Kuba politikai rendszere az 1990-es évtizedtől egyszerre mutatott intézményi folytonosságot és társadalmi átalakulást. Az 1959-es forradalom óta fennálló egypárti keret az 1992-es és a 2019-es alkotmányban is rögzítésre került, miközben a Szovjetunió összeomlása és az előző alfejezetben tárgyalt „különleges időszak” és gazdasági válság új társadalmi törésvonalakat hozott felszínre. Az alábbiakban az 1990-es évek elejétől 2026-ig vizsgáljuk az államszervezet, a társadalmi egyenlőtlenségek, a vallási-kulturális élet, valamint a fiatalok és a migráció összefüggéseit. A korszak megítélésében a kubai állami források, a független megfigyelők, az emigráns közösségek és a nemzetközi szervezetek egymástól jelentősen eltérő értelmezéseket adnak, ezért a fejezet különös figyelmet fordít a forrástípusok és a bizonyossági szintek elkülönítésére.
A kubai politikai rendszer alapját a sziget 1976-ban elfogadott alkotmánya határozta meg, amelyet 1992-ben, 2002-ben, majd 2019-ben módosítottak. Az 1992-es alkotmánymódosítás – amelyre a Szovjetunió felbomlása után került sor – a kubai államot „szocialista munkásállamként” határozta meg, és rögzítette, hogy a Kubai Kommunista Párt (Partido Comunista de Cuba, PCC) „a társadalom és az állam legfőbb irányító ereje”. Ez az egypárti modell dokumentált tény, és a kubai jogrendben 2026-ig nem változott. A PCC 1991-ben tartott IV. kongresszusa ugyanakkor engedélyezte a vallásos személyek párttagságát, ami a forradalom első évtizedeinek ateista állami politikájához képest érdemi nyitásnak tekinthető; ezt a döntést a katolikus egyház és a protestáns közösségek képviselői is elismerték, noha a politikai rendszer egészét továbbra is egypárti keretben tartotta.
A 2019-es alkotmány – amelyet 2018-ban terjesztettek elő, majd 2019. február 24-én népszavazáson hagytak jóvá – megerősítette a PCC vezető szerepét, ugyanakkor új elemeket is bevezetett. A hivatalos választási bizottság közlése szerint a szavazók 86,8 százaléka támogatta az új alaptörvényt; az ellenzéki csoportok és független megfigyelők ugyanakkor vitatták a részvételi arányt és a kampányfeltételek tisztességességét, ezért ez az adat vitatott értelmezés. Az új alkotmány elismerte a magántulajdon létét, védelmet ígért a külföldi befektetéseknek, visszaállította a miniszterelnöki tisztséget, és korlátozta az elnöki mandátumok számát. A törvényhozást továbbra is a Nemzetgyűlés (Asamblea Nacional del Poder Popular) gyakorolja; a képviselőket ötévente választják, de a jelöltek nem többpárti versenyben mérettetnek meg, hanem a PCC és a tömegszervezetek által ellenőrzött jelölési folyamatban. A szavazás formailag titkos, de a választók nem választhatnak ellenzéki pártok között, mivel ilyen pártok nem működhetnek legálisan. Ezt az ellenzéki mozgalmak a politikai jogok korlátozásaként írják le, míg a kubai kormány a „népi demokrácia” és a „nemzeti egység” elvével indokolja az egypárti szerkezetet.
A politikai ellenzék helyzete a korszak egyik legvitatottabb kérdése. Az 1990-es években több független emberi jogi csoport alakult, és a kubai hatóságok 2003-ban több tucat ellenzéki aktivistát, újságírót és könyvtárost vettek őrizetbe. A kubai kormány az eljárásokat a törvényes rend védelmével és az Egyesült Államok beavatkozásának elhárításával indokolta; az Európai Unió tagállamai és nemzetközi emberi jogi szervezetek ezzel szemben politikai perekről és a szólásszabadság szisztematikus megsértéséről beszéltek. A letartóztatottak pontos száma és a vádak megalapozottsága máig vitatott, mert a kubai bírósági iratok nem teljes körűen hozzáférhetők. A későbbi években a kubai kormány több alkalommal szabadon bocsátott bebörtönzött ellenzékieket, részben a katolikus egyházzal folytatott tárgyalások eredményeként, de a szabadon engedések üteme és feltételei szintén diplomatáciai viták tárgyát képezték.
A társadalmi egyenlőtlenségek alakulása szorosan összefügg a gazdasági nyitással. Az 1959 utáni rendszer az oktatás, az egészségügy és az alapvető élelmiszerellátás állami biztosításával jelentősen csökkentette a jövedelmi és vagyoni különbségeket a korábbi időszakhoz képest; ezt a kubai és a nemzetközi szakirodalom is dokumentált tényként kezeli. A „különleges időszak” azonban ezt az egalitárius szerkezetet erodálta. A Szovjetunió támogatásának megszűnése után a kubai GDP drasztikusan visszaesett, az állami vállalatok termelése csökkent, és a lakosság egy része feketepiaci tevékenységre kényszerült. A hivatalos statisztikák nem adnak teljes képet a jövedelmi egyenlőtlenségről, mert a kubai statisztikai hivatal (Oficina Nacional de Estadística e Información, ONEI) nem publikál rendszeresen Gini-együtthatót vagy más eloszlási mutatót; a független kutatók és a száműzött közösség felmérései szerint azonban a jövedelmi olló az 1990-es évektől kezdve nyílt. Ezt a megállapítást módszertani bizonytalanság terheli, mert a mintavétel és a jövedelem definíciója nem egységes.
A társadalmi rétegződés egyik fontos forrása a kettős valuta rendszere volt. 1994-től a kubai peso (CUP) mellett bevezetett konvertibilis peso (CUC) a turizmus, a külföldi utalványok és a luxusjavak fizetőeszközeként működött, és a CUC-hoz való hozzáférés aránytalanul kedvezett a turizmusban dolgozóknak, a külföldről pénzt kapó családoknak és a külföldi cégek alkalmazottainak. A kormány 2021. január 1-jén megszüntette a CUC-ot, és árfolyam-egységesítést hajtott végre, ami a hivatalos indoklás szerint az átláthatóságot szolgálta, a belföldi vásárlóerőre gyakorolt hatása azonban jelentős és vitatott. Az intézkedés utáni infláció mértékére vonatkozó hivatalos adatok szerint a fogyasztói árak emelkedése a 2020-as évek elején felgyorsult, de a független becslések ennél magasabb szinteket valószínűsítenek; a számok ellenőrzési igényt hordoznak, mert a kubai árstatisztikák módszertana nem független.
A külföldön élő kubaiak hazautalásai (remittances) szintén meghatározóvá váltak. Az Egyesült Államokban, Spanyolországban és más országokban élő diaszpóra által küldött pénz a kubai háztartások jelentős részének devizaforrása, de az összeg nagyságáról csak becslések léteznek, mert a kubai bankrendszeren át érkező utalások mellett kiterjedt informális csatornák is működnek. A remittances egyenlőtlenséget termel, mert a külföldi rokonokkal rendelkező családok jövedelmi helyzete jobb, mint azoké, akiknek nincs ilyen kapcsolatuk. Egyes kutatások szerint a faji hierarchia is összekapcsolódik ezzel: a fekete kubaiak aránya a korai kivándorlók között alacsonyabb volt, ezért a remittances-hálózatokhoz való hozzáférésük is korlátozottabb lehet. Ezt az állítást azonban a rendelkezésre álló adatok hiánya miatt vitatott értelmezésként kell kezelni, nem bizonyított tényként.
Az önfoglalkoztatás (cuentapropismo) fokozatos engedélyezése új magánszektort hozott létre. 1993-ban a kubai kormány – a gazdasági válságra válaszul – engedélyezte az önálló munkavégzést, és a későbbi években bővítette az engedélyezett tevékenységek körét. A magánvállalkozások elsősorban az étkeztetésben (paladar magánéttermek), a szálláshely-szolgáltatásban és a szolgáltatásokban terjedtek. A magánszektor növekedése lehetővé tette a jövedelmek differenciálódását, ugyanakkor a vállalkozók jogi helyzete bizonytalan maradt: a hatóságok időnként visszavontak engedélyeket, adókat emeltek, és a tevékenységek listáját szűkítették. A kormány a szabályozást a szocialista tulajdon védelmével indokolta, míg a vállalkozók és a kritikusok szerint az intézkedések a politikai kontrollt szolgálták, és korlátozták a magánszektor fejlődését.
A vallási és kulturális élet terén a korszakban érdemi átalakulás ment végbe. Az 1992-es alkotmánymódosítás a kubai államot világi jellegűként határozta meg, és eltörölte azt a korábbi rendelkezést, amely az állam ateista jellegét hangsúlyozta. A vallásszabadság alkotmányos joga ettől kezdve nagyobb gyakorlati teret kapott. A katolikus egyház szerepe megerősödött, különösen 1998-ban, amikor II. János Pál pápa Kubába látogatott; a látogatás előzménye és következménye a kubai kormány és a Vatikán közötti párbeszéd elmélyülése volt. A későbbi pápai látogatások (2012-ben XVI. Benedek, 2015-ben Ferenc) szintén a kubai egyház közvetítő szerepét erősítették. A katolikus egyház részt vett a politikai foglyok szabadon bocsátásáról szóló tárgyalásokban, és a 2010-es években közvetített a kubai kormány és az Egyesült Államok közötti bizalomerősítő lépésekben. Az egyház szerepének értékelése azonban nem egységes: egyes megfigyelők szerint a párbeszéd hozzájárult a politikai enyhüléshez, mások szerint a kubai kormány az egyházat saját legitimációjának erősítésére használta.
Az afro-kubai vallások – elsősorban a szantería, továbbá a palo monte és az abakuá – az 1990-es évek után nyilvánosabbá váltak. A forradalom első évtizedeiben ezek a hagyományok sokáig a magánszférába szorultak, részben az állami szekularizáció, részben a faji előítéletek miatt. A „különleges időszak” alatt és után a szantería közösségi szerepe növekedett, és a turizmus révén a sziget kulturális örökségének bemutatásában is megjelent. A jelenséget azonban kettős folyamat kíséri: miközben az afro-kubai vallások a nemzeti identitás részévé váltak, a turisták számára kínált „szantería-bemutatók” a hagyomány áruvá tételének kockázatát hordozzák. Ezt a feszültséget a kubai kulturális antropológiai szakirodalom vitatott értelmezésként tárgyalja.
A protestáns gyülekezetek, különösen a pünkösdi és evangéliumi közösségek, szintén növekedtek. A pontos taglétszámokról nincs független, rendszeres felmérés; a becslések széles skálán mozognak, ezért a százalékos arányok megadásától tartózkodunk. A kubai hatóságok a vallási szervezetek működését engedélyezik, de a nyilvántartás és a rendezvények bejelentési kötelezettsége az állam kontrollját biztosítja. A vallási újjáéledés és a politikai rendszer kapcsolata összetett: egyes gyülekezetek a fennálló renddel szembeni kritika fórumává váltak, mások kifejezetten lojálisak a kormányzathoz.
A kulturális életet az állami finanszírozás, a nemzetközi elismertség és a belső cenzúra egyszerre jellemzi. A kubai filmművészet, a zene, a tánc és a képzőművészet számos alkotója világszerte ismert, ugyanakkor a művészek szólásszabadsága korlátozott. A Kultúra Minisztériuma 2018-ban bejelentett egy szabályozási tervezetet, amely a művészek körében tiltakozást váltott ki; a tervezet kritikusai szerint a rendelet a cenzúra kiterjesztését célozta, míg a kormány a kulturális javak védelmére hivatkozott. A tervezetet később visszavonták vagy módosították, de az esemény rávilágított a kulturális szféra politikai korlátaira. Az internet-hozzáférés 2018 utáni bővülése lehetővé tette a független művészek és aktivisták számára a szélesebb nyilvánosság elérését, de az állami megfigyelés és a tartalomkorlátozás továbbra is jelen van.
A fiatalok helyzete és a migráció a korszak egyik legdinamikusabban változó témája. Kuba demográfiai szerkezete az idősödés felé tolódott el: a születésszám csökkenése és a kivándorlás miatt a fiatal korosztály aránya a hivatalos statisztikák szerint is csökkent az 1990-es évek óta. A pontos demográiai adatokat a ONEI évente közzéteszi, de a módszertan és a migrációs nyilvántartás hiányos volta miatt a számok ellenőrzési igényt hordoznak. Az bizonyos, hogy a fiatalok körében a szakmai kilátások hiánya, az alacsony bérek és a fogyasztási javakhoz való korlátozott hozzáférés a kivándorlás fontos motivációja; ezt a szigetről érkező beszámolók és a fogadó országok felmérései egybehangzóan jelzik, de az okok súlyozása vitatott.
A kivándorlás hullámai közül az 1994-es „balseros” válság emelkedik ki. 1994 nyarán a kubai hatóságok átmenetileg nem akadályozták a távozást, és több tízezren indultak el tutajokkal és rögtönzött vízi járművekkel a floridai partok felé. A válság nyomán az Egyesült Államok és Kuba migrációs megállapodást kötött, amelynek értelmében az Egyesült Államok évente meghatározott számú kubai bevándorlót fogad be, és a tengeren elfogott kubaiakat vissza lehet szállítani a szigetre. A „nedves láb, száraz láb” politika – amely szerint a szárazföldet elérő kubaiak gyorsított letelepedési eljárásban részesültek, a tengeren feltartóztatottakat pedig visszaküldték – évtizedekig meghatározta a kubai migráció sajátos kezelését; ezt a politikát az Obama-kormány 2017 elején megszüntette. A lépés a kubai kormány szerint a kétoldalú migrációs egyezmények megsértése volt, míg az amerikai kormány a migrációs politika egységesítésével indokolta.
A 2013-ban bevezetett kubai migrációs reform megszüntette a kiutazási engedélyt, ami dokumentált tény: a sziget lakosai azóta engedély nélkül, útlevéllel hagyhatják el az országot, amennyiben más állam befogadja őket. Ez a változás formálisan bővítette a mozgásszabadságot, ugyanakkor a kivándorlók számát nem növelte azonnal, mert a célországok beutazási korlátozásai és a kubai gazdasági helyzet befolyásolták a döntéseket. A 2020-as évek elején azonban új, nagy méretű kivándorlási hullám bontakozott ki. A Covid-19-világjárvány utáni gazdasági válság, az infláció, az áramhiány és az élelmiszerhiány következtében sokan hagyták el a szigetet, gyakran Nicaraguán, Mexikón vagy más közép-amerikai országon keresztül, hogy az Egyesült Államokba vagy más célországokba jussanak. A fogadó országok hatóságainak adatai szerint 2021 és 2023 között a kubai migránsok száma rekordszintet ért el, de a pontos számok a források szerint jelentősen eltérnek; a kubai kormány nem tesz közzé a kivándorlásra vonatkozó teljes körű statisztikát, ezért ellenőrzési igény áll fenn.
A 2021. július 11-i tiltakozások a korszak egyik legfontosabb politikai eseménye volt. Aznap több kubai városban spontán tüntetések kezdődtek, amelyeken a résztvevők az áram- és élelmiszerhiány, a járványkezelés és a politikai szabadságjogok hiánya ellen tiltakoztak. A kubai kormány a tüntetéseket az Egyesült Államok által szervezett destabilizációs kísérletként értékelte, és a biztonsági erők letartóztatásokat hajtottak végre. A tüntetések résztvevőinek számáról és a letartóztatottak számáról nincs független, ellenőrzött adat; a kubai hatóságok és az emberi jogi szervezetek becslései erősen eltérnek. A bírósági ítéletek egy részét a nemzetközi szervezetek túlzottan szigorúnak minősítették, míg a kubai kormány a törvényes rend fenntartására hivatkozott. Az események értelmezése mind a mai napig a kubai belpolitika és a nemzetközi vita egyik leginkább terhelt pontja.
A fiatalok politikai részvétele a tömegszervezeteken keresztül formálisan szervezett. Az Ifjú Kommunisták Szövetsége (UJC) a PCC ifjúsági szervezete, és a diákönkormányzatok, valamint a szakszervezeti ifjúsági tagozatok a rendszer iránti lojalitás közvetítői. Ugyanakkor a 2021-es tüntetéseken sok fiatal vett részt, ami arra utal, hogy a szervezett ifjúsági mozgalom nem tudta csatornázni a feszültségeket. A digitális kultúra terjedése – a mobilinternet 2018-as bővülése után – lehetővé tette a fiatalok számára a közösségi média használatát, és a tüntetések szervezésében is szerepet játszott. A kubai hatóságok időnként korlátozták az internet-hozzáférést, és a közösségi média platformokon terjesztett tartalmak ellenőrzése a politikai kontroll részévé vált.
A szakemberek és az orvosok kivándorlása különösen érzékeny kérdés. A kubai kormány az 1960-as évek óta nagy hangsúlyt fektetett az egészségügyi dolgozók képzésére és a „orvos-diplomácia” programokra, amelyek keretében kubai orvosokat küldenek külföldre, főként fejlődő országokba. A program a kubai állam bevételi forrása és nemzetközi presztízsének eszköze, ugyanakkor a külföldön dolgozó orvosok egy része nem tér vissza, és a szigeten belüli egészségügyi ellátást szakemberhiány sújtja. A kivándorló orvosok számáról nincs pontos adat; a kubai kormány és a fogadó országok statisztikái eltérnek. A jelenséget a kubai hatóságok „agyelszívásként” írják le, míg a kritikusok szerint a kivándorlás a belső munkakörülmények és a jövedelmi viszonyok következménye.
A társadalmi változások összességében azt mutatják, hogy a kubai rendszer 1990 után nem tudta fenntartani a forradalom korai évtizedeire jellemző egalitárius társadalmi szerkezetet, de az állami szolgáltatások alapvető hálózata – az oktatás, az egészségügy és a lakhatás – továbbra is működik, bár minőségi és hozzáférési egyenlőtlenségekkel. A politikai keret egypárti maradt, a gazdasági reformok pedig új szereplőket és új egyenlőtlenségeket hoztak létre, miközben a vallási és kulturális élet terén érdemi nyitás történt. A fiatalok és a migráció kérdése pedig a korszak egyik legnagyobb társadalmi feszültségét jelzi: a sziget népessége csökken, és a fiatal generációk egy része külföldön keresi a boldogulását.
A korszak történetének rekonstruálásához rendelkezésre állnak a kubai állami sajtóorgánumok (Granma, Cubadebate) és a hivatalos statisztikai hivatal, az ONEI közleményei, amelyek azonban a politikai rendszer legitimációját szolgálják, és módszertani átláthatóságuk korlátozott. A független kubai újságírók, a külföldön működő kubai független média és az emberi jogi szervezetek – például a Kubai Emberi Jogi és Nemzeti Megbékélési Bizottság – ezzel szemben a jogsértésekre és a társadalmi feszültségekre összpontosítanak, de hozzáférhetőségük a szigeten belül korlátozott, és adataik gyakran ellenőrizhetetlenek. A nemzetközi szervezetek, így az ENSZ Emberi Jogi Főbiztossága és az Európai Unió jelentései rendszeresen értékelik a kubai helyzetet, de a kubai kormány ezeket a forrásokat gyakran politikai elfogultsággal vádolja.
A társadalmi egyenlőtlenség mérését nehezíti, hogy a kubai hatóságok nem tesznek közzé rendszeres, módszertanilag ellenőrizhető jövedelmi eloszlási adatokat. A Gini-együtthatóra vagy a szegénységi rátára vonatkozó becslések független kutatóktól származnak, de a mintavétel és a definíciók eltérései miatt nem alkotnak egységes képet. A remittances összegéről csak becslések léteznek, mert az informális csatornák aránya magas, és a kubai bankrendszer adatai nem teljes körűek. A vallási részvételre vonatkozó felmérések ritkák, és a kubai vallási szervezetek tagsági adatai nem ellenőrizhetők független forrásból.
A migrációs statisztikák esetében a legmegbízhatóbb adatok a fogadó országok hatóságaitól – elsősorban az Egyesült Államok vám- és határőrségétől, valamint a mexikói és nicaraguai bevándorlási hivataloktól – származnak, de ezek nem tükrözik a teljes kivándorlást, mert sokan más útvonalakon távoznak. A kubai kormány kivándorlási adatai hiányosak, és a hivatalos közlések gyakran nem különítik el az ideiglenes távozást a végleges kivándorlástól. A 2021-es tiltakozások értelmezésében a tények (a tüntetések időpontja, helyszínei, a letartóztatások ténye) dokumentáltak, de a résztvevők számára, a letartóztatottak számára és a külföldi beavatkozás mértékére vonatkozó állítások vitatottak, és a források politikai irányultsága szerint eltérnek. A korszakra vonatkozóan nincs a szigeten belül szabadon működő, független közvélemény-kutató intézet, ezért a társadalmi hangulat mérése különösen módszertani kihívást jelent.
Kuba 1990 után megőrizte az egypárti szocialista politikai keretet, amelyet az 1992-es és a 2019-es alkotmány is rögzített, ugyanakkor a gazdasági válság és a fokozatos reformok – a kettős valuta megszüntetése, az önfoglalkoztatás engedélyezése, a remittances szerepének növekedése – új társadalmi rétegződést hoztak létre. A vallási élet a szekuláris állam keretei között megerősödött, a katolikus egyház és az afro-kubai vallások nyilvánosabbá váltak, miközben a kulturális szférában a cenzúra és az öncenzúra feszültségei megmaradtak. A fiatalok kivándorlása – különösen az 1994-es balseros válság után, majd a 2020-as évek elején – a társadalmi elégedetlenség egyik leglátványosabb jele lett. A 2021. júliusi tiltakozások a politikai rendszer és a társadalmi feszültségek közötti ellentmondásokat hozták felszínre, és a korszak értelmezése a kubai kormány, a független szereplők és a nemzetközi szervezetek eltérő álláspontjai miatt erősen vitatott.