Az 1959. január 1-jén Batista elnök távozásával záruló folyamatot a kubai hivatalos emlékezet és a nemzetközi történetírás egyaránt kubai forradalomként tartja számon. Ez az elnevezés azonban maga is állásfoglalást hordoz: a hatalomváltást a győztes mozgalom azonnal forradalomnak nevezte, a Batista-rendszer hívei és a későbbi emigráns kritikusok egy része pedig hatalomátvételként vagy zsarnokság kezdeteként írta le. Az alfejezet ezért nemcsak az eseményeket, hanem a fogalom használatát is történeti összefüggésbe helyezi. Az időhatárok 1953. július 26-ától, a Moncada-laktanya elleni támadástól 1960 elejéig terjednek, a hangsúlyt az 1956–1959 közötti gerillaháborúra és az első forradalmi intézkedésekre helyezve.
Az előző alfejezet, A Batista-rendszer és a társadalmi feszültségek, bemutatta, hogy Fulgencio Batista 1952. március 10-i, választásokat félresöprő puccsa után a kubai politikai rendszer kiürült, a hadsereg és a rendőrség megerősödött, a városi középosztály és a vidéki dolgozók elégedetlensége pedig növekedett. Az 1959-es forradalom ezt a válságot fordította át fegyveres hatalomátvételbe, majd radikális társadalmi átalakítási kísérletbe.
Castrót elfogták, és 1953. október 16-án a santiagói bíróság előtt saját védelmét látta el. A „La historia me absolverá” („A történelem felment majd”) néven ismertté vált beszéd az 1952 előtti, demokratikusnak tekintett 1940-es alkotmány visszaállítását, földreformot, oktatási és egészségügyi reformot, valamint a nemzeti szuverenitás megerősítését követelte. A beszéd szövegét nem rögzítette hiteles bírósági jegyzőkönyv; a később közzétett változat Castro rekonstrukciója, ezért a pontos megfogalmazás forráskritikai értelemben bizonytalan. A beszéd politikai programja azonban dokumentáltan megegyezik a mozgalom későbbi követeléseivel.
Castro 1955-ben amnesztiával szabadult, és Mexikóba távozott. Itt szervezte meg a Movimiento 26 de Julio (M-26-7) nevű politikai-katonai szervezetet, amely nevét a Moncada-támadás dátumáról kapta. A mozgalom heterogén koalíció volt: nacionalisták, liberálisok, katolikus szociális aktivisták, a korábbi Ortodox Párt csalódott hívei és később kommunista szimpatizánsok is csatlakoztak hozzá. Ernesto „Che” Guevara, az argentin orvos 1955-ben Mexikóvárosban csatlakozott Castróhoz; részvétele dokumentált tény, politikai szerepének későbbi hangsúlya viszont emlékezetpolitikai viták tárgya.
A gerillaháború kettős természetű volt. A Sierra Maestrában a felkelők földreformot és társadalmi igazságot ígértek a vidéki paraszti lakosságnak, amelynek egy része élelemmel, futárokkal és rejtekhellyel támogatta őket. Ezt a támogatást a kubai hivatalos emlékezet később széles körű, spontán népi felkelésként ábrázolja; ez emlékezetpolitikai állítás, mert a támogatottság mértéke és regionális elterjedtsége vitatott. A szóbeli hagyományok és a későbbi interjúk alapján ugyanakkor dokumentálható, hogy a kelet-kubai hegyvidéken a gerillák valóban rendelkeztek helyi hálózatokkal – ez szóbeli hagyomány, nem levéltári igazolás.
A városi ellenállás legalább ennyire fontos volt. Az M-26-7 városi szárnya, Frank País vezetésével, pénzt, fegyvert és utánpótlást szervezett Santiago de Cubában, valamint bombatámadásokat és szabotázsokat hajtott végre. 1957. július 30-án Paíst a Batista-rendszer rendőrei meggyilkolták, ami a mozgalmat tovább radikalizálta. A Directorio Revolucionario nevű, elsősorban havannai diákszervezet 1957. március 13-án támadást intézett az elnöki palota ellen; vezetője, José Antonio Echeverría aznap meghalt. A Partido Socialista Popular (PSP), azaz a kubai kommunista párt kezdetben elhatárolódott a fegyveres kalandoktól, és csak 1958 folyamán kapcsolódott be fokozatosan a felkelésbe. A kommunista párt szerepének későbbi túlhangsúlyozása szintén emlékezetpolitikai művelet, amely a szocialista fordulat visszavetítése a gerillaháború korai szakaszára.
A nemzetközi figyelem fordulópontját Herbert Matthews amerikai újságírónak a The New York Timesban 1957. február 17-én megjelent interjúja jelentette. A Batista-kormány addig azt állította, hogy Castro meghalt; az interjú dokumentált tényként cáfolta ezt, és az Egyesült Államokban rokonszenvet keltett a felkelők iránt. A sajtócikk hatását nehéz pontosan mérni; a kubai és az amerikai történetírás egyaránt tudományos konszenzusként kezeli, hogy a Matthews-riport növelte a gerillák presztízsét, de hogy önmagában döntő volt-e, az vitatott értelmezés.
Batista hadserege 1957–1958 fordulóján a keleti tartományban tömeges letartóztatásokkal, falvak áttelepítésével, kínzással és légitámadásokkal próbálta elszigetelni a gerillákat. A vidéki lakosság elleni katonai erőszak ténye dokumentált; az áldozatok összlétszáma csak becslés, mert a kubai állam későbbi adatai és a független emberi jogi felmérések eltérnek. A harcok során a kormányerők sokszor nem tudták megkülönböztetni a fegyveres felkelőket a civil lakosságtól; ez a gyakorlat később a forradalmi kormányzat egyik legitimációs érvévé vált.
1958 tavaszán az Egyesült Államok külügyminisztériuma felfüggesztette a Batista-rendszernek szánt fegyverszállításokat. A döntés dokumentált, de a végrehajtás mértéke vitatott: Batista hadserege továbbra is rendelkezett korábban kapott amerikai felszereléssel, és más csatornákon is juthatott utánpótláshoz. A történetírás többsége szerint az amerikai korlátozás hozzájárult a hadsereg moráljának csökkenéséhez, de nem önmagában okozta a vereséget.
1958 májusában Batista nagyszabású „veranói offenzívát” indított a Sierra Maestra ellen. A hadsereg több ezer katonát vezényelt a hegyekbe, a gerillák azonban a helyismeretre és a lakossági támogatásra támaszkodva visszaverték a támadást. A La Plata-i és a Las Mercedes-i harcok a gerillák taktikai sikerét hozták; ezek a hadműveletek dokumentált tények, bár a részt vevő katonák és gerillák pontos létszámai becslések. Az offenzíva kudarca után a kezdeményezés a felkelőkhöz került.
1958 novemberében Batista az alkotmányos látszat érdekében elnökválasztást tartott. A választást az M-26-7 és a legtöbb ellenzéki csoport bojkottálta; Andrés Rivero Agüero Batista által támogatott jelölt győzelme nem hozott békét. Az esemény dokumentált, de a választás valódi versenyjellege a kortárs megfigyelők és a későbbi történészek szerint minimális volt.
Castro 1958 novemberében elrendelte a gerillaháború kiterjesztését a sziget középső részére. Camilo Cienfuegos és Che Guevara két oszlopot vezetett Las Villas tartományba. December végén Guevara csapatai elfoglalták Santa Clara városát, ahol egy páncélvonatot is elvágtak. A csata részletei dokumentáltak, de a résztvevők visszaemlékezései – például Guevara saját, később publikált harci naplója – szubjektív forrásnak számítanak. Santa Clara eleste után Batista katonai helyzete fenntarthatatlanná vált.
A hatalomátvétel tehát nem egyetlen katonai győzelem, hanem a hadsereg belső felbomlása, a városi sztrájkmozgalom és a gerillák katonai nyomása együttes következménye volt. A kubai hivatalos narratíva a „forradalmi győzelmet” egyöntetűen a gerillaháború számlájára írja; a történetírás egy része szerint a városi ellenállás és a katonai dezertálások önálló, sőt egyes értelmezések szerint döntő szerepet játszottak. Ez utóbbi vitatott értelmezés, nem konszenzus.
Az új kormány kezdetben széles polgári koalícióként mutatkozott: Urrutia elnök, José Miró Cardona miniszterelnök, Fidel Castro pedig a fegyveres erők főparancsnoka lett. Castro 1959 februárjában lett miniszterelnök, miután Miró Cardona lemondott. A hatalmi viszonyok átalakulása dokumentált, de a kulisszák mögötti alkufolyamatok csak részben ismertek.
1959 januárjától forradalmi bíróságok tárgyalták a Batista-rendszer tagjainak ügyeit. A La Cabaña-erődben, Havannában lefolytatott perekben több száz embert ítéltek halálra, többségüket a volt hadsereg és rendőrség tagjai közül. Che Guevara 1959 elején a La Cabaña parancsnokaként hagyta jóvá az ítéletek végrehajtását; ez a felelősségi lánc dokumentált tény. A kivégzettek pontos száma azonban becslés: a leggyakrabban idézett tartomány 300 és 600 között mozog, de a kubai állami források nem tettek közzé teljes, ellenőrizhető jegyzéket. A kormányzat a pereket az 1940-es alkotmányra hivatkozva a diktatúra bűneiért való felelősségre vonásként állította be; a kritikusok – az amerikai kormány, a katolikus egyház egy része és a későbbi emigráns közösségek – politikai leszámolásként értelmezték. Ez a minősítés ma is vitatott értelmezés, nem ténykérdés.
A társadalmi átalakulás legfontosabb 1959-es lépése az 1959. május 17-én aláírt földreformtörvény volt. A törvényt Castro a Sierra Maestrában, La Plata közelében írta alá, szimbolikusan ott, ahol a gerillaháború bázisa feküdt. A jogszabály harminc caballería (körülbelül 402 hektár) fölött kisajátította a mezőgazdasági birtokokat; a cukornádültetvények esetében szigorúbb, alacsonyabb felső határt állapított meg, és a termelést fokozatosan állami ellenőrzés alá vonta. A kisbérlők, haszonbérlők és mezőgazdasági munkások tulajdonjogot vagy bérleti jogot kaptak az általuk művelt földre. A kártalanítást az 1950. évi kataszteri érték alapján, húszéves lejáratú, 4,5 százalékos kamatozású államkötvényekkel ígérték; ennek valós értéke és jogi elfogadhatósága azonban vita tárgya. Az amerikai tulajdonú cukor- és földtársaságok, valamint a United Fruit Company jelentős érdekeltségei kerültek állami kézbe. Az intézkedés ténye dokumentált; a kisajátított területek összterületére és a tényleges kártalanítás mértékére vonatkozó adatok forrásonként eltérnek, ezért statisztikai becslésként kezelendők.
A földreform radikalizálta az Egyesült Államokkal való viszonyt. Washington hivatalosan tiltakozott a kártalanítás feltételei miatt; a kubai kormány azzal válaszolt, hogy a Batista-korszakban felhalmozott vagyonok részben illegitim módon keletkeztek, és a földreform a vidéki tömegek jogos követelése. A két álláspont ütközése dokumentált; a kártalanítás jogi megítélése a nemzetközi jogászok között is vitatott, mert az állami szuverenitás és a külföldi tulajdon védelme eltérő elvek alapján értékelhető.
1959 folyamán a kormány számos további szociális intézkedést hozott: csökkentette a lakbéreket és a közüzemi díjakat, megnyitotta a korábban szegregált strandokat és nyilvános tereket, és oktatási, valamint egészségügyi kampányokat indított. A faji elkülönítés nyilvános formáinak eltörlése dokumentált törekvés, de annak társadalmi mélysége és a diszkrimináció tényleges visszaszorulása már a korszakban is vitatott volt. A gazdasági intézkedések pontos mértékét és a végrehajtás ütemét a rendelkezésre álló források részben ellentmondásosan tükrözik.
A forradalom 1959-ben még nem hirdetett szocializmust. Castro többször kijelentette, hogy a mozgalom nacionalista, demokratikus és a hidegháborús szembenállástól független. Ugyanakkor a földreform, a tőkés tulajdon korlátozása és a belső ellenzék fokozatos kiszorítása azt mutatta, hogy a hatalom radikalizálódik. A mérsékelt liberálisok – Urrutia elnök, Miró Cardona, majd később Manuel Ray – lemondtak vagy emigráltak. A PSP kommunista párt befolyása nőtt, bár 1959-ben még nem volt a kormány döntő ereje. A szocialista fordulat csak 1961-ben, a Disznó-öbölbeli invázió közeledtével vált hivatalossá; ezt A szocialista Kuba és a hidegháború tárgyalja.
Az 1959-es forradalom forrásanyaga nagy tömegű, de minősége egyenetlen. A legfontosabb dokumentumtípusok a kubai állami levéltár (Archivo Nacional de Cuba) és az egykori Batista-hadsereg iratai, az Egyesült Államok külügyminisztériumának publikált dokumentumgyűjteményei, elsősorban a Foreign Relations of the United States sorozat, valamint a korabeli sajtó: a The New York Times, a kubai Bohemia és a forradalmi Revolución. Emellett rendelkezésre állnak a résztvevők visszaemlékezései, például Castro perbeszédének későbbi kiadása, Guevara harci naplói és számos interjú, amelyek szóbeli történeti forrásként értékesek, de önigazoló jellegük miatt forráskritikailag különösen óvatosan kezelendők.
A számszerű adatok közül több eleve becslés. A Moncada-támadás halálos áldozatainak száma, a Granma-expedíció túlélőinek pontos létszáma, a gerillák összlétszáma 1958 végén, a Batista-rendszer elnyomó intézkedéseinek áldozatszáma és a forradalmi bíróságok által kivégzettek száma mind forrásonként változik. A földreformmal érintett földterület nagysága és a kártalanítás tényleges értéke szintén statisztikai becslés, amelyet a kubai, az amerikai és a nemzetközi szakirodalom eltérően számít.
Tudományos konszenzus van abban, hogy Batista rendszere széles körű emberi jogi visszaéléseket követett el, hogy a gerillaháborúhoz vidéki és városi támogatás is szükséges volt, és hogy az 1959. májusi földreform fordulópontot jelentett a forradalom radikalizálódásában. Abban azonban nincs konszenzus, hogy a városi ellenállás vagy a vidéki gerilla volt-e a döntő tényező, mekkora szerepet játszott a kommunista párt 1959 előtt, illetve mennyire volt jogszerű a forradalmi bíróságok eljárása. Az Egyesült Államok 1958-as fegyverembargójának hatása szintén vitatott: egyes történészek szerint döntően hozzájárult a hadsereg összeomlásához, mások szerint a belső morál és a dezertálások fontosabbak voltak.
A forradalom emlékezete ma is politikai tér. A kubai állam a forradalmat a nemzeti felszabadulás, a társadalmi igazságosság és a függetlenség kezdeteként ünnepli; az ellenzéki és emigráns közösségek egy része ezzel szemben a politikai szabadságjogok elvesztésének kezdetét látja benne. Mindkét állítás emlékezetpolitikai keretben értelmezhető, nem pusztán tényekkel eldönthető kérdés. A történeti rekonstrukció során ezért külön kell választani, hogy mi dokumentált tény, mi becslés, és mi politikai önértelmezés.
Az 1959-es kubai forradalom 1953-ban a Moncada-laktanya elleni, katonailag kudarcos támadással kezdődött, majd 1955-től Castro Mexikóban szervezte újjá mozgalmát. Az 1956-os Granma-partraszállás után a gerillaháború a Sierra Maestrában kapott bázist, miközben a városi ellenállás és a szakszervezeti szervezkedés is gyengítette a Batista-rendszert. Az 1958. évi katonai offenzíva kudarca, a Santa Clara-i győzelem és a hadsereg belső felbomlása 1959. január 1-jére Batista távozásához vezetett. Az új hatalom forradalmi bíróságokat állított fel, földreformot hajtott végre, és szociális intézkedéseket hozott; 1959 folyamán még nem volt szocialista, de radikalizálódása és az Egyesült Államokkal való konfliktusa egyre nyilvánvalóbbá vált.