Az 1940-es évek Costa Rica-i történelme Latin-Amerika egyik legsajátosabb politikai átalakulását hozta el. Az 1948-as polgárháború – amelynek kiváltó oka egy elnökválasztás eredményének megsemmisítése volt – rövid, de intenzív fegyveres konfliktusként zárult, majd egy különleges politikai konstrukció, a José Figueres Ferrer vezette alapító junta kormányzásához vezetett. Ez a junta nem csupán a választások tisztaságának helyreállítását tűzte ki célul, hanem radikális intézményi reformokat vezetett be, amelyek közül a legnagyobb hatású a hadsereg eltörlése volt. Az 1949-es alkotmány pedig új alapokra helyezte a köztársaságot, és megteremtette a későbbi jóléti állam jogi és intézményi kereteit. E folyamatok nem kizárólag belső okokból fakadtak; a második világháború utáni geopolitikai átrendeződés, a hidegháború hajnala és a régióban zajló demokratikus kísérletek kudarca egyaránt formálta a costa ricai szereplők döntéseit. Az alfejezet ezt a fordulópontot tárgyalja a válság gyökereitől a junta időszakán át az alkotmányos rend megszilárdulásáig, különös tekintettel a hadsereg eltörlésének körülményeire és következményeire.
A 20. század közepére Costa Rica politikai életét a kávé- és banángazdaság által meghatározott társadalmi rend, valamint a viszonylag erős, de korántsem problémamentes választási hagyomány jellemezte. Az ország az 1944-es választáson Teodoro Picado Michalskit, a konzervatívabb erők jelöltjét juttatta elnöki székbe, akinek kormányzása alatt a társadalmi feszültségek – a munkaügyi viták, a földbirtokviszonyok feszültségei és a kommunista párt, a Partido Vanguardia Popular (PVP) növekvő befolyása – egyre éleződtek. A szakszervezeti mozgalom, a banánültetvényeken dolgozó munkásság szervezkedése és a kommunista párt által támogatott szociális törvkezések a kormányzatot és a hagyományos eliteket is nyomás alá helyezték.
A közvetlen válság 1948-ban robbant ki, amikor a hivatalban lévő Picado-kormányzat egyik oldalán a hagyományos elit és a katolikus egyház egy része, valamint a PVP-vel szövetségben álló erők, a másik oldalon pedig a José Figueres vezette szociáldemokrata indíttatású ellenzék és a Partido Unión Nacional által támogatott Otilio Ulate Blanco újságíró-politikus állt. A február 8-án tartott elnökválasztáson Ulate szűk, de egyértelműnek tűnő győzelmet aratott a kormánypárt jelöltjével, Rafael Ángel Calderón Guardiával szemben. Azonban a Calderón táborához közel álló választási bíróság a szavazatszámlálás során csalást kiáltott, és a kongresszus – amelyben a kormánypárti többség dominált – 1948. március 1-jén megsemmisítette a választási eredményt. Ez a döntés nem csupán a választás tisztaságának kérdését tette vitatottá, hanem alkotmányos válságot idézett elő, mivel a megsemmisítés jogalapja vitatott volt: az ellenzék szerint a kongresszusnak nem volt joga a már érvényesnek tartott eredményt semmissé tenni. A válság így nem csupán két politikai tábor versengésévé, hanem a választási rendszer legitimitásának összeomlásává vált.
José Figueres, aki korábban már tett egy kudarcba fulladt, politikai változást sürgető nyilatkozatot – az 1942-es rádióbeszédét, amely miatt száműzték –, erre az időre felkészült. Mexikói száműzetéséből hazatérve fegyveres ellenállást szervezett, amelynek bázisa a kisebb földbirtokosokból, a diákokból, a szakszervezeti tagok mérsékelt szárnyából és a guatemalai demokratikus forradalom által inspirált értelmiségiekből állt. Az ún. Karibi Légió – amelynek tagjai között a térség egészéből érkező, diktatúrák ellen harcoló veteránok is voltak – nem csupán costa ricai ügyet látott a harcban: a régió demokratikus megújításának lehetőségét. A fegyveres konfliktus 1948. március 12-én robbant ki, és viszonylag gyorsan, alig több mint öt hét alatt lezajlott. A harcok különösen a déli országrészben, a Panama határhoz közeli területeken, valamint a főváros környékén voltak intenzívek. A kormányerők – amelyeket a Nicaragua félkatonai segítséggel és a kommunista párttal szövetséges milíciák támogattak – ellenállása azonban nem volt egységes. A hadsereg hivatásos tisztikarának egy része átállt, a kommunista milíciák pedig időnként önálló, a központi irányítástól független hadműveleteket folytattak, ami tovább gyengítette a kormánykoalíciót.
A polgárháború halálos áldozatainak száma – a korszak latin-amerikai konfliktusaihoz képest – alacsony volt, de a mai napig vita tárgya. A hagyományos becslés mintegy 2000 halottat említ, ám újabb kutatások szerint ez a szám jóval alacsonyabb lehet; más források 1000 és 3000 közé teszik a halottak számát. A pontos adat azért is bizonytalan, mert a polgárháború katonai eseményeinek levéltári dokumentációja hiányos: a helyi milíciák, a kormánykatonák és a civil áldozatok halálának egy része nem szerepel hivatalos nyilvántartásban. A harcok 1948. április 17-én, a kormány kapitulációjával értek véget, majd a felek tárgyalóasztalhoz ültek. A mexikói nagykövetség közvetítésével létrejött megállapodás értelmében az ideiglenes hatalmat egy öttagú junta vette át, amelynek vezetője Figueres lett; Ulate elnöki jogait elismerték, de csak 18 hónappal később, a junta által végrehajtott reformokat követően foglalhatta el hivatalosan is az elnöki széket.
Az ún. Junta Fundadora vagy Junta Revolucionaria 1948. május 8-án kezdte meg működését. Összetétele heterogén volt: a konzervatívabb, a választási csalás ellen tiltakozó erők mellett a szociáldemokrata, a kereszténydemokrata és a liberális gondolkodású értelmiségiek egyaránt szerepeltek benne. A junta nem pusztán átmeneti kormányzatként tekintett magára, hanem olyan testületként, amelynek feladata a köztársaság alapjainak újrarakása, a kiváltó okok felszámolása és a jövő politikai rendszerének intézményi garantálása.
A legfontosabb intézményi döntés a hadsereg eltörlése volt. 1948. december 1-jén, a Cuartel Bellavista laktanyában – ahol a polgárháború egyik utolsó csatája zajlott – Figueres ünnepélyes keretek között jelentette be a hadsereg megszüntetését. A gesztus szimbolikus és jogi értelemben is mélyreható volt: a laktanya épületét átadták az oktatásnak, a helyén a mai napig a Nemzeti Múzeum működik. A hadsereg eltörlésének indoklása kettős volt. Egyrészt a junta vezetői – mindenekelőtt Figueres – a hadsereget a gyakori puccsok és a politikai erőszak fő forrásának tekintették; másrészt a közép-amerikai térségben szokatlan intézkedés a béke és a stabilitás melletti elköteleződés kinyilvánítása volt. Nem szabad azonban a döntést kizárólag belső, idealista okokra visszavezetni: a hadsereg eltörlése egyúttal azt is biztosította, hogy a jövőben ne születhessen katonai ellenforradalom a junta által bevezetni kívánt reformokkal szemben.
A hadsereg eltörlését nem azonnal iktatták az alkotmányba; azt az 1949-es alkotmány rögzítette. Még 1948 decemberében a junta államosította a bankokat, ami a későbbi fejlesztési politika kulcseleme lett; ezzel teremtették meg az állami pénzügyi irányítás és a stratégiai hitelezés alapjait. A junta emellett adóreformot vezetett be, megnövelve a tőkejövedelmek adóterhelését, és hozzálátott a központi államigazgatás átszervezéséhez. A munkajog területén a korábbi szociális törvkezések egy részét megtartották, sőt megerősítették, miközben a kommunista párt befolyásának csökkentésére törekedtek. A Partido Vanguardia Popular-t betiltották, ami a hidegháború logikájának korai megjelenése volt a costa ricai politikában; a lépés egyszerre szolgálta a junta belső pozíciójának stabilizálását és a Washington felé mutatott jelzést, hogy az új rend nem barátságos a kommunizmussal. Ez utóbbi azért volt kulcsfontosságú, mert az Egyesült Államok a térségben ekkor már gyanakvással figyelte a guatemalai forradalom és a baloldali mozgalmak erősödését. A junta antikommunista intézkedései így nem csupán belpolitikai, hanem külpolitikai jelentőséggel is bírtak: hozzájárultak ahhoz, hogy Washington Costa Ricá-t ne ellenséges, hanem – ha nem is teljesen problémamentes – partnerként kezelje.
A reformok azonban nem voltak ellentmondásmentesek. A bankállamosítás és az adóemelések a hagyományos kávé- és banánelit egy részének ellenállását váltották ki; a konzervatív körök a junta intézkedéseit részben a magántulajdon elleni támadásnak tekintették. Ugyanakkor a junta nem törekedett a földbirtokrendszer radikális átalakítására; a földkérdés – amely a térség más országaiban forradalmi konfliktusok forrása volt – Costa Ricán viszonylag mérsékelt keretek között maradt. A junta hatalmának ideje alatt nem hajtott végre nagyszabású agrárreformot, csupán kisebb, a telepesek és a szövetkezetek támogatását célzó programokat indított. Így a későbbi jóléti állam alapjai elsősorban a pénzügyi, oktatási és egészségügyi intézmények megerősítésére épültek, nem pedig a birtokviszonyok radikális átrendezésére.
Az alapító junta által összehívott alkotmányozó nemzetgyűlés 1949. január 16-án kezdte meg munkáját. Az új alkotmánytervezet – amely jórészt az 1871-es alkotmány szövegét vette alapul, ám jelentős módosításokkal – számos ponton szakított a korábbi hagyománnyal. A legfontosabb újítás a hadsereg eltörlésének alkotmányos rögzítése volt. Az alkotmány 12. cikkelye kimondja, hogy a hadsereg intézménye – mint állandó testület – megszűnik, és helyébe a közrend fenntartására hivatott polgári rendőrség lép. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a tilalom nem abszolút: az alkotmány lehetővé teszi katonai erő alkalmazását a nemzet védelme érdekében, amennyiben azt egy nemzetközi egyezmény vagy a kontinens biztonsága szükségessé teszi. A Pacto de las Fuerzas Armadas (Fegyveres Erők Egyezménye) értelmében Costa Rica tehát nem mondott le teljesen a fegyveres védelem lehetőségéről, hanem intézményesült hadsereg nélküli rendszert hozott létre, amelyben a rendőrség látja el a belső biztonsági feladatokat, és külső agresszió esetén más államokkal kötött szerződések garantálják a védelmet. Ez a konstrukció a gyakorlatban a mai napig működik: Costa Ricának nincs hadserege, de van erős, katonailag is kiképzett nemzeti rendőrsége és határőrsége.
Az alkotmány másik jelentős újítása a választójog kiterjesztése volt. Az 1949-es alkotmány – a korábbi alkotmányokkal ellentétben – a nők számára is teljes és általános választójogot biztosított, ami a választói bázis drámai kiszélesítését jelentette. A női választójog bevezetése nem a junta kizárólagos érdeme volt: a feminista mozgalmak, különösen a Liga Feminista Costarricense és a tanárnői szervezetek már évtizedek óta küzdöttek ezért. Az alkotmányozó nemzetgyűlésben a női képviselők – köztük Estela Quesada és mások – jelentős szerepet játszottak a cikkely elfogadtatásában. Az alkotmány emellett megerősítette az állami oktatás ingyenességét, rögzítette a szociális jogokat, és létrehozta a Legfelsőbb Választási Bíróságot (Tribunal Supremo de Elecciones, TSE), amely a választások tisztaságának és függetlenségének intézményes garanciája lett. A TSE létrehozása közvetlen válasz az 1948-as válságot kiváltó csalásra: a testület a végrehajtó hatalomtól függetlenül, alkotmányos jogkörrel szervezi és felügyeli a választásokat, ami a későbbi politikai stabilitás egyik alappillére.
Az 1949-es alkotmány elfogadása után a junta végrehajtotta a hatalom átadását. 1949. november 8-án Otilio Ulate Blanco átvette az elnöki tisztséget, és ezzel a demokratikus választási rend formálisan is helyreállt. Ulate elnöksége alatt azonban a Figueres-féle reformok egy része nem került visszafordításra, sőt az állami bankok, a szociális törvények és a TSE intézményrendszere tovább erősödött. A jóléti állam alapjait tehát nem egyetlen kormányzat teremtette meg, hanem egy hosszabb, az 1940-es évek elejétől – a Calderón-kormányzat szociális intézkedéseitől – a junta reformjain át Ulate elnökségéig tartó folyamat. A későbbi, az 1950-es és 1960-as években kiépülő egészségügyi és oktatási rendszer, valamint a társadalombiztosítás ezekre az alapokra épült. A „jóléti állam” tehát nem csupán az 1949-es alkotmány terméke, hanem egy olyan fejlődési pálya eredménye, amely a hadsereg eltörlésével felszabaduló költségvetési források átcsoportosításából is profitált. A hadsereg megszüntetése nem csupán a puccsok lehetőségét zárta ki, hanem hosszú távon az államháztartás szerkezetét is megváltoztatta: a védelmi kiadások helyett a szociális és oktatási kiadások váltak az állami költségvetés meghatározó tételeivé.
Az 1948-as polgárháború és a junta időszakának kutatása forrásokban viszonylag gazdag, ám az értelmezések jelentősen eltérnek. Az elsődleges források közé tartoznak a korabeli újságok – a La Nación, a La Prensa Libre, a Diario de Costa Rica –, a junta hivatalos közlönye, az alkotmányozó nemzetgyűlés jegyzőkönyvei, valamint José Figueres és más szereplők visszaemlékezései, levelei és rádióbeszédei. A hadsereg eltörlésének ceremóniájáról fényképes és filmhíradós dokumentumok is fennmaradtak, amelyek a Nemzeti Múzeum és a Costa Rica-i Filmarchívum gyűjteményében találhatók. A junta gazdasági döntéseinek hátteréről a Nemzeti Bank és a pénzügyminisztérium levéltári anyagai nyújtanak betekintést. Ugyanakkor a polgárháború katonai eseményeinek dokumentálása hiányos: a harcokban részt vevő milíciák, a kormánykatonák és a civil lakosság veszteségeinek pontos számbavétele nem történt meg, így a halottak számára vonatkozó adatok becslések.
A történészi értékelésben az egyik legvitatottabb kérdés a választási csalás jellege. Az ellenzék egyértelmű választói csalást feltételezett, és a kormánypárti kongresszus döntését jogtalannak tartotta; a Calderón-párti és a kommunista történetírás viszont – főként a későbbi évtizedekben – azt állította, hogy az ellenzék maga is visszaélt a helyi szavazóhelyiségekben, és a csalás kölcsönös volt. A vitát tovább bonyolítja, hogy a választási jegyzőkönyvek egy része megsemmisült vagy hiányosan maradt fenn. Ma a tudományos konszenzus arra hajlik, hogy az 1948-as választáson valószínűleg mindkét oldal élt szabálytalanságokkal, ám a kongresszusi megsemmisítés mégis alkotmányos töréspont volt, mert a szavazatszámlálás időben már eldőlt, és a megsemmisítés alapjául szolgáló eljárási hiba nem volt egyértelműen igazolható.
A hadsereg eltörlésének értékelése is vitatott. A mérvadó történetírás azt hangsúlyozza, hogy a döntés hosszú távon biztosította a politikai stabilitást és lehetővé tette a jóléti állam kiépítését. Ugyanakkor kritikus elemzések rámutatnak, hogy a hadsereg hiánya nem jelenti az erőszak teljes hiányát: a polgári rendőrség és a határőrség időnként katonai jellegű feladatokat lát el, és az 1980-as években – a közép-amerikai válság idején – Costa Rica területén is zajlottak félkatonai tevékenységek, például a kontrák logisztikai támogatása. A „fegyveres erők nélküli ország” képe tehát részben emlékezetpolitikai konstrukció is, amely elfedheti a helyi erőszakmonopólium bonyolultabb formáit. Mégsem vitatható, hogy az állandó, puccsokra képes hadsereg intézményének eltörlése alapvetően különbözteti meg Costa Ricá-t a régió többi országától.
José Figueres személyének megítélése a legélesebb viták egyike. A hivatalos és a szociáldemokrata hagyomány a nemzet atyjaként, a demokrácia megteremtőjeként ünnepli; a konzervatív, a későbbi neoliberalizmust bíráló történetírás pedig hajlamos a junta intézkedéseit részben kényszerítő, részben antidemokratikus lépésként ábrázolni. A betiltott kommunista párt utódszervezeteinek emlékezetében a junta időszaka a baloldal üldözésének kezdete. E különböző emlékezetpolitikai állítások nem mindig fedik egymást, és a források alapján nehéz egyértelmű képet alkotni a junta belső vitáiról. Figueres későbbi elnökségei (1953–58, 1970–74) tovább erősítették a róla kialakult képet, ugyanakkor a hidegháború logikájában hozott döntései – például a szakszervezetekkel szembeni fellépés – vitatottak maradtak.
Costa Rica 1948-as polgárháborúja és annak következményei a közép-amerikai régió egyik legmeghatározóbb politikai fordulatát hozták el. A választási csalás miatt kirobbant fegyveres konfliktus José Figueres vezette junta hatalomra kerülését eredményezte, amely radikális reformok sorát vezette be. A legnagyobb hatású intézkedés a hadsereg eltörlése volt, amelyet az 1949-es alkotmány rögzített, és amely Costa Rica-ot a régió egyetlen hadsereg nélküli államává tette. Az új alkotmány emellett bevezette a nők választójogát, létrehozta a független választási bíróságot, és megerősítette a szociális jogokat, lerakva ezzel a későbbi jóléti állam alapjait. A hadsereg megszüntetése nem csupán a katonai puccsok lehetőségét zárta ki, hanem hosszú távon a költségvetési források szociális és oktatási célú átcsoportosítását is lehetővé tette. Az átalakulás azonban nem volt teljesen konfliktusmentes: a bankok államosítása és az adóreformok a hagyományos elitek ellenállását váltották ki, a kommunista párt betiltása pedig a hidegháború korai jelét mutatta. Costa Rica demokratikus fejlődése tehát nem egyetlen pillanat, hanem hosszabb, vitatott döntésekkel teli folyamat eredménye volt, amely a régió más államainál eltérő pályára állította az országot.