A jóléti állam és a kétpárti rendszer, valamint a közép-amerikai válság és Costa Rica semlegessége együttesen rajzolják meg azt a pályát, amelyen Costa Rica az 1980-as évek elejétől a 2000-es évek végéig haladt. Az 1949 utáni Costa Rica fejlődési modelljét két pillér tartotta: a hadsereg nélküli, választott kormányokra épülő politikai stabilitás, illetve az állami vállalatok és szociális intézmények köré szervezett gazdaság. Ennek a modellnek az 1970-es évek végétől egyszerre kellett szembenéznie a külső eladósodással, a hagyományos kávé- és banánexport áringadozásaival, valamint a szomszédos közép-amerikai háborúk regionális gazdasági következményeivel. Az 1980-as évtizedben a nemzetközi pénzügyi intézményekhez forduló Costa Rica a strukturális kiigazítás fokozatos, de vitatott fordulatát hajtotta végre; az 1990-es években a privatizáció és a piacnyitás kérdése vált a belpolitika központi törésvonalává. A 2000. évi „Combo ICE” tiltakozássorozat és a 2007-es CAFTA-népszavazás egyszerre mutatta meg a társadalmi ellenállás erejét és a hagyományos politikai rendszer átalakulását.
Costa Rica az 1970-es években a jóléti állam fenntartását részben külső hitelekből finanszírozta. A kávé világpiaci árának esése, az olajárrobbanások és a közép-amerikai regionális kereskedelem megtorpanása azonban eladósodási spirálba sodorta az országot. 1981–1982-ben a kormány fizetésimérleg-válsággal, leértékelődő colónnal és növekvő inflációval szembesült; Costa Rica a latin-amerikai adósságválság korai szereplője lett. A Luis Alberto Monge vezette kormány (1982–1986) a fizetési nehézségek kezelésére stabilizációs programot fogadott el, és tárgyalásokat kezdett a Nemzetközi Valutaalappal (IMF), valamint a Világbankkal. A felek között létrejött megállapodások a kritikai irodalomban gyakran „neoliberális fordulatként” emlegetett folyamat első szakaszát képezték; a korabeli kormányzati megfogalmazás ugyanakkor inkább „stabilizációról”, „modernizációról” és „exportszerkezet-váltásról” beszélt.
A strukturális kiigazítási programok feltételei több területre kiterjedtek. A nemzetközi hitelezők nyomására Costa Rica csökkentette a behozatali vámokat, liberalizálta a devizagazdálkodást, fokozatosan leépítette egyes mezőgazdasági ártámogatásokat, és az adórendszer átalakítását is napirendre tűzte. A pénzügyi szektor reformja lehetővé tette a magánbankok működésének megerősödését, miközben az állami bankrendszer is fennmaradt. Az 1985. évi első strukturális kiigazítási hitel után a Világbank és Costa Rica között a későbbi években további hitelmegállapodások születtek; ezek pontos ütemezését és feltételrendszerét az intézmények hivatalos dokumentumai rögzítik, a hitelprogramok számát és költségvetési hatását azonban a szakirodalom eltérően értékeli.
A kiigazítás célja az volt, hogy Costa Rica a hagyományos mezőgazdasági export mellé új, nem hagyományos exportágazatokat építsen. Az 1980-as évek második felétől látványosan bővült a friss gyümölcsök – elsősorban az ananász –, a dísznövények és a feldolgozott élelmiszerek kivitele; párhuzamosan nőtt a vámszabad területeken (zona franca) működő összeszerelő üzemek és a turizmus szerepe. A támogatók szerint ez a diverzifikáció mérsékelte a kávé és a banén árkitettségét, és hozzájárult az 1980-as évek második felének gazdasági stabilizációjához. A kritikusok viszont arra hívták fel a figyelmet, hogy az új exportmodell alacsony bérekre, bizonytalan foglalkoztatásra és a szakszervezetek gyengítésére épült, miközben a belső piacra termelő kisgazdaságok közül sok tönkrement. Ez az értelmezési vita a mai napig meghatározza a korszak megítélését; a strukturális kiigazítás társadalmi hatásait a háztartásfelvételek és a szegénységi mutatók alapján tanulmányozó kutatók eredményei is eltérnek abból a szempontból, hogy a válság sokkja után milyen ütemben állt helyre a foglalkoztatás és a reáljövedelem.
Az 1990-es években a kiigazítás újabb hulláma bontakozott ki. A Rafael Ángel Calderón Fournier (1990–1994) és José María Figueres Olsen (1994–1998) vezette kormányok folytatták a kereskedelmi liberalizációt; Costa Rica 1990-ben csatlakozott a GATT-hoz, később pedig a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO). A pénzügyi reformok és a bankrendszer liberalizálása mellett a kormányok egyes állami vállalatok átalakítását, bezárását vagy részleges privatizációját is kezdeményezték. A legélesebb vita azonban nem a hagyományos privatizációról, hanem a stratégiai közszolgáltatások – a távközlés, az energiaszolgáltatás, a biztosítás – jövőjéről folyt. A Costa Rica-i Elektromos Intézet (Instituto Costarricense de Electricidad, ICE) és a Nemzeti Biztosító Intézet (Instituto Nacional de Seguros, INS) a második világháború utáni államépítés büszkeségei voltak; a közvélemény jelentős része a köztársaság szociális teljesítményének védjegyeként tekintett rájuk.
A közszolgáltatások liberalizálásának terve a Miguel Ángel Rodríguez kormánya (1998–2002) alatt érkezett el a nyílt politikai konfrontációig. A kormány és a törvényhozási többség 2000 tavaszán olyan törvénycsomagot vitatott, amely a távközlési és villamosenergia-piac magánbefektetők előtti megnyitását célozta, illetve az állami intézmények szerepét újra kívánta szabályozni. A „Combo ICE” néven ismertté vált tervezetet a kritikusok a közszolgáltatások privatizációjának előszobájaként értelmezték, míg a kormányzat a szolgáltatások minőségének javításával és a beruházási igényekkel érvelt.
2000 márciusában–áprilisában Costa Rica-szerte tüntetések, útlezárások és sztrájkok bénították meg az ország egyes részeit. A tiltakozásokat elsősorban közalkalmazotti szakszervezetek, a távközlési és energiaágazati dolgozók érdekképviseletei, egyetemi diákmozgalmak, valamint vidéki és környezetvédő csoportok szervezték. A résztvevők tízezrekben vonultak az utcára; a pontos létszámot illetően a szakszervezeti és a kormányzati becslések jelentősen eltérnek egymástól. A megmozdulások hatására a törvényhozás nem folytatta a tervezet második vitáját, és a csomagot levették a napirendről. A „Combo ICE” bukása a kortárs megfigyelők szerint megmutatta, hogy Costa Ricában a közszolgáltatások kérdése nem pusztán szakpolitikai, hanem identitáspolitikai ügy: az ICE az állami gondoskodás és a nemzeti szuverenitás jelképévé vált.
A vereség azonban nem zárta le a vitát. A 2000-es években a távközlés és a biztosítás liberalizációja visszatérő napirendi pont maradt. A kritikusok attól tartottak, hogy a piacnyitás a nyereséges városi szegmenseket a magánszolgáltatóknak engedi át, míg a veszteséges vidéki ellátás és az egyetemes szolgáltatás költségei az államnál maradnak. A támogatók viszont azzal érveltek, hogy az ICE monopóliuma a mobilpiac gyors növekedésének időszakában a beruházások lassúságát és a szolgáltatások szűk keresztmetszetét okozta. A vitákban a „privatizáció” szó maga is politikai fegyverré vált: az ellenzők minden piacnyitást privatizációként bélyegeztek meg, míg a kormányok szerették hangsúlyozni, hogy az állami tulajdon megmarad, csupán a verseny nyílik meg.
A közép-amerikai szabadkereskedelmi megállapodás (Dominican Republic–Central America Free Trade Agreement, CAFTA-DR) Costa Ricában a strukturális kiigazítás utáni évek legnagyobb kereskedelempolitikai konfliktusává vált. Az egyezményt Costa Rica 2004-ben írta alá, de a ratifikáció elhúzódott, mert a társadalom és a törvényhozás erősen megosztott volt. A támogatók – elsősorban az exportőrök, az üzleti kamarák, a kormányzó elit egy része és az Egyesült Államokkal szoros kapcsolatot ápoló vállalkozói csoportok – az amerikai piachoz való biztos hozzáférést, a külföldi beruházások növekedését és a jogbiztonság erősödését várták a szerződéstől. Az ellenzők – szakszervezetek, paraszti szervezetek, környezetvédők, egyetemi csoportok, közegészségügyi aktivisták – viszont attól tartottak, hogy az egyezmény a mezőgazdasági kistermelőket tisztességtelen versenynek teszi ki, a gyógyszerekhez való hozzáférést a szellemi tulajdonjogi szabályok szigorítása miatt drágítja, és a közszolgáltatások további liberalizálásához vezet.
A vita végül alkotmányos és választási útra terelődött. A 2002. évi népszavazási törvény lehetővé tette, hogy az állampolgárok közvetlenül döntsenek a kérdésben; 2007. október 7-én Costa Rica történetének első országos népszavazásán a választók a CAFTA-DR ratifikációjáról foglaltak állást. A Legfelsőbb Választási Törvényszék (Tribunal Supremo de Elecciones, TSE) hivatalos adatai szerint a szavazatok körülbelül 51,6 százaléka támogatta az egyezményt, 48,4 százaléka pedig elutasította; a részvétel a választásra jogosultak hozzávetőleg 59 százalékát érte el. A rendkívül szoros eredmény azt mutatta, hogy a társadalom közel fele ellenezte a kereskedelmi nyitásnak ezt a formáját. A kampány intenzitása, a média szerepe és a kampányfinanszírozás körüli viták a későbbi elemzések visszatérő témái lettek.
A ratifikáció után Costa Rica fokozatosan tett eleget a szerződésből fakadó kötelezettségeinek. A távközlési piac a 2000-es évek végén, illetve a 2010-es évek elején nyílt meg a magánszolgáltatók előtt, miközben az ICE állami vállalatként működött tovább, és megtartotta jelentős piaci súlyát. A biztosítási piac is liberalizálódott; az INS állami biztosító mellett magántársaságok is megjelentek. A mezőgazdasági piacok megnyitása, a szellemi tulajdonjogi szabályok és a közbeszerzési előírások átalakítása szintén vita tárgyát képezte. A CAFTA értékelése mindmáig vitatott: a támogatók a kivitel és a külföldi beruházások növekedésére, az ellenzők a kistermelők veszteségeire, a közszolgáltatások drágulására és a gazdasági függőség mélyülésére mutatnak rá. A statisztikai elemzések sem adnak egyértelmű választ, mivel a megfigyelt változások mögött a világgazdasági konjunktúra, a technológiai átalakulás és a belső szakpolitikák együttesen állnak.
A 2000-es évek Costa Rica-i politikatörténete egyszerre volt a hagyományos kétpártrendszer eróziójának és az új politikai szereplők megjelenésének időszaka. A Nemzeti Felszabadítási Párt (Partido Liberación Nacional, PLN) és a Keresztényszociális Egységpárt (Partido Unidad Social Cristiana, PUSC) az 1980-as és 1990-es években váltotta egymást a kormányrúdnál; a 2000-es évtizedben azonban a választói hűség meggyengült, a részvétel ingadozott, és a társadalmi elégedetlenség új csatornákat keresett. Ennek hátterében a strukturális kiigazítás terhei, a közszolgáltatásokról folytatott viták, valamint a politikai korrupció nyilvánosságra került esetei álltak.
A 2002-es választás volt az első, amelyen a megváltozott választási szabályok értelmében második fordulóra került sor; a PUSC jelöltje, Abel Pacheco nyerte az elnökséget. Pacheco kormánya társadalmilag érzékenyebb retorikát használt, ám a költségvetési és adóügyi viták, valamint a pártokon átívelő korrupciós botrányok megnehezítették a kormányzást. 2004-ben két nagy ügy rázta meg a politikai osztályt: a Caja-Fischel-botrány, amely a társadalombiztosítási pénztár (Caja Costarricense de Seguro Social, CCSS) orvosi eszközbeszerzéseihez kapcsolódott, valamint az ICE-Alcatel-ügy, amelyben a távközlési beruházásokhoz kötődő vesztegetési vádak szerepeltek. Az eljárások során korábbi állami tisztségviselőkkel szemben is vádemelésekre került sor; a bírósági ügyek évekkel később jogerős ítéletekhez vezettek. A perek pontos tartalmát és a felelősség mértékét az igazságszolgáltatás hivatalos döntései alapján kell rekonstruálni; a politikai következmény azonban egyértelműen érzékelhető volt: a hagyományos pártok hitelessége megingott.
A pártrendszer átalakulásának legfontosabb jele az Állampolgári Akció Párt (Partido Acción Ciudadana, PAC) felemelkedése volt. A 2000-ben alapított, eredetileg a korrupcióellenesség és a politikai megújulás jegyében szerveződő PAC a 2002-es választásokon már számottevő erőként jelent meg, 2006-ban pedig Ottón Solís jelöltségével majdnem legyőzte a PLN jelöltjét. A 2006-os elnökválasztás rendkívül szoros versenyt hozott: Óscar Arias – aki 1986–1990 után másodszor is a PLN elnökjelöltje volt – a hivatalos adatok szerint a szavazatok hozzávetőleg 41 százalékát szerezte meg, míg Solís valamivel kevesebb mint 40 százalékot kapott. A kis különbség jól mutatta, hogy a választópolgárok jelentős része már nem a két régi tömörülés közül választott. Arias második elnöksége (2006–2010) alatt a CAFTA-népszavazás tovább mélyítette a politikai törésvonalakat.
A 2010-es választás üzenete kettős volt. Egyrészt a PLN jelöltje, Laura Chinchilla Costa Rica első női elnökeként győzött; ez a nők politikai részvételének fontos mérföldköve volt. Másrészt a választási kampányban a közbiztonság, a szegénység és a társadalmi egyenlőtlenség olyan hangsúllyal jelent meg, ami a jóléti állam válságpercepcióját jelezte. A PAC a 2000-es években ellenzéki erőből fokozatosan kormányzati alternatívává vált; a 2010-es évek elejére a Costa Rica-i pártrendszer már nem volt leírható egyszerű kétpárti modellként. A politikai változások részletes továbbvezetése, beleértve a 2014 utáni kormányváltásokat, a Costa Rica 2000–2026: környezet, turizmus és a jelenkor időszakához tartozik.
A társadalmi ellenállás eközben nem korlátozódott a választási arénára. A közalkalmazotti szakszervezetek, a tanárszervezetek, az egyetemi hallgatók, a környezetvédő csoportok és a vidéki közösségek időről időre utcai tiltakozásokat, sztrájkokat és aláírásgyűjtéseket szerveztek. A tiltakozások követelései az évek során többrétűvé váltak: a közszolgáltatások védelme mellett megjelent a nyugdíjrendszer, az oktatási költségvetés, a környezeti szabályozás és a szabadkereskedelmi politika bírálata. A tiltakozók nem alkottak homogén blokkot: a szakszervezeti mozgalom egy része elsősorban a munkahelyeket és a béreket féltette, a diákmozgalmak az oktatás kommercializálódását, a környezetvédők pedig a természeti erőforrások védelmét helyezték előtérbe. A kormányzatok rendre a stabilitás és a beruházásösztönzés szükségességével válaszoltak, és a tiltakozások jogosságát nem vitatva is a fokozatosságot hangsúlyozták.
A strukturális kiigazítás, a CAFTA és a közszolgáltatások liberalizációja együtt formálta át Costa Rica gazdasági és társadalmi szerkezetét. Az ország megőrizte hadsereg nélküli demokratikus rendszerét, szociális intézményeit és viszonylag magas emberi fejlettségi mutatóit, ugyanakkor a piacnyitás a jövedelmi egyenlőtlenséget, a területi különbségeket és a munkaerőpiaci bizonytalanságot is növelte. A hivatalos statisztikák szerint a szegénység aránya a válság éveiben emelkedett, majd a 2000-es években ingadozott; a Gini-együttható értékei a jövedelemeloszlás tartósan magas egyenlőtlenségére utalnak. Ezek a mutatók azonban nem kizárólag a neoliberális reformok következményei, hanem a világgazdasági folyamatok, a demográfiai változások és a szakpolitikai döntések együttes eredményei.
A részvételi demokrácia szempontjából a 2007-es népszavazás önmagában is tanulságos volt. A referendum egyszerre nyitott teret az állampolgári döntésnek, és mutatta meg a kampánykörnyezet egyenlőtlenségeit: a támogató oldal üzleti forrásai, a média szerepe és a politikai elit befolyása a kritikusok szerint torzította a közvélemény formálását. A választási hatóság a folyamat jogszerűségét biztosította, a kampányfinanszírozás részleteiről azonban a független megfigyelők és a kutatók vitákat folytattak. A 2000-es évek Costa Rica-i vitái így nem egyszerűen a „piac” és az „állam” közötti szembenállásról szóltak, hanem arról is, hogy a demokratikus intézmények mennyiben képesek a gazdaságpolitikai konfliktusokat legitim módon kezelni.
A korszak értékelése ma is vitatott. A támogatók szerint Costa Rica sikeresebben alkalmazkodott a globalizációhoz, mint a szomszédos országok: a nyitás külföldi befektetéseket hozott, a csúcstechnológiai ágazatban munkahelyek jöttek létre, és az ország megőrizte politikai stabilitását. A kritikusok szerint a reformok a jóléti állam fokozatos aláaknázásához, a közösségi tulajdonban lévő szolgáltatások piacosításához és a kistermelők, valamint a munkavállalók érdekeinek háttérbe szorulásához vezettek. A két olvasat mögött eltérő értékrend és más-más adatkészlet áll; a történeti megismerés feladata éppen az, hogy ezeket a perspektívákat egyaránt bemutassa, és a dokumentált tényeket elválassza a politikai önértelmezéstől.
Az alfejezetben használt választási és népszavazási adatok a Costa Rica-i Legfelsőbb Választási Törvényszék (TSE) hivatalos jegyzőkönyvein alapulnak; a százalékos eredmények a hivatalos összesítések kerekítései. A strukturális kiigazítással kapcsolatos hitelfeltételek az IMF és a Világbank nyilvános dokumentumaiból ismerhetők meg, ám a programok társadalmi hatásának számszerűsítése módszertani viták tárgya. A „Combo ICE” tiltakozások résztvevőinek számára vonatkozóan a szakszervezeti, a rendőrségi és a sajtóbecslések eltérnek; a történeti rekonstrukció ezért intervallumként kezeli a becsléseket. A CAFTA-népszavazás kampányának finanszírozásával és a média szerepével kapcsolatos állításokat a választási hatóság jelentései, tényfeltáró újságírói munkák és független megfigyelői beszámolók eltérő hangsúllyal tárgyalják. A korrupciós ügyek kapcsán a bírósági ítéletek hivatalos szövege az irányadó; a politikai felelősség megítélése viszont emlékezetpolitikai vitákat is hordoz.
Costa Rica az 1980-as évek adósságválságát követően fokozatos strukturális kiigazítást hajtott végre, amely a gazdaságot az exportszerkezet diverzifikálása és a piacnyitás felé mozdította el. A közszolgáltatások liberalizálása körüli konfliktus 2000-ben a „Combo ICE” tüntetéssorozatban csúcsosodott ki, és a terv akkor visszavonásához vezetett. A 2007-es CAFTA-népszavazás szoros eredménnyel zöld utat adott a szabadkereskedelmi megállapodásnak, miközben megmutatta a társadalom mély megosztottságát. A 2000-es években a hagyományos kétpártrendszer meggyengült, a korrupciós botrányok hitelességi válságot okoztak, és új politikai erők – mindenekelőtt a PAC – törtek előre; 2010-ben Laura Chinchilla személyében először lett nő Costa Rica elnöke.