Az 1990-es évek eleji „különleges időszak” óta Kuba gazdasága és társadalma ismétlődő válságperiódusokon ment keresztül. A 2000-es évek venezuelai támogatással elért viszonylagos stabilizációja után a 2010-es évek közepétől újra feszültségek halmozódtak fel, amelyek a 2020-as évek első felére egymást erősítő energia-, migrációs és megélhetési válsággá álltak össze. Ez az alfejezet a 2020 utáni fejleményekre összpontosít: a gazdasági reformok lassúságára, az energiaválság társadalmi következményeire, a kivándorlás méretének növekedésére, valamint mindezeknek a kubai állam és társadalom 2026 körüli helyzetére gyakorolt hatására. A jelenkori értékelés módszertani szempontból óvatosságot igényel, mert a legutóbbi, teljes körűen ellenőrzött statisztikai adatok nagy része 2024-ből származik, a 2025–2026-os fejleményekre vonatkozó jelentések pedig gyakran előzetesek és egymásnak ellentmondanak; ezt a forrásokról szóló szakasz részletezi.
Kuba gazdasági reformjainak irányát 2011-ben a Kommunista Párt VI. kongresszusa határozta meg a „Lineamientos” (irányelvek) néven ismert dokumentumban. A cél a szocialista tulajdon dominanciájának fenntartása mellett a nem állami szektor korlátozott bővítése, a mezőgazdasági földhasználat rugalmasabbá tétele és a külföldi befektetések vonzása volt. A reformok üteme azonban már a 2010-es években elmaradt a várakozásoktól; a 2020-as évek válsága tovább lassította a folyamatot, és időnként visszalépéseket is hozott.
A 2021-es monetáris reform és következményei. 2021. január 1-jén a kubai kormány megszüntette a kettős pénzrendszert: a belföldi forgalomban használt kubai pesót (CUP) és a külső fizetőeszközként szolgáló „konvertibilis pesót” (CUC) egyetlen, hivatalosan 24 CUP/USD árfolyamon jegyzett pesóvá egyesítette. A reform részeként emelték a bérek egy részét és a nyugdíjakat, ugyanakkor megszüntettek számos ártámogatást, és a állami boltokban az árak jelentős emelkedésnek indultak. A kubai statisztikai hivatal (Oficina Nacional de Estadística e Información, ONEI) szerint a reformot követően a fogyasztói árak hivatalosan mért növekedése 2021-ben látványosan megugrott, ám a hivatalos inflációs mutató módszertana nem átlátható. Független közgazdászok és külföldi elemzők becslése szerint az éves infláció 2021 és 2023 között 30 és 100 százalék között mozoghatott, a feketepiaci pesó–dollár árfolyam pedig a hivatalos árfolyam többszörösére emelkedett. Ezek az adatok statisztikai becslések, nem pedig pontos mérések, mert a kubai hatóságok nem tesznek közzé rendszeres, módszertanilag ellenőrizhető inflációs adatokat.
A magánszektor bővülése és korlátai. A 2020-as évek elején a kormány lehetővé tette a kis- és középvállalkozások (MIPYMES – micro, pequeñas y medianas empresas) alapítását, ami korábban csak korlátozottan, a „cuentapropista” (önfoglalkoztató) kategóriában volt lehetséges. 2021 közepétől a MIPYMES-ek száma gyorsan nőtt, és 2024-re több ezer bejegyzett magánvállalkozás működött, elsősorban az élelmiszer-feldolgozás, a szállítás, a vendéglátás és a szolgáltatások területén. A magánszektor azonban továbbra is erős politikai és adminisztratív korlátok közé szorult: az állami import- és nagykereskedelmi monopólium, a devizához való korlátozott hozzáférés, az adóterhek és a gyakori szabályozói fordulatok bizonytalanná tették a működést. 2023-ban és 2024-ben a hatóságok több alkalommal is korlátozták a magánimportot, és fokozták az adóellenőrzéseket, ami a független kubai vállalkozók szerint a szektor visszafogását célozta. A kubai kormány álláspontja szerint ezek az intézkedések az adócsalás és a spekuláció ellen irányultak, nem pedig a magánszektor felszámolására. A két értelmezés közötti vita a reformok irányáról szóló szélesebb, vitatott gazdaságpolitikai kérdés része.
A külföldi befektetések és a szankciók. A külföldi tőkebefektetések ösztönzésére 2014-ben új beruházási törvény született, és létrejött a Mariel különleges fejlesztési övezet. A beáramló tőke azonban a 2010-es évek második felében is elmaradt a kormány által kitűzött céloktól. Az Egyesült Államok 2019-től kezdődően a kubai állami vállalatokkal szembeni szankciókat fokozta, és a kubai kormány által „blokádnak” nevezett embargó jogi kereteit megerősítette. A Trump-kormányzat újra felvette Kubát a „terrorizmust támogató államok” listájára, ami a nemzetközi banki tranzakciókat tovább nehezítette. A 2021-ben hivatalba lépő Biden-kormányzat néhány korlátozást enyhített – például a családi utazások és a hazautalások terén –, de a nagyszabású gazdasági normalizáció elmaradt. A kubai kormány a gazdasági visszaesés elsődleges okaként a szankciókat és a „blokádot” jelöli meg; a kritikusok ezzel szemben arra mutatnak rá, hogy a belső gazdaságpolitika – a központosított irányítás, az állami vállalatok alacsony hatékonysága, a beruházások halogatása – szintén meghatározó tényező. A két tényező súlyának megítélése a szakirodalomban vitatott értelmezés.
A GDP alakulása. A koronavírus-járvány és a turizmus összeomlása következtében a kubai gazdaság 2020-ban a kormányzati adatok szerint 10,9 százalékkal zsugorodott. A 2021-es és 2022-es növekedés szerény volt (körülbelül 1–2 százalék), majd 2023-tól a gazdaság ismét visszaesésbe fordult. A 2023-as és 2024-es GDP-adatokra vonatkozóan a ONEI hivatalos közlései hiányosak; nemzetközi szervezetek (CEPAL, IMF) és független elemzők becslései szerint a gazdaság 2023-ban 1–2 százalékkal, 2024-ben pedig ennél nagyobb mértékben csökkenhetett. A pontos számok bizonytalanok, mert a kubai statisztikai rendszer módszertani leírása nem átlátható, és a kormány egyes kulcsmutatókat évek óta nem tesz közzé.
A 2020-as évek első felében Kuba energiaellátása súlyos válságba került. Az ország villamosenergia-termelésének nagy része elöregedett, főként kőolajjal működő hőerőművekre támaszkodott, amelyek karbantartása évekig elmaradt. A hazai kőolaj- és földgázkitermelés csak a kereslet töredékét fedezte, a fennmaradó rész importból származott, elsősorban Venezuelából és kisebb mértékben Oroszországból. A venezuelai gazdasági összeomlás és a nemzetközi szankciók következtében a szállítások csökkentek és kiszámíthatatlanná váltak; a kubai állam devizatartalékai pedig nem tették lehetővé a szükséges üzemanyag piaci áron történő beszerzését.
A mátanzasi olajtároló-tűz (2022). A válság egyik látványos, dokumentált eseménye 2022 augusztusában következett be, amikor a Matanzas tartományban található, az ország egyik legnagyobb üzemanyag-tárolójának számító létesítményben villámcsapás következtében tűz ütött ki. A tűz több napon át égett, és a létesítmény néhány tartálya megsemmisült vagy súlyosan megrongálódott. A kubai hatóságok hivatalos közlése szerint a katasztrófa 16 ember – köztük tűzoltók – halálát okozta, és több százan sérültek meg. Az esemény pontos körülményeiről és a károk mértékéről a részletes műszaki jelentéseket nem hozták nyilvánosságra, ezért a hosszú távú hatások becslése bizonytalan. A tűz közvetlenül is csökkentette az ország üzemanyag-tároló kapacitását, és tovább súlyosbította az importfüggőséget.
Az áramkimaradások és társadalmi hatásaik. 2023-tól kezdődően a mindennapos, több órás – esetenként 12-16 órás – áramkimaradások váltak jellemzővé, nemcsak vidéken, hanem Havannában és más nagyvárosokban is. A kormány hivatalosan ütemezett lekapcsolásokkal próbálta kezelni a termelési hiányt, de a beütemezett rendszer gyakran összeomlott, és a kimaradások előrejelezhetetlenné váltak. Az áramhiány hatással volt az élelmiszer-tartósításra, a vízellátásra (a szivattyúk működésére), a kórházakra, az iskolákra és a háztartási munkára. A háztartások kénytelenek voltak szilárd tüzelőanyaggal, gázzal vagy más alternatívával főzni, ami további terheket rótt a családokra. Az infokommunikációs szolgáltatások – az internet és a mobilhálózat – szintén akadoztak, ami a munkavégzést és a külföldi kapcsolattartást is nehezítette.
A kormány intézkedései és azok korlátai. A kubai kormány 2022-től „szuverén energia” címmel programot hirdetett, amelynek célja a megújuló energiaforrások – elsősorban napelemes rendszerek – arányának növelése volt. 2024-re több napelempark építését kezdték meg vagy tervezték, de a beruházások üteme elmaradt a szükségestől, részben a devizahiány, részben a beszerzési nehézségek miatt. A meglévő hőerőművek nagyjavítása szintén lassan haladt, mert a szükséges alkatrészek importja korlátozott volt. A kubai hatóságok az energiakorlátozásokért elsősorban a „blokádot”, az üzemanyagszállító hajók elleni szankciókat és a venezuelai olajszállítások csökkenését okolják. Ezzel szemben a független szakértők és a kubai ellenzéki csoportok arra mutatnak rá, hogy az energiaproblémák gyökere az évtizedek óta elmaradt karbantartásban, a központosított irányítás hatékonysági hiányaiban és a beruházási döntések halogatásában keresendő. A kettős – külső és belső – okok aránya a szakmai viták tárgya; a rendelkezésre álló adatok nem teszik lehetővé egyértelmű számszerűsítést.
A gazdasági válság, az energiahiány és a politikai elégedetlenség együttes hatásaként 2021-től Kuba a modern történetének egyik legnagyobb kivándorlási hullámát élte át. A korábbi, A külpolitika, az embargó és a migráció alfejezetben tárgyalt 1994-es „tutajosválság” és a 2010-es évek migrációs hullámai után a 2020-as évek eleji exodus mérete és összetétele is új jelenség volt.
A 2021. júliusi tüntetések hatása. 2021 júliusában Kubában számos városban – Havannában, Matanzasban és másutt – ezres, tízezres tömegek vonultak utcára, elsősorban az élelmiszer- és gyógyszerhiány, az áramkimaradások és a kormányzati válságkezelés miatt. A tiltakozások voltak a legnagyobb méretű utcai megmozdulások a kubai forradalom 1959-es győzelme óta. A kubai hatóságok rendőri erővel és őrizetbe vételekkel válaszoltak; a kormány a tüntetéseket az Egyesült Államok által szervezett destabilizációs kísérletnek minősítette. Emberi jogi szervezetek, köztük az ENSZ emberi jogi főbiztosa, aggodalmukat fejezték ki a békés tüntetők elleni fellépés miatt. A tüntetések után sok résztvevő és megfigyelő a kivándorlás mellett döntött, mivel a politikai részvétel lehetőségeit szűknek érezte. A tüntetések értelmezése vitatott: a kubai kormány szerint külső beavatkozásról, a kritikusok szerint széles körű belső elégedetlenségről volt szó; a két narratíva eltérő bizonyítékokra hivatkozik, és a kérdés a modern kubai emlékezetpolitika egyik csomópontja.
A kivándorlás mérete és útvonalai. Az Egyesült Államok határőrizeti szerveinek (CBP) nyilvántartása szerint a délnyugati szárazföldi határon és a tengeri úton elfogott kubai állampolgárok száma a 2022-es pénzügyi évben (2021. október – 2022. szeptember) meghaladta a 224 ezer főt, ami az adott évben az összes elfogott külföldi állampolgár egyik legnagyobb csoportját jelentette. A 2023-as pénzügyi évben a szám csökkent, de így is 150 ezer felett maradt; 2024-ben továbbra is tízezres nagyságrendben érkeztek kubaiak az Egyesült Államok déli határára. Ezek a CBP-statisztikák dokumentált adminisztratív adatok, de nem tartalmazzák azokat, akik más útvonalakon – például Mexikón át, repülővel, vagy Európába, Spanyolországba, illetve Dél-Amerikába – érkeztek. A teljes kivándorlás tehát ennél nagyobb; a becslések szerint a 2021–2024 közötti időszakban Kuba lakosságának 5–10 százalékát is elérhette, de ezek becslések, mert a kubai hatóságok nem tesznek közzé részletes migrációs statisztikákat, a fogadó országok adatai pedig eltérő módszertannal dolgoznak.
A kivándorlás okai és a jogi kategóriák vitája. A kubai kormány álláspontja szerint a kivándorlást elsősorban az Egyesült Államok „speciális migrációs politikája” ösztönzi: az 1966-os kubai kiigazító törvény (Cuban Adjustment Act) lehetővé teszi, hogy a Kubából érkezők – bizonyos feltételekkel – legális tartózkodási jogosultságot szerezzenek, és a 2023-ban bevezetett amerikai feltételes beutazási (parole) programok havi több ezer kubainak biztosítanak legális belépést, ha amerikai szponzoruk van. A kubai hatóságok szerint ez a politika „elszívja” a munkaerőt, és mesterségesen növeli a kivándorlást. A kritikusok és sok migráns ezzel szemben azt hangsúlyozzák, hogy a kivándorlás elsődleges oka a kubai gazdasági összeomlás, az áruhiány, az energiaválság és a politikai szabadságjogok korlátozása; szerintük az amerikai jogi keretek csupán megkönnyítik, de nem okozzák az elvándorlást. A „menekült” és „gazdasági migráns” kategóriák használata jogilag és politikailag vitatott: az Egyesült Államokban a kubaiak többsége nem menekültstátuszt kap, hanem a Cuban Adjustment Act vagy más bevándorlási csatornák alapján válik legálisan tartózkodóvá; a kubai kormány viszont gyakran „gazdasági migránsoknak” nevezi őket. A könyv ezeket a jogi kategóriákat nem kívánja eldönteni, csupán jelzi, hogy a megnevezés politikai következményekkel jár.
A kivándorlók összetétele és következményei. A 2020-as évek kivándorlói között felülreprezentáltak a fiatal felnőttek, a felsőfokú végzettségűek, az egészségügyi dolgozók és a műszaki értelmiség. Ez az „agyelszívás” tovább rontotta a kubai állami szolgáltatások – különösen az egészségügy és az oktatás – humánerőforrás-helyzetét, mert a képzett munkaerő egy része elhagyta az országot. A kivándorlás ugyanakkor a hazautalások révén devizabevételt is hozott: a kubai gazdaságban a külföldön élő kubaiak által küldött pénzösszeg a 2010-es évek végétől a legfontosabb devizaforrások egyikévé vált. A kormány hivatalosan elismerte a hazautalások jelentőségét, és 2020-ban engedélyezte a dolláralapú üzletek újranyitását, részben azért, hogy a hazautalásokat a hivatalos gazdaságba terelje. Az átutalások pontos összegére vonatkozó adatok becslések, mert a pénz jelentős része informális csatornákon, nem banki átutalásként érkezik.
A 2024-es állapot alapján Kuba 2026-ban egymást erősítő válságokkal néz szembe. A gazdasági teljesítmény továbbra is alacsony, a hivatalos adatok hiányosak, a lakosság vásárlóereje pedig a magas infláció és az alacsony bérek miatt tovább csökken. A reformok, amelyeket a kormány „aktualizálásként” (actualización) hirdetett, nem hoztak érdemi szerkezeti átalakulást: az állami vállalatok továbbra is a gazdaság gerincét alkotják, de hatékonyságuk alacsony; a magánszektor bővülése pedig politikai korlátokba ütközik. Az energiaválság enyhülése 2024 végére sem következett be, és a megújuló beruházások lassúsága miatt a rendszer sérülékenysége fennmaradt. A migrációs hullám folytatódott, bár üteme a fogadó országok politikájától és a kubai hatóságok kiutazási szabályaitól függően ingadozott.
A 2025–2026-os fejlemények ellenőrzési igénye. A jelen alfejezet megírásakor a legutóbbi, teljes körűen ellenőrzött statisztikai és intézményi adatok nagy része 2024-ből származik. A 2025–2026-os események – így az amerikai–kubai kapcsolatok alakulása, a kubai gazdasági mutatók, az energiaellátás helyzete vagy a migrációs trendek – értékeléséhez a rendelkezésre álló források előzetesek, hiányosak és egymásnak gyakran ellentmondanak. Ezért a 2026-os állapotról szóló konkrét állításokat a tankönyv nem kezelheti ugyanolyan bizonyossággal, mint a korábbi évek dokumentált eseményeit; a jelenkori összefoglaló a 2024-es állapotot tekinti kiindulópontnak, és a friss fejleményekre ellenőrzési igénnyel utal. A későbbi kiadásokban a 2025–2026-os időszak adatait a megjelenés előtt ellenőrzött forrásokkal kell frissíteni.
A jövő kihívásai. A demográfiai folyamatok közül a legfontosabb a népesség csökkenése és öregedése. A 2022-es kubai népszámlálás szerint az ország lakossága 11,1 millió körül volt, de a termékenységi ráta évtizedek óta a reprodukciós szint alatt van, a várható élettartam viszont magas; a nagyarányú kivándorlás tovább csökkenti a munkaképes korúak számát. Ez hosszú távon a nyugdíjrendszerre, az egészségügyre és az oktatásra nehezedő nyomást növeli. A gazdasági szerkezetváltás nélkül a kubai állam nehezen tudja fenntartani a szociális ellátórendszert, amely a forradalom óta a rendszer egyik fő legitimációs forrása. Ugyanakkor a politikai reformok iránti belső nyomás – a 2021-es tüntetések, a fiatalok elégedetlensége, az ellenzéki csoportok és a független média tevékenysége – a rendszer stabilitását feszegeti. A kubai kormány a politikai egységet a Kommunista Párt vezető szerepével és a „szocialista törvényesség” kereteivel kívánja fenntartani; a kritikusok az alapvető politikai szabadságjogok hiányát és a választási rendszer korlátait emelik ki.
A külső tényezők szerepe. Az Egyesült Államok politikája továbbra is meghatározó külső tényező. A szankciók mértéke és iránya kormányváltásonként változott, ami kiszámíthatatlanná tette a kubai gazdasági tervezést. A kubai kormány által „blokádnak” nevezett embargó, valamint a Kuba „terrorizmust támogató államok” listáján való szerepeltetése a nemzetközi banki kapcsolatokban is fennakadásokat okoz. Ugyanakkor a kubai gazdaság más partnerekkel – Kína, Oroszország, Venezuela, valamint az Európai Unió tagállamai – is kapcsolatban áll, bár ezek a viszonyok sem mentesek a feszültségektől. Kína elsősorban hitelezőként és infrastrukturális beruházóként van jelen, Oroszország pedig üzemanyag- és gabonaszállítóként vált ismét fontos partnerré a 2020-as években. A nemzetközi integráció kérdése – Kuba részvétele a CELAC-ban, a CARICOM-hoz fűződő kapcsolatok, az Európai Unióval 2016-ban aláírt politikai párbeszéd és együttműködési megállapodás – szintén a jövő egyik nyitott kérdése.
A klímaváltozás és a környezeti sérülékenység. Kuba a Karib-térség többi szigetéhez hasonlóan erősen kitett a hurrikánoknak, a szárazságnak és a tengerszint-emelkedésnek. A 2020-as években több hurrikán is súlyos károkat okozott az országban; a mezőgazdaság és a turisztikai infrastruktúra sérülékenysége tovább növeli a gazdasági kockázatokat. A kubai kormány hivatalosan elismeri a klímaváltozás jelentőségét, és kidolgozta a „Tarea Vida” (Élet feladat) elnevezésű alkalmazkodási programot, amely a part menti települések védelmét és a mezőgazdasági gyakorlatok átalakítását célozza. A program végrehajtása azonban forráshiány miatt lassú. A klímaváltozás tudományos konszenzuson alapuló jelenség, de az egyes katasztrófák és a kormányzati válaszlépések értékelése vitatott.
A jövővel kapcsolatos kijelentések természete. A Kuba 2026 utáni pályájára vonatkozó állítások óhatatlanul feltételesek, és nem bizonyítható tények. A demográfiai trendek, a gazdasági szerkezet adatai és a politikai dinamikák alapján többféle forgatókönyv is felvázolható – a fokozatos reformoktól a rendszer további merevedéséig, esetleg a társadalmi feszültségek újabb kiéleződéséig –, de ezek mind vitatott értelmezések. A tankönyv ezért a jövőre vonatkozó részekben nem tesz kinyilatkoztató állításokat, hanem a rendelkezésre álló tényezőket és azok lehetséges kölcsönhatásait mutatja be.
A jelen alfejezet forrásbázisa egymástól eltérő típusú, eltérő megbízhatóságú anyagokból áll. A kubai hivatalos statisztikák (ONEI) fontosak a GDP-re, a népszámlálásra és egyes ágazati adatokra vonatkozóan, de a 2020-as években számos kulcsmutatót nem tettek közzé rendszeresen, és a módszertan sem mindig átlátható. A nemzetközi szervezetek – a CEPAL, az IMF, a Világbank, az ENSZ szakosított intézményei – becslései hasznosak, de gyakran a kubai kormány által szolgáltatott adatokra épülnek, így ugyanazokkal a korlátokkal terheltek. Az amerikai kormányzati források, például a CBP határstatisztikái, a migrációs hullám méretére vonatkozóan dokumentált adminisztratív adatok, de csak a regisztrált határátlépéseket tartalmazzák, a teljes kivándorlást nem. A független kubai médiumok, emberi jogi szervezetek és külföldi elemzők fontos kiegészítő források, de adataik gyakran becsléseken, mintavételeken vagy anonim interjúkon alapulnak, és politikai elfogultságuk sem zárható ki.
A gazdasági adatok – a GDP, az infláció, a munkanélküliség, a hazautalások – statisztikai becslések, nem pedig pontos mérések. A kubai kormány által közölt számok és a független becslések között gyakran jelentős az eltérés; ennek oka a módszertani különbség, a politikai kommunikáció és az adatgyűjtés hiányossága. A reformok „lassúságának” értékelése sem egyértelmű: a reformok ütemének megítélése attól függ, hogy a döntéshozók a szocialista tulajdon védelmét vagy a piaci mechanizmusok bővítését tekintik-e elsődlegesnek; ez vitatott értelmezés.
Az energiaválság okainak súlyozása – a külső szankciók és a belső mulasztások aránya – szintén vitatott. A mátanzasi tűz ténye dokumentált, de a károk hosszú távú hatásáról csak becslések állnak rendelkezésre. A 2021. júliusi tüntetések és a kormányzati fellépés értelmezése erősen polarizált; a kubai hatóságok és az emberi jogi szervezetek eltérő bizonyítékokra hivatkoznak. A „diktatúra”, „blokád”, „embargó”, „terrorizmust támogató állam” kifejezések jogi-politikai minősítések, amelyeket a szöveg nem tesz meg a saját álláspontjaként, csupán jelzi, ki használja és milyen vitában.
A legnagyobb bizonytalanság a 2025–2026-os fejleményekre vonatkozik. A kézirat lezárásakor ezek az események vagy meg sem történtek, vagy csak előzetes, ellenőrizetlen jelentésekben szerepelnek. Ezért a jelen alfejezet a 2024-es állapotot dokumentálja, és a friss fejleményeket kifejezetten ellenőrzési igénnyel, nem pedig kész tényként kezeli. A jövővel kapcsolatos állítások pedig nem bizonyítható előrejelzések, hanem feltételes forgatókönyvek.
Kuba a 2020-as évek első felében egymást erősítő gazdasági, energia- és migrációs válságba került. A 2011-ben meghirdetett reformok üteme lassú volt, és a 2021-es monetáris egyesítés, valamint a magánvállalkozások engedélyezése nem hozott érdemi szerkezeti átalakulást. Az energiaellátás összeomlott, amit a 2022-es mátanzasi tűz és a krónikus üzemanyaghiány súlyosbított. A 2021-es tüntetések után tömegessé vált a kivándorlás, amely elérte a modern kori rekordokat, és jelentős demográfiai, társadalmi és gazdasági következményekkel járt. A 2026-os állapot értékelése bizonytalan: a legutóbbi ellenőrzött adatok 2024-ből származnak, a friss fejlemények pedig ellenőrzési igénnyel kezelendők. A jövő kihívásai közé tartozik a népesség csökkenése, a gazdasági szerkezetváltás elmaradása, a politikai nyomás növekedése, az amerikai–kubai kapcsolatok alakulása és a klímaváltozás hatásai. A válság okainak értelmezése vitatott: a kubai kormány a „blokádot” és a külső szankciókat, a kritikusok a belső gazdaságpolitikát és a politikai rendszer merevségét emelik ki; a tényleges folyamatok mindkét tényező kölcsönhatását mutatják, de az arányok számszerűsítése a rendelkezésre álló források alapján nem lehetséges.