Az 1989–1990-es év fordulópont volt Kuba 1959 utáni történetében. A sziget addigi gazdasági modellje alapvetően a Szovjetunióval és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsával (KGST) fenntartott kedvezményes kereskedelmi kapcsolatokra épült. Amikor a szovjet blokk felbomlott, a kubai import, az energiabevitel és a piacok gyors összeomlása a forradalom utáni időszak legsúlyosabb gazdasági és társadalmi válságát idézte elő. A kubai kormány 1990-ben hirdette meg a „különleges időszakot béke idején” (período especial en tiempo de paz), amely nyelvileg a háborús mozgósítás terveiből kölcsönzött fogalom volt, és a lakosságtól rendkívüli áldozatvállalást várt. Ebben az alfejezetben a válság okait, mindennapi megnyilvánulásait, a korlátozott gazdasági reformokat és azok társadalmi hatásait tárgyalom. Az előzményekhez lásd: A szocialista Kuba és a hidegháború.
Kuba 1972-től a KGST tagjaként a szocialista országokkal fenntartott külkereskedelmétől függött. A Szovjetunió kedvezményes áron vásárolta a kubai cukrot, és cserébe kőolajat, gabonát, műtrágyát, gépeket, valamint más ipari termékeket szállított. A kubai gazdaság exportbevételeinek túlnyomó részét a cukor adta, az importban viszont a szovjet kőolaj játszott kulcsszerepet. Az 1980-as évek végén a kubai külkereskedelem mintegy 80–85 százaléka bonyolódott a szocialista országokkal; ez az arány nem pontos mérés, hanem a rendelkezésre álló statisztikákból és kereskedelmi adatsorokból származó becslés, ugyanakkor a nagyságrendet a szakirodalom egyöntetűen megerősíti.
A Szovjetunió belső válsága először a kereskedelmi feltételek romlásában jelentkezett. 1989 után a szovjet fél világpiaci elszámolást sürgetett, majd 1991-től az oroszországi kormány a korábbi barter- és támogatási konstrukciókat felszámolta. A szovjet kőolajszállítások – becslések szerint – 1990 és 1993 között a korábbi mennyiség felénél is alacsonyabb szintre estek; az importgabona, az alapanyagok és a gépek beszerzése is drámaian visszaesett. Kuba elvesztette a cukor kedvezményes felvevőpiacát, miközben a világpiaci cukorárak alacsonyak voltak, a sziget exportbevételei tehát két oldalról is szorultak.
A hivatalos kubai kommunikáció a válságot „kettős blokádként” jelenítette meg: az amerikai embargó változatlanul fennállt, és emellett a keleti blokk összeomlása is elzárta a beszerzési forrásokat. Az Egyesült Államok 1992-ben a Torricelli-törvénnyel (Cuban Democracy Act) tovább szigorította a kereskedelmi tilalmat, megtiltva az amerikai vállalatok külföldi leányvállalatainak is a Kubával folytatott kereskedelmet. A kubai kormány ezt a „blokád” kiterjesztéseként értelmezte; Washington a demokrácia előmozdításával indokolta. A szakirodalomban vita folyik arról, hogy a szovjet összeomlás és az amerikai embargó milyen arányban felelős a kubai recesszióért; a két tényező együttes hatása azonban nem vitatott.
A kőolajimport visszaesése azonnali energiakrízist okozott. A villamosenergia-termelés a szigeten olajalapú erőművekre támaszkodott, ezért az üzemanyaghiány gyakori áramkimaradásokhoz vezetett. A gyárak kihasználtsága csökkent, a közlekedés összeomlott, a mezőgazdasági munkagépek egy része leállt. A kormány válságprogramjában a benzinüzemű járművek közlekedését korlátozták, kerékpárok millióit hozták be, elsősorban Kínából, és a vidéki szállításban részben visszatértek az állati erővel vontatott eszközökhöz. A városi tömegközlekedés teherautókból átalakított, zsúfolt járművekkel működött; az áramkimaradások napi több órát is kitettek.
Az élelmiszer-ellátást a központi jegyrendszer (libreta) garantálta, de a fejadagok mértéke érzékelhetően csökkent. A hús, tejtermék, zsiradék, tojás és főzési olaj a jegyrendszerben hosszú időszakokon át akadozott. A műtrágya, növényvédőszer és üzemanyag hiánya visszavetette a mezőgazdasági hozamokat; a cukornád betakarítása is munkaerő- és szállítási nehézségekbe ütközött. A lakosság egy része kénytelen volt a feketepiacra támaszkodni, ahol az árak a hivatalos árak sokszorosai voltak, míg a hivatalos állami üzletek polcai gyakran kiürültek. A városi mezőgazdaság később, a 2000-es években vált hangsúlyos kormányzati programmá, de gyökerei a különleges időszak városi élelmiszer-hiányára nyúlnak vissza.
Az éhezés súlyosbodását elkerülték, de a táplálkozási szint romlott. A FAO és más nemzetközi szervezetek becslései szerint a napi egy főre jutó energiafogyasztás az 1980-as évek végi szinthez képest jelentősen, egyes becslések szerint 30–40 százalékkal visszaesett. Az átlag mögött nagy különbségek húzódtak: a vidéki, jegyrendszerre utalt családok, az idősek, a gyermekek és a terhes nők különösen sérülékenyek voltak. Az alultápláltság következményeként 1992–1993-ban Kuba járványos neuropátiát (neuropatía epidémica) regisztráltak: több ezer, egyes jelentések szerint több tízezer embernél látászavarok, járászavarok és idegrendszeri tünetek jelentkeztek. A kubai közegészségügy a B-vitaminok hiányával és a táplálkozási problémákkal hozta összefüggésbe a járványt; nemzetközi egészségügyi jelentések is ezt az értelmezést erősítették, bár a pontos esetszám és a kiváltó tényezők aránya máig vitatott.
Az oktatási és egészségügyi intézmények nem omlottak össze, és a sziget megőrizte az orvosképzés, az alapellátás és az iskoláztatás széles lefedettségét. A rendelkezésre álló forrásokból azonban hiányoztak a gyógyszerek, kötszerek, orvosi műszerek és az iskolai felszerelések. A kórházakban áramkimaradások miatt halasztottak el beavatkozásokat; a működés fenntartása a személyzet és a betegek folyamatos alkalmazkodásán múlt. A kubai kormány a szociális kiadásokat lehetőség szerint védte, de a reálköltségvetés zsugorodása miatt az ellátás minősége romlott. A hivatalos retorika ebben az időszakban is a szociális vívmányok védelmét hangsúlyozta; a kritikusok viszont arra hívták fel a figyelmet, hogy a jegyrendszer és a hiánygazdaság a mindennapi tapasztalatban lerontotta e vívmányok elérhetőségét.
A kubai vezetés kezdetben a válságot elsősorban mozgósítással és takarékossággal kívánta kezelni, nem pedig a gazdasági modell megváltoztatásával. Az 1991. évi, a Kubai Kommunista Párt IV. kongresszusa után azonban a gazdaságpolitikában fokozatos, ellenőrzött nyitás kezdődött. Az 1992-es alkotmányreform alkotmányos keretet adott a külföldi befektetéseknek és a vegyesvállalatoknak, miközben a politikai rendszer egypárti jellegéhez nem nyúlt. A reformok elsődleges célja a devizabevételek növelése és a termelés újraindítása volt, nem pedig a piacgazdaságra való áttérés.
A legfontosabb intézkedések a következő évtized elején és közepén születtek. 1993-ban a kormány legalizálta a deviza, elsősorban az amerikai dollár birtoklását és használatát, amely korábban büntetőjogi kockázatot jelentett. Ezzel egy időben megnyitották az állami devizás üzleteket, ahová csak konvertibilis valutával vagy hazautalásokból származó devizával lehetett belépni, és ahol az alapvető hiánycikkek, élelmiszerek és háztartási cikkek szélesebb választéka volt elérhető. A lépés bevonta a külföldről érkező családi pénzküldeményeket az állami kereskedelembe, ugyanakkor kettéosztotta a fogyasztási lehetőségeket: a devizával rendelkezők és a deviza nélküliek között éles különbség alakult ki.
Ugyancsak 1993-ban alakították át a nagy állami mezőgazdasági üzemek egy részét alapszintű termelőszövetkezetekké (Unidades Básicas de Producción Cooperativa, UBPC). A birtokjog állami maradt, de a termelőegységek nagyobb önállóságot kaptak a termelés szervezésében, és a dolgozók a hozammal arányos jövedelemre tehettek szert. 1994-ben újra engedélyezték a mezőgazdasági termelői piacokat, ahol a termelők szabadabban értékesíthettek. 1995-ben új külföldi befektetési törvény lépett hatályba, amely bizonyos ágazatokban lehetővé tette akár a teljes külföldi tulajdonú vállalatokat is, és adókedvezményeket, valamint tulajdonjogi garanciákat kínált a befektetőknek.
A különleges időszak kulcságazata a turizmus lett. A kubai kormány spanyol, kanadai, olasz és más külföldi partnerekkel vegyesvállalatokat hozott létre, szállodákat épített, és a turizmust devizabevételi forrássá fejlesztette. A fegyveres erők üzleti szervezete, a GAESA (Grupo de Administración Empresarial S. A.) a turizmus, a kiskereskedelem és más devizatermelő ágazatok egy részét irányította. A kormány szerint ezek a lépések a nemzetgazdaság megerősítését szolgálták; a bírálatok szerint a hadsereg gazdasági hatalma új típusú hatalmi koncentrációt hozott létre. A turisták száma az 1990-es évtized elején mért néhány százezerről – becslések szerint – az évtized végére több mint egymillióra nőtt, ami jelentős, de a hazautalások mellett még mindig korlátozott devizabevételt eredményezett.
A reformok célját Fidel Castro és a pártvezetés úgy fogalmazta meg, hogy a szocializmust kell megmenteni, nem pedig kapitalista piacgazdaságot építeni. Az önfoglalkoztatást 1993-ban csak meghatározott szakmákban engedélyezték, a magánvállalkozások köre szűk maradt, a nagyméretű privatizációt pedig elutasították. A piaci reformok tehát szelektívek voltak: devizabevonás, mezőgazdasági élénkítés és turisztikai nyitás, miközben a központi tervezés keretei érintetlenek maradtak.
A kettős valutarendszer a különleges időszak egyik legmaradandóbb társadalmi intézményévé vált. A kubai peso mellett 1994-ben bevezették a konvertibilis peso (CUC) fogalmát, amely a deviza forgalmát ellenőrzött módon és a turizmus, illetve a devizás üzletek igényeihez igazodva közvetítette. A kubai dolgozók fizetésüket kubai pesóban kapták, míg a devizás boltok árait konvertibilis pesóban tüntették fel. A devizás üzletekben jóval szélesebb árukínálat volt elérhető, mint a pesós állami boltokban. A devizához jutás fő csatornája a külföldön élő rokonoktól érkező hazautalás volt, így a miami és más diaszpórákkal rendelkező családok előnybe kerültek.
A külföldi hazautalások (remesas) szerepe a válság éveiben felértékelődött. A kormány engedélyezte a dollár birtoklását és az átutalások fogadását, mert ez pótolta az állami ellátás hiányát, és devizát hozott az országba. Az így kialakult függés azonban növelte az egyenlőtlenséget, és részben újrarajzolta a társadalmi különbségeket. A szakirodalomban vita folyik arról, hogy a hazautalásokhoz való hozzáférés mennyire követett faji és regionális mintázatokat. Egyes kutatások szerint a miami emigráció összetétele miatt a fehér kubai családok nagyobb valószínűséggel részesültek devizában, mint az afro-kubai közösségek, ami fájdalmas örökségként rakódott a történelmi egyenlőtlenségekre. Más elemzők óvatosságra intenek, mert a hazautalások családi hálózatokban mozognak, és nem rendelhetők egyszerűen etnikai csoportokhoz. A kubai hivatalos politika kerülte a faji szempontú tárgyalást, és a szocialista egalitárius diskurzust hangsúlyozta; a különleges időszak valóságában azonban a devizához való egyenlőtlen hozzáférés a társadalmi megosztottság látható tényezőjévé vált.
A hiánygazdaság és a turizmus találkozása nyomán terjedt a feketepiac, valamint a turistákhoz kötődő illegális szolgáltatások köre. A kubai köznyelvben és a korabeli sajtóban „jineterismo” néven emlegetett jelenség a valutaváltástól az idegenvezetésen át a prostitúcióig terjedő informális tevékenységeket foglalt magában. A kormány rendőri fellépéseket, büntetőjogi szigorítást és erkölcsi kampányokat indított. A prostitúció megítélése különösen érzékeny kérdés volt: a hivatalos narratíva a válság átmeneti, külföldi kereslet által gerjesztett kísérőjelenségeként kezelte, míg a kritikusok a nők gazdasági kiszolgáltatottságának tüneteként. A szöveg tudatosan kerüli a moralizáló minősítést: az illegális szolgáltatások terjedése a jövedelemhiányból és a turizmus felfutásából együttesen következett, és a nőkre, valamint a fiatalabb generációkra háruló kockázatokat a források egyértelműen jelzik.
A válság legsúlyosabb társadalmi következménye a tömeges illegális kivándorlás lett. 1994 nyarán, a gazdasági kilátástalanság és a politikai feszültségek közepette, több mint harmincezer ember hagyta el Kubát tengeren, házi készítésű tutajokon és csónakokon. A kubai hatóságok egy ideig nem akadályozták a távozást, ami a kivándorlási hullám gyors növekedéséhez vezetett. Az Egyesült Államok parti őrsége és a nemzetközi szervek nagy számban fogták el a tengeri útra indulókat. A balseros válság humanitárius és diplomáciai nyomást gyakorolt mindkét kormányra.
1994 szeptemberében Washington és Havanna migrációs megállapodást kötött. Az Egyesült Államok ígéretet tett arra, hogy évente legalább húszezer kubai bevándorlóvízumot bocsát ki, Kuba pedig kötelezte magát az illegális tengeri kivándorlás megakadályozására. 1995-ben az amerikai kormány úgynevezett „nedves láb–száraz láb” (wet foot–dry foot) politikát hirdetett: a tengeren elfogott kubaiakat visszairányították Kubába, míg a szárazföldre eljutókat – bizonyos jogi feltételek mellett – befogadták. Ez a szabályozás hosszú időre meghatározta a kubai–amerikai migrációs viszonyt, és a különleges időszak emberi veszteségeinek emlékezetébe is beépült. A balseros válság nem egyszerűen statisztikai esemény volt: családok tízezreinek döntéseiben sűrűsödött a hiány, a kilátástalanság és a politikai zártság együttes tapasztalata.
A gazdaság 1994 után fokozatosan stabilizálódott. A turizmus, a nikkel, a hazautalások, a külföldi befektetések és a mezőgazdasági termelői piacok lassú növekedést indítottak el. A kubai kormány a válság legaktívabb szakaszát az 1990-es évek közepére lezártnak tekintette, bár a „különleges időszak” kifejezés a hivatalos nyelvben évtizedekig fennmaradt. A nemzetközi becslések szerint a GDP visszaesése 1993 körül érte el a mélypontot, és 2000-re a kibocsátás még mindig elmaradt az 1989-es szinttől. A pontos arány az adatgyűjtési módszerek miatt bizonytalan.
A stabilizáció ára a rendszer merevségének megőrzése lett. A reformok nem terjedtek ki a politikai intézményekre, a sajtóra, a gyülekezési jogra és a pártrendszerre. A magánszektor jogi lehetőségei szűkek maradtak; a kettős valuta és a jegyrendszer fennmaradt; a központi tervezés folyamatos hiánykezeléssel párosult. A kubai kormány azt hangsúlyozta, hogy a szocialista vívmányokat nem áldozzák fel a válságkezelés oltárán; a kritikusok szerint a reformok túlzottan óvatosak voltak, és a lakosság áldozatvállalása nem járt arányos gazdasági nyitással. A különleges időszak öröksége tehát nem egyszerűen a túlélés volt, hanem a sziget társadalmának hosszú távú megszervezése a szűkösség, a kettős gazdaság és a diaszpóra függés körül.
A különleges időszak gazdasági mutatóinak tárgyalását módszertani bizonytalanságok terhelik. A kubai kormány a GDP-számítás módszertanát az 1990-es években módosította, ezért a sziget hivatalos adatai csak korlátozottan hasonlíthatók össze az 1980-as évek számaival. A nemzetközi szervezetek – így a világbank, az IMF, az ENSZ Latin-amerikai és Karibi Gazdasági Bizottsága (CEPAL) – becslései eltérhetnek a kubai hivatalos statisztikáktól. A GDP visszaesésének gyakran idézett mértéke, a 30–40 százalékos sáv, tehát tudományos becslés, nem pedig pontosan mért tény.
Az energia-, élelmiszer- és egészségügyi adatok szintén vegyes forrásból származnak. A kubai kormány jelentései, a FAO élelmezési becslései, a WHO közegészségügyi jelentései és az emigráns közösségek, valamint a nemzetközi újságírás beszámolói más-más hangsúllyal rajzolják meg a válság képét. A járványos neuropátia eseteinek számát a hatóságok és a független szakértők eltérően becsülhetik; maga a járvány azonban dokumentált közegészségügyi esemény. A balseros migráció számai ugyancsak a parti őrség, a nemzetközi szervezetek és a kubai hatóságok összesítésein alapulnak, és a különböző források kisebb-nagyobb eltéréseket mutatnak.
A reformok értelmezése körül történelmi és politikai vita folyik. A kubai kormány szerint a különleges időszak reformjai a szocializmus megvédését szolgálták, és a piaci elemeket a túlélés eszközeiként építették be. A rendszer bírálói szerint a reformok ellentmondásosak és túl későn érkeztek, ezért a lakosság terhei nagyobbak voltak a szükségesnél. Az amerikai külpolitika hívei a válságot az embargó hatásának tudják be, míg a kubai kormány kritikusai a központi tervezés merevségére helyezik a hangsúlyt. A tankönyv ezt a vitát nem dönti el; az okok együttes szerepét és az eltérő források értelmezési kereteit kell láthatóvá tenni.
A szovjet blokk összeomlása és a KGST-kereskedelem megszűnése 1990 után súlyos külső sokkot okozott Kubában. A kőolaj-, élelmiszer- és importellátás összeomlása a GDP visszaeséséhez és a mindennapi élet hiánygazdaságához vezetett. A kubai kormány a „különleges időszak” keretében takarékossági intézkedéseket vezetett be, majd 1993-tól szelektív gazdasági reformokat hajtott végre: legalizálta a devizát, ösztönözte a külföldi befektetéseket, átalakította az állami mezőgazdasági üzemeket, és felfuttatta a turizmust. A reformok 1994 után stabilizálták a gazdaságot, de a politikai rendszer változatlan maradt, a kettős valuta és a hazautalásoktól való függés új egyenlőtlenségeket hozott létre. A balseros migrációs hullám a válság humanitárius következményeit és a sziget hosszú távú migrációs kapcsolatait is átalakította.