Az alfejezet azt a panamai időszakot tárgyalja, amelyben Manuel Noriega katonai hírszerzőből a rezsim meghatározó szereplőjévé vált, majd az 1989-es amerikai beavatkozás megdöntötte hatalmát. A korszak 1981-től 1999-ig tart: Torrijos halálától a csatorna átadásáig. A fejezet célja, hogy bemutassa a katonai hatalom és a választási politika összefonódását, az amerikai–panamai viszony megromlását, a fegyveres konfliktus áldozatait, valamint a hadsereg nélküli demokratikus átmenet és a szuverenitás kérdését. A „demokratizálódás” itt nem magától értetődő végpont: a diktatórikus rendszer bukása és a választások visszatérése mögött egyszerre áll amerikai katonai erő, belső polgári ellenállás és a régi politikai elit alkalmazkodása.
Manuel Antonio Noriega felemelkedése szorosan kötődik a panamai biztonsági apparátushoz. A Nemzeti Gárda (Guardia Nacional) Torrijos alatt vált a politikai élet központi szereplőjévé. Torrijos 1981. július 31-i repülőbalesetben bekövetkezett halála dokumentált tény; a baleset okait illetően azonban baleseti magyarázat, szabotázsgyanú és politikai leszámolásról szóló feltételezés egyaránt él a történeti emlékezetben, anélkül hogy bármelyiket levéltári bizonyíték egyértelműen igazolná. Noriega 1983-tól a Nemzeti Gárda, illetve az abból átszervezett Panamai Védelmi Erők (Fuerzas de Defensa de Panamá, PDF) parancsnoka lett, és e tisztség birtokában fokozatosan a rezsim kulcsfigurájává vált. Az 1970-es években amerikai hírszerzési forrásokkal és tisztviselőkkel való kapcsolata dokumentált annyiban, hogy a korszakról szóló amerikai kongresszusi meghallgatások és kiszivárogtatott iratok rendszeresen említik mint fizetett informátort; ezt a CIA hivatalosan soha nem erősítette meg, így a kapcsolat pontos tartalma vitatott értelmezés.
Noriega uralmának belső természete átmeneti jellegű. A panamai politikai rendszer formálisan megőrizte a választásokat, de a választások eredményét a katonai vezetés gyakran felülírta. Az 1984-es elnökválasztáson a nemzetközi megfigyelők és az ellenzék szerint az ellenzéki jelölt, Arnulfo Arias Madrid vezetett, ám a hivatalos eredmény Nicolás Ardito Barlettát hozta ki győztesként; a választási csalás vádja széleskörű volt, és a részeredmények manipulálásának gyanúját későbbi újságírói és diplomáciai beszámolók is alátámasztották, bár a kormányzat tagadta. Barletta elnök 1985-ben megpróbálta vizsgálni Hugo Spadafora ellenzéki politikus meggyilkolását, amelyet a panamai közvélemény a biztonsági erőkhöz kötött; nem sokkal később hivataláról lemondásra kényszerült. Ezt követően a polgári elnökök – Eric Arturo Delvalle, majd Manuel Solís Palma – mozgástere csekély maradt, és a tényleges hatalom egyre inkább a PDF parancsnokságának kezében összpontosult. A kortárs megfigyelők egy része a rendszert katonai diktatúrának vagy „dictadura militar civilista” jellegű hatalomgyakorlásnak nevezte; más elemzések inkább katonai–polgári oligarchiaként írták le, amelyben a gazdasági elit együttműködött a fegyveres erőkkel. A „diktatúra” minősítés tehát a Noriega-korszakban használt politikai és elemzői fogalom, nem semleges jogi terminus.
Az Egyesült Államokkal való viszony az 1980-as évek második felében fordult meg. Noriega Washington számára hosszú ideig hasznos partner volt a régió biztonságpolitikájában, különösen a kontrák támogatásának logisztikájában, és egyes elemzések szerint a kubai és nicaraguai hírszerzési csatornákban is szerepet játszott. Ugyanakkor a kábítószer-kereskedelemben való részvétele egyre több amerikai vizsgálat tárgya lett. 1988-ban két szövetségi esküdtszék – Miamiban és Tampában – kábítószer-csempészet, pénzmosás és zsarolás vádjával emelt vádat ellene. A vádemelés ténye dokumentált; a vádak igazságtartalma viszont peres eljárásban és a politikai vitákban eltérő megítélést kapott. Noriega az eljárást politikai üldözésnek nevezte, és a panamai nacionalista retorikában az amerikai beavatkozás ürügyeként értelmezte. Az amerikai kormány ugyanebben az időszakban gazdasági szankciókat vezetett be Panamával szemben, ami a panamai gazdaságot – különösen a bankrendszert és a kereskedelmet – súlyosan érintette. A szankciók pontos súlya vitatott, mert a gazdasági visszaeséshez belső menedzsmentproblémák és a nemzetközi bizalomvesztés is hozzájárult.
Az 1989. májusi elnökválasztás a rendszer és az ellenzék közötti konfliktust nyílttá tette. Az ellenzéki szövetség – amelynek elnökjelöltje Guillermo Endara, alelnökjelöltjei pedig Ricardo Arias Calderón és Guillermo Ford voltak – a nemzetközi megfigyelők és a katolikus egyház egyöntetű álláspontja szerint elsöprő többséget szerzett. A hivatalos választási bizottság azonban a szavazatszámlálás felfüggesztése után a választást megsemmisítette. A döntés indoklása szerint a választási folyamatot külföldi beavatkozás torzította; a nemzetközi közösség és az ellenzék ezt a katonai vezetés nyílt hatalomátmentési kísérletének tekintette. A független megfigyelők által dokumentáltnak tartott jogsértések mellett a semmissé tétel pontos jogi alapja vitatható maradt, mert a hivatalos jegyzőkönyvek részben megsemmisültek vagy ellentmondásosak. A kampány utáni erőszakhullámban a PDF és a tömegdemonstrációk összecsapásaiban több tucatnyian meghaltak vagy megsebesültek; a pontos áldozatszám becslés, mert a kórházi és boncolási adatok nem álltak egységesen rendelkezésre. Az elhíresült felvételen, amelyen a győztes ellenzéki alelnökjelöltet, Guillermo Fordot a biztonsági erők tagjai bántalmazzák, a hatalom arcát a nemzetközi televíziók is megmutatták; ez a képsor a korszak egyik legfontosabb vizuális forrásává vált.
1989 második felében a belpolitikai válság és a nemzetközi nyomás fokozódott. Októberben egy belülről indított puccskísérlet – amelyet a noriegai rezsim hívei lázadásnak, az amerikai hírszerzés egyes forrásai belső zendülésnek neveztek – néhány óra alatt elbukott. A résztvevő katonákat letartóztatták, többeket kivégeztek; a pontos áldozatszám és a felelősségi lánc ma is tisztázatlan. December 15-én a panamai Nemzetgyűlés Noriegát „a nemzet vezetőjévé” (máximo líder) nyilvánította, és a jelenlévő panamai politikusok egy része az Amerikai Egyesült Államokkal szembeni hadiállapotról beszélt. December 16-án amerikai katonák és panamai biztonsági erők között incidensre került sor: egy amerikai tengerészgyalogos meghalt, egy másik megsebesült, és az amerikai beszámolók szerint egy amerikai hadnagyot megaláztak. Az amerikai kormány ezt közvetlen provokációnak értékelte; panamai források részben vitatták a felelősséget, és a határhelyzetet a feszült légkör következményeként magyarázták. Az eseménysor dokumentált tény, de az egyes felelősségi mozzanatok értékelése vitatott.
Az Egyesült Államok 1989. december 20-án indította meg az „Operation Just Cause” fedőnevű hadműveletet. A mintegy 27 ezer amerikai katona részvételével lezajlott beavatkozás néhány nap alatt megbénította a panamai fegyveres erőket. Az amerikai hivatalos indoklás négy célt jelölt meg: amerikai állampolgárok védelme, a demokrácia helyreállítása, a csatornaszerződések védelme és Noriega elfogása a kábítószer-vádak érvényesítése érdekében. A panamai kormány és a latin-amerikai államok többsége a beavatkozást katonai inváziónak vagy fegyveres intervenciónak nevezte, és az ENSZ Közgyűlés 1989. december 29-i határozata is „mély aggodalommal” ítélte el a fellépést. Az „Operation Just Cause” kifejezés tehát amerikai katonai terminológia; a nemzetközi jogi és történeti irodalomban a semlegesebb „beavatkozás”, a panamai és latin-amerikai hagyományban az „invázió” kifejezés terjedt el. A fejezet a továbbiakban „beavatkozás”-ként hivatkozik rá, hogy ne a vitában részt vevő egyik felet emelje ki.
A harcok elsősorban a városi szegénynegyedeket érintették. Az El Chorrillo negyed – amely a PDF főhadiszállása közelében feküdt – tűzharcban és tűzvészben súlyosan megrongálódott; lakóinak egy része fedél nélkül maradt. Az amerikai hadsereg hivatalos adatai szerint 23 amerikai katona halt meg és 324 sebesült meg; a panamai oldalon 314 katona haláláról és mintegy 200 civil haláláról szóltak a hivatalos amerikai becslések. A panamai Comisión de la Verdad (Igazságbizottság) 2001–2002-ben készült jelentése ennél magasabb számokat valószínűsített, és több száz dokumentált civil áldozat mellett további azonosítatlan tömegsírok lehetőségére utalt. Független emberi jogi becslések a civil halottak számát ezer fölé is teszik, miközben némelyik módszertana és adatforrása vitatott. A számszerű eltérés jól mutatja, hogy a konfliktus áldozatainak emlékezete a mai napig nem zárult le: Panamában a beavatkozás áldozatait nemzeti emléknapokon és tömegsírok felnyitásáért küzdő civil szervezetek munkájában tartják számon. Noriega a vatikáni nunciatúrán, azaz a Szentszék diplomáciai képviseletén keresett menedéket, és 1990. január 3-án megadta magát. Az Egyesült Államokba szállították, ahol 1992-ben kábítószer-kereskedelemért 40 év börtönre ítélték; a büntetést később csökkentették, Franciaországban is elítélték pénzmosásért, végül 2011-ben kiadták Panamának, ahol 2017-ben, őrizetben halt meg. Ez az eljárási láncolat dokumentált, ugyanakkor a perek pártatlansága és a vádalku körülményei folyamatos jogtörténeti viták tárgyát képezik.
A demokratikus átmenet közvetlenül a beavatkozás után kezdődött. A májusi választás győztesét, Guillermo Endarát december 20-án, már a katonai művelet közben beiktatták; beiktatására részben egy amerikai katonai bázison vagy annak közvetlen közelében került sor, amit sokan a legitimitás csorbulásaként értékeltek, mások pusztán a rendkívüli külső körülményeket hangsúlyozták. Az új kormány 1990-ben feloszlatta a Panamai Védelmi Erőket, és helyébe polgári ellenőrzés alatt álló közrendészeti erőket (Fuerza Pública) állított. Az 1994-es alkotmánymódosítás hivatalosan is megtiltotta állandó hadsereg fenntartását; Panamának azóta nincs hadserege, ami a közép-amerikai térségben Costa Rica és Haiti mellett különleges helyzetet teremt. Az átmenet e vonása dokumentált tény.
Az 1994-es választást a nemzetközi megfigyelők általában szabadnak és versengőnek tekintették. A PRD jelöltje, Ernesto Pérez Balladares nyerte meg, ami sokat jelzett: a Torrijos hagyatékát hordozó párt nem tűnt el, hanem demokratikus keretben visszatért. Ez a folytonosság a demokratizálódás értékelését összetetté teszi. Egyes politológiai elemzések szerint Panama az 1990-es években működő választási demokráciává vált, mert a hatalomváltás békésen, alkotmányos úton és a hadsereg beavatkozása nélkül ment végbe; mások szerint a pártrendszer továbbra is elitérdekeket közvetített, a korrupció és a klienshálózatok jelentős korlátot jelentettek, és a társadalmi egyenlőtlenség mélyült. A demokratikus átmenet tehát nem automatikus intézményi záróakkord volt, hanem egy olyan folyamat, amelynek minősége vitatott.
A csatorna átadása 1999. december 31-én délben fejezte be az 1977-es Torrijos–Carter-szerződések menetrendjét. A szerződések értelmében a csatornaövezet 1979-től fokozatosan visszakerült panamai közigazgatás alá, a csatorna üzemeltetését pedig 1999 végéig közös amerikai–panamai testület végezte. Az átadás dokumentált tény: a csatorna irányítását az 1997-ben létrehozott Panamai Csatorna Hatóság (Autoridad del Canal de Panamá, ACP) vette át, és az utolsó amerikai katonai bázisok is bezártak. Az esemény szimbolikus súlyát nehéz túlbecsülni: a panamai nacionalista emlékezet a szuverenitás visszaszerzésének csúcspontjaként értelmezi, míg a kritikus elemzések rámutatnak, hogy a beavatkozást követő évtizedben a külső gazdasági és politikai befolyás – különösen a bankrendszer, a nemzetközi kereskedelem és a biztonságpolitikai együttműködés terén – továbbra is jelen maradt. A csatornaátadás tehát egyszerre jogi-szerződéses folyamat és emlékezetpolitikai korszakhatár.
A Noriega-korszak és a demokratikus átmenet megítélése a panamai, az amerikai és a latin-amerikai történetírásban egyaránt vitatott. A panamai közéletben a nemzeti szuverenitás, a katonai önkény és az amerikai beavatkozás emlékezete összefonódik; a 2010-es években létrehozott emlékezeti kezdeményezések – például az 1989-es áldozatok napja – a beavatkozás áldozatainak állítanak emléket. A következő alfejezet, Panama 1990–2026: a csatorna és a jelenkor, a csatorna utáni korszak gazdasági és politikai folyamatait tárgyalja; az előzményekhez szorosan kötődik a A katonai uralom és Torrijos című rész is.
Az alfejezet legfontosabb forráscsoportjait a noriegai időszak választási jegyzőkönyvei, a panamai kormányzati akták, az amerikai kongresszusi meghallgatások, az ENSZ Közgyűlés 44/240. határozata, az OAS határozatai, a panamai Comisión de la Verdad 2001–2002-es jelentése, valamint Noriega büntetőpereinek iratai alkotják. A mindennapi erőszak megismerésében nagy szerepe van a panamai sajtónak (különösen a La Prensa és a korszak rádióállomásai) és a nemzetközi sajtóorgánumoknak. Az áldozatszámoknál a források közötti különbségek szélesek: az amerikai hadsereg hivatalos számai alacsonyabbak, a panamai emberi jogi szervezetek és az igazságbizottság magasabb becsléseket közölnek. E becslések módszertana nem egységes, és a halottak egy részét sosem azonosították, ezért a pontos szám nem tekinthető dokumentált ténynek.
Noriega amerikai hírszerzési kapcsolatainak természetéről a levéltárakban található iratanyag részben titkosított vagy hiányos. A róla szóló amerikai kongresszusi meghallgatások politikai kontextusban készültek, és a vádalku körülményei befolyásolhatták a nyilvánosságra került állítások hangsúlyait. A választási csalás mértékére vonatkozó adatok is hiányosak: a jegyzőkönyvek egy részét megsemmisítették vagy szándékosan visszatartották, ezért a májusi ellenzéki győzelem arányai becslések maradnak. A demokratikus átmenet „sikerének” értékelése szintén nem ténykérdés: a választások rendszeressége dokumentált, az intézmények működésének minősége és a társadalmi egyenlőtlenség alakulása vitatott értelmezés. A csatorna átadása ezzel szemben jól dokumentált jogi folyamat, azonban a szuverenitás társadalmi jelentéstartalma emlékezetpolitikai állítás.
Manuel Noriega az 1980-as években a panamai katonai apparátus parancsnokaként meghatározó hatalmi tényezővé vált, és a választások eszközét is a rezsim igényeihez igazította. Az Egyesült Államok, amely korábban biztonságpolitikai partnerként kezelte, az 1988-as drogvádak és az 1989-es választási semmissé tétel után ellene fordult. Az 1989 decemberi amerikai beavatkozás megdöntötte a rezsimekben gondolkodó katonai hatalmat, de áldozatai és nemzetközi megítélése miatt máig vitatott. Az azt követő demokratikus átmenet felszámolta a hadsereget, és az 1990-es években békés kormányváltásokat hozott, ugyanakkor a társadalmi és intézményi folytonosságok korlátozták a demokratizálódást. Az 1999-es csatornaátadás a panamai szuverenitás visszaszerzésének kulcsfontosságú mozzanata volt.