Íme a kért alfejezet a megadott szerződés és formai követelmények szigorú betartásával.
Jamaica szigetének története a gyarmatosítás előtti korszakban szorosan kapcsolódik a Nagy-Antillák tágabb emberi és kulturális mozaikjához. Az alábbi alfejezet a sziget őslakos taínó népességének régészeti és történeti képét vázolja fel, majd bemutatja a spanyol hódítás kezdetét Kolumbusz Kristóf 1494-es partraszállásától a spanyol gyarmati uralom első évtizedeiig, végül elemzi a helyi lakosság drámai demográfiai összeomlásának dokumentált folyamatát és okait. A tárgyalás során kiemelt figyelmet kap a források egyenlőtlen eloszlása: a taínó társadalomról alkotott képünk jelentős része európai krónikások beszámolóin és régészeti feltárásokon alapul, míg a taínók saját hangja csak közvetve, a gyarmati dokumentumok réseiből és a későbbi szóbeli hagyományokból rekonstruálható.
A mai Jamaica területén élő taínó közösségek a késői prekolumbiánus Karib-térség legelterjedtebb és társadalmilag legrétegzettebb csoportjai közé tartoztak. A taínók a dél-amerikai Arawak nyelvcsaládhoz tartozó nyelvet beszéltek, és az i. sz. 600–1500 közötti időszakban fokozatosan benépesítették a Nagy-Antillák szigeteit: Hispaniolát, Puerto Ricót, Kubát és Jamaicát. A régészeti konszenzus szerint a jamaicai taínó jelenlét legkorábbi biztos nyomai az i. sz. 650–800 körüli időszakra datálhatók, bár egyes vitatott leletek alapján felmerült ennél korábbi betelepülés lehetősége is. A sziget taínó kultúrája a „meillacoid” és később a „chicoid” régészeti kultúrákhoz kapcsolódik; ezeket a kerámia stílusjegyei, településszerkezete és temetkezési szokásai alapján különíti el a kutatás.
A taínó társadalom alapvető egysége a falu (yucateque) volt, amelyet egy-egy nagyobb, több generációs családi házakból álló település alkotott. A falvak élén a kacike állt, aki a politikai, vallási és gazdasági hatalom egy részét birtokolta. A kacike pozíciója örökölhető volt, és a taínó társadalomban a nitaínó (elit réteg) és a naboría (köznép) közötti különbség már a hódítás előtt is megfigyelhető volt. Ezt a rétegződést azonban nem szabad a későbbi európai hűbéri vagy osztályviszonyokhoz hasonlítani; a taínó társadalomban a társadalmi szerepek szorosan összefonódtak a rokonsági rendszerrel, a rituális kötelezettségekkel és a terményfelesleg elosztásának hálózatával.
A jamaicai taínó gazdaság alapja a növénytermesztés és a halászat volt. Legfontosabb tápláléknövényük a manioka (kasszava, Manihot esculenta) volt, amelyet a jellegzetes, lapos, magasított földhalmokra ültettek. Emellett termesztettek édesburgonyát, kukoricát, babot, paprikát és dohányt. A táplálkozásban kiemelt szerepet játszottak a tenger gyümölcsei: a halakat, teknősöket és kagylókat csontból, kagylóból és kőből készített szigonyokkal, horgokkal és hálókkal fogták. A taínók mesterségesen is alakították part menti környezetüket; a régészeti leletek alapján gyakoriak voltak a part menti halászfalvak, ahol a tengeri erőforrások és a belső területek mezőgazdasági termékei rendszeresen cserélődtek.
A taínó vallás és rituális élet középpontjában a zemí (szellemi erő, isteni lény vagy ereklye) tisztelete állt. A zemík lehettek kőből, fából vagy kagylóból faragott tárgyak, amelyekhez a közösség termékenységgel, időjárással és gyógyítással kapcsolatos erőt társított. A rituális szertartásokat a bohíque (gyógyító-pap) vezette, aki a dohányfüst segítségével transzállapotot idézett elő, és közvetített a közösség és a zemík között. A taínók labdajátékot is játszottak, amelynek pályái Hispaniolán és Puerto Ricón régészetileg jól dokumentáltak; Jamaicán kisebb, kevésbé monumentális pályák nyomait tárták fel. A taínó temetkezési szokások változatosak voltak: a közösség elitjét gyakran ülő helyzetben, kerámiaedényekkel és zemíkkel együtt temették el, míg a köznépet egyszerűbb sírokba helyezték.
A sziget taínó népességének létszáma vita tárgya. A 20. század eleji becslések – amelyek gyakran a spanyol krónikások kortárs beszámolóiból indultak ki – Hispaniola esetében több milliós, Jamaica esetében több százezres lakosságot feltételeztek. A modern régészeti és történeti demográfiai kutatás ezeket a számokat módszertanilag megalapozatlannak tartja, és a jamaicai taínó népességet a hódítás előestéjén régészeti és statisztikai becslésként 60 000 és 100 000 fő közé teszi. Ez a becslés azonban nagy bizonytalansággal terhelt, mert a településsűrűségre, a mezőgazdasági hozamokra és a krónikások által megadott faluméretekre vonatkozó adatok hiányosak. A szám tehát nem dokumentált tény, hanem modellalapú közelítés; más kutatók ennél lényegesen alacsonyabb vagy magasabb értékeket is védhetőnek tartanak.
Kolumbusz Kristóf második útja során, 1494. május 5-én érte el Jamaica szigetét. A hajónapló és a későbbi krónikák alapján a partraszállás a sziget északi partján, a mai St. Ann’s-öböl környékén történt; a helyet Kolumbusz Santa Gloriának nevezte el. A találkozás kezdetben nem volt erőszakos: a taínók kenukkal érkeztek a hajókhoz, és élelmiszert, pamutot kínáltak cserébe. Kolumbusz és emberei azonban már ekkor felfigyeltek a sziget belső területeinek erdős dombjaira és a part menti települések sűrűségére. A spanyolok nem alapítottak azonnal állandó telepet Jamaicán; a sziget az 1494–1509 közötti időszakban elsősorban utánpótlási állomásként és hajójavító helyként szolgált a Hispaniola felé közlekedő expedíciók számára.
Az első évtizedekben a jamaicai taínók és az európai hajósok közötti kapcsolat esetleges és töredezett volt. A spanyol források szerint egyes taínó kacikék együttműködtek az idegenekkel, élelmiszert és vizet biztosítottak, mások ellenálltak, és megtagadták a spanyolokkal való kereskedést. A spanyol hajók több esetben erőszakkal vettek el élelmiszert, és taínó férfiakat raboltak el, akiket Hispaniola bányáiba vagy háztartásaiba vittek. Ezt az emberrablást a spanyol korona hivatalosan tiltotta, de a gyakorlatban a korai gyarmati gazdaság munkaerőigénye felülírta a távoli udvar rendelkezéseit. A jamaicai taínók számára így már az állandó gyarmat felállítása előtt megkezdődött a kényszermigráció és a közösségek szétszakadása.
Az állandó spanyol települést 1509-ben alapította Juan de Esquivel, Diego Kolumbusz (Kolumbusz fia), Hispaniola kormányzója megbízásából. Esquivel a sziget északi partján, a mai St. Ann’s-öböl közelében hozta létre Sevilla la Nueva („Új Sevilla”) települést, amelyet a spanyol gyarmati igazgatás Jamaica első fővárosaként tart számon. A telep alapítása együtt járt a taínó kacikék rendszeres adóztatásának bevezetésével és a munkaerő megszervezésével. A spanyol gyarmatosítók a repartimiento és az encomienda intézményét alkalmazták: az előbbi a bennszülött munkaerő időszakos kényszerű igénybevételét jelentette közmunkákra és bányászatra, az utóbbi pedig a spanyol telepesekre bízott taínó közösségek adójának és munkaerejének kisajátítását. Az encomienda elvileg nem tulajdonjogot, hanem „gondnokságot” jelentett a taínók felett, cserébe a telepesnek keresztény hitre kellett volna tanítania őket. A gyakorlatban azonban az intézmény a kényszermunka és a gazdasági kizsákmányolás keretévé vált, ahogyan arra már a kortárs domonkos szerzetes, Bartolomé de las Casas is rámutatott.
Sevilla la Nueva rövid életűnek bizonyult. A település rossz helyen feküdt: a mocsaras partvidék, a trópusi betegségek és a termőföldek gyors kimerülése miatt a spanyol telepesek 1534-ben a sziget déli partjára költöztek, és megalapították Villa de la Vegát (a mai Spanish Town), amely hosszú időre a spanyol Jamaica közigazgatási központja lett. A költözés a taínó munkaerő átszervezésével járt: a déli part síkságain nagyobb encomiendákat hoztak létre, ahol a taínók elsősorban mezőgazdasági munkát végeztek, valamint a spanyol telepesek háztartásait és marhaállományát szolgálták ki.
A jamaicai taínó lakosság drámai csökkenése a spanyol gyarmatosítás első fél évszázadában következett be. A folyamatot a források és a modern kutatás több, egymást erősítő okra vezeti vissza. Az elsődleges ok a fertőző betegségek behurcolása volt. A taínó közösségek nem rendelkeztek immunitással az európaiak által behozott kórokozókkal – mindenekelőtt a himlővel, a kanyaróval és az influenzával – szemben. Az első nagy járványok Hispaniolán már az 1490-es évek végén, majd az 1510-es években pusztítottak; Jamaicán a betegségek a sziget relatív elszigeteltsége ellenére is gyorsan terjedtek, mert a spanyol hajók rendszeresen szállítottak embert és állatot a szigetek között. A járványos betegségek halálozási aránya a premodern forrásokban rendkívül magas, de a konkrét számok nem dokumentálhatók; a halálozás mértékét a modern történeti demográfia régészeti és statisztikai becslésként a taínó lakosság 70–90 százalékára teszi az 1494–1550 közötti időszakban.
A betegségek mellett a spanyol gyarmati politika közvetlen erőszakkal és munkaerő-kényszerrel is sújtotta a taínókat. Az encomienda-kényszermunka a trópusi mezőgazdaságban és a spanyol háztartásokban fizikailag megterhelő volt, az élelmezés pedig gyakran elégtelen. A spanyol gyarmatosítók ezen felül fegyveres támadásokat is indítottak azok ellen a taínó közösségek ellen, amelyek megtagadták az adófizetést vagy a munkát. A kortárs spanyol krónikások – köztük Las Casas és Gonzalo Fernández de Oviedo – részletesen beszámolnak a túlkapásokról: elrabolt asszonyokról, felégetett falvakról és kivégzésekről. Ezek a beszámolók azonban túlzásokat is tartalmazhatnak, mert szerzőik egyházi-politikai vitákban használták fel az erőszak leírását; a modern kutatás ezért óvatosan kezeli a konkrét események számadatait, de az erőszak tényét és rendszerességét dokumentált tényként tartja számon, mivel számos korabeli jegyzőkönyv és bírósági irat is megerősíti.
A taínó ellenállás is hozzájárult a veszteségekhez, bár nem ez volt a fő tényező. Az 1510–1530 közötti időszakban több kacike vezetett fegyveres felkelést a spanyol uralom ellen. A legismertebb közülük a jamaicai kacike, Ameyro nevéhez fűződik, akit a spanyol források lázadóként említenek; a felkelés időpontja és lefolyása azonban bizonytalan, mert a kortárs beszámolók töredékesek. A spanyol válasz a felkelésekre katonai megtorlás volt: a gyarmati hatóságok expedíciókat indítottak a belső hegyvidékekre, ahol a menekülő taínók megpróbáltak elrejtőzni. A fegyveres ellenállást a spanyol fegyverek, lovak és a helyi szövetségesek – más taínó csoportok, akik a spanyolokkal szövetkeztek a hagyományos kacike-vetélytársaik ellen – hatékonyan felszámolták. A helyi szövetségesek szerepe fontos árnyalat: a taínó társadalom nem volt egységes, és a spanyol hódítás győzelme nem kizárólag az európai technikai fölényen múlt, hanem a belső törésvonalak kihasználásán is.
A taínó lakosság összeomlását a sziget demográfiai szerkezetének gyors átalakulása követte. Az 1550-es évekre a spanyol gyarmati hatóságok már csak néhány ezer taínót tudtak összeírni Jamaicán; az 1601-es összeírás pedig gyakorlatilag eltűntnek tekintette a bennszülött lakosságot. A taínó közösségek egy része nem halt ki teljesen, hanem beolvadt a kialakuló mesztic és szabad színesbőrű lakosságba, valamint a belső hegyvidékekre visszahúzódott maroon közösségekbe. A taínó genetikai és kulturális öröksége így nem tűnt el nyomtalanul, de a taínó mint önálló, szervezett társadalmi-politikai egység a spanyol uralom első hatvan évében megszűnt.
A demográfiai összeomlás értelmezése és fogalmi kerete a mai napig vita tárgya. A „népirtás” kifejezés használata a spanyol gyarmati időszakra nem egyértelmű. Az ENSZ 1948-as egyezménye értelmében a népirtás jogi fogalom, amely meghatározott szándékot és cselekményeket feltételez; a 16. századi spanyol koronának nem volt kifejezett célja a taínók mint olyan kiirtása, sőt a korona gazdasági érdeke éppen a munkaerő fenntartása volt. Ugyanakkor a gyarmati gyakorlat – a járványok, a kényszermunka, az erőszak és a közösségek szétszórása – eredményében a lakosság katasztrofális pusztulásához vezetett. Egyes történészek ezt „demográfiai katasztrófának”, mások „etnocídiumnak”, megint mások „népirtásnak” nevezik; a könyv e kifejezéseket vitatott értelmezésként jelöli, és nem foglal állást abban a jogi vitában, hogy a 16. századi eseményekre utólag alkalmazható-e a modern nemzetközi jogi kategória. Azt azonban dokumentált tényként kell rögzíteni, hogy a taínó lakosság döntő többsége a spanyol uralom alatt, annak következményei miatt halt meg.
A taínó kultúra és emlékezet későbbi sorsa ellentmondásos. A spanyol gyarmati társadalomban a taínó szavak beépültek a helyi spanyol nyelvbe: olyan szavak, mint a hamaka (függőágy), a tabakó (dohány), a hurrikán és a kacike mind taínó eredetűek. A taínókérdés a 19–20. századi jamaicai nemzeti identitásban is megjelent: egyes értelmiségiek a taínókat mint az „ősi” jamaicai múlt hordozóit állították szembe a gyarmati múlttal, míg mások a fekete többségű társadalomban a rabszolgaság ellenálló hagyományait hangsúlyozták. Ez a vita emlékezetpolitikai állítás, mert nem elsősorban a 16. századi tényekről, hanem a jelenkori identitás és a múlt kisajátításának kérdéseiről szól.
A taínókról és a spanyol hódításról szóló ismereteink forrásbázisa egyenlőtlen. A legfontosabb írott források a spanyol krónikák: Bartolomé de las Casas Brevísima relación de la destrucción de las Indias (1552), Gonzalo Fernández de Oviedo Historia general y natural de las Indias (1535–1557) és Kolumbusz hajónaplójának töredékes másolatai. Ezek a szövegek azonban nem semleges beszámolók: Las Casas az encomienda-rendszer elleni politikai-vallási küzdelem részeként írt, Oviedo pedig a spanyol korona tisztviselőjeként gyakran igazolni kívánta a gyarmati politikát. Az általuk megadott számok – például a taínó lakosság létszámára vagy a járványok áldozataira – nem tekinthetők pontos statisztikának. A régészeti feltárások, különösen a jamaicai White Marl, a Runaway Bay és a portland-i part menti lelőhelyek, fontos adatokat szolgáltatnak a taínó településszerkezetről, kerámiáról és táplálkozásról, de a teljes lakosságszámot közvetlenül nem tudják meghatározni. A taínó szóbeli hagyományok a spanyol nyelvű és a későbbi maroon közösségek emlékezetében töredékesen maradtak fenn; ezeket a modern kutatás óvatosan, a gyarmati forrásokkal összevetve használja.
A legnagyobb bizonytalanság a demográfiai adatokra vonatkozik. A jamaicai taínó lakosság számára, a betegségek halálozási arányára és az összeomlás ütemére vonatkozó becslések széles sávban mozognak, és a források hiányossága miatt nem ellenőrizhetők. A spanyol összeírások maguk is pontatlanok, mert az adóztatás elkerülése érdekében a taínók gyakran elrejtőztek a hatóságok elől, a spanyol tisztviselők pedig hajlamosak voltak aluljelenteni a munkaerő-veszteséget, hogy ne tűnjenek rossz gazdának. A taínó „eltűnésének” időpontja is vita tárgya: egyes kutatók szerint az 1601-es összeírás csak a spanyol ellenőrzés alatt álló területekre vonatkozott, és a hegyekben élő csoportok még évtizedekig fennmaradhattak.
Jamaica szigetén a spanyol hódítás előtt a taínó kultúra virágzó, mezőgazdaságra és halászatra épülő, kacikék által irányított társadalmi szerveződést alkotott. A taínó népességet a modern kutatás 60 000–100 000 főre becsüli, de ez a szám nagy bizonytalansággal terhelt. Kolumbusz 1494-es partraszállása után a spanyol jelenlét eleinte alkalmi volt, majd 1509-től állandó gyarmattá vált. Az encomienda-rendszer, a kényszermunka, a fegyveres erőszak és mindenekelőtt a behurcolt járványok együttes hatására a taínó lakosság az 1550-es évekre döntő részben elpusztult vagy beolvadt a kialakuló gyarmati társadalomba. A taínó örökség a nyelvben, a mezőgazdasági technikákban és a későbbi jamaicai kulturális identitásban részben fennmaradt. A spanyol gyarmat gazdasági súlya a 16. század második felében csekély maradt, és a sziget a brit hódításig (1655) a spanyol birodalom perifériájának számított.