A Panama-földszoroson átvezető hajózható csatorna terve a 16. századi spanyol gyarmati adminisztráció óta ismétlődően felmerült, ám a 19. század utolsó harmadáig nem valósult meg. Az alfejezet az 1879-ben indult francia csatornavállalkozás összeomlásától az Egyesült Államok által támogatott 1903-as panamai elszakadáson át a csatorna 1904–1914 közötti megépítéséig és a Csatorna-övezet kialakításáig tárgyalja az eseményeket. A korszak egyszerre mérnöki, diplomácia- és munkástörténet: a csatorna nem pusztán infrastruktúra, hanem a birodalmi érdekek, a helyi elitek és a munkások közötti hatalmi viszonyok terméke.
A francia kísérlet közvetlen előzménye a Szuezi-csatorna 1869-es megnyitása volt. Ferdinand de Lesseps, a szuezi vállalkozás népszerű alakja 1879-ben Párizsban létrehozta a Compagnie Universelle du Canal Interocéanique de Panama társaságot, hogy a földszoroson át tengerszintű csatornát építsen. A társaság 1881-ben kezdte meg a munkálatokat a Panama-vasút mentén, és kezdetben a francia közvélemény lelkesedése, valamint a kisrészvényesek tőkéje biztosította a finanszírozást. A terv azonban több ponton is téves feltételezéseken alapult. A Szuezzel ellentétben Panama nem sík, száraz sivatag, hanem trópusi, hegyes terep, ahol a Chagres folyó áradásai, a földcsuszamlások és a sűrű növényzet folyamatosan akadályozták a földmunkát. A tengerszintű csatorna elképzelése különösen ambiciózus volt: a Culebra-hegység átvágása óriási földmozgatást igényelt, miközben a csapadék és a talaj instabilitása miatt az árkok újra és újra beomlottak.
A francia korszak legsúlyosabb problémája azonban a járványos betegség volt. A sárgaláz és a malária – amelyek kóroktanát ekkor még nem ismerték pontosan – tömegesen szedte áldozatait a munkások és a mérnökök körében. A halálozási adatok nem teljes körűek, de a történeti szakirodalomban elfogadott becslések szerint a francia vállalkozás idején, 1881 és 1889 között mintegy 20 000 ember halt meg a földszoroson. Ez a szám régészeti és levéltári kutatásokon alapuló becslés, nem pontos statisztika; a társaság saját nyilvántartásai hiányosak, a kórházi feljegyzések pedig nem fedik le a teljes munkásságot. A halálozás mértéke hozzájárult ahhoz, hogy a társaság 1889-ben fizetésképtelenné vált, és bírósági felszámolás alá került. A párizsi „panamai botrány” néven ismertté vált pénzügyi és politikai válság 1892–1893-ban rázta meg a Harmadik Köztársaságot; a vállalkozás vezetőit, köztük Lessepset és a mérnökként bevont Gustave Eiffelt, bíróság elé állították, bár az ítéletek egy részét később hatályon kívül helyezték. A francia kudarc nem egyszerűen a természeti környezet veresége volt: a vállalat pénzügyi szerkezete, a tájékoztatás hiányosságai és a korabeli mérnöki ismeretek korlátai együttesen okozták az összeomlást.
A francia társaság csődje után 1894-ben új társaság alakult Compagnie Nouvelle du Canal de Panama néven, amely már nem rendelkezett elegendő tőkével az építkezés folytatásához, de a meglevő eszközök – földterületek, vasút, felszerelés, felmérések – értékesítésére törekedett. Ebben a helyzetben nőtt meg az Egyesült Államok érdeklődése. Az amerikai kormány számára a csatorna stratégiai jelentőségét a spanyol–amerikai háború (1898) tette egyértelművé: az USS Oregon csatahajónak a Csendes-óceánra való áthelyezése a Horn-fok megkerülésével heteket vett igénybe, ami a tengeri haderő mozgósításának sebezhetőségét mutatta. A haditengerészeti és kereskedelmi érvek mellett a 19. század végén megerősödő amerikai expanziós politika is a csatorna ellenőrzését kívánta.
A jogi kereteket több szerződés alakította. Az 1850-es Clayton–Bulwer-szerződés még brit–amerikai közös ellenőrzést írt elő egy leendő közép-amerikai csatornára, ám az 1901-es Hay–Pauncefote-szerződésben Nagy-Britannia lemondott erről az igényről, és elfogadta, hogy az Egyesült Államok egyedül építheti és ellenőrizheti a csatornát. Az amerikai kongresszus 1902-ben elfogadta a Spooner-törvényt (Spooner Act), amely felhatalmazta az elnököt a francia társaság jogainak megvásárlására, és tárgyalások kezdeményezésére a területet akkor ellenőrző Kolumbiával. A választás ekkor még nem volt végleges: Nicaragua útvonala is versenyben volt, de a panamai francia társaság és az amerikai lobbisták – élükön Philippe Bunau-Varilla francia mérnök-üzletemberrel – azzal érveltek, hogy a részben előkészített panamai nyomvonal olcsóbb és gyorsabb.
Az Egyesült Államok és Kolumbia 1903 januárjában írta alá a Hay–Herran-szerződést. Ennek értelmében az Egyesült Államok 10 millió dollár egyszeri összeget és évi 250 000 dollár bérleti díjat fizetett volna egy 6 mérföld széles övezet 100 évre szóló, megújítható használatáért. A kolumbiai szenátus azonban 1903 augusztusában elutasította a szerződést. A kolumbiai törvényhozás ellenállásának okai között szerepelt a szuverenitás korlátozásának elutasítása, az összeg alacsonynak tartott mértéke és a belpolitikai bizonytalanság. Kolumbiát ebben az időszakban az 1899–1902-es ezer napos háború és annak következményei gyengítették, ami a panamai tartományi elitben is megerősítette a központi kormányzattól való elszakadás gondolatát. Panama tartománynak már korábban is voltak autonómiatörekvései: 1840–1841-ben rövid ideig független államnak nyilvánította magát, és a 19. században többször fellázadt a bogotái központi hatalom ellen. Erről a korábbi időszakról a A függetlenség és Kolumbia része alfejezet ad bővebb képet.
A Hay–Herran-szerződés elutasítása után a panamai elszakadást támogató csoportok, a francia társaság képviselői és az amerikai kormányzat egy része közös érdekű koalíciót alkotott. 1903. november 3-án Panamavárosban helyi vezetők – köztük José Agustín Arango, Manuel Amador Guerrero és Federico Boyd – kikiáltották a Panama Köztársaság függetlenségét. Az amerikai haditengerészet jelenléte döntőnek bizonyult: a USS Nashville és más hajók, illetve a Panama-vasút amerikai ellenőrzése megakadályozta, hogy a Kolumbiából érkező katonai erősítés megérkezzen és leverje a felkelést. A kolumbiai kormány csapatai részben a vasúti szállítás hiánya miatt nem tudtak hatékonyan beavatkozni. Azt, hogy a helyi kolumbiai helyőrség egy részét megvesztegették-e, a kortárs és későbbi beszámolók eltérően ítélik meg; a vád dokumentált formában megjelent, de a pontos összegek és szereplők tekintetében a források ellentmondásosak.
Az Egyesült Államok 1903. november 6-án hivatalosan elismerte Panamát. Ezt követően, november 18-án írták alá a Hay–Bunau-Varilla-szerződést, amely a csatornaövezet jogállását és az építés feltételeit rögzítette. A szerződés aláírója panamai részről Philippe Bunau-Varilla volt, aki francia állampolgárként, meghatalmazottként járt el; a panamai küldöttség csak a tárgyalások későbbi szakaszában érkezett meg, és utólag hagyta jóvá a szöveget. Ez a körülmény a panamai történetírásban és a nemzetközi jogi vitákban azóta is az egyik legfontosabb érv amellett, hogy a szerződést egyenlőtlen, gyarmati jellegű megállapodásként értelmezzék. A szerződés értelmében az Egyesült Államok 10 millió dollárt fizetett Panamának, évi 250 000 dollár bérleti díjat vállalt, és garantálta a Panama Köztársaság függetlenségét. Cserébe megkapta egy 10 mérföld széles övezet „örökös használatát, elfoglalását és ellenőrzését”, méghozzá olyan jogkörökkel, „mintha szuverén lenne”. Ez a megfogalmazás a későbbi értelmezések szerint gyakorlatilag korlátozta Panama területi szuverenitását, noha a szöveg formálisan nem mondott le a felségjogról.
A „függetlenség” kifejezés itt vitatott. A panamai nemzeti elbeszélés a novemberi eseményeket a kolumbiai központi hatalommal szembeni felszabadulásként, a független államiság kezdeteként mutatja be. A kolumbiai történetírás és diplomácia ezzel szemben sokáig „elszakadásként” vagy „az Egyesült Államok által szervezett elszakításként” írta le, hangsúlyozva, hogy a felkelés külső támogatás nélkül aligha járt volna sikerrel. A nemzetközi szakirodalom egy része a „szeparáció” kifejezést használja, míg más szerzők a „puccs” vagy „katonai beavatkozás” fogalmát alkalmazzák. A könyv a továbbiakban a két eseménysor megkülönböztetésére a „novemberi felkelés” és az „elszakadás” semlegesebb fogalmát részesíti előnyben, de ahol az egyes álláspontokat idézi, megtartja azok saját retorikáját.
Kolumbia az elszakadást nem ismerte el, és tiltakozó jegyzékeket küldött Washingtonba. A két ország közötti diplomáciai rendezés évekig húzódott, és csak később, az 1914-es Thomson–Urrutia-szerződésben körvonalazódott, amelyet Kolumbia végül módosított formában, 1921-ben ratifikált. A jelen alfejezet keretei között elég annyit rögzíteni, hogy az 1903-as események következtében Panama és Kolumbia viszonya hosszú időre megromlott, és a vita a kolumbiai belpolitikában is évtizedeken át napirenden maradt.
Az Egyesült Államok 1904-ben vette át a francia társaság vagyonát és a csatorna építésének irányítását. A Spooner-törvény alapján a kormány 40 millió dollárt fizetett a Compagnie Nouvelle-nak a francia eszközökért és jogokért. Az építkezést az Isthmian Canal Commission irányította, amelynek első időszakában még a korábbi francia tervek szerinti tengerszintű csatorna hívei is jelen voltak. A munkálatok azonban 1905-re megrekedtek a szervezetlenség, a betegségek és a mérnöki bizonytalanság miatt. A fordulatot két tényező hozta: az egészségügyi program és a zsilipes terv elfogadása.
William C. Gorgas, az amerikai hadsereg orvosa vezette a sárgaláz és a malária elleni küzdelmet. A 19. század végi kutatások – Carlos Finlay kubai orvos szúnyogelmélete, majd a Walter Reed vezette amerikai bizottság kísérletei – megalapozták azt a gyakorlatot, hogy a betegségek terjedését a szúnyogok elleni védekezéssel lehet korlátozni. Gorgas csapatai a Csatorna-övezetben vízelvezető árkokat ástak, olajozták a nyílt vízfelületeket, szúnyoghálókat és füstölőket alkalmaztak, valamint elkülönítették a fertőzötteket. Az intézkedések hatására a sárgaláz gyakorlatilag eltűnt, a malária okozta halálozás pedig jelentősen csökkent. Ezt a folyamatot gyakran az orvostudomány diadalaként mutatják be, ám a módszer nem mentes az egyenlőtlenségektől: a karibi munkások lakó- és munkakörülményei továbbra is kedvezőtlenebbek voltak, és a halálozási statisztikákban a rassz szerinti különbségek megmaradtak.
A mérnöki terv 1905–1906 között dőlt el a zsilipes rendszer javára. John F. Stevens, majd 1907-től George W. Goethals irányította az építkezést. A zsilipes megoldás központi eleme a Gatún-tó, amelyet a Chagres folyó felduzzasztásával hoztak létre; a hajókat három-három zsilipsor emeli a tó szintjére, majd ereszti le a túloldalon. A Culebra-vágás – később Gaillard-vágás – átvágása a kontinentális vízválasztón éveken át tartó, ismétlődő földcsuszamlásokkal terhelt munka volt. A munkálatok során a robbantások, a gőzkotrók, a vasúti szállítás és a betonépítés technológiája a korabeli mérnöki tudás csúcsát jelentette, ugyanakkor a munkafeltételek rendkívül veszélyesek maradtak.
A csatorna építésének munkaerő-története a karibi térség mobilitásának és az etnikai hierarchiáknak a tükre. A munkaerő nagy része a Karib-térségből érkezett: Barbadosról, Jamaicáról, Martinique-ról, Guadeloupe-ról, valamint kisebb számban más szigetekről és a kontinentális partvidékről. Emellett európai – elsősorban spanyol, olasz, görög – munkások és kis számú ázsiai munkás is dolgozott a földszoroson. A becslések szerint a csatorna építése során 1904 és 1914 között összesen mintegy 56 000 munkást alkalmaztak, bár a pontos létszám a fluktuáció miatt bizonytalan. A hivatalos amerikai nyilvántartás ebben az időszakban mintegy 5600 halálesetet rögzített, de a szám nem tartalmazza a teljes munkaerőt, mivel a feljegyzések a balesetek és a betegségek egy részét nem kísérték nyomon, és a szerződéses munkások egy része nem szerepelt a központi nyilvántartásban. A tényleges halálozás ezért a hivatalos adatnál magasabb lehet; a becslések 6 000 és 10 000 között mozognak.
A munkaerő-politikában a faji és etnikai megkülönböztetés intézményesült. Az amerikai adminisztráció két bérkategóriát alkalmazott: az „arany” (gold roll) és az „ezüst” (silver roll) besorolást. Az „arany” kategóriába jellemzően az Egyesült Államokból és Európából érkező fehér munkások, mérnökök és szakemberek tartoztak, akik magasabb bért, jobb lakhatást és kedvezőbb ellátást kaptak. Az „ezüst” kategóriába sorolták a karibi fekete munkásokat és más, nem fehérnek tekintett csoportokat, akik alacsonyabb fizetést, rosszabb szállásokat és korlátozottabb szolgáltatásokat kaptak. Ez a besorolás nem egyszerűen gazdasági, hanem faji logikát tükrözött, és a csatornaövezet társadalmi rendjét is meghatározta. A faji hierarchiákról és azok gyarmati előzményeiről a Faji és etnikai kategóriák tematikus alfejezet szól részletesebben.
A csatorna építése közben a Panama Köztársaság belpolitikája is formálódott. Az új állam alkotmánya, amelyet 1904-ben fogadtak el, az Egyesült Államokkal kötött szerződéshez igazodott, és lehetővé tette az amerikai beavatkozást a rend fenntartása érdekében. Az amerikai kormányzat a csatornaövezet mellett Panamavárosban és Colónban is jelen volt, és a belpolitikai vitákba többször beavatkozott. A panamai elit egy része elfogadta ezt a függőséget, mert gazdasági előnyöket remélt a csatornaforgalomtól és a bérleti díjaktól; mások kezdettől fogva a szuverenitás sérelmét hangoztatták.
A Csatorna-övezet jogállása a Hay–Bunau-Varilla-szerződés nyomán sajátos képződmény volt. Az övezet mintegy 16 kilométer széles sávban húzódott az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig, és az Egyesült Államok kormánya ott saját közigazgatást, rendőrséget, bíróságokat, postát és vámszabályokat működtetett. A panamai törvények az övezetben nem érvényesültek, és a panamai állampolgárok számára a terület gyakorlatilag külföldnek számított. Az övezetben élő panamaiak és a bevándorolt munkások mindennapi életét az amerikai hatóságok szabályozták. Ez a helyzet a 20. század folyamán ismétlődő feszültségek forrása volt, és a csatorna visszaadásáról szóló 1977-es Torrijos–Carter-szerződésig tartott.
A csatorna hivatalos megnyitására 1914. augusztus 15-én került sor, amikor az SS Ancon teherhajó áthaladt a zsilipeken. Az első világháború kitörése miatt az ünnepség visszafogott volt, és a nyitás nem kapta meg azt a nemzetközi figyelmet, amelyet a tervezők reméltek. Az építés költsége az amerikai kormány számára hivatalos adatok szerint mintegy 375 millió dollár volt, amihez hozzáadódott a francia társaságoknak fizetett 40 millió dollár és a panamai kifizetések. Ez az összeg a korabeli amerikai szövetségi költségvetés jelentős tétele volt. A csatorna azonban hamarosan a világkereskedelem egyik legfontosabb átjárójává vált, és az Egyesült Államok számára katonai-stratégiai jelentőségét is megőrizte.
A csatorna építésének értelmezése körül éles vita folyik. Az amerikai hivatalos elbeszélés a 20. század elején „a civilizáció győzelmeként”, a trópusi betegségek és a természeti akadályok legyőzéseként mutatta be a vállalkozást. A panamai nacionalista történetírás ezzel szemben a szuverenitás elvesztését, az egyenlőtlen szerződést és a munkások kizsákmányolását hangsúlyozza. A kritikai történetírás pedig a csatornát az amerikai imperializmus egyik leglátványosabb projektjeként elemzi, amelyben a helyi elit egy része partner volt ugyan, de a döntések középpontjában Washington és a nemzetközi tőke állt. A munkástörténet-írás a karibi munkások tapasztalatait, a faji alapú bérrendszert és a halálozási arányok egyenlőtlenségeit tárja fel. Ezek az értelmezések nem zárják ki egymást, de a hangsúlyok különbözősége miatt a tankönyvben is szükséges az álláspontok szétválasztása.
Az alfejezet elsődleges forrásai közé tartoznak a francia csatornatársaságok iratai, a párizsi bírósági peranyagok, az amerikai kongresszusi jegyzőkönyvek, a Spooner-törvény és a Hay–Bunau-Varilla-szerződés szövege, valamint Panama és Kolumbia diplomáciai levéltárai. A panamavárosi és colóni sajtó, például a The Star and Herald, valamint az amerikai napilapok tudósításai a korabeli nyilvánosság álláspontját mutatják. A munkásokra vonatkozó adatok az Isthmian Canal Commission jelentéseiben, kórházi nyilvántartásokban és a vasúttársaság feljegyzéseiben maradtak fenn, de ezek nem teljes körűek.
A legnagyobb bizonytalanság a halálozási számok körül van. A francia korszak 20 000 körüli halottra vonatkozó becslése módszertani szempontból régészeti és levéltári adatok összevetésén alapul, de nem tekinthető pontos statisztikának. Az amerikai korszak hivatalos 5600 halálesete szintén alulbecsült lehet, mert a nyilvántartásokból kimaradtak a szerződéses munkások egyes csoportjai, és a halálokok egy részét nem rögzítették. Az etnikai összetételre vonatkozó becslések ugyancsak bizonytalanok.
A novemberi események rekonstrukciója során a források részben ellentmondanak egymásnak. A kolumbiai katonai parancsnokok és a panamai felkelők beszámolói eltérően írják le a vasút blokkolásának körülményeit, és a kolumbiai csapatok megvesztegetésére vonatkozó állítások sem igazolhatók egyértelműen. A Hay–Bunau-Varilla-szerződés aláírásának körülményei, Bunau-Varilla meghatalmazásának terjedelme és a panamai küldöttség késlekedése szintén vitatott. A „függetlenség”, „elszakadás”, „puccs” és „beavatkozás” kifejezések használata nem csupán terminológiai kérdés, hanem a történeti értelmezés állásfoglalását is jelzi.
A csatorna építésének gazdasági és emberi költségeire vonatkozó adatok forrásonként eltérnek. A hivatalos amerikai összköltség-adat a kongresszusi jelentésekből származik, de a francia befektetők veszteségei, a panamai állam bevételkiesései és a munkások családjait ért károk nem jelennek meg benne. A munkabérek és a faji besorolás gyakorlata jól dokumentált, ám a munkások saját tapasztalatairól kevesebb elsődleges forrás áll rendelkezésre; a szóbeli hagyomány és a későbbi visszaemlékezések ezért fontos kiegészítő források, de ezeket a történeti kritika szabályai szerint kell kezelni.
A francia csatornakísérlet 1879–1889 között a tengerszintű terv, a betegségek és a pénzügyi válság miatt összeomlott. Az Egyesült Államok a spanyol–amerikai háború után stratégiai okokból vette át a kezdeményezést, és amikor a kolumbiai szenátus 1903-ban elutasította a Hay–Herran-szerződést, a panamai szeparatista mozgalmat támogatva lehetővé tette a Panama Köztársaság novemberi elszakadását. A Hay–Bunau-Varilla-szerződés az Egyesült Államoknak széles jogokat biztosított egy 10 mérföldes övezetben, és ezzel korlátozta Panama szuverenitását. A csatorna 1904–1914 között épült meg, a sárgaláz elleni védekezés, a zsilipes rendszer és a karibi munkaerő tömeges alkalmazása révén. A munkások halálozása, a faji alapú bérrendszer és a csatornaövezet jogállása a korszak egyenlőtlenségeit tükrözte.