Az 1990. február 25-i nicaraguai választás nem egyszerűen kormányváltást hozott, hanem lezárta a sandinista forradalom egy évtizedes kormányzati korszakát, és megnyitotta azt az átmenetet, amelyet a kritikus társadalomtudomány később „neoliberális korszakként” írt le. A fejezet az 1990-től nagyjából 2006-ig, Daniel Ortega újraválasztásáig terjedő időszakot tárgyalja: a választási vereséget és a békés hatalomátadást, a Violeta Barrios de Chamorro vezette kormány gazdasági stabilizációját és privatizációit, a fegyveres utórezgéseket, a kétpárti rendszer intézményesülését, valamint a társadalmi konfliktusokat. A „neoliberális” jelzőt a szöveg nem veszi át kritikátlanul: a kormányzati szereplők és a nemzetközi pénzügyi szervezetek ugyanezt az időszakot többnyire „strukturális kiigazításnak” vagy „piaci reformnak” nevezték, míg a bírálók a washingtoni konszenzus receptjeinek alkalmazását értették rajta.
A választást az 1987-es közép-amerikai béketerv, az Esquipulas II. megállapodás nyomán kiírt folyamat részeként tartották, amelyet a contrákkal folytatott háború és a mélyülő gazdasági válság kényszerített ki. A szavazás nemzetközi megfigyelők – köztük az ENSZ, az Amerikai Államok Szervezete (OAS) és a Jimmy Carter vezette megfigyelőcsoport – jelenlétében zajlott. A kampány azonban korántsem volt mentes a külső nyomástól: az Egyesült Államok kormánya továbbra is fenntartotta a sandinista kormány elleni gazdasági embargót, és a contrák támogatását is a választásokkal összefüggésben mérlegelte. A választás tisztaságát a megfigyelők általában elfogadták, de a kampány körülményei ma is vitatottak: egyes értelmezések szerint a szavazók a háború és a hiperinfláció fáradalmát fejezték ki, mások szerint a szavazást az amerikai nyomás és a gazdasági összeomlás közepette nem lehetett teljesen szabadnak tekinteni.
A hivatalos eredmény szerint Violeta Barrios de Chamorro, a tizennégy pártból álló Nemzeti Ellenzéki Unió (Unión Nacional Opositora, UNO) jelöltje a szavazatok mintegy 54–55 százalékát, a regnáló elnök, Daniel Ortega pedig hozzávetőleg 40–41 százalékát szerezte meg. A pontos százalékos adatokat a Legfelső Választási Tanács jegyzőkönyvei tartalmazzák, és a fejezet terjedelmi okokból nem közöl részletes táblázatot. A vereség ellenére a hatalomátadás békésen, 1990. április 25-én megtörtént, ami a közép-amerikai térségben akkoriban ritka volt. A sandinista kormányzat intézményi folytonosságot is kiharcolt: Humberto Ortega, Daniel Ortega fivére 1995-ig a hadsereg főparancsnoka maradt, a rendőrség és az államapparátus jelentős része pedig a korábbi korszakból került ki. Ez a hatalommegosztás egyszerre tette lehetővé a békés átmenetet, és konzerválta a sandinista párt befolyását a biztonsági szervekben.
A contrák lefegyverzése fokozatosan, nemzetközi ellenőrzés mellett zajlott; a hivatalos folyamat 1990 közepére nagyjából lezárult, de a volt harcosok egy része később újabb fegyveres csoportokat alakított, mert a megígért föld, hitel és biztonság nem valósult meg. A hatalomátadás tehát nem jelentette az erőszak végét, csupán a fegyveres konfliktus szakaszának lezárását.
A Chamorro-kormány (1990–1997) rendkívül heterogén koalíció volt, amely a konzervatív üzleti köröktől a volt sandinista szövetségesekig terjedt. A kormány fő célja a hiperinfláció letörése és a nemzetközi hitelezők bizalmának visszaszerzése volt. Az 1980-as évek végén a nicaraguai gazdaság összeomlott: az éves infláció egyes nemzetközi becslések szerint a négy- vagy akár ötjegyű tartományba is eljutott, az egy főre jutó jövedelem drámaian csökkent, és az ország eladósodott. A Chamorro-kormány a washingtoni konszenzusnak megfelelő programot fogadott el: leértékelte a córdobát, liberalizálta az importot és az árakat, csökkentette az állami kiadásokat, valamint megkezdte az állami vállalatok privatizációját. A támogatók szerint ezek az intézkedések stabilizálták a makrogazdasági mutatókat; a kritikusok szerint a terhek aránytalanul a munkavállalókra, a parasztokra és a városi szegényekre hárultak.
A privatizáció különösen nagy vitát váltott ki. Az 1980-as évek sandinista kormánya jelentős állami vállalatokat hozott létre, és földreformot hajtott végre; a Chamorro-kormány ezek jelentős részét magánkézbe adta. A bírálók szerint a privatizáció gyakran átláthatatlanul, a korábbi szandinista vezetők és a hazai, illetve külföldi üzleti csoportok alkujában zajlott, és a vagyon egy szűk réteg kezébe került. A kormány és a nemzetközi szervezetek ezzel szemben a hatékonyság növelését és a költségvetési hiány csökkentését hangsúlyozták. A földkérdés is kiéleződött: a sandinista földreform kedvezményezettjei, a volt contrák és a korábbi tulajdonosok között hosszú birtokviták alakultak ki, amelyeket a kormány csak részben tudott rendezni.
A gazdasági stabilizáció társadalmi ára jelentős volt. A reálbérek csökkentek, a munkanélküliség és az alulfoglalkoztatottság nőtt, és a szociális szolgáltatások – az egészségügy és az oktatás – színvonala romlott. A szakszervezetek, tanárok, egészségügyi dolgozók és szállítási alkalmazottak többször sztrájkot hirdettek; a kormány egyszerre tárgyalt és erővel lépett fel a tiltakozásokkal szemben. A chamorro-i időszakban a demokrácia formális keretei fennmaradtak, de a társadalmi állampolgárság gyengülése, a tulajdonviták és az egyenlőtlenség növekedése miatt a korszakot sokan a „befejezetlen átmenet” példájaként tartják számon.
Az 1990-es évek első felében Nicaragua nem vált teljesen békéssé. A lefegyverzett contrák egy része, valamint a sandinista hadsereg leszerelt katonái új fegyveres csoportokba tömörültek. A volt contrák közül sokan azért ragadtak fegyvert, mert a lefegyverzéskor ígért földet, állatállományt és hitelt nem kapták meg; ezeket a csoportokat a korabeli sajtó és a hatóságok „recontráknak” nevezték. Velük párhuzamosan volt sandinista katonák és parasztok is szervezkedtek, gyakran „recompáknak” nevezett csoportokban, részben a földfoglalások védelmében, részben a kormányzati politika ellen. A két csoport közötti és a biztonsági erőkkel vívott összecsapások, túszszedések és földfoglalások különösen 1991 és 1993 között voltak gyakoriak.
A halálos áldozatok száma ma is vitatott: az emberi jogi szervezetek és a korabeli sajtó becslései több tucattól több százig terjednek, de a hivatalos nyilvántartások hiányosak, és a politikai erőszakot gyakran nem különítették el a köztörvényes bűncselekményektől. A Chamorro-kormány részleges amnesztiát hirdetett, földalapokat hozott létre, és tárgyalásokat folytatott a csoportokkal, de a biztonsági erők fellépése időnként aránytalan volt. A fegyveres utórezgések hozzájárultak ahhoz, hogy az 1990-es évek Nicaraguája egyszerre volt választási demokrácia és alacsony intenzitású belső konfliktus színtere.
Az 1996. októberi választáson Arnoldo Alemán, a Liberális Alkotmányos Párt (Partido Liberal Constitucionalista, PLC) jelöltje győzött Daniel Ortega ellen. A hivatalos eredmény szerint Alemán a szavazatok mintegy felét, Ortega pedig több mint egyharmadát szerezte meg; a pontos számokat a választási hatóság jegyzőkönyvei rögzítik. A választói magatartásban ismét az erős pártos polarizáció és a szegénység, a bizonytalanság elleni tiltakozás keveredett, de a szavazást a megfigyelők általában rendezettnek értékelték.
Alemán elnöksége (1997–2002) gazdasági növekedést hozott, ugyanakkor a korrupció és a közpénzek eltulajdonítása körüli botrányok korszakává vált. A kormányzat és a hozzá közel álló üzleti körök számos állami beszerzést, privatizációs ügyletet és banki mentőcsomagot használtak fel arra, hogy magánvagyonokat halmozzanak fel – ezt a bírálók később bírósági eljárásokban is bizonyítani igyekeztek. 1998 októberében a Mitch hurrikán súlyos csapást mért az országra: a hivatalos és nemzetközi becslések szerint több ezer halálos áldozatot követelt, tízezrek váltak hajléktalanná, és az infrastruktúra jelentős része megsemmisült. A katasztrófa utáni nemzetközi segélyek és adósságkönnyítések – Nicaragua a súlyosan eladósodott szegény országok (HIPC) kezdeményezésében is részesült – ugyan enyhítették a terheket, de a segélyek elosztása körül is korrupciós vádak merültek fel.
A növekedés ellenére a szegénység és a társadalmi egyenlőtlenség tartósan magas maradt. A kormány számos nemzetközi hitelt vett fel, az adósságteher növekedett, a mezőgazdaság és a vidéki lakosság helyzete pedig különösen romlott a kávé és más exporttermékek árának ingadozása miatt. A munkaerő egy része a határokon túl keresett megélhetést: a kivándorlás Costa Ricába, az Egyesült Államokba és más országokba fokozatosan a nicaraguai családok egyik fő stratégiájává vált.
Az átmenet egyik legfontosabb politikai fordulata az 1999–2000 körül létrejött Ortega–Alemán paktum volt, amelyet a köznyelv és a bírálók gyakran egyszerűen „a paktumként” (El Pacto) emlegetnek. A megállapodás a sandinista FSLN és a jobboldali PLC között a választási törvény, az alkotmány és az igazságszolgáltatás szabályainak átalakítására irányult. A két párt megállapodott a Legfelső Választási Tanács, a Legfelsőbb Bíróság és a főügyészség pártarányos összetételéről, módosította a mandátumkiosztás szabályait, és megemelte a kisebb pártok bejutásához szükséges küszöböt.
A paktum résztvevői szerint a megállapodás a politikai stabilitást és az erőszakos hatalomváltás megelőzését szolgálta. A kritikusok szerint viszont a demokratikus verseny beszűküléséhez, a két nagy párt oligopóliumának rögzítéséhez és a jogállamiság aláásásához vezetett. A kisebb pártok, független jelöltek és civil szervezetek számára a választási részvétel nehezebbé vált, a választási hatóság pedig a két párt érdekeit szolgáló intézménnyé alakult. Ezt a vitatott értelmezést a későbbi választási megfigyelők és a nemzetközi szervezetek egy része is osztotta, de a paktum pontos természete és következményei a mai napig vita tárgyát képezik.
A kétpárti rendszer nem jelentett ideológiailag éles váltógazdaságot. A FSLN a paktum időszakában fokozatosan eltávolodott a forradalmi kormányzati múltjától, és pragmatikus, gyakran üzleti érdekekkel átszőtt párttá vált, miközben megőrizte a szegényebb rétegek egy részének támogatását. A PLC pedig a magánvállalkozói és vidéki szavazók mellett a korábbi állami vagyonból meggazdagodott csoportok érdekeit is megjelenítette. A demokratikus intézmények formálisan működtek, de a jogállamiság és a horizontális elszámoltathatóság gyengeségei miatt sok elemző „hibrid rezsimként” vagy „választási autokráciaként” jellemezte az országot.
A 2001-es választáson a PLC színeiben Enrique Bolaños üzletember győzött, aki Alemán alelnöke volt, de elnökként szembefordult elődje korrupciós hálózatával. A hivatalos eredmény szerint Bolaños a szavazatok több mint felét szerezte meg, Ortega pedig ismét második lett. Bolaños elnöksége (2002–2007) a korrupcióellenes fellépés és a politikai rendszer intézményi patthelyzetének korszakaként írható le. 2003-ban a bíróság sikkasztás, pénzmosás és más bűncselekmények miatt húsz év börtönre ítélte Alemánt, bár a büntetés végrehajtását később házi őrizetre enyhítették. Az eljárás jelentősége abban állt, hogy először számoltattak el magas rangú politikust korrupcióért, ugyanakkor a paktum intézményei – a pártok által ellenőrzött bíróságok és választási szervek – folyamatosan korlátozták a végrehajtó hatalom mozgásterét.
A 2000-es évek elején Nicaragua gazdasága lassan növekedett, de a növekedés nem csökkentette érdemben a szegénységet. A kivándorlás és a hazautalások az ország egyik legfontosabb társadalmi-gazdasági tényezőjévé váltak; a családok jelentős része függött a külföldön dolgozó rokonok pénzküldeményeitől. A mezőgazdasági termelés, különösen a kávétermelés válsága, a bankrendszer időszakos megingásai és az adósságterhek tovább fokozták a bizonytalanságot. A politikai elit és a lakosság közötti szakadék mélyült: a pártok közötti megállapodások, a korrupciós botrányok és a szociális szolgáltatások romlása miatt sokan elvesztették bizalmukat a választási demokráciában.
A korszak megítélése a mai napig erősen megosztott. A támogatók szerint az 1990 utáni időszak véget vetett a hiperinflációnak, visszaállította a magántulajdont, és bekapcsolta az országot a nemzetközi gazdasági intézmények rendszerébe. A kritikusok szerint a stabilizációt a társadalmi többség fizette meg: a szegénység és az egyenlőtlenség tartósan magas maradt, az állami vagyon privatizációja pedig új vagyoni oligarchiát hozott létre. A „neoliberális” jelző használata éppen ezért nem semleges: a kormányok és a nemzetközi hitelezők „strukturális kiigazításról” beszéltek, a társadalomkutatók és a szociális mozgalmak viszont a piaci logika egyoldalú érvényesítését bírálták. A tankönyv ezért a reformokat a maguk konkrét intézkedéseiben mutatja be, a címkét pedig elemzi.
A társadalmi konfliktusok – a sztrájkok, a földfoglalások, a fegyveres csoportok fellépése és az elvándorlás – nem csupán a gazdasági nehézségek következményei voltak, hanem a politikai rendszer válságának jelei is. Az átmenet formálisan demokratikus volt, de a paktum, a választási szabályok torzítása és a jogállamiság gyengesége miatt a demokrácia tartalma gyakran kiüresedett. A korszak végére a választók kiábrándultsága és a szegénység fennmaradása lehetővé tette, hogy a FSLN – immár nem forradalmi erőként, hanem a régi rendszerrel alkut kötő pártként – Daniel Ortega vezetésével visszatérjen a hatalomba a 2006-os választáson. Ennek folyamatát a Ortega visszatérése és Nicaragua 2026-ban című alfejezet tárgyalja; az itteni események azonban már előrejelzik, hogy a demokratizálódás és a piaci reformok ígérete nem teljesült maradéktalanul, és az 1990-es évek „rendszerváltása” számos ponton a régi hatalmi elitek újratermelődését hozta.
A fejezet fő forrástípusai a nicaraguai Legfelső Választási Tanács hivatalos választási jegyzőkönyvei, az ENSZ és az OAS választási megfigyelői jelentései, a nemzetközi pénzügyi szervezetek – mindenekelőtt az IMF, a Világbank és a CEPAL – országjelentései, továbbá a nicaraguai emberi jogi szervezetek és az ombudsmani hivatal időszaki jelentései. A korrupciós eljárások forrásai a nemzeti bírósági iratok és a számvevőszéki jelentések. A sztrájkok, földfoglalások és fegyveres konfliktusok résztvevőinek elbeszélései szóbeli történeti forrásként egészítik ki az írott anyagot.
Több állításnál jelentős bizonytalansággal kell számolni. A választási százalékok a hivatalos közleményeken alapulnak, de a fejezetben közölt kerekített arányok nem helyettesítik a pontos jegyzőkönyvi adatokat. Az inflációs és szegénységi mutatók módszertana intézményenként eltér, ezért az összehasonlításuk óvatosságot igényel. A fegyveres csoportok áldozatainak száma vitatott: a hivatalos nyilvántartások hiányosak, és a politikai erőszakot gyakran nem lehet elválasztani a bűnözéstől. Az 1999–2000-es paktum pontos tartalmát és politikai következményeit egymással versengő értelmezések magyarázzák; a résztvevők motívumairól kevés közvetlen bizonyíték áll rendelkezésre. A Mitch hurrikán halálos áldozatainak száma továbbra is becslés, mert a katasztrófa utáni nyilvántartás nem volt teljes. Minden friss adatnál, különösen a 2000-es évek gazdasági mutatóinál, a konkrét forrás és év megjelölése a szakszerű felhasználás feltétele.
Az 1990-es választás békésen lezárta a sandinista kormányzati korszakot, de az átmenet nem hozott teljes demokratizálódást, és a gazdasági stabilizáció társadalmi ára jelentős volt. A Chamorro-kormány piaci reformjai leszorították az inflációt és visszaállították a magántulajdont, ugyanakkor növelték az egyenlőtlenséget és gyengítették a szociális ellátást. Az 1990-es évek fegyveres utórezgései, a recontrák és recompák fellépése megmutatta, hogy a háború utáni megbékélés törékeny. Az 1996-os választás után az Alemán-kormány korrupciós botrányai, a Mitch hurrikán pusztítása és az Ortega–Alemán paktum intézményesítette a kétpárti rendszert, amely beszűkítette a demokratikus versenyt. Bolaños elnöksége alatt a korrupcióellenes fellépés és a politikai patthelyzet egyszerre volt jelen. A korszak mérlege vitatott: a piaci reformok támogatói a stabilizációt, a bírálók a szegénység fennmaradását és a hatalmi elit újratermelődését hangsúlyozzák. Ez a kiábrándultság alapozta meg a FSLN 2006-os visszatérését.