A Batista-korszak a kubai 20. század egyik legvitatottabb időszaka. Az alfejezet az 1933-as első hatalomátvételtől a második, diktatórikus szakasz végéig követi a folyamatokat, és bemutatja a társadalmi feszültségek legfontosabb forrásait a városi és vidéki Kubában egyaránt. Az 1898 utáni neokoloniális viszonyok örökségét az előző alfejezet tárgyalja (Az 1898-as amerikai beavatkozás és a neokoloniális köztársaság); itt a hangsúly a belső hatalmi szerkezet átalakulására és a forradalom előtti válságra kerül.
A Gerardo Machado diktatúráját megbuktató 1933. évi mozgalom nem egyetlen párt vagy osztály győzelmét hozta el, hanem ideiglenes koalíciók sorozatát. A válság előzményei közé tartozott a cukoripar világpiaci bezuhanása, a városi középosztály elégedetlensége és a hadsereg belső feszültsége. Machado 1933 nyarán távozott, utódja a rövid életű Carlos Manuel de Céspedes y Quesada ideiglenes kormánya lett, amely azonban nem tudta stabilizálni a helyzetet. A dokumentált események szerint 1933. szeptember 4-én a havannai Columbia katonai táborban kirobbant az ún. „őrmesterek lázadása” (Revolución de los Sargentos). A felkelésben kulcsszerepet játszott a szolgálati időben tapasztalt, de politikailag addig ismeretlen Fulgencio Batista y Zaldívar rádiós őrmester. A lázadás megbuktatta Céspedes kormányát, és megnyitotta az utat az egyetemi hallgatók, a munkásszervezetek és a nacionalista katonatisztek közötti ideiglenes szövetség előtt.
Szeptember 10-én Ramón Grau San Martín ideiglenes elnök kormánya lépett hivatalba. A nagyjából száz napig tartó kormányzat a korszak legradikálisabb reformjait hirdette meg: nyolcórás munkanapot, minimálbért, a nők választójogát célzó rendelkezést, egyetemi autonómiát, valamint a kubai munkaerő védelmét előtérbe helyező rendeleteket. A kormány azonban nem rendelkezett biztos társadalmi bázissal, és a washingtoni kormányzat sem ismerte el. A hatalom valójában egyre inkább a hadseregben összpontosult, Batista pedig 1934 elejére a fegyveres erők meghatározó irányítójává vált. A Grau-kormány 1934. január 15-én megbukott; a következő éveket a hadsereg és a polgári politika közötti kiegyezés jellemezte.
1934 és 1940 között Kubában egymást követték az ideiglenes elnökök (Carlos Mendieta, José Barnet, Miguel Mariano Gómez, Federico Laredo Brú), ám a tényleges hatalmi központ Batista és a hadsereg maradt. Ez a szakasz nem egyszerű katonai diktatúra volt: Batista szükségesnek látta, hogy alkotmányos kereteket teremtsen, és politikai koalíciót építsen. A szakszervezetek egy része, a diákmozgalom és a baloldal is a rendszerhez fűződő viszonyában foglalt állást. A kommunista párt (később Partido Socialista Popular, PSP) az 1930-as évek végén a „népfront” taktikát követte, és fokozatosan együttműködést alakított ki Batistával. Ez az együttműködés később a forradalmi és hidegháborús értelmezések egyik központi vitatémája lett.
Az 1940. évi alkotmányozó gyűlés és az elfogadott alaptörvény a korszak egyik legfontosabb dokumentált vívmánya. Az alkotmány széles szociális jogokat rögzített: munkaidő-korlátozást, minimálbért, a sztrájkjog elismerését, a nők választójogát, valamint a földtulajdon társadalmi funkciójának elvét. Egyes rendelkezései a korabeli Európában is haladónak számítottak. Az alkotmány nem csupán Batista legitimációját szolgálta: több politikai erő, köztük a szocialista és kommunista irányzatok is részt vettek a kidolgozásában, és a kormánypárti, valamint ellenzéki képviselők közötti alkuk terméke volt.
Batista 1940-ben alkotmányos választáson nyerte el az elnöki tisztséget, amelyet 1944-ig töltött be. Elnöksége alatt Kuba a második világháborúban a szövetséges hatalmak oldalán állt. A cukor és a nyersanyagok iránti háborús kereslet átmenetileg javította a költségvetési helyzetet, és lehetővé tett bizonyos jóléti kiadásokat. A PSP legálisan működött; a párt egyik vezetője, Carlos Rafael Rodríguez tárca nélküli miniszteri tisztséget is kapott. Ez az együttműködés a hidegháború kitörése előtti időszakban nem volt példátlan a térségben, ám Kuba esetében később politikai terheltté vált.
Az 1944-es választáson Batista nem indulhatott közvetlenül, mivel az alkotmány tiltotta az azonnali újraválasztást. A választást a Grau San Martín vezette Auténtico Párt (Partido Revolucionario Cubano (Auténtico)) nyerte. A hatalomátadás békés volt, és Batista egy időre külföldre távozott. Az 1940-es alkotmányos berendezkedés tehát működött, ám a politikai elit és a hadsereg közötti szoros szálak nem szakadtak el.
Grau San Martín elnöksége (1944–1948) nagy várakozásokkal indult, de a kubai történetírás jelentős része szerint a kormányzat nem tudta megfékezni a korrupciót. A közismert, ám statisztikailag nehezen mérhető jelenség a botella (szó szerint „palack”) volt: olyan állami állások, amelyeket politikai hűségért osztottak, és amelyek tényleges munkavégzés nélkül biztosítottak jövedelmet. A korrupció pontos mértékét nehéz dokumentálni, mert a hivatalos nyilvántartások hiányosak, és a visszaemlékezések politikai érdekeltek. Ugyanakkor a kortárs sajtóban – elsősorban a nagy múltú Bohemia hetilapban – és a későbbi parlamenti vizsgálatok anyagában számos egyedi ügy tárult fel.
Carlos Prío Socarrás kormánya (1948–1952) folytatta a szociális törvényhozás egyes elemeit, azonban az állami erőszak és a politikai klientelizmus is fokozódott. A korszakban „akciócsoportoknak” (grupos de acción) nevezett fegyveres, gyakran egyetemi vagy politikai hátterű csoportok szervezett erőszakba bonyolódtak. A kubai történetírásban gangsterismo néven ismert jelenség a politikai élet és a bűnözés összefonódását jelezte, és aláásta a hivatalos intézmények hitelét. A kormányok válasza a rendőri fellépés és a politikai megbékélési kísérletek között váltakozott.
A társadalmi feszültségek leglátványosabb politikai kifejeződése a Chibás-féle Ortodox Párt volt. Eduardo Chibás 1947-ben alapította meg a Partido del Pueblo Cubano (Ortodoxos) elnevezésű tömörülést. A magát „a becsület” pártjaként bemutató szervezet a kormányzati korrupció elleni erkölcsi fellépésre épített, és szlogenje – „Vergüenza contra dinero” (becsület a pénz ellen) – a városi középosztály széles rétegeit mozgósította. Chibás 1951 augusztusában a rádió nyilvánossága előtt megsebesítette magát, és néhány nappal később meghalt. Cselekedetének háttere a mai napig vitatott: egyes értelmezések szerint személyes kétségbeesés, mások szerint tudatos politikai tiltakozás volt. A dokumentált tény annyi, hogy öngyilkossága hatalmas gyászlavinát váltott ki, és az Ortodox Párt elveszítette karizmatikus vezetőjét. A pártban ekkor már aktív volt az ifjú Fidel Castro, aki később az 1952-es választásokon képviselőjelölt lett volna.
Az 1952-es választást júniusra írták ki. A három fő jelölt – Batista (Acción Unitaria), Carlos Hevia (Auténtico) és Roberto Agramonte (Ortodox) – között a felmérések Batistát harmadiknak mutatták. 1952. március 10-én, a választási kampány idején Batista és a vele szövetséges katonatisztek puccsszerűen elfoglalták a Columbia katonai tábort, és megbuktatták Prío kormányát. Prío elhagyta az országot, a választásokat törölték, Batista pedig katonai bázison nyugvó végrehajtó hatalmat épített ki. Az Egyesült Államok kormánya heteken belül elismerte az új hatalmat; ez a lépés a hidegháborús logikában és a kubai–amerikai gazdasági érdekekkel magyarázható. Azt, hogy az elismerés milyen mértékben jelentett Batista melletti kifejezett politikai állásfoglalást, a történészek vitatják.
A második Batista-korszak (1952–1958) mára többnyire diktatúraként szerepel a szakirodalomban. Az alkotmányt felfüggesztették, a sajtót cenzúrázták, a politikai ellenfeleket bebörtönözték vagy száműzték. A hadsereg és a rendőrség szerepe megnőtt, és a kortárs emberi jogi dokumentáció szerint a kínzás, valamint a bírósági eljárás nélküli fogva tartás rendszeressé vált. Az áldozatok számára vonatkozó becslések széles sávban mozognak, és módszertani okokból nehezen ellenőrizhetők; egyes későbbi összefoglalók a teljes szakaszra 3000–20 000 halálos áldozat közötti számot említenek, ám ezek eltérő forrásokra és fogalmakra támaszkodnak. A tankönyv ezt a számot vitatott statisztikai becslésként kezeli, nem dokumentált mérésként.
Batista 1954-ben ellenjelölt nélküli választást tartott, amely formálisan legitimálta elnökségét. A választás nem felelt meg a pluralista választási verseny feltételeinek; az ellenzéki pártok bojkottálták vagy félreállították őket. A diktatúra stabilitását kezdetben a hidegháborús környezet és a cukoripari érdekek támogatták, később azonban a rezsim egyre inkább elszigetelődött.
A Batista-korszak társadalmi feszültségei nem vezethetők le kizárólag egyetlen okból. A legfontosabb szerkezeti tényezők közé tartozott a földkérdés, a cukoripar szezonalitása, a városi–vidéki szakadék, a faji egyenlőtlenségek, valamint az oktatási és egészségügyi ellátás egyenlőtlen eloszlása. A legtöbb számszerű adat becslés, mert a korabeli összeírások nem fedték le a teljes lakosságot, és a hivatalos statisztikák gyakran a kormányzati érdekek szerint módosultak.
A földtulajdon koncentrációja a gyarmati korszak óta jellemezte Kubát. A 20. század közepére a legnagyobb cukornád-ültetvényeket kubai és észak-amerikai nagyvállalatok birtokolták, míg a vidéki lakosság jelentős része idénymunkából élt. A tiempo muerto (holt szezon) a cukor betakarítása utáni hónapokat jelentette, amikor a vágási idénymunkások tömegesen maradtak jövedelem nélkül. A vidéki nincstelenség pontos mértékét a történészek különböző adatsorokból becslik; a legtöbb szerző abban egyetért, hogy a falusi lakosság nagy része korlátozott hozzáféréssel bírt a földhöz, az iskolához és az orvosi ellátáshoz.
A városi munkásság szervezettsége jelentős volt, ám a szakszervezeti mozgalom sem volt egységes. A kubai munkások szövetsége, a Confederación de Trabajadores de Cuba (CTC) időnként a kormányzathoz kötődő vezetés alatt állt, máskor a kormányzattól független sztrájkokat szervezett. A Batista-korszakban a szakszervezetek egy részét a rezsim megbízható vezetőkkel töltötte fel, más részük ellenzéki hálózatként működött. A dokumentált sztrájkesemények sűrűsége az 1955–1958 közötti években megnőtt, ami a rezsim társadalmi támogatottságának gyengülésére utal.
A városi középosztály, különösen Havanna, Santiago de Cuba és más nagyobb városok lakossága a turizmusból, a kereskedelmi és állami szektorból szerzett jövedelmet. A korszak Havannáját a fénykép- és filmdokumentumok gyakran a kaszinók, szállodák, éjszakai mulatók és amerikai turizmus városaként mutatják. A turizmus és a szerencsejáték gazdasági haszna azonban szűk rétegekhez került, és a szórakoztatóipar együtt járt a prostitúció, a kábítószer-fogyasztás és a bűnözés láthatóságával. A kortárs kubai kritikusok – köztük katolikus körök, egyetemisták és női szervezetek – ezt a jelenséget az ország erkölcsi és társadalmi romlásaként írták le. Azt, hogy a turizmus milyen mértékben okozta vagy csupán tükrözte az egyenlőtlenséget, a történészek vitatják.
A faji megoszlás is hozzájárult a feszültségekhez. A fekete kubaiak a társadalmi ranglétrán hátrányos helyzetben voltak, de a kubai nacionalizmus – különösen az 1895-ös függetlenségi háború emlékezete – gyakran háttérbe szorította a faji kérdést, és a „kubai nemzet színvakságát” hangsúlyozta. A dokumentált munkaerőpiaci, lakhatási és oktatási adatok szerint azonban a szín alapú egyenlőtlenség kimutatható volt. A diskurzusban a faji kérdés a forradalom előestéjén mégis kevésbé volt központi, mint a gazdasági kizsákmányolás és a politikai korrupció.
A Batista-rezsim ellenzéke nem volt egységes. Az Alkotmányos Pártok Szövetsége és a hagyományos politikusok többsége eleinte békés, választási útra törekedett. A fiatalabb nemzedék egy része azonban arra a következtetésre jutott, hogy a rezsimet csak fegyveres úton lehet megdönteni. Ez a meggyőződés vezetett a 1953. július 26-i támadáshoz a Santiago de Cuba-i Moncada laktanya és a Bayamo-i laktanya ellen. A támadást Fidel Castro és az Ortodox Párt ifjúságából, valamint más radikális csoportokból verbuválódott fegyveresek hajtották végre. A támadás katonailag kudarcot vallott, a foglyok egy részét a biztonsági erők kivégezték. A halálos áldozatok pontos számát a peranyagok, az újságtudósítások és a későbbi visszaemlékezések eltérően adják meg; a legtöbb kutató több tucat felkelő haláláról beszél, de a számvitel vitatott.
Fidel Castro letartóztatása után 1953 őszén került sor a perre. A tárgyalás során elmondott védőbeszédét később „A történelem fel fog menteni” (La historia me absolverá) címen terjesztették. A beszéd rekonstrukciója nem teljesen megbízható: Castro a börtönben kiegészítette, és a terjesztett változat nem azonos a bíróság előtt elhangzott szó szerinti szöveggel. Tartalmilag azonban dokumentáltan a rezsim törvénytelenségét, a földkérdést, az oktatás hiányosságait és a kubai alkotmány 1940-es elveire hivatkozó programot emelt ki. A per ítélete elítélte Castrót, de 1955-ben általános amnesztia szabadította ki. Ezt követően Mexikóba emigrált, ahol találkozott Ernesto „Che” Guevarával és más fegyveresekkel.
1956 novemberében a Granma nevű jacht fedélzetén Castro és 82 társa indult vissza Kubába. A decemberi partraszállás a kubai keleti parton katonai katasztrófa volt: a hadsereg csapást mért a csoportra, a túlélők száma a legtöbb beszámoló szerint alig haladta meg a tizenöt főt. A gerillák azonban a Sierra Maestra hegységben fokozatosan megerősödtek, és 1957-re a július 26-i mozgalom (M-26-7) a legfontosabb fegyveres ellenzéki erővé vált. A mozgalomnak jelentős városi hálózata is volt, amelynek kulcsfigurája, Frank País 1957. július 30-án Santiago de Cubában a biztonsági erők akciójában életét veszítette. País halálának körülményeit a források részletesen dokumentálták, ám a felelősség megítélése a rezsimváltás után politikai viták tárgya lett.
A városi ellenzék más csoportjai más utakat követtek. A Directorio Revolucionario egyetemista fegyveres szervezet 1957. március 13-án támadást intézett a havannai Elnöki Palota ellen. A támadás kudarcot vallott, és vezetője, José Antonio Echeverría még aznap meghalt. Az esemény a rezsim elleni radikális városi mozgalomtörténet egyik kiemelt hivatkozási pontja lett, de a túlélő csoportok csak korlátozottan tudtak együttműködni a hegyekben tevékenykedő M-26-7-tel.
1958 tavaszán a Batista-rezsim még erősnek látszott. Az Egyesült Államok 1958 márciusában fegyverszállítási embargót hirdetett, ami növelte a kormányváltás esélyét, de nem jelentett teljes szakítást. Az 1958. áprilisi általános sztrájk, amelyet a városi M-26-7 és a munkásszervezetek egy része hirdetett meg, kudarcot vallott; a hadsereg és a rendőrség gyorsan ellenőrzése alá vonta a városokat. A gerilla-háború azonban tovább erősödött. 1958 nyarán a kormány offenzívát indított a Sierra Maestrában (az ún. veranói offenzíva), amelyet a felkelők visszavertek. A hadsereg kimerülése és a morál összeomlása megnyitotta az utat a nyugati irányú felkelő előrenyomulás előtt.
1958 decemberében Che Guevara parancsnoksága alatt a felkelők elfoglalták Santa Clara városát, Camilo Cienfuegos erői pedig Yaguajay térségében értek el katonai sikereket. A fővárosban a lakosság mozgósítása megnőtt, és a rezsim elveszítette a biztonsági erők egy részének engedelmességét is. 1959. január 1-jére virradó éjjel Batista elhagyta Kubát. A hatalmi vákuumban a felkelők és a városi ellenzéki erők vették át a hatalmat; a rendszer összeomlása így nem egyetlen csata, hanem a katonai, gazdasági és politikai legitimáció együttes eróziójának következménye volt.
A korszak rekonstrukciójához a legfontosabb elsődleges források közé tartoznak a kubai sajtótermékek (Bohemia, Diario de la Marina, Hoy és más lapok), az amerikai diplomáciai iratok (különösen a Foreign Relations of the United States sorozat), a kubai bírósági peranyagok, a Batista emlékiratai, Castro védőbeszéde, valamint a résztvevők visszaemlékezései. A visszaemlékezések és a hivatali nyilvántartások azonban eltérő politikai érdekeket szolgálnak, és az 1959 utáni kubai historiográfia hosszú időn át ideologikusan kezelte a korszak szereplőit.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők. A Batista-rendszer áldozatainak száma széles sávban vitatott; a 3000 és 20 000 között mozgó becslések eltérő kategóriákat használnak, és a források hiányossága miatt nem tekinthetők dokumentált ténynek. Az 1933-as forradalom halálos áldozatainak száma szintén becslés. A Chibás öngyilkosságának okát illetően versengő értelmezések élnek, és a kortárs sajtó is érzelmileg feldúltan tudósított. A PSP és Batista viszonya a hidegháborús tudományos irodalomban éles viták tárgya volt; a ma elfogadott kép árnyaltabb, de a párt együttműködésének jellege még mindig vitatott. A Moncada-támadás halálos áldozatairól és a bírósági eljárásról készült beszámolók szintén eltérnek a résztvevők és a kormányzati verziók között. A társadalmi mutatók (írástudatlanság, jövedelemmegoszlás, földkoncentráció) esetében a korabeli statisztikák módszertana gyenge; a tankönyv ezért ezeket a számokat mindenütt ellenőrzésre szoruló becslésként kezeli.
A Batista-rendszer két, egymástól jellegében különböző szakaszból állt. Az 1933-as hatalomátvétel után Batista fokozatosan a hadsereg meghatározó irányítójává vált, 1940-ben alkotmányos elnökké választották, és az 1940-es alkotmány széles szociális jogokat rögzített. Az 1944–1952 közötti auténtico kormányok alatt a korrupció és a politikai erőszak tovább nőtt, miközben a gazdaság a cukoripari ciklusoktól függött. 1952-ben Batista puccsal tért vissza, és diktatórikus kormányzást épített ki. A rendszert a hidegháborús amerikai támogatás, a hagyományos politikai elit megosztottsága és a szakszervezetek egy részének együttműködése ideiglenesen fenntartotta, ám a földkérdés, a szegénység, a faji egyenlőtlenségek és a városi középosztály elégedetlensége erősítette az ellenzéket. A Moncada-támadástól a Sierra Maestráig tartó fegyveres szervezkedés 1958 végére elérte a rezsim katonai összeomlását, és 1959. január 1-jén Batista elmenekült Kubából.