Az 1968 és 1981 közötti Panama történetét a Nemzeti Gárda (Guardia Nacional) intézményes hatalma és Omar Torrijos Herrera személyes vezető szerepe határozta meg. Ez az időszak egyszerre hozott vidéki reformkísérletet, a politikai nyilvánosság korlátozását és a csatornakérdésben a panamai szuverenitás fokozatos visszaszerzését. Az alfejezet előzménye az A csatornaövezet és az amerikai jelenlét című rész, amely a csatornaövezet jogi és társadalmi viszonyait tárgyalta. Az itt elemzett időhatár 1968. október 11-étől 1981. július 31-éig tart, de a csatorna átadásának előkészítése 1979 és 1999 között húzódó folyamat volt.
Az 1968. október 11-i eseményt a szakirodalom általában katonai puccsnak nevezi, a Nemzeti Gárda akkori közleményei viszont alkotmányos rend helyreállításáról beszéltek. A dokumentált tény az, hogy a gárda tizenegy nappal beiktatása után elmozdította Arnulfo Arias Madrid elnököt, és egy katonai junta vette át a hatalmat. Arias populista, nacionalista programmal nyert, de a gárda felső vezetését saját embereire akarta cserélni, ami a tisztikar ellenállását váltotta ki. Omar Torrijos, aki ekkor alezredes volt, a junta egyik tagjaként, majd a Nemzeti Gárda főparancsnokaként emelkedett ki. 1969 decemberében egy belső katonai ellenpuccskísérletet követően Torrijos helyzete megerősödött, és a rezsim tényleges irányítója lett.
Az 1968-as hatalomátvétel azonban nem egyszerűen egy személy diktatúráját hozta létre, hanem a Nemzeti Gárda mint intézmény hosszú távú politikai szerepvállalását alapozta meg. A gárda tisztikara a hagyományos panamai pártoktól független hatalmi tényezővé vált, és a későbbi évtizedekben is meghatározta az ország politikai életét. Az új rezsim önmagát „panamai forradalomnak” nevezte. Ezt az önelnevezést a történettudomány forráskritikailag kezeli: nem a klasszikus társadalmi forradalom, hanem egy katonai reformnemzeti program megjelölése volt. Az 1972-es alkotmány – amelyet katonailag ellenőrzött folyamatban fogadtak el – Omar Torrijost a panamai forradalom legfőbb vezetőjének (Jefe Máximo de la Revolución Panameña) ismerte el, ugyanakkor megtartotta a polgári elnöki tisztséget; az elnöki feladatokat Demetrio B. Lakas látta el. A tényleges döntéshozatal ugyanakkor a Nemzeti Gárda parancsnokságánál összpontosult. A pártok működését felfüggesztették, a nemzetgyűlést feloszlatták, majd egy korporatív jellegű képviseletet hoztak létre, amelyben a munkások, parasztok, diákok és üzleti csoportok küldöttei kaptak helyet.
A Torrijos-korszakban a hivatalos retorika a „néppel való közvetlen kapcsolatra” épült. Torrijos rendszeresen járt vidéki településekre, meghallgatásokat tartott, és a sajtóban a „tábornok a néppel” képe terjedt. Ez az emlékezetpolitikai kép a későbbi évtizedekben is fennmaradt, ugyanakkor a kritikai történetírás rámutat, hogy a nyilvános részvétel intézményei nem helyettesítették a szabad választásokat és a parlamenti ellenzéket. Az ellenzék egy része száműzetésbe vonult, a sajtót időszakosan cenzúrázták, a politikai rendőrség pedig megfigyelte a rendszer bírálóit. A rezsim hívei ezzel szemben azt hangsúlyozták, hogy a korlátozások a hagyományos oligarchia visszatérését akadályozták. A nemzetközi szakirodalomban a korszakot gyakran „katonai populizmusnak” vagy „reformkatonai rezsimnek” nevezik; a bírálók „diktatúrának” minősítik. A két minősítés közötti különbség részben a szabadságjogok korlátozásának súlyán, részben a társadalmi programok értékelésén alapul.
A vidéki földkérdés a 20. századi Panama egyik legégetőbb társadalmi feszültsége volt. A termőföld jelentős része nagy birtokokon összpontosult, a földnélküli és kisparaszti családok pedig gyakran bizonytalan bérleti viszonyok között gazdálkodtak. Az 1969-ben elfogadott agrárreform-törvény célja az állami földek és a megműveletlen magánbirtokok egy részének újraelosztása, szövetkezeti gazdaságok (asentamiento) szervezése, valamint hitel- és technikai támogatás nyújtása volt. A reform intézményi hátterét állami agrárszervek biztosították; a pontos juttatási adatok azonban módszertani bizonytalanságot hordoznak, mert a nyilvántartások nem egységesek, és a szóbeli hagyományban megőrzött vidéki emlékezet gyakran másként értékeli a tényleges birtokba adásokat.
Az agrárreform-törvény a panamai mezőgazdaság kettős szerkezetét célozta: a modern, exportorientált ültetvények és a belső piacra termelő kisgazdaságok közötti szakadékot. A reform a belső piac erősítését, a rizs, a kukorica, a bab és a zöldségfélék termelésének növelését tűzte ki. Az intézkedések azonban nem érintették a legerősebb exportágazatokat, így a banán- és cukortermelés szerkezete alapvetően nem változott. A reform eredményeit a történettudomány vitatja. Egyes értelmezések szerint több tízezer család jutott földhöz vagy szövetkezeti tagsághoz, ami a vidéki szegénységet mérsékelte. Más értelmezések szerint a hagyományos földbirtokos elit a legjobb területeket megtartotta, az új földek gyakran terméketlenek vagy infrastruktúra nélküliek voltak, a szövetkezetek pedig alultőkésítettek maradtak. A földreform emellett a katonai elit és a hozzá közel álló üzleti körök számára is lehetőséget teremtett földszerzésre, ami aláásta a reform hitelét. A vidéki közösségek szóbeli hagyománya őrzi a reménykedés és a csalódottság kettős emlékezetét.
Ugyanebben az időszakban a kormányzat iskolaépítési, írástudás-elleni és alapellátási programokat indított, és jogilag szélesítette a munkavállalói jogokat. Az 1972-es alkotmány deklarálta az állam szociális felelősségét, az egészségügyi és oktatási ellátás bővítését, valamint a gazdaság állami szabályozásának lehetőségét. Ezek az intézkedések nem számolták fel a vagyoni egyenlőtlenséget, de megváltoztatták a panamai állam társadalmi szerepvállalásának kereteit. A katonai rezsim gazdaságpolitikája nem korlátozódott a földreformra. Az 1970-es években Panama nemzetközi bankközponttá vált: a szigorú banktitokról szóló szabályozás, a dollárhasználat és a kedvező adózási környezet külföldi tőkét vonzott. A bankrendszer gyors növekedése ugyanakkor növelte a gazdaság sebezhetőségét, és a későbbi évtizedekben a pénzmosással kapcsolatos viták forrása lett. A rezsim emellett állami beruházásokkal fejlesztette az infrastruktúrát, ami a növekedést rövid távon serkentette, de az államadósságot is növelte.
A csatornakérdés volt a Torrijos-korszak legfontosabb külpolitikai ügye. Az 1964. januári zászlóválság után az amerikai–panamai viszony megromlott, az 1967-es szerződéstervezetek pedig a panamai nemzetgyűlés és a közvélemény ellenállásán elbuktak. Torrijos kormánya a csatornaövezet feletti szuverenitás visszaszerzését a nemzeti program középpontjába állította. Az 1972-es alkotmányban a csatornaövezet visszaszerzése nem csupán külpolitikai, hanem alkotmányos célként jelent meg. Ez a jogi megfogalmazás a panamai állam folytonosságát hangsúlyozta, és az 1903-as szerződés által létrehozott területi megosztottságot ideiglenesnek minősítette. Az amerikai jogértelmezés szerint ugyanakkor az 1903-as szerződés az Egyesült Államoknak „olyan jogokat adott, mintha szuverén volna” a csatornaövezetben; ez a formula a panamai történészek és politikusok szerint a szuverenitás megosztásának elfogadhatatlan megfogalmazása volt.
Panama az Egyesült Államokkal szemben nemzetközi fórumokon is nyomást gyakorolt: a kérdést az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé vitte, és az el nem kötelezett mozgalom támogatását kérte. Az 1973-as biztonsági tanácsi ülésen az Egyesült Államok vétót emelt egy, a panamai álláspontot tükröző határozattervezettel szemben, ami a konfliktust láthatóvá tette. A csatornatárgyalásokkal párhuzamosan Torrijos külpolitikája az el nem kötelezettséget hangsúlyozta. Panama fenntartotta kapcsolatait Kubával, miközben az Egyesült Államokkal tárgyalt; ez a hidegháborús környezetben egyensúlyozó álláspont volt. A nemzetközi színtéren a panamai diplomácia a fejlődő országok érdekeit képviselte, és a csatornakérdést a gyarmati örökség felszámolásának általánosabb keretébe helyezte.
Az 1977. szeptember 7-én Washingtonban, az Amerikai Államok Szervezetének székházában aláírt Torrijos–Carter-szerződések két különálló nemzetközi egyezményt foglaltak magukba. A Panama-csatorna-szerződés kimondta, hogy a csatornaövezet jogi fogalma megszűnik, a csatorna üzemeltetése fokozatosan panamai ellenőrzés alá kerül, és 1999. december 31-én az Amerikai Egyesült Államok átadja a csatornát Panamának. Az átmeneti időszakban egy kétoldalú testület, a Panama Canal Commission működtette a csatornát: 1990-ig amerikai, utána panamai vezetővel. A második, semlegességi szerződés szerint a csatorna semleges marad, és béke vagy háború idején minden nemzet hajói számára nyitva áll; a semlegesség fenntartásáért Panama és az Egyesült Államok egyaránt felelősséget vállal. Az aláírást megelőzően a panamai közvéleményben vita zajlott arról, hogy a semlegességi szerződés nem nyit-e ajtót a jövőbeli amerikai beavatkozásnak. A kormányzat azzal érvelt, hogy a csatorna semlegessége nemzetközi jogi garancia, és Panama maga is részes fele a védelemnek. Az ellenzék egy része viszont úgy vélte, hogy a fenntartások miatt a szerződések nem számolják fel teljes mértékben az amerikai jelenlétet.
A panamai népszavazásra 1977. október 23-án került sor. A hivatalos választási jegyzőkönyv szerint a leadott szavazatok hozzávetőleg kétharmada támogatta a szerződéscsomagot; a pontos arányt a panamai választási törvényszék adatai tartalmazzák. A szavazást a kormányzati propaganda erős támogatása kísérte, és az ellenzék egy része a szerződésekhez fűzött amerikai fenntartások miatt tartózkodást vagy elutasítást javasolt. Az amerikai szenátus 1978 tavaszán ratifikálta a szerződéseket: a semlegességi szerződést 1978. március 16-án, a Panama-csatorna-szerződést 1978. április 18-án, mindkettőt 68–32 arányban. A ratifikációhoz a szenátus egyoldalú értelmező fenntartásokat fűzött, amelyek szerint az Egyesült Államok fenntartja a jogot arra, hogy a csatorna semlegességének fenntartása érdekében katonai erővel is beavatkozzon. A panamai kormány tiltakozó jegyzékben vitatta ezeket a fenntartásokat, és a szerződések szövegét tekintette irányadónak. Ez az ellentét a későbbi amerikai beavatkozások értelmezési keretévé vált, és a jogi szakirodalomban máig vitatott.
A szerződések 1979. október 1-jén léptek hatályba. Ezzel a csatornaövezet mint amerikai joghatóság alatt álló terület megszűnt; a terület nagy része panamai közigazgatás alá került, míg a csatorna működtetéséhez szükséges létesítmények a közös igazgatás alatt maradtak. A panamai kormány hosszú távú képzési programot indított, hogy panamai mérnököket, pilótákat, jogászokat és üzemeltetési szakembereket képezzen a csatorna átvételére. A bevételekből Panama részesedése fokozatosan nőtt; a csatorna melletti kikötők, vasútvonalak és logisztikai területek fejlesztése a nemzeti gazdaságpolitika részévé vált. A szerződések végrehajtása során az amerikai katonai bázisok és létesítmények egy részét fokozatosan átadták, másokat lebontottak vagy polgári célra alakítottak. Az egykori csatornaövezetben panamai városok, lakónegyedek, kikötők és szabadkereskedelmi övezetek fejlődtek. A panamai kormány a visszakapott területeket a városfejlesztés és a logisztikai szolgáltatások bővítésére használta, ami a panamavárosi agglomeráció növekedését is elősegítette. Az átadás előkészítése tehát nem egyetlen dátum volt, hanem két évtizedes intézményi folyamat, amelynek jogi alapjait az 1977-es szerződések teremtették meg.
Omar Torrijos 1981. július 31-én repülőgép-balesetben életét vesztette. A hivatalos vizsgálat szerint a baleset időjárási okokra és a repülőgép körülményeire vezethető vissza; egyes oknyomozó újságírói és történészi értelmezések azonban politikai szándékot sem zárnak ki, ám ezt a rendelkezésre álló bírósági bizonyítékok nem erősítették meg. A haláleset utáni hatalmi utódlás a Nemzeti Gárda belső küzdelmeibe torkollott, amelyből később Manuel Noriega emelkedett ki; ezt a Noriega, az 1989-es invázió és a demokratizálódás című alfejezet tárgyalja.
Torrijos emlékezete a panamai közbeszédben ma is erőteljes. A szuverenitás visszaszerzésének hívei a csatornaszerződések aláíróját nemzeti hősként ünneplik; az emlékezetpolitikai állítás szerint Torrijos tette lehetővé, hogy Panama 1999. december 31-én ténylegesen átvegye a csatornát. A kritikusabb értelmezések ezzel szemben a politikai szabadságjogok korlátozását, a katonai hatalom intézményesülését és a reformok félbemaradását hangsúlyozzák. A kétféle emlékezet nem zárja ki egymást, de eltérő hangsúlyokat tükröz.
Az elsődleges források közé tartozik a két szerződés hivatalos angol és spanyol szövege, az amerikai szenátus vita- és szavazási jegyzőkönyve, a panamai választási törvényszék által közzétett népszavazási adatsor, a Nemzeti Gárda közleményei, valamint Torrijos beszédeinek gyűjteményes kiadásai. A panamai sajtó – különösen a La Estrella de Panamá és a La Prensa – a korszak kortárs értelmezésének fontos forrása, de a cenzúra időszakaiban a szerkesztőségi tartalmak forrásértékét óvatosan kell kezelni. Az amerikai külkapcsolati iratgyűjtemény (Foreign Relations of the United States) a tárgyalások amerikai oldalát dokumentálja.
Dokumentált tény a katonai hatalomátvétel, a szerződések aláírása és főbb rendelkezései, a ratifikáció időpontjai és a szenátusi szavazati arány. Régészeti vagy statisztikai becslés a földreform hatásaira vonatkozó számsorok esetében: az agrárreform-intézmények adatai hiányosak, a nyilvántartási gyakorlat változott, ezért az érintett családok számát csak módszertani fenntartással lehet becsülni. A földreform eredményességének megítélése vitatott értelmezés; a kortárs kormányzati közlemények és a későbbi kritikai elemzések eltérően értékelik a juttatások mélységét. A Torrijos-rendszer jellege szintén vitatott: a bírálók diktatúráról, a hívek nemzeti felszabadító reformrezsimről beszélnek. Torrijos halálának körülményei vitatott értelmezés; a hivatalos vizsgálat eredménye rendelkezésre áll, de egyes alternatív magyarázatok forrásalapja nem meggyőző. A csatornaszerződések amerikai fenntartásai körüli vita dokumentált; a jogi értelmezésben Panama és az Egyesült Államok álláspontja eltér.
1968 és 1981 között a Nemzeti Gárda Omar Torrijos vezetésével katonai reformrezsimet épített ki Panamában, amely polgári elnököt hagyott hivatalban, de a tényleges hatalmat a katonai parancsnokság gyakorolta. A rezsim földreformot és társadalmi programokat indított, ám ezek eredményessége vitatott, a politikai szabadságjogokat pedig korlátozta. A korszak legmaradandóbb eredménye a csatornakérdés rendezése: az 1977-es Torrijos–Carter-szerződések jogi keretet adtak a csatornaövezet felszámolásához és a csatorna 1999. december 31-i átadásához. A szerződések ratifikációja körüli amerikai fenntartások azonban a szuverenitás kérdését nem zárták le teljesen. Torrijos 1981-es halála után a katonai hatalom öröklése újabb konfliktusokhoz vezetett.