A függetlenné válás Costa Ricában nem egyetlen kinyilatkoztatással, hanem a Cartago, San José, Heredia és Alajuela városi tanácsai közötti viták, helyi fegyveres összecsapások és a közép-amerikai föderáció széthullásához való alkalmazkodás során ment végbe. Az alfejezet az 1821 és 1889 közötti időszakot tárgyalja: a spanyol birodalomból való kiválást, a csatlakozást a Közép-amerikai Egyesült Tartományokhoz, az 1838-as önálló állammá válást, valamint a konzervatív–liberális küzdelmeket, amelyek a század végére a liberális állam megszilárdulásához és az 1889-es választási átmenethez vezettek. A gyarmati kávégazdaság kialakulásáról A gyarmati Costa Rica és a kávégazdaság szól; a 20. századi demokratikus átmenet kezdetét A demokrácia kialakulása és a hadsereg eltörlése elemzi.
Az 1821-es esztendőben Costa Rica a Guatemalai Kapitányság (Capitanía General de Guatemala) része volt, de a döntések nem Madridban, hanem a helyi városi elitekben érlelődtek. Amikor a guatemalai fővárosban 1821. szeptember 15-én kikiáltották a függetlenséget, a hír néhány hét alatt ért el Costa Ricába. Cartago – a gyarmati korszak hagyományos igazgatási központja – 1821. október 29-én nyílt tanácsülést tartott, és elfogadta a függetlenségi aktát. A dokumentált tény azonban csak a deklaráció; a mögötte álló politikai megegyezés már ekkor törékeny volt. A négy nagyobb város közül Cartago és Heredia egy része a mexikói Iturbide-féle császársághoz való csatlakozást, mások – elsősorban San José és Alajuela – a köztársasági, a közép-amerikai föderációhoz húzó álláspontot képviselték. A helyi elit megosztottsága nem egyszerűen ideológiai vita volt: a városok közötti kereskedelmi versengés, a dohánymonopólium bevételeihez való hozzáférés és a fővárosi státus kérdése is belejátszott.
A bizonytalanság 1823-ban fegyveres konfliktussá érett. Az Ochomogo-hegy melletti csata (1823. április 5.) a republikánus San José–Alajuela tábor és a Cartago–Heredia császárpárti erők között zajlott. A republikánusok győzelme után San José vált a politikai súlyponttá, és az 1824-ben elfogadott szövetségi alkotmány alapján Costa Rica az Egyesült Tartományok tagállama lett. A csata ténye levéltári forrásokkal dokumentált, de a résztvevők pontos száma, valamint a helyi identitás szerepe a császárpárti oldalon vitatott értelmezés. A későbbi nemzeti történetírás hajlott arra, hogy az eseményt a „köztársasági Costa Rica” és a „reakciós Cartago” közötti erkölcsi küzdelemként mutassa be; ez emlékezetpolitikai állítás, nem pedig semleges forrástény.
Az Egyesült Tartományokon belül Costa Rica viszonylagos távolsága és a földszoroson dúló polgárháborúk miatt a központi hatalom gyenge maradt. Az első államfő, Juan Mora Fernández (1824–1833) – akinek hivatali idejét a dokumentumok, köztük a központi kormányzat rendeletei és a helyi jegyzőkönyvek jól alátámasztják – a belső gazdasági építkezést helyezte előtérbe. Támogatta a kávétermelés terjedését a központi völgyben, iskolákat alapított, és földadományokkal ösztönözte a települések növekedését. A kávé ebben az időszakban vált a legfontosabb exporttermékké, és a földbirtokviszonyokat is átalakította: a korábbi családi kisbirtokok mellett megjelentek a nagyobb kávébirtokok, amelyek bérmunkát és szezonális idénymunkát alkalmaztak. A szakirodalom egy része ezt a korszakot „kávéköztársaságként” jellemzi, de a kifejezés nem nélkülözheti a társadalmi egyenlőtlenségek bemutatását.
A föderáción belüli autonómia azonban nem jelentett belső politikai stabilitást. Az 1834-es úgynevezett Ley de la Ambulancia előírta, hogy a főváros a négy város között forogjon, ami feszültségeket okozott. 1835-ben Cartago, Heredia és Alajuela szövetségre lépett San José ellen, a konfliktus a Liga háborúja (Guerra de la Liga) néven ismert. A San José-i erők győzelme után a fővárost véglegesen San Joséban rögzítették. A konfliktus dokumentációja a városi tanácsok jegyzőkönyveiben és a korabeli levelezésben található, de a háború társadalmi háttere – például hogy mennyiben volt a városi elit belső harca és mennyiben a kávétermelő vidékek konfliktusa – vitatott.
Braulio Carrillo (1835–1837, majd 1838–1842) államfővé válása egy új szakaszt nyitott. Carrillo központosította az igazgatást, egységesítette a pénz- és adórendszert, törvénykönyveket bocsátott ki, és korlátozta az egyház világi befolyását. 1838. november 14-én – a közép-amerikai föderáció gyakorlati szétesésére reagálva – Costa Ricát szabad és független államnak nyilvánította. Ez a lépés nem előzmény nélküli: a szövetségi kongresszus ekkorra már nem tudta ellátni a kormányzati feladatokat, és több tagállam is a kiválás útjára lépett. Carrillo rendelete tehát a meglévő helyzetet rögzítette, de egyoldalú aktus volt, amelynek alkotmányos alapját a mai napig vitatják a jogtörténészek. A dokumentált tény a rendelet kiadása; annak értelmezése – szükségszerű szuverenitás-védelem vagy autoriter jogi puccs – vitatott.
Carrillo autoriter kormányzását 1842-ben a közép-amerikai unionista Francisco Morazán buktatta meg. Morazán csapatokkal szállt partra, átvette a hatalmat, és Costa Ricát az újraegyesített föderáció kiindulópontjává akarta tenni. Erőszakos katonai sorozást és kényszerkölcsönöket rendelt el, ami széles ellenállást váltott ki. 1842 szeptemberében felkelés tört ki, Morazánt elfogták, és 1842. szeptember 15-én San Joséban kivégezték. Kivégzése egyszerre dokumentált büntetőaktus és emlékezetpolitikai szimbólum: a közép-amerikai föderáció helyreállításának esélye gyakorlatilag megszűnt, és Costa Rica útja végleg az önálló államiság felé vezetett. Morazánt a későbbi liberális hagyomány mártírként, mások kalandorként vagy zsarnokként ábrázolják; a szöveg szintjén a tényeket kell rögzíteni, nem a minősítést átvenni.
Az önálló állam formalizálása az 1840-es évek második felében történt meg. Az 1847-es alkotmány elnöki köztársaságként határozta meg az országot, és José María Castro Madriz elnöksége alatt, 1848. augusztus 31-én Costa Rica hivatalosan felvette a „Costa Ricai Köztársaság” (República de Costa Rica) nevet. Az állami szimbólumok, a zászló és a nemzeti jelképek is ekkor nyertek véglegesebb formát. Az 1847-es alkotmány a választójogot vagyonhoz és iskolázottsághoz kötötte, tehát a formális köztársaság nem jelentett széles körű politikai részvételt. A nők, a szegények és az afro-karibi, valamint őslakos közösségek túlnyomó része kívül maradt a választói közösségen; ezt a korabeli alkotmányos rend dokumentálja, és fontos, hogy ne tűnhessen demokratikus előzménynek.
Juan Rafael Mora Porras elnöksége (1849–1859) a korszak legismertebb szakasza. Mora maga is kávétermelő és kereskedő volt, így politikája szorosan összefonódott a kávéexportőrök érdekeivel. Külpolitikájának középpontjában William Walker, az amerikai filibuster fenyegetése állt. Walker 1855-ben Nicaraguában szerzett befolyást, rabszolgaság-párti rendszert próbált kiépíteni, és Közép-Amerika egészére fenyegetést jelentett. Costa Rica 1856 márciusában hadat üzent. A Santa Rosa-i csata (1856. március 20.) és a rivas-i csata (1856. április 11.) a hadjárat dokumentált eseményei. A rivas-i küzdelmet a nemzeti emlékezet különösen Juan Santamaría nevéhez köti: a hagyomány szerint egy costarricai katona önként gyújtotta fel azt a házat, amelyet Walker erői védtek, és ezzel döntő szerepet játszott a közép-amerikai győzelemben. Santamaría alakja azonban a 19. század vége előtt alig jelenik meg forrásokban; a róla szóló elbeszélések elsősorban későbbi memoárokból és nemzetépítő beszédekből származnak. Ezért létezése valószínű, de a rivas-i tettének részletei forráskritikailag bizonytalanok; a hivatalos nemzeti emlékezetben viszont központi hőssé vált. A szövegnek különbséget kell tennie a hadjárat ténye és a hősi elbeszélés emlékezetpolitikai jellege között.
A hadjárat után a hazatérő katonák kolerát hurcoltak be, és 1856 folyamán országszerte járvány pusztított. Az áldozatok számára vonatkozó becslések jelentős sávban mozognak: a gyakran idézett adatok a lakosság mintegy tizedét említik, de ez statisztikai becslés, amelyet az anyakönyvi források hiányossága miatt nem lehet pontos mérésnek tekinteni. A járvány társadalmi és politikai hatása óriási volt: gyengítette a munkaerő-állományt, növelte a kormánnyal szembeni elégedetlenséget, és hozzájárult Mora rendszerének megrendüléséhez. 1859 augusztusában a hadsereg egy része puccsot hajtott végre, Mora elhagyta az országot, majd 1860-ban visszatérési kísérlete közben Puntarenasban kivégezték. Halála a 19. századi costa ricai elitek küzdelmének egyik legsötétebb dokumentált epizódja.
Az 1859 utáni évtizedben gyakori elnökváltások és rövid katonai beavatkozások jellemezték a politikai életet. A konzervatív–liberális küzdelem nem két jól szervezett párt közötti választási verseny volt, hanem a katonai parancsnokok, a kávétermelő elitek és a helyi közösségek szövetségeinek váltakozó konfliktusa. A konzervatív erők többnyire az egyház kiváltságainak védelmét, a hagyományos városi autonómiákat és a lassú reformot hangsúlyozták; a liberálisok a központi állam megerősítését, a világi oktatást, a kereskedelmi nyitást és az egyházi vagyon korlátozását szorgalmazták. A küzdelem nem maradt pusztán eszmei: az 1860-as években több alkalommal puccs vagy puccskísérlet dokumentálható, és a levéltári források tanúsága szerint az elitek közötti erőszak időszakosan politikai gyilkosságokig fajult.
Tomás Guardia 1870-es hatalomátvétele stabilizálta az államot, de nem demokratikus úton. Guardia katonai vezetőként került elnöki pozícióba, és kormányzását a személyes hatalomgyakorlás, valamint a modernizáló államépítés egyszerre jellemezte. Az 1871-es alkotmányozó nemzetgyűlés által elfogadott alkotmány hosszú életűnek bizonyult: 1949-ig hatályban maradt. Az alkotmány központosította az államot, kiterjesztette az egyéni szabadságjogokat, világi irányba mozdította el az oktatást, és korlátozta az egyház közéleti befolyását. Az 1871-es alkotmány szövege levéltárban őrzött, így annak tartalma dokumentált tény; azonban a politikai gyakorlat és az alkotmányos ünnepi szöveg közötti távolság – különösen a választójog korlátozása és a helyi hatalmi viszonyok miatt – vitatott értelmezés.
Guardia és utódai a gazdasági modernizációt is az államépítés részének tekintették. Az atlanti vasút megépítésére 1871-ben szerződést kötöttek Henry Meiggs amerikai vállalkozóval; a munka később Minor Cooper Keith irányításával folytatódott, és a vasútvonal csak 1890-re készült el San José és Limón között. A projekt nemcsak a kávéexport költségeit csökkentette, hanem a karibi partvidéken banánültetvényeket is létrehozott, amelyekből a későbbi United Fruit Company érdekeltségei nőttek ki. A vasútépítés és a banángazdaság egyszerre dokumentált gazdasági folyamat és súlyos társadalmi következmények hordozója: a munkások egy része jamaicai és más karibi bevándorló volt, akiknek leszármazottai a 20. században faji és jogi diszkriminációval szembesültek.
Az 1880-as évek liberális reformjai a konzervatív–liberális küzdelem csúcspontját jelentették. Próspero Fernández (1882–1885) és Bernardo Soto (1885–1890) elnöksége alatt, 1884-ben törvényeket fogadtak el a temetők szekularizációjáról, a polgári házasság bevezetéséről és a válásról; a jezsuita rendet és Bernhard August Thiel püspököt kiutasították, miután ellenezték az egyház kiváltságait korlátozó intézkedéseket. A törvények szövegét a hivatalos közlöny őrzi, így a jogi tény egyértelmű; a reformok társadalmi támogatottságát illetően azonban nincs egységes kép. A városi liberális elitek és a vidéki, egyházhoz kötődő közösségek közötti feszültség továbbra is jelen volt, és a századforduló után sem tűnt el teljesen.
A korszak záró eseménye az 1889-es választás. Bernardo Soto az utódlást saját jelöltjére akarta bízni, de az ellenzék José Joaquín Rodríguez körül utcai tömegdemonstrációkat szervezett. Soto végül elfogadta a választási vereséget, és Rodríguez átvehette az elnökséget. Ezt a hagyományos történetírás a costa ricai demokrácia születéseként ünnepli; újabb kutatások szerint viszont a váltás elsősorban a kávéeliten belüli kompromisszum volt, és a szegényebb rétegek, a nők és az etnikai kisebbségek továbbra is kívül maradtak a politikai közösségen. Az 1889-es esemény tehát egyszerre dokumentált választási fordulat és emlékezetpolitikai szimbólum; a „demokratikus kivételesség” tézise a 20. századi nemzeti elbeszélés terméke, nem a századfordulós valóság tényszerű leírása.
Az 1821 és 1889 közötti időszak elsődleges forrásai közé tartoznak a városi tanácsok jegyzőkönyvei, a függetlenségi akták, a közép-amerikai föderáció és Costa Rica alkotmányai (különösen az 1824-es, 1847-es és 1871-es), az elnöki rendeletek, a hadjáratok katonai jelentései, a külföldi konzulok levelezése, a korabeli sajtó, valamint az egyházi anyakönyvek. A lakosság számára vonatkozóan csak népszámlálási becslések állnak rendelkezésre, mivel a 19. század eleji összeírások hiányosak és módszertanilag egyenetlenek. A kolerajárvány áldozatainak száma becslés, amelyet az anyakönyvi adatok részleges volta miatt nem lehet pontos mérésként kezelni.
A történetírás alapvető vitája Costa Rica úgynevezett kivételességére vonatkozik. A 19. század végének és a 20. század elejének liberális nemzeti elbeszélése – amelyet később politikai és oktatási intézmények is megerősítettek – hangsúlyozta az ország békés, fehér, kisbirtokos és demokratikus jellegét, szemben a szomszédos államokkal. A társadalomtörténetírás azonban – például Iván Molina Jiménez és Steven Palmer munkái – ezt a képet jelentősen árnyalta: rámutatott a kávébirtokok koncentrációjára, a bérmunka és az idénymunka kialakulására, a szavazati jog szűkítésére, valamint a karibi fekete és őslakos közösségek kirekesztésére. Ezek a megállapítások vitatott értelmezések, de a források – földbirtok-nyilvántartások, választói névjegyzékek, bírósági iratok – lehetővé teszik az ellenőrzést.
Különösen érzékeny a Juan Santamaría alakja körüli vita. Az 1856–57-es hadjárat tényét katonai jelentések és kortárs levelezés dokumentálja, de Santamaría egyéni hőstettét a legkorábbi beszámolók nem rögzítik egyértelműen. Az első részletes elbeszélések évtizedekkel később, a nemzeti emlékezet kialakulásának szakaszában jelentek meg. Ezért a hős alakja szóbeli hagyomány, emlékezetpolitikai állítás és vitatott értelmezés egyszerre; a tankönyvnek nem feladata, hogy állást foglaljon a nemzeti emlékezet és a forráskritika közötti vitában. Hasonlóképpen, Braulio Carrillo megítélése is kettős: egyes források a modern Costa Rica megteremtőjét, mások diktatórikus hatalomgyakorlót látnak benne; a szakirodalom mindkét álláspontot képviseli.
Az 1889-es választás értékelése ugyancsak vitatott. A hagyományos elbeszélés demokratikus fordulópontnak tekinti, míg a kritikai történetírás azt hangsúlyozza, hogy a választás az elitek közötti hatalommegosztást szolgálta, és a politikai részvétel továbbra is szűk maradt. A dokumentált tény az, hogy Soto elfogadta a választási eredményt, és Rodríguez elnök lett; az okok és a hosszú távú következmények értelmezése azonban nyitott marad.
Costa Rica 1821-ben nyerte el formális függetlenségét, de az azt követő évek a helyi városi elitek közötti konfliktusokkal teltek. Az Ochomogo-i csata és az 1823-as döntés a közép-amerikai föderációhoz csatolta az országot, amelyen belül Costa Rica viszonylag nagy autonómiát élvezett. A kávégazdaság erősödése, a főváros San Joséba helyezése, valamint Braulio Carrillo központosító politikája vezetett el ahhoz, hogy 1838-ban Costa Rica szabad és független államnak nyilvánította magát. Morazán 1842-es bukása után az önálló államiság véglegessé vált, 1848-ban pedig megszületett a Costa Ricai Köztársaság. A század második felében a konzervatív–liberális küzdelem az egyház, a választójog és az állami szerepvállalás körül folyt. Juan Rafael Mora elnöksége alatt az ország részt vett a William Walker elleni nemzeti hadjáratban, amely a mai napig a nemzeti identitás központi eseménye, de forráskritikailag erősen vitatott. Tomás Guardia és az 1871-es alkotmány megszilárdította a liberális államot, a vasútépítés és a banángazdaság pedig bekapcsolta Costa Ricát a világpiacba. Az 1889-es választás egyszerre jelentette a liberális időszak lezárását és a későbbi politikai átmenet előzményét, de a széles körű demokrácia még nem valósult meg.