A Kuba szigetén kiépülő spanyol gyarmati rendszer nem elsősorban a nagy ültetvényes cukortermelésről, hanem sokáig a stratégiai elhelyezkedésről, a katonai kikötőkről és a kereskedelmi útvonalak ellenőrzéséről szólt. A rabszolgaság és a faji-kasztrendszer azonban a hódítás utáni első évtizedektől kezdve beépült a társadalom alapjaiba. Az alfejezet a gyarmati igazgatást, a dohány- és cukorgazdaság kialakulását, a transzatlanti rabszolga-kereskedelmet, valamint a faji hierarchiákat és a kreol társadalom formálódását tárgyalja a 16. század elejétől a 18. század végéig. A 19. századi cukorexpanzió és a függetlenségi háborúk külön alfejezetek témái; itt azok előzményeit mutatjuk be.
A spanyol korona Kuba szigetét 1511-től kezdve fokozatosan vonta ellenőrzése alá. A hódítást követően a korona a városi önkormányzatok, a cabildók rendszerét telepítette, amelyek a helyi elit és a királyi tisztviselők közötti kapcsolatot szervezték. A sziget élén kormányzó (gobernador) állt, aki egyúttal katonai főkapitányi (capitán general) hatáskört is gyakorolt; ez a kettős szerep a 16–17. században elsősorban a kalóztámadásokkal és idegen flottákkal szembeni védekezést szolgálta. A levéltári források szerint a kormányzói kinevezések gyakran katonai érdemekhez kötődtek, nem pedig a helyi elitek akaratához; a korona ezzel is igyekezett megőrizni a sziget feletti ellenőrzést.
A jogszolgáltatás és a fellebbvitel kezdetben a Santo Domingó-i audiencia hatáskörébe tartozott, ami azt jelentette, hogy a kubai ügyek egy része a szomszédos szigetről irányított intézményen keresztül jutott el a királyi tanácsokhoz. Ez a függés a 19. századi közigazgatási reformokig fokozatosan oldódott, de a 16–18. században Kuba jogilag nem volt viceroyalty központja; a sziget a mexikói alkirálysághoz kapcsolódó katonai-pénzügyi támogatási rendszeren, a situadón keresztül részesült a nemesfémbevételekből. Az évenkénti situado elsősorban Havanna erődítményeinek fenntartását finanszírozta, ami dokumentáltan hozzájárult ahhoz, hogy a város a spanyol flottarendszer egyik legfontosabb csomópontjává vált. A Casa de Contratación sevillai monopóliuma és az évente induló flották útvonala miatt Havanna kikötője a Karib-térség és az Új-Spanyolország közötti átrakodás, javítás és utánpótlás kulcspontja lett; ez a szerep a 17. századtól a városi lakosság és a katonai helyőrség növekedését is magával hozta.
Az egyház a gyarmati igazgatás másik tartópillére volt. A Santiago de Cuba-i püspökség 1518-as alapítása után a plébániahálózat fokozatosan kiépült, és a keresztelési, házassági, temetési anyakönyvek a társadalomtörténet elsődleges forrásaivá váltak. Az egyházi tized és a szerzetesrendek birtokai a mezőgazdasági termelésbe is bekapcsolódtak; a ferencesek és domonkosok által vezetett missziók a helyi lakosság katolizálásában, később pedig a rabszolgák vallási oktatásában vállaltak szerepet. Fontos azonban, hogy a gyarmati egyház nem egységesen lépett fel: a korai domonkos prédikátorok, például Bartolomé de las Casas, a Hispaniola szigetén tapasztalt kényszermunka ellen emeltek szót, és ez a kritika a kubai encomienda-rendszer korlátozásához is hozzájárult. A dokumentált viták ellenére a gyakorlatban az egyházi intézmények maguk is rabszolgatartók lettek, ami a rendszer belső ellentmondását mutatja.
A gyarmati gazdaság első évtizedeit az aranymosás és a helyi őslakos munkaerő kényszerű igénybevétele jellemezte. A sziget aranykészletei azonban viszonylag gyorsan kimerültek, és a taínó népesség összeomlása – amelyet a levéltári becslések és a régészeti adatok egyaránt alátámasztanak – az encomienda-rendszer hanyatlásához vezetett. A szakirodalomban széles sávban mozognak a becslések arról, mekkora volt a kapcsolatfelvétel előtti népesség, és hányan haltak meg a járványokban, a kényszermunkában és a túlzott kizsákmányolásban; a számoknál ezért nem lehet egyetlen pontos értéket megadni. A tudományos konszenzus szerint a 16. század közepére a bennszülött lakosság összeomlott, és a gazdaság áttért az állattenyésztésre, a bőr- és faggyúkivitelre, valamint a helyi fogyasztásra termelő mezőgazdaságra.
A dohány a 17. századtól vált a sziget legjelentősebb exporttermékévé. A termelést elsősorban kisbirtokos veguerók végezték, akik gyakran szabad feketék, mulattok vagy szegényebb fehérek voltak, és csak korlátozott számban alkalmaztak rabszolgákat. A dohánylevél iránti európai kereslet gyorsan nőtt, ám a spanyol monopóliumrendszer megnehezítette a termelők értékesítési lehetőségeit. A törvényes kereskedelem mellett virágzott a csempészet; angol, francia és holland hajók gyakran közvetlenül a part menti kikötőkben vásároltak dohányt, ami a gyarmati hatóságok tiltó rendeletei ellenére is bevett gyakorlat volt. A levéltári lefoglalási jegyzőkönyvek és a kormányzói jelentések szerint a 17. században a csempészet a sziget gazdaságának szerves részét képezte.
A cukornádtermelés már a 16. században megjelent, de sokáig csak kiegészítő szerepet játszott. Az első malmok – a trapiche néven ismert, állati erővel hajtott létesítmények – kisméretűek voltak, és a termékük főként a helyi piacra került. A kubai cukor ekkor még nem tudott versenyezni a hispaniolai, majd a brazíliai ültetvények termelésével, mert a spanyol kereskedelmi korlátozások miatt a tőke és a rabszolgamunkaerő beáramlása lassú volt. A 18. század elején a spanyol korona a dohánykereskedelem állami monopóliumát, az estanco rendszert vezette be, amely a termelőktől rögzített áron vásárolta fel a levelet. Az intézkedés 1717-ben a veguero-lázadások sorozatát váltotta ki, mert a termelők a monopólium alacsony áraival és a korrupcióval szemben tiltakoztak; a felkeléseket katonai erővel verték le, de a korona később engedményeket tett. A dokumentált tiltakozások azt mutatják, hogy a gyarmati gazdaságpolitika nem egyszerűen felülről irányított rend volt, hanem folyamatos alkudozás a helyi termelők és a korona között.
A fordulópontot az 1762–1763-as brit megszállás jelentette. Havanna elfoglalása alatt a britek megnyitották a kikötőt a szabad kereskedelem előtt, és nagyobb számú rabszolgát hoztak be a szigetre, mint amennyit a spanyol hatóságok korábban engedélyeztek. A spanyol korona a sziget visszaszerzése után nem egyszerűen visszaállította a korábbi korlátozásokat, hanem a Bourbon-reformok jegyében fokozatosan liberalizálta a rabszolga-kereskedelmet és a kikötők forgalmát. Ez teremtette meg az alapját annak, hogy a cukortermelés a 19. században a sziget vezető ágazatává váljon. A 18. század utolsó harmadában a cukormalmok száma és kapacitása nőtt, a technológia korszerűsödött, és megjelentek az első nagyobb, rabszolgamunkára épülő ültetvények. A kibontakozó ültetvényes elit, a későbbi sacarocracia – ahogyan a 20. századi kubai történetírás, elsősorban Manuel Moreno Fraginals nevezte – ekkor kezdte kialakítani politikai súlyát.
A transzatlanti rabszolga-kereskedelem Kubába irányuló ága már a 16. század első felében megindult. Az első afrikai rabszolgák dokumentáltan az 1520-as évektől érkeztek a szigetre, részben a spanyol korona által kiadott asiento szerződések keretében. Az asiento monopóliumot biztosított a szerződő félnek – eleinte portugál, később holland, angol vagy francia kereskedőknek –, hogy meghatározott számú rabszolgát szállítson a spanyol gyarmatokra. A rabszolgasorba vetett afrikaiakat Nyugat-Afrika különböző régióiból hurcolták el; a hajók útvonala, a fedélközön uralkodó zsúfoltság, a járványok és az éhezés miatt a halálozási arány rendkívül magas volt. A SlaveVoyages adatbázis becslései szerint a spanyol-amerikai gyarmatokra irányuló teljes rabszolga-kereskedelem több százezer embert érintett, ám a hiányzó hajónaplók és a csempészet miatt a pontos számok nem ismertek; a szakirodalom ezért becslési sávokkal dolgozik.
Kuba a 16–17. században nem tartozott a legnagyobb rabszolgabeviteli célpontok közé, mert a sziget gazdasága még nem igényelt tömeges ültetvényi munkaerőt. A behozott afrikaiak egy részét a korona tovább szállíttatta a kontinentális spanyol gyarmatokra, más részük Havannában, Santiago de Cubában és a vidéki birtokokon dolgozott. A rabszolgákat a gyarmati jogrend ingóságnak tekintette, ugyanakkor a spanyol joghagyomány – a Siete Partidas és a későbbi királyi rendeletek – bizonyos védelmet is előírt: korlátozta a tulajdonos büntetési jogát, lehetővé tette a házasságkötést, és elismerte a rabszolga jogát arra, hogy gazdája ellen panasszal éljen. A gyakorlatban azonban ezek a jogok a tulajdonos hatalmától függtek, és a bírósági eljárások nem mindig érvényesültek.
A rabszolgamunka formái változatosak voltak. A 18. század előtt sokan dolgoztak állattenyésztő birtokokon, a kikötői rakpartokon, a hajóépítő műhelyekben és a városi háztartásokban. A dohánytermelésben a rabszolgák aránya alacsonyabb volt, mint a cukorültetvényeken, ahol a nád vágása, szállítása és a főzés folyamatos, kimerítő munkát követelt. A cukormalmokban a balesetek, a hőség és a kényszerű munkaritmus miatt a halálozás különösen magas volt; a kortárs beszámolók és az ültetvényi naplók szerint a rabszolgák testi büntetést, megbélyegzést és a családok szétszakítását is elszenvedték. A rabszolgaságot eufemizmusokkal – „munkaerő”, „cukorgazdaság” – nem lehet leírni; a levéltári források a kényszer, a büntetés és az ellenállás mindennapos gyakorlatát dokumentálják.
A rabszolgák ellenállása a kezdetektől jelen volt. A szökés, a munkamegtagadás, a szerszámok szabotálása és a nyílt felkelés egyaránt előfordult. A szökött rabszolgák, a cimarronok a sziget hegyvidékes, nehezen megközelíthető részein úgynevezett palenque vagy maniel közösségeket hoztak létre. A Santiago de Cuba melletti El Cobre település története az egyik legismertebb példa: a dokumentumok szerint a 17–18. században a környék rézbányáiból szökött rabszolgák közössége fokozatosan szabad státuszt és királyi védelmet nyert, noha a folyamat hosszas vitákkal járt. A maroon közösségek léte azt mutatja, hogy a rabszolgatartó rendszer soha nem volt teljesen ellenőrzött; a hatóságok időről időre büntető expedíciókat indítottak, ám a szökött rabszolgák egy része tartósan kivonta magát az ültetvényi fegyelem alól.
A rabszolga-kereskedelem a 18. század utolsó harmadában gyorsult fel. A brit megszállás alatti behozatal, majd a spanyol korona 1789-es rendelete, amely felszabadította a rabszolga-kereskedelmet a korábbi korlátozások alól, megnövelte a behozatalt. A növekvő cukorültetvények munkaerőigénye miatt a 19. század elejére Kuba a világ egyik legnagyobb rabszolgabeviteli célpontja lett; ennek részleteit a következő alfejezet tárgyalja. Itt annyit kell rögzíteni, hogy a 18. század végi fordulat nem a semmiből jött: a korábbi évszázadok rabszolgatartó gyakorlata, a jogi keretek és a faji hierarchia már készen álltak ahhoz, hogy a sziget a tömeges ültetvényi rabszolgaság rendszerévé váljon.
A spanyol gyarmati társadalom jogi és társadalmi kategóriái a 16. századtól fokozatosan rögzültek. A korai hódítás után a korona a limpieza de sangre („vér tisztasága”) elvét hozta magával, amely az Ibériai-félszigeten a zsidó és muszlim származásúak kizárását szolgálta, Amerikában azonban egyre inkább faji tartalmat kapott. A rendszer megkülönböztette a peninsulares (Spanyolországban született fehér) és a criollos (Amerikában született fehér) csoportokat, valamint a mestizo (spanyol és őslakos), mulato (spanyol és afrikai), zambo (afrikai és őslakos) és különböző további kategóriákat. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek nem biológiai tények, hanem jogi-társadalmi besorolások voltak; ugyanaz a személy különböző iratokban eltérő kategóriába kerülhetett a helyi jegyző vagy egyházi anyakönyvvezető gyakorlatától függően.
A szabad színes bőrű lakosság – a felszabadított rabszolgák és leszármazottaik, valamint a vegyes származásúak – a gyarmati városokban már a 16. századtól jelen volt. A spanyol jog lehetővé tette a manumissziót, vagyis a rabszolga felszabadítását, akár tulajdonosa végrendeletével, akár megváltással. Kuba sajátossága volt a coartación intézménye: a rabszolga és gazdája közötti megállapodás alapján a rabszolga részletekben megvásárolhatta saját szabadságát. A notariális iratok tanúsága szerint a coartación a 17–18. századi Havannában és más városokban is működött, ám nem szabad úgy ábrázolni, mintha a rendszer ezzel igazságos lett volna. A megváltás lehetősége a rabszolgák csak egy részének állt nyitva, a tulajdonos beleegyezésén múlt, és a felszabadított személy továbbra is jogi hátrányokat szenvedett el.
A szabad színes bőrűek korlátozott jogokkal rendelkeztek: fizethettek adót, milíciában szolgálhattak, tulajdonjoguk lehetett, házasodhattak, de a legtöbb egyházi és világi hivatalból ki voltak zárva, és a társadalmi érintkezésben a faji hierarchia szabályai rögzítették alárendelt helyzetüket. A 18. századi összeírások – például a padrones néven ismert adó- és katonai jegyzékek – azt mutatják, hogy a szabad színes bőrű lakosság aránya Havannában és Santiago de Cubában jelentős volt, és jelentős részük kézművesként, kiskereskedőként vagy hajóépítőként tevékenykedett. A rabszolgákból felszabadultak egy része maga is rabszolgatartóvá vált, ami a rendszer bonyolultságát jelzi: a faji hierarchia nem egyszerűen fehér–fekete ellentét volt, hanem a jogi státusz és a vagyoni helyzet is alakította a távolságokat.
Az afrikai származású népesség körében a cabildos de nación intézménye a 16. századtól dokumentálható. Ezek a vallási és kölcsönös segélyező társaságok az Afrika különböző régióiból elhurcolt emberek „nemzeti” csoportjai szerint szerveződtek, és a katolikus egyház felügyelete alatt működtek. A cabildók egyszerre voltak a vallási élet, a temetkezési szolidaritás és a kulturális emlékezet színterei; kutatói konszenzus szerint ezek az intézmények jelentősen hozzájárultak a későbbi afro-kubai vallások, például a szantería kialakulásához. A szantería és a vele rokon gyakorlatok történeti gyökerei azonban nem vezethetők le kizárólag a cabildókból; a folyamat évszázadokon át, a rabszolgaság körülményei között, a katolikus szentek és az afrikai istenségek közötti párhuzamok mentén formálódott. Ezt a vallási örökséget nem szabad egzotizálni; a maga történeti összefüggésében kell értelmezni.
A kreol identitás a 17–18. században kezdett elkülönülni a spanyolországi identitástól. A szigeten született fehérek, a criollok ragaszkodtak a spanyol koronához, de egyre inkább saját hazájukként tekintettek Kubára. A kormányzói és egyházi tisztségek betöltésénél a korona gyakran előnyben részesítette a peninsulares jelölteket, ami feszültséget keltett a helyi elitekben. A 18. század végén a felvilágosult reformok, a gazdasági liberalizáció és a Havannában működő intézmények – például a Sociedad Económica de Amigos del País – a kreol elit öntudatának erősödését hozták. Ez az identitás még nem volt függetlenségi program; a kreol elitek többsége a birodalmon belüli nagyobb autonómiát és kereskedelmi szabadságot akart, miközben maga is a rabszolgatartó rendszer haszonélvezője volt. A faji hierarchia és a kreol öntudat tehát nem ellentétes erők voltak: a kreol elit identitása éppen a szabad színes bőrűek és a rabszolgák fölötti társadalmi távolság fenntartására épült.
A gyarmati Kuba történetének elsődleges forrásai közé tartoznak a spanyol Archivo General de Indias anyagai, a havannai és santiagói közjegyzői iratok, az egyházi anyakönyvek, a kormányzói jelentések, a flottalevelek és a 18. századi városi összeírások. Ezek a források azonban egyenetlenek: a 16. századi anyagok egy része elveszett vagy hiányos, a csempészet és a nem hivatalos rabszolga-kereskedelem pedig értelemszerűen nem hagyott teljes nyomot. A rabszolga-kereskedelem adatait a SlaveVoyages adatbázis összesíti, de a kutatók hangsúlyozzák, hogy a hiányzó hajónaplók, a kikötői lajstromok pontatlanságai és az illegális behozatal miatt a számok becslések, nem pontos mérések. A szakirodalomban ezért a Kubába érkező rabszolgák számát a 16–18. századra vonatkozóan többféle, egymástól eltérő becslés közli; a fő tendencia – a 18. század végi gyorsulás – azonban dokumentált tény.
A bennszülött népesség összeomlásának mértéke ugyancsak vitatott. A korabeli krónikások becslései, az adóösszeírások és a régészeti adatok eltérő képet mutatnak; a tudományos konszenzus a drámai csökkenést elfogadja, de a pontos arányokat nem. A kutatók egy része a „népirtás” kifejezést is használja, míg mások a járványok szerepét hangsúlyozzák; a könyv a folyamatot dokumentált események, intézmények és következmények sorozataként írja le, anélkül hogy a jogi minősítést kizárólagossá tenné.
A faji kategóriák forráskritikája különösen fontos. A jegyzői és egyházi iratokban szereplő casta-besorolások nem a biológiai származás pontos leírásai, hanem társadalmi pozíciókat rögzítő gyakorlatok voltak. Ugyanazt a személyt különböző iratokban más-más kategóriával jelölhették, aszerint hogy ki, milyen célból és milyen helyi szokás szerint készítette a bejegyzést. A történetírás ezért a faji hierarchiát hatalmi rendszerként, nem pedig természetes adottságként kezeli. A coartación és a manumisszió gyakoriságának becslései is eltérnek, mert a notariális iratok fennmaradása esetleges; a fő városokban viszonylag jól dokumentált, a vidéki területeken kevésbé.
A kreol társadalommal kapcsolatos állításoknál figyelembe kell venni, hogy a 18. századi elitforrások – levelek, emlékiratok, gazdasági jelentések – főként a fehér férfiak perspektíváját tükrözik. A rabszolgák, a szabad színes bőrű nők és a vidéki szegények tapasztalata sokszor csak közvetett módon, bírósági perek, egyházi vizsgálatok vagy a katonai összeírások résein keresztül érhető el. A szóbeli hagyomány és a későbbi afro-kubai vallási közösségek emlékezete fontos kiegészítő forrás, de a 16–18. századra vonatkozóan ritkán igazolható dokumentumokkal; ezt a könyv nem téveszti össze a dokumentált ténnyel.
Kuba gyarmati történetének 16–18. századi szakasza a spanyol korona stratégiai érdekei, a helyi gazdasági lehetőségek és a rabszolgatartó társadalmi rend egymásra hatásából alakult. A sziget igazgatása a kormányzó és a cabildók, valamint a Santo Domingó-i audiencia és a mexikói situado hálózatán keresztül működött; Havanna a flottarendszer révén a birodalom egyik legfontosabb kikötőjévé vált. A gazdaság sokáig a dohányra, az állattenyésztésre és a csempészetre épült, míg a cukortermelés csak a 18. század végén, a brit megszállás és a Bourbon-reformok után indult látványos növekedésnek. A transzatlanti rabszolga-kereskedelem már a 16. századtól jelen volt, de a 18. század végén gyorsult fel, és a rabszolgatartó rendszer a városi és vidéki élet egészét átszőtte. A faji hierarchiák a spanyol jogi kategóriák, a korona politikája és a helyi elitek érdekei szerint rögzültek; a kreol identitás e rendszeren belül, a peninsulares elleni feszültség és a színes bőrű lakosság fölötti távolságtartás kettősségében formálódott. A 19. századi cukorexpanzió és a függetlenségi mozgalmak ezekre az alapokra épültek.