Az 1979-es sandinista hatalomátvételt követően a hidegháborús szembenállás Közép-Amerikában gyorsan fegyveres konfliktussá alakult. Az 1981 januárjában hivatalba lépő Ronald Reagan amerikai elnök adminisztrációja a nicaraguai forradalmat a szovjet–kubai befolyás kiterjesztésének tekintette, és a sandinista kormány destabilizálására, illetve megbuktatására irányuló titkos műveleteket indított. Ennek legfőbb eszköze a kontra (ellenforradalmi) erők támogatása lett, amelyet 1985-től teljes kereskedelmi embargó és diplomáciai nyomás egészített ki. A kontraháború és a vele összefonódó gazdasági válság az 1980-as évek Nicaragua történetének meghatározó tapasztalata: a harcok, a nélkülözés és a politikai polarizáció olyan árat követelt, amely végül a sandinista kormányt tárgyalásos rendezésre késztette. Az alábbiakban először a kontra erők összetételét és az amerikai támogatás mechanizmusait mutatjuk be, majd az 1985-ös embargó gazdasági hatásait, a hadsereg és a társadalom háborús terheit, végül a háború emberi és anyagi költségeit.
A kontra lázadók és az amerikai támogatás
A kontra mozgalom nem egységes szervezetként jött létre. Magját a Somoza-rezsim Nemzeti Gárdájából (Guardia Nacional) menekült tisztek és katonák alkották, akik a sandinista győzelem után Hondurasban és Guatemalában kerestek menedéket. Hozzájuk csatlakoztak a Somoza-korszak egyes hivatalnokai, földbirtokosai, valamint olyan parasztok, akik a forradalmi kormány agrárpolitikájával, az államosításokkal vagy a kötelező beszolgáltatással kerültek szembe. Az 1981-ben Hondurasban, a CIA aktív közreműködésével megszervezett Nicaraguai Demokratikus Erők (Fuerza Democrática Nicaragüense, FDN) lett a legnagyobb fegyveres csoport, amely elsősorban az északi határ mentén tevékenykedett. A déli, Costa Rica-i határ közelében Edén Pastora – a sandinista forradalom egykori parancsnoka, aki 1981-ben szakított a kormánnyal – hozta létre a Demokratikus Forradalmi Szövetséget (Alianza Revolucionaria Democrática, ARDE). Emellett az atlanti partvidék miskitó, sumu és rama közösségeinek egy része is fegyvert fogott a sandinista kormány ellen, részben az erőszakos áttelepítések, részben a hagyományos területi autonómia korlátozása miatt; szervezeteik (például a MISURA, később a YATAMA) időnként együttműködtek az FDN-nel.
Az Egyesült Államok támogatása kezdetben titkos pénzügyi és katonai segítségnyújtás volt, amelyet a CIA felügyelete alatt Hondurasban létesített kiképzőtáborokban valósítottak meg. A segítség magában foglalta a fegyverek, lőszerek, egyenruhák, híradó eszközök biztosítását, a hírszerzési adatok átadását, valamint a hadműveleti tervezésben való részvételt. A Reagan-adminisztráció a contrákat hivatalosan a „szabadságharcosok” (freedom fighters) narratívájában mutatta be, míg a sandinista kormány őket „zsoldosoknak”, „a Somoza-rezsim maradványainak” és „terroristáknak” nevezte. A két megnevezés nem pusztán retorikai vita, hanem a konfliktus eltérő értelmezését tükrözte: washingtoni részről a sandinista kormányt illegitim, kubai-szovjet befolyás alatt álló rezsimként ábrázolták, managuai részről pedig az USA beavatkozását a nicaraguai szuverenitás megsértéseként értelmezték.
A háború eszkalációja 1982–1983-ban következett be. A contrák rendszeresen behatoltak Nicaragua északi és középső megyéibe, támadtak mezőgazdasági szövetkezeteket, egészségügyi állomásokat, iskolákat, hidakat, és célzottan gyilkoltak meg kormánypárti helyi vezetőket, tanítókat, egészségügyi dolgozókat. A támadások célja a sandinista kormány vidéki hátországának destabilizálása, a lakosság elrettentése és a gazdasági infrastruktúra rombolása volt; ezek a módszerek az amerikai és nemzetközi emberi jogi jelentésekben dokumentáltan szerepelnek. A sandinista hadsereg válaszul ellenük vonult, és maga is követett el visszaéléseket: fogvatartottakkal szembeni bánásmód, gyanúsítottak kivégzése, valamint a civil lakosság kollektív büntetése egyes területeken. A háború így mindkét oldalon emberi jogi jogsértésekkel járt, amelyek mértékéről a mai napig vita folyik.
Az amerikai kormányzat részvétele 1984-ben vált nyilvánvalóvá, amikor a CIA a nicaraguai kikötőkben – Corinto, Puerto Sandino, El Bluff – aknákat telepített, amelyek nemzetközi kereskedelmi hajókat is károsítottak. Nicaragua az ügyet a Nemzetközi Bíróság (International Court of Justice) elé vitte; a testület 1984-ben ideiglenes intézkedésként felszólította az Egyesült Államokat a műveletek beszüntetésére, 1986. június 27-i ítéletében pedig megállapította, hogy az USA megsértette Nicaragua szuverenitását, beavatkozott belügyeibe, és megsértette a nemzetközi jogot a katonai és félkatonai műveletekkel, illetve az embargóval. A bíróság kártérítés fizetésére kötelezte az Egyesült Államokat; Washington azonban vitatta a testület joghatóságát, és a döntést nem hajtotta végre. A bírósági ítélet így jogi értelemben egyértelmű, de politikai végrehajtás nélkül maradt.
A kongresszus 1982 és 1984 között több, úgynevezett Boland-módosítást fogadott el, amelyek korlátozták a CIA és a védelmi minisztérium pénzeinek felhasználását a nicaraguai kormány megdöntésére. A Reagan-adminisztráció azonban a Nemzetbiztonsági Tanács tisztviselői segítségével megkerülte a törvényi tilalmat: 1985–1986-ban titkos fegyvereladásokat bonyolított Iránnal, és a bevétel egy részét a contrákhoz irányította. Az 1986-ban kirobbant Iran-Contra botrányt kongresszusi bizottságok vizsgálták; a meghallgatások dokumentálták a törvénysértést, és több hivatalnokot elítéltek, bár az elnök tudomásának mértéke vitatott maradt. Az eset rámutatott arra, hogy az amerikai külpolitika a hidegháború logikájában a törvényi korlátokat is hajlandó volt áthágni.
A gazdasági embargo és a gazdasági háború
Az 1985. május 1-jén életbe lépő teljes amerikai kereskedelmi embargó a nyomásgyakorlás új szakaszát nyitotta. A Reagan-adminisztráció megtiltotta az amerikai vállalatoknak és állampolgároknak a Nicaragua elleni kereskedelmet, a hajózást, a pénzügyi tranzakciókat, valamint a nicaraguai termékek behozatalát. Az intézkedés különösen a kávé, a cukor, a banán és a marhahús exportját sújtotta, amelyek a hagyományos nicaraguai kiviteli bevételek gerincét adták. Az USA emellett nyomást gyakorolt a Világbankra, az Amerika-közi Fejlesztési Bankra és más multilaterális hitelezőkre, hogy felfüggesszék vagy csökkentsék a Nicaragua számára nyújtott hiteleket.
A sandinista kormány a Szovjetunióhoz, Kubához, az NDK-hoz és más KGST-országokhoz fordult gazdasági támogatásért. A szovjet kőolaj- és fegyverszállítások, valamint a kedvezményes hitelek mérsékelték a legsúlyosabb hiányokat, de nem pótolták a kieső nyugati felvevőpiacokat és a fejlett technológiát. A nyugati devizabevételek összeomlottak, a beruházások leálltak, a termelőkapacitás a háborús pusztítás és a tőkehiány miatt csökkent. A kormány 1985–1986-ban szigorú takarékossági csomagokat vezetett be, majd 1988 februárjában valutareformot hajtott végre: a régi córdobát új córdoba váltotta fel, ám a pénzromlás ennek ellenére folytatódott. A szakirodalomban gyakran idézett adatok szerint az infláció 1987–1988-ban négy-, illetve egyes becslések szerint öt számjegyű százalékos értéket ért el (a pontos adat ellenőrizendő). A GDP az 1980-as évek végére az 1970-es évek szintje alá süllyedt, és az egy főre jutó jövedelem az 1950-es évek szintjére esett vissza. A hiánygazdaság mindennapossá vált: élelmiszerjegyek, sorban állás, feketepiac, a közszolgáltatások minőségének romlása. Az áruhiány és az infláció a szociális vívmányok – az írástudási kampány, az egészségügyi ellátás, az iskoláztatás – eredményeit is visszavetette, mert a költségvetés forrásait a háborús kiadások és az import kényszere kötötte le.
A gazdasági embargó hatásának értékelése vitatott. A sandinista kormány és számos nemzetközi közgazdász a válság fő okát az amerikai nyomásban és a háborús rombolásban látta, míg mások a kormány központosító gazdaságpolitikáját, az állami szektor túlsúlyát és a piaci ösztönzők hiányát hangsúlyozták. A történetírásban ma az a konszenzus körvonalazódik, hogy a háború, az embargó és a belső gazdaságpolitikai hibák egymást erősítették; az okok súlyozása azonban továbbra is vitatott értelmezés, és a rendszerváltás után megnyílt levéltárak sem adtak egyértelmű választ a kérdésre.
A hadsereg és a társadalom
A kontraháború hatására a sandinista kormány 1983-ban bevezette az általános hadkötelezettséget (Servicio Militar Patriótico, SMP). Az Ejército Popular Sandinista (EPS) reguláris hadserege több tízezer főre bővült, a milíciák (Milicias Populares Sandinistas) pedig százezres nagyságrendű tagsággal rendelkeztek; utóbbiak a helyi közösségek védelmét és a hátországi feladatokat látták el. A sorozás a fiatal férfiak széles rétegeit érintette, és a kötelező katonai szolgálat a háború elhúzódásával a társadalmi elégedetlenség egyik forrásává vált, különösen a városi középrétegek körében. A hadsereg és a milíciák ugyanakkor a sandinista nemzetépítés szimbólumai is voltak: a forradalmi fegyveres erőt a kormány a nemzeti szuverenitás védelmezőjeként ünnepelte.
A háború legnagyobb terhét a vidéki lakosság viselte. A harcok az északi és középső megyékben, valamint az atlanti partvidéken összpontosultak; a contrák és a kormányerők közötti összecsapások, az aknák, a lerombolt hidak és a felégetett termények emberéleteket követeltek, és a mezőgazdasági termelést ellehetetlenítették. A kormány a határ menti települések lakóit áttelepítette, hogy megfossza a contrákat a helyi ellátási bázisoktól. Különösen súlyos következményekkel járt az atlanti partvidék miskitó, sumu és rama közösségeinek 1981–1982-es kitelepítése: a Coco folyó menti falvak lakóit a szárazföld belsejébe szállították, gyakran erőszakkal, megfelelő lakhatás és élelmezés nélkül. A műveletet a sandinista kormány nemzetbiztonsági szükségszerűségként indokolta, arra hivatkozva, hogy a terület a contrák utánpótlási útvonalává vált. A kitelepítések során emberi jogi visszaélések történtek, és a közösségek hagyományos életformája súlyosan károsodott; a kormány később elismerte a hibákat, és 1987-ben az atlanti partvidék autonómiájáról szóló törvényt fogadott el. A miskitó közösségek egy része ezt követően a kormány oldalára állt, míg mások továbbra is a fegyveres ellenállást választották. Az eset jól mutatja, hogy a háború etnikai törésvonalakat is aktivált, és a sandinista forradalom – amely magát a társadalmi igazságosság letéteményesének tekintette – nem volt képes elkerülni a saját erőszakos logikáját.
A társadalom egésze is megosztottá vált. A sandinista kormány 1982-ben szükségállapotot hirdetett, amely korlátozta a gyülekezési és sajtószabadságot; az ellenzéki lapot, a La Prensa című újságot időszakosan cenzúrázták vagy betiltották. A katolikus egyház hierarchiájának egy része, különösen Miguel Obando y Bravo managuai érsek, nyíltan szembefordult a kormánnyal, és a kormány ellenzékének erkölcsi hangadója lett; ugyanakkor a katolikus alsópapság és a protestáns közösségek egy része támogatta a forradalmat. A magánszektor, a földbirtokosok és a középosztály egy része a bizalmatlanság, a kisajátítások és az áruhiány miatt emigrációba vonult vagy a belső ellenzéket erősítette. A sandinista tömegszervezetek (női, ifjúsági, szakszervezeti, paraszti szervezetek) ugyanakkor széles mozgósítási hálózatot alkottak, és a háborús erőfeszítésekben is részt vettek: önkéntes kávészüret, védelmi bizottságok, sebesültellátás, óvóhelyek szervezése. A társadalmi részvétel és a kényszer határai azonban elmosódtak.
A háború költségei
A kontraháború emberi költsége máig csak becslésekkel írható le. A szakirodalomban leggyakrabban 30 000 és 50 000 közötti halottról beszélnek (a szám a harcosokat és a civil áldozatokat együttesen tartalmazza, de a módszertan nem egységes, és a becslés ellenőrizendő). A sebesültek, rokkantak, árvák és a családjukat elvesztők száma ennél lényegesen magasabb; a belső menekültek száma a háború csúcsán százezres nagyságrendű volt. A vidéki infrastruktúra – iskolák, egészségházak, hidak, utak – jelentős része elpusztult, ami a háború után évtizedekkel is éreztette hatását.
A gazdasági kár nagyságát különböző intézmények eltérően becsülték; a nicaraguai kormány a Nemzetközi Bíróság előtt több milliárd dolláros kárról beszélt, míg az Egyesült Államok a számítás módszertanát vitatta. A bíróság elvi kártérítést állapított meg, de annak összegét nem határozta meg, és az USA nem fizetett. A háború közvetlen költségein túl a gazdasági visszaesés, a kieső beruházások, a kényszerű katonai kiadások és a szociális programok elhalasztása olyan hosszú távú veszteséget jelentett, amely az 1990-es évek neoliberális reformjainak kiindulópontját is meghatározta. A nemzetközi adósság az 1980-as évek végére a GDP jelentős hányadára nőtt, és a kormány csak a békefolyamat részeként tudott adósságkönnyítésről tárgyalni.
A háború politikai következménye kettős volt. Egyfelől a sandinista kormányt katonailag nem tudták megbuktatni, és az 1984-es választásokkal formális legitimitást szerzett; a hadsereg és a milíciák ellenálló képessége, valamint a társadalmi mobilizáció megakadályozta a contrák győzelmét. Másfelől a háború és a gazdasági összeomlás annyira kimerítette az országot, hogy a kormány 1987-ben aláírta az Esquipulas-i megállapodást, amely demokratizálódást, fegyverszünetet és tárgyalásokat írt elő. A contrákkal 1988-ban kezdődött tárgyalások, a közép-amerikai békefolyamat és az 1990-es választások előkészítése már a következő alfejezet tematikája, de ide tartozik, hogy a kontraháború és a gazdasági válság együttesen teremtette meg a feltételeit a sandinista kormány választási vereségének.
A kontraháború és a gazdasági válság rekonstrukciója részben jól dokumentált, részben erősen vitatott. A legfontosabb elsődleges források közé tartozik a Nemzetközi Bíróság 1986. június 27-i ítélete (Nicaragua kontra Amerikai Egyesült Államok), amely a tényállás jelentős részét jogilag rögzítette; az amerikai kongresszus Iran-Contra bizottságainak meghallgatási jegyzőkönyvei és zárójelentései; a CIA és a Külügyminisztérium egyes deklasszifikált iratai; a nicaraguai kormány és a sandinista hadsereg hadijelentései; valamint az emberi jogi szervezetek (Amnesty International, Americas Watch) és az ENSZ, illetve az Amerikai Államok Szervezete testületeinek jelentései. A gazdasági adatok tekintetében a Világbank, az IMF és a CEPAL statisztikái, valamint a nicaraguai központi bank adatsorai állnak rendelkezésre, de a hivatalos számadatok módszertana és megbízhatósága eltérő.
A legnagyobb bizonytalanságok a következők. (1) A halálos áldozatok és a belső menekültek számára vonatkozó becslések széles sávban mozognak, mert a vidéki harcok idején a nyilvántartás hiányos volt, és a felek propagandacélokból eltérő adatokat közöltek. (2) A gazdasági válság okainak súlyozása – az amerikai embargó, a háborús rombolás és a sandinista gazdaságpolitika szerepe – továbbra is vitatott; a rendszerváltás utáni kutatók sem értenek egyet abban, hogy a hiperinflációt elsősorban külső vagy belső tényezők okozták. (3) A contrák és a sandinista erők emberi jogi visszaéléseinek mértéke szintén vitatott; egyes jelentések a contrák célzott civilgyilkosságait hangsúlyozzák, mások a kormányerők tömeges letartóztatásait és a miskitó kitelepítés erőszakosságát emelik ki. (4) Az emlékezetpolitikai keretezés erősen megosztó: a Reagan-adminisztráció a contrákat a „szabadságharcos” kategóriával legitimálta, a sandinista kormány a „terrorista” kategóriával delegitimálta; a két fogalom használata ma is politikai állásfoglalást tükröz, és a szöveg ezeket a felek saját diskurzusaként idézi, nem semleges leírókategóriaként. A „népirtás” fogalma ebben a konfliktusban a nemzetközi testületek részéről nem merült fel, de a miskitó kitelepítés kapcsán egyes szerzők „kényszeráttelepítésről”, mások „etnikai alapú kitelepítésről” beszélnek; a minősítés vitatott. A jelen alfejezetben közölt számadatok ezért becslésként kezelendők, és ahol lehetséges, a szakirodalmi konszenzusra hivatkozunk; a pontos levéltári ellenőrzés a további kutatás feladata.
A kontraháború (1981–1990) a Somoza-korszak hadseregének maradványaiból, a sandinista kormánnyal szembefordult parasztokból és az atlanti partvidék etnikai csoportjainak egy részéből szerveződött, elsősorban az FDN és az ARDE keretei között. Az Egyesült Államok – a Reagan-doktrína jegyében – titkos pénzügyi, katonai és hírszerzési támogatást nyújtott, kiképzőtáborokat működtetett, majd a törvényi korlátokat megkerülve az Iran-Contra botrány révén is finanszírozta a contrákat. Az 1985-ös teljes kereskedelmi embargó és a multilaterális hitelek befagyasztása súlyos gazdasági válságot mélyített: hiperinfláció, áruhiány, termelés-visszaesés. A sandinista kormány a reguláris hadsereg és a milíciák mozgósításával, egyben kényszerítő eszközökkel (sorozás, szükségállapot, kitelepítések) válaszolt; a társadalom polarizálódott, és a háború emberi, gazdasági költségei hosszú távon meghatározóvá váltak. A Nemzetközi Bíróság 1986-ban elmarasztalta az Egyesült Államokat, de az ítélet végrehajtatlan maradt. A háború és a válság együttesen vezetett a békefolyamathoz és az 1990-es választásokhoz.