyek az 1970-es évektől kezdődő történeti kutatásokon, a korabeli diplomáciai jelentéseken és a helyi emlékezet gyűjtésén alapulnak. A pontos szám hiánya önmagában is emlékezetpolitikai vita tárgya: egyes állami megemlékezések az alacsonyabb, a túlélő közösségek és emberi jogi szervezetek a magasabb értéket hangsúlyozzák.
A katonai rendszer forrásai között kiemelkednek a hivatalos közlönyök, az alkotmányszövegek, a választási jegyzőkönyvek, az Egyesült Államok és más államok diplomáciai iratai, valamint a katonai és rendőri szervek belső dokumentumai. A választási csalások és a puccsok esetében a dokumentáltság eltérő: az 1972-es és 1977-es választásoknál az ellenzéki és nemzetközi megfigyelői jelentések egybehangzóan csalást valószínűsítenek, de a hivatalos végeredmények továbbra is a kormánypárti adatokat tükrözik. Az egyház és a társadalmi mozgalmak történetéhez a püspöki és plébániai levéltárak, a jezsuita egyetem dokumentumai, a szakszervezeti iratok és a későbbi visszaemlékezések szolgálnak forrásul; itt a szóbeli hagyomány szerepe különösen nagy, mert a hivatalos iratok a mozgalmakat gyakran elítélően mutatták be.
Az 1993-as ENSZ-igazságbizottság (Comisión de la Verdad para El Salvador) mandátuma 1980-tól indult, ezért az 1932-es eseményeket nem vizsgálta; azok feltárása továbbra is a történészek, a helyi emlékezetcsoportok és a régészeti azonosítások feladata. A katolikus egyház szerepének megítélése is vitatott: a konzervatív egyháztörténet a papság politikai szerepvállalását túlzásnak tartja, míg a felszabadítási teológia hívei prófétai hivatást látnak benne. A könyv mindkét álláspontot bemutatja, de a dokumentált tényekre, a túlélői visszaemlékezésekre és a levéltári iratokra támaszkodik.
El Salvador 20. századi katonai uralma az 1932-es paraszti és őslakos felkelés megtorlásából nőtt ki. A matanza, amelynek áldozatszáma vitatott, de minden becslés szerint több ezerre tehető, szétzúzta a szakszervezeti és paraszti mozgalmakat, és fél évszázadra megbénította a politikai nyitás lehetőségét. Maximiliano Hernández Martínez rendszere a hadseregre, a földbirtokos oligarchiára és a „kommunista veszély” ideológiájára épült; 1948 után a katonai hatalom hivatalos pártokon keresztül intézményesült. A földkérdés alapvetően megoldatlan maradt, a szakszervezeti szabadság korlátozott volt, és a vidéki munkások szervezkedését erőszakkal fojtották el. Az 1960-as évektől a katolikus egyház egy része a felszabadítási teológia hatására a szegények ügyét képviselte, ami szembefordította a katonai rendszerrel. Az 1970-es években a paraszti, munkás- és baloldali szervezetek megerősödése, a választási csalások és az állami erőszak együttesen a rendszer válságához vezettek; az 1979-es puccs lezárta a klasszikus katonai korszakot, de a polgárháború, amint a következő alfejezet mutatja, már küszöbön állt.