A Kuba szigetén élt őslakos közösségek története a Nagy-Antillák benépesülésének tágabb folyamatába illeszkedik. A régészeti leletek és a későbbi spanyol krónikák alapján a spanyol hódítás előtt legalább három, egymástól nyelvében, életmódjában és társadalmi szervezettségében eltérő csoport különíthető el: a nyugati területeken élő guanahatabey, a középső és részben nyugati vidékeken felbukkanó ciboney, valamint a keleti és középső területek mezőgazdasági, falvakban élő taínó közösségei. A hódítás előtti Kuba tehát nem egységes „taínó sziget” volt, hanem több, egymással is érintkező, de eltérő szerveződésű csoport mozaikja.
Az alfejezet az első emberi megtelepedéstől a spanyol hódítás első szakaszának lezárulásáig, Havanna 1519-es megalapításáig követi nyomon a sziget történetét. A hangsúly a taínó társadalom belső viszonyain, a spanyol behatolás mechanizmusain és a korai gyarmati berendezkedés azon elemein van, amelyek a későbbi kubai társadalmat alapvetően meghatározták.
Kuba benépesülése a Karib-térség általános benépesülési hullámaihoz köthető. A legkorábbi, régészetileg kimutatható népesség i. e. 4000 körül érkezhetett a közép-amerikai vagy dél-amerikai partvidékről. Ezek a vadászó-gyűjtögető, barlangokban és sziklaereszek alatt élő csoportok a sziget nyugati és középső részein hagytak hátra maguk után kőeszközöket, csigahéj-halmokat és más telepnyomokat. A spanyol forrásokban guanahatabey néven említett csoport valószínűleg e korai, archaikus életmódot folytató lakosság leszármazottja volt. A ciboney elnevezés használata problematikusabb: a krónikák időnként a guanahatabeyjel rokon, barlangi életmódot folytató csoportokra, máskor a taínóknál korábbi, de már kerámiát használó közösségekre vonatkoztatják. A mai régészeti szakirodalom a korai kerámiahasználó kultúrákat gyakran „pre-taínó” vagy „sub-taínó” megjelöléssel illeti, jelezve, hogy a nyelvi és etnikai határok nem azonosak a kerámia-stílusok határaival.
A taínó közösségek a dél-amerikai Orinoco-vidék felől, a Kis-Antillákon át vándoroltak be a Nagy-Antillákra. A taínó nyelv az arawak nyelvcsaládba tartozik, és a sziget keleti, majd fokozatosan középső területein terjedt el. A taínó megnevezés maga is forráskritikai óvatosságot igényel: a szó a spanyol krónikások által rögzített önmegjelölésből származik, jelentése körülbelül „jó” vagy „előkelő”, és nem bizonyos, hogy a sziget minden mezőgazdasági közössége ezt használta volna magára. A régészeti kutatások a taínó betelepülés fő hullámát i. sz. 600 és 1000 közé teszik, de a kronológia jelentős bizonytalanságot hordoz.
A taínó társadalom élén a cacique (főnök) állt, aki egy-egy cacicazgó (főnökség) irányítását látta el. A főnökségek területe és népessége változó volt; Kuba szigetén több, egymással szövetségi, kereskedelmi és időnként konfliktusos viszonyban álló főnökség létezett. A főnöki hatalom részben örökletes, részben vallási-tekintélyi alapokon nyugodott. A cacique alatt helyezkedett el a nitaíno (nemesi réteg), majd a közemberek, akiket a spanyol források naboría néven emlegetnek. A társadalmi rétegződés nem volt merev: a naboría réteg tagjai szolgálatokat teljesítettek a főnök és a nemesi családok számára, de saját háztartásuk és földhasználatuk is lehetett.
A taínó gazdaság alapja a conuco nevű halomparcellás földművelés volt. A legfontosabb termesztett növény a manióka (juka), amelyből kenyérszerű lepényt (casabe) készítettek. Emellett batátát, kukoricát, dohányt, tökféléket és gyapotot is termesztettek. A tengerparti és folyóvölgyi falvak lakói halászattal, teknősvadászattal és kagylógyűjtéssel egészítették ki étrendjüket. A kenu (canoa) fontos közlekedési és halászati eszköz volt; a szigetközi kereskedelemben a taínók cserélték a kerámiát, a pamutszövetet, a sót és a szertartási tárgyakat.
A taínó vallás középpontjában a zemí (spanyol írásmóddal cemí) állt, amely szellemi erőt, istenséget vagy az azt megtestesítő tárgyat jelentett. A zemík lehettek kőből, fából, csontból vagy gyapotból készült figurák, amelyeket házi oltárokon és szertartási helyeken tiszteltek. A vallási specialisták, a behíke (bohíque) gyógyítással, jóslással és a szertartások irányításával foglalkoztak. A taínó közösségek mitikus eredettudata barlangokhoz kötődött; a spanyol krónikák szerint a taínók egy része egy Cacibajagua nevű barlangból származtatta magát. A falvak központi tere, a batey szolgált a szertartások, a táncok és a labdajáték helyszínéül. A taínó tárgyi kultúra jellegzetes elemei a díszített kerámiák, a kőből faragott nyakláncok, a kagyló- és csonteszközök, valamint az alacsony olvadáspontú aranyötvözetből (tumbagából) készült, elsősorban rangjelző tárgyak.
Kolumbusz Kristóf első útja során, 1492. október 28-án érte el a mai Kuba északkeleti partját. A hajónapló – amelynek eredeti példánya nem maradt fenn, csak Bartolomé de las Casas kivonatos másolatában ismert – leírja, hogy a spanyol hajók a sziget keleti részén, a mai Holguín tartományhoz tartozó Bariay-öböl közelében horgonyoztak le. Kolumbusz a szigetet Juana névre keresztelte, Juan infáns, a katolikus királyok fia tiszteletére. A napló tanúsága szerint a felfedező csodálattal írt a táj szépségéről, a folyókról, a hegyekről és a növényzetről, ugyanakkor mindvégig azt feltételezte, hogy az ázsiai szárazföld partjait járja.
A partraszállást követő hetekben Kolumbusz és emberei a sziget északkeleti partvidékén hajóztak, és több taínó településsel is kapcsolatba kerültek. A naplóban rögzített benyomások szerint a helyi lakosok békésen fogadták az idegeneket, élelemmel és ivóvízzel látták el a hajókat, cserébe pedig üveggyöngyöket, csengettyűket és más európai tárgyakat kaptak. A spanyolok aranyat kerestek, de Kubában a taínók által használt ékszerek és dísztárgyak aranytartalma alacsony volt, és a sziget nem rendelkezett olyan bányákkal, mint Hispaniola. A taínók a spanyol kérdésekre gyakran Hispaniola felé mutogattak, ahol nagyobb aranykészletek voltak; ez a mozzanat később hozzájárult ahhoz, hogy a spanyol gyarmatosítás első súlypontja Hispaniolára került, Kuba pedig átmenetileg másodlagos terület maradt.
Kolumbusz 1492 decemberében elhagyta Kubát, és Hispaniola északi partján megalapította La Navidad erődjét. A sziget tehát az első spanyol érintkezés után csaknem két évtizedig nem vált tényleges gyarmatosítási célponttá. Ez idő alatt a spanyol expedíciók – köztük Alonso de Ojeda és Juan de la Cosa 1509-es útja, valamint Sebastián de Ocampo 1508-as körbehajózása – fokozatosan felmérték Kuba partvonalát és természeti adottságait. Ocampo útja volt az első dokumentált körbehajózás, amely megerősítette, hogy Kuba sziget, nem pedig az ázsiai szárazföld része.
A kubai spanyol hódítás 1511-ben kezdődött, amikor Diego Velázquez de Cuéllar, Hispaniola kormányzójának megbízásából, több száz spanyol telepessel és katonával partra szállt a sziget keleti részén. Velázquez – aki korábban Hispaniola meghódításában és az ottani aranymosás megszervezésében vett részt – Kuba elfoglalását a telepesek újabb föld- és munkaerő-szerzési lehetőségeként tervezte. A hódítás első állandó települése Baracoa (teljes nevén Nuestra Señora de la Asunción de Baracoa) volt, amelyet 1511-ben vagy 1512-ben alapítottak a sziget északkeleti csücskében. Baracoa lett az új gyarmat első közigazgatási központja és egyházi székhelye.
A spanyol behatolás nem talált egységes taínó ellenállásra. A főnökségek egymástól függetlenül, eltérő stratégiákkal reagáltak: egyesek a békés együttműködést választották, abban bízva, hogy a spanyolokkal való szövetség erősíti saját helyzetüket a rivális főnökségekkel szemben; mások a hegyekbe húzódtak vissza, vagy fegyveres ellenállást szerveztek. A spanyol hódítás sikerében a fegyverzeti fölény mellett döntő szerepet játszott a helyi szövetségesek megnyerése, a lovak és a harci kutyák alkalmazása, valamint az európai kórokozók – mindenekelőtt a himlő, a kanyaró és az influenza – terjedése. A járványok pontos időrendje és kórokozói a 16. század eleji források alapján nehezen rekonstruálhatók, de a spanyol krónikák egybehangzóan hatalmas halálozásról számolnak be.
A korai hódítás legismertebb alakja Hatuey, egy Hispanioláról Kubába menekült taínó főnök. Bartolomé de las Casas krónikája szerint Hatuey a kubai taínókat figyelmeztette a spanyolok kegyetlenségére, és ellenállásra buzdította őket. A krónika részletesen elbeszéli, hogy a spanyolok elfogták, és 1512. február 2-án Baracoa közelében máglyán megégették. A szöveg szerint Hatuey a kivégzés előtt megkérdezte, hogy a spanyolok a mennybe jutnak-e, és amikor igenlő választ kapott, kijelentette, hogy akkor nem kíván oda kerülni. Ez a jelenet Las Casas elbeszélésének része, és történetileg nem ellenőrizhető független forrásból; a krónikás a spanyol hódítás igazságtalanságának bemutatására használta fel. Hatuey alakja a későbbi kubai és karibi emlékezetben a spanyol hódítással szembeni őslakos ellenállás jelképévé vált.
A hódítás során a spanyolok a taínó falvakat encomienda rendszerbe szervezték. Az encomienda jogi értelemben a spanyol korona által adományozott munka- és adószolgáltatási jog volt, amelyben a telepes (encomendero) köteles volt a rábízott taínó közösséget keresztény hitre tanítani és védelmezni, cserébe munkájukat és adójukat élvezhette. A gyakorlatban az encomienda gyakran kényszermunkát, a családi és közösségi kötelékek szétrombolását, valamint a túlélők aranymosásra és mezőgazdasági munkára kényszerítését jelentette. A spanyol telepesek az aranymosás mellett hamarosan a mezőgazdasági termelést is megszervezték, és a taínó munkaerőt a spanyol telepek ellátására használták.
A taínó lakosság száma a spanyol érintkezést követő évtizedekben drámai mértékben csökkent. A járványok, a kényszermunka, a táplálkozási feltételek romlása és a közösségi struktúrák szétesése együttesen vezetett a demográfiai összeomláshoz. A 16. század közepére a taínó falvak száma minimálisra csökkent, és a túlélők jelentős része a spanyol telepek környékére települt, vagy a sziget belső, nehezen megközelíthető területeire húzódott vissza. A taínó társadalom intézményei megszűntek, de a taínó népesség nem „tűnt el” maradéktalanul: a keveredés, a házasságok és a kulturális átadás révén taínó származású csoportok és taínó eredetű szavak, mezőgazdasági eljárások, ételek és tárgyi elemek fennmaradtak a későbbi kubai társadalomban. A 19–20. századi kubai önmeghatározásban és a 20. század végi kulturális örökségi mozgalmakban a taínó múlt újraértelmezése fontos szerepet játszott.
A spanyol gyarmati jelenlét nyugati irányú kiterjesztésével együtt járt az új települések alapítása. A sziget keleti részéből kiinduló spanyol expedíciók az 1510-es években több várost hoztak létre: Baracoa (1511/1512), Bayamo (1513), Puerto Príncipe (ma Camagüey, 1514), Trinidad (1514) és Sancti Spíritus (1514) mellett a nyugati partvidéken is megjelentek a spanyol telepesek.
Havanna alapítása két lépésben történt. 1515. augusztus 25-én Pánfilo de Narváez egy spanyol expedíció vezetőjeként a sziget déli partján, a mai Batabanó közelében megalapította San Cristóbal de La Habana települést. A déli part menti hely azonban a gyakorlatban alkalmatlannak bizonyult: a sekély kikötő, az egészségtelen éghajlat és a szúnyogok miatt a telepesek egy része továbbállt. A települést 1519-ben áthelyezték a sziget északi partjára, a mai Havanna-öbölhöz, ahol a természetes, mély vizű kikötő kedvezőbb feltételeket nyújtott. A mai Havanna ezért 1519-et tekinti alapítási évének. A város nevének eredete vitatott: egyes magyarázatok szerint a környék egyik taínó főnöke, Habaguanex nevéből, mások szerint a taínó földrajzi névből származik; a kérdést a források hiányossága miatt nem lehet egyértelműen eldönteni.
Havanna jelentősége a korai gyarmati évtizedekben nem katonai vagy gazdasági erejéből, hanem földrajzi fekvéséből fakadt. A Mexikói-öböl és a Karib-tenger közötti átjáró, a Floridai-szoros közelében fekvő kikötő a későbbi spanyol flottarendszer egyik kulcspontjává vált. A 16. század közepétől a spanyol ezüstflották Havannában gyülekeztek, mielőtt az Atlanti-óceánon át Spanyolország felé indultak volna. Ez a szerep tette a várost a gyarmati Kuba politikai és stratégiai központjává, és alapozta meg a következő évszázadok fejlődését.
A kubai gyarmati gazdaság első szakaszát az aranymosás és a taínó kényszermunka uralta. Az aranykészletek azonban hamar kimerültek, és a taínó munkaerő rohamos fogyása miatt a spanyol telepesek már az 1520-as évektől afrikai rabszolgákat kezdtek behozni a szigetre. Ez a folyamat a későbbi kubai társadalom egyik meghatározó elemévé vált, és a következő alfejezetben A gyarmati Kuba és a rabszolgaság tárgyalja részletesen. A 16. század közepére Kuba gazdasági szerepe átalakult: a sziget elsősorban utánpótlási bázisként, hajójavító állomásként és a flották találkozóhelyeként működött, miközben a spanyol gyarmatbirodalom súlypontja a kontinentális területekre, mindenekelőtt Új-Spanyolországra helyeződött át.
A taínókra és a spanyol hódításra vonatkozó ismereteink alapvetően két forráscsoportból származnak: a korai spanyol krónikákból és a régészeti leletekből. A legfontosabb elbeszélő források közé tartozik Bartolomé de las Casas Historia de las Indias és Brevísima relación című munkája, Gonzalo Fernández de Oviedo krónikája, valamint Pedro Mártir de Anglería levelei. Ezek a szövegek azonban nem semleges leírások: szerzőik a spanyol gyarmati viták résztvevői voltak, és céljaik szerint alakították a taínó társadalom képét. Las Casas – aki az encomienda rendszer kritikusaként lépett fel – tudatosan hangsúlyozta a taínók békés természetét és a spanyol hódítás kegyetlenségét, míg Oviedo a spanyol gyarmatosítás védelmezőjeként gyakran a hódítás jogosságát igyekezett bizonyítani. A taínó társadalom belső nézőpontját írásos forrás nem rögzítette, mivel a taínó kultúra nem használt írást a szó szoros értelmében.
Kolumbusz naplója különösen problematikus forrás. Az eredeti példány elveszett, a ma ismert szöveg Las Casas kivonata, amely 1530 körül készült. A kivonatban a hangsúlyok, a szóhasználat és egyes epizódok értelmezése Las Casas saját álláspontját tükrözhetik. A naplóban szereplő taínó beszámolók és a spanyolok által rögzített párbeszédek ezért nem tekinthetők szó szerinti jegyzőkönyvnek.
A régészeti feltárások a taínó települések szerkezetéről, a kerámia stílusok változásáról és a temetkezési szokásokról szolgáltatnak adatokat. A szénizotópos kormeghatározás és a kerámiaelemzés finomította a benépesülés és a taínó terjeszkedés kronológiáját. Ugyanakkor a Kuba területén végzett régészeti kutatások egyenetlenek: a keleti és középső parti területek jobban feltártak, míg a nyugati és belső vidékekről kevesebb adat áll rendelkezésre. A régészeti kultúrák és a krónikákban említett népek közötti megfeleltetés bizonytalan, mivel a spanyol források elnevezései nem feltétlenül tükrözik a helyi önazonosságot.
A kontaktuskori kubai taínó népesség nagysága vitatott. A szakirodalomban a becslések széles sávban, nagyjából 50 000 és 300 000 fő között mozognak. A módszertani eltérések abból fakadnak, hogy a korai spanyol összeírások hiányosak, a járványok időbeli lefolyása ismeretlen, és a taínó falvak méretére vonatkozó régészeti adatok értelmezése változó. A 16. század közepére vonatkozó adatok szerint a taínó lakosság száma néhány ezerre csökkent, de ez a szám is becslés. A demográfiai összeomlást egyes történészek népirtásként írják le; ez a fogalom azonban a 20. századi nemzetközi jogi terminológiából származik, és használata a 16. századra anakronisztikus lehet. A történeti szakirodalom többsége a járványok és a spanyol kényszermunka együttes hatását hangsúlyozza, és kerüli a kollektív bűnösség megfogalmazását.
Hatuey története Las Casas krónikájából ismert. Az esemény magja – egy Hispanioláról menekült főnök kubai ellenállása és kivégzése – elfogadott, de a krónikás által rögzített párbeszéd és a vallási kérdésfeltevés retorikai formát ölt, és nem függetleníthető a szerző polemikus céljaitól. A történetet a kubai nemzeti emlékezet a hódítás elleni ellenállás szimbolikus pillanataként tartja számon.
Havanna alapításának időpontja ugyancsak forráskritikai figyelmet igényel. Az 1515-ös déli parti alapításról és az 1519-es áthelyezésről a korabeli spanyol levéltári iratok és a későbbi várostörténeti összefoglalók tudósítanak. A pontos dátumokban – különösen az augusztus 25-i napban – kisebb eltérések lehetnek a források között. A mai havannai önkormányzati és történeti hagyomány az 1519-es évet tekinti a város alapítási évének.
Kuba szigetét a spanyol hódítás előtt a nyugati guanahatabey, a középső ciboney és a keleti-mezőgazdasági taínó közösségek lakták. A taínó társadalom főnökségekbe szerveződött, mezőgazdaságon, halászaton és szigetközi kereskedelmen alapult, vallási életét pedig a zemí-tisztelet és a barlangi eredettudat határozta meg. Kolumbusz 1492. október 28-án érte el a szigetet, de a tényleges spanyol gyarmatosítás csak 1511-ben, Diego Velázquez de Cuéllar vezetésével indult meg. A hódítás során a taínó főnökségek egy része együttműködött, mások ellenálltak; az ellenállás legismertebb alakja Hatuey volt. A spanyol encomienda, a járványok és a kényszermunka együttes hatására a taínó lakosság a 16. század közepére drámai mértékben lecsökkent, bár taínó származású csoportok és kulturális elemek fennmaradtak. Havannát 1515-ben a déli parton alapították, majd 1519-ben áthelyezték az északi öbölhöz; a település később a spanyol flottarendszer kulcskikötőjévé vált, és megalapozta a gyarmati Kuba stratégiai jelentőségét.