Az 1804. január 1-jén kikiáltott független Haiti az Atlanti-térség második köztársasága volt az Egyesült Államok után, és az első olyan állam, amelyet rabszolgalázadás hozott létre. Az alfejezet címében szereplő „első köztársaság” megnevezés leegyszerűsítés: 1804–1806 között császárság, 1811–1820 között északon királyság, délen köztársaság, 1820 után pedig köztársaság működött. Az 1804–1915 közötti évszázad nem egyenes út a nemzeti konszolidáció felé: az államforma császárság, királyság és köztársaság között váltakozott, az ország 1806 és 1820 között két részre szakadt, és a Franciaországnak fizetett jóvátétel, a belső hatalmi harcok, valamint a külföldi beavatkozás mélyen meghatározták a gazdasági és politikai fejlődést. Az alfejezet a Dessalines-féle császárságtól az 1915-ös amerikai megszállás kezdetéig kíséri nyomon Haitit, különös tekintettel a földkérdésre és a gazdasági szerkezetre. A forradalom hosszú évtizedét, amely 1804-ben a függetlenség kikiáltásával zárult, az előző alfejezet tárgyalta (A haiti forradalom (1791–1804)).
A függetlenség kikiáltása után Jean-Jacques Dessalines, a forradalmi hadsereg fővezére 1804. október 6-án I. Jakab néven Haiti császárává koronáztatta magát. A császári cím felvétele nemcsak személyes ambíciót tükrözött, hanem a kor európai nagyhatalmainak monarchikus formáját is utánozta, hogy ezzel is jelezze Haiti egyenrangúságát. Az 1805-ös alkotmány az államot császárságként határozta meg, és kimondta, hogy minden haiti állampolgár „fekete” — ezzel a korabeli faji hierarchiát megfordítva a szabadságot a bőrszínhez kötötte. A császári hatalom erős központosítást hozott létre, de a hadsereg és a regionális parancsnokok lojalitása törékeny maradt.
Dessalines gazdaságpolitikája a nagy ültetvények állami ellenőrzésére épült: a volt rabszolgákat bérleti rendszerben kötelezték a cukor- és kávéültetvényeken való munkára, ami a szabadság és a kényszer feszültségét hordozta. A dokumentált források szerint a munkások gyakran a katonai fegyelem alatt dolgoztak, és a szökés vagy ellenállás súlyos büntetést vont maga után. A gazdasági stabilitáshoz nélkülözhetetlen volt az export helyreállítása, de a volt rabszolgák többsége elutasította a nagyüzemi munka kényszerét, és inkább saját kisbirtokán próbált megélni. A császári kormány ezért a katonai erőt alkalmazta, hogy a munkaerőt a nagy ültetvényeken tartsa; ez a feszültség jelentősen hozzájárult Dessalines népszerűtlenségéhez.
A Dessalines-korszak legvitatottabb eseménye a fehér lakosság elleni erőszakhullám volt 1804 tavaszán. A forradalom évei alatt a fehér ültetvényesek egy része elmenekült, mások azonban maradtak. Dessalines parancsot adott a megmaradt fehér lakosság megölésére, kivéve azokat, akik a forradalmat támogatták vagy semlegesek voltak — bár a gyakorlatban a kivételek alkalmazása esetleges maradt. A kortárs beszámolók és a későbbi történetírás becslései szerint néhány ezer embert öltek meg, de a pontos szám vitatott. Egyes történészek ezt a haiti „népirtás” példájaként említik; mások szerint a kifejezés nem pontos, mert az erőszak politikai bosszú és a gyarmati rendszer felszámolása volt, nem pedig egy etnikai csoport teljes megsemmisítésének terve. A minősítés tehát a történettudományon belül vitatott, és a nemzeti emlékezet is eltérően ítéli meg: a haiti hagyományban ez a függetlenség védelmének radikális, de szükséges lépéseként jelenik meg, míg a francia és a nemzetközi emlékezet gyakran atrocitásként említi. A parancsot számos kortárs és későbbi forrás úgy értelmezte, hogy a gyarmati uralom visszatérésének lehetőségét kívánta felszámolni; mások szerint Dessalines személyes bosszúja és a faji feszültség is szerepet játszott.
Dessalines 1806. október 17-én összeesküvés áldozata lett: a Pont-Rouge közelében meggyilkolták. A merényletet a hadsereg tisztjei és a földbirtokos elit tagjai szervezték, akik a császári központosítást és a munkakényszert fenyegetésnek érezték. Halála után az ország rövid polgárháborúba süllyedt, és két részre szakadt.
Dessalines halála után az ország két államra bomlott. Északon Henri Christophe, a hadsereg egyik vezetője vette át a hatalmat, délen pedig Alexandre Pétion, a forradalom mulatt származású tábornoka. A kettő közötti ellentét nem csupán személyi volt: Christophe a nagyüzemi ültetvényrendszer fenntartását szorgalmazta, míg Pétion a kisbirtokos gazdálkodás felé mozdult el. 1811-ben Christophe I. Henrik néven királlyá kiáltotta ki magát, így az északi állam királyság lett; délen Pétion köztársasági elnökként kormányzott. Christophe állama a munkaerő szigorú szabályozására, a cukorültetvények helyreállítására és a fényes udvar fenntartására épült; a Citadelle Laferrière hegyi erődje a mai napig ennek a korszaknak az emléke. A Laferrière erőd és a Sans-Souci palota építése több ezer kényszermunkás életét követelte, bár a pontos áldozatszám nem ismert; a korabeli beszámolók a munkakörülményeket rendkívül súlyosnak írják le. Pétion kormánya ezzel szemben 1809-től a földek szétosztását kezdte a katonák és a hívek között, ami a kisbirtokos parasztság kialakulását erősítette délen. A földosztás, amelyet egyes szerzők földreformként is emlegetnek, valójában nem egy egységes törvényi program volt, hanem a hatalmi bázis megerősítését szolgáló intézkedéssorozat; mégis hosszú távon a déli társadalom szerkezetét a kisbirtokosság felé tolta el. A kávétermelés — amelyet a kisbirtokosok könnyebben tudtak fenntartani, mint a nagy cukorültetvényt — délen vált a fő exportággá, míg északon a cukortermelés mesterséges fenntartása egyre nehezebbé vált.
1820-ban Christophe egészsége megromlott, és egy belső lázadás nyomán öngyilkos lett. Halála után Jean-Pierre Boyer, Pétion utóda, egyesítette az országot, és 1822-ben megszállta a Hispaniola sziget keleti, spanyol gyarmati részét is, amely 1821-ben kiáltotta ki függetlenségét. Boyer uralma alatt Haiti a sziget egészére kiterjedt, bár a keleti rész lakossága idegen megszállásként élte meg a haiti jelenlétet.
A Boyer-korszak legnagyobb horderejű döntése a Franciaországgal kötött 1825-ös megállapodás volt. X. Károly francia király rendelete elismerte Haiti függetlenségét, de cserébe 150 millió frank jóvátételt követelt a francia ültetvényesek vagyonának elvesztéséért. A haiti kormány, fenyegetve a francia flotta blokádjától és a nemzetközi elszigeteltségtől, elfogadta a feltételeket. A tárgyalások során a francia követ azzal érvelt, hogy az elismerés a jóvátétel nélkül nem lehetséges; Boyer kormánya végül aláírta a rendeletet, amelyet a haiti parlament 1825-ben ratifikált. A jóvátétel összege többszörösen meghaladta az állam éves bevételét; Haiti kénytelen volt francia bankoktól hitelt felvenni, és a kifizetések hosszú évtizedeken át terhelték a költségvetést. 1838-ban, a júliusi monarchia alatt, az összeget 90 millió frankra csökkentették, de a törlesztés így is a nemzeti jövedelem jelentős részét emésztette fel. A modern gazdaságtörténeti kutatás tudományos konszenzusa szerint a jóvátétel a haiti állam pénzügyi mozgásterét tartósan szűkítette, és hozzájárult a gazdasági elmaradottsághoz; a pontos mérték azonban vitatott. A mai értékre vonatkozó becslések 20 milliárd és 115 milliárd dollár közötti összeget említenek, de ezek a számok módszertani feltételezésektől függnek, és nem kezelhetők pontos mérésként.
Boyer belpolitikája a központosítás és a munkaerő-szabályozás jegyében telt. Az 1826-os Code Rural a vidéki lakosságot a mezőgazdasági munkához próbálta kötni, és korlátozta a parasztok mobilitását, de a kisbirtokosok ellenállása miatt a törvényt nem tudták hatékonyan betartatni. A gyakorlatban a paraszti önellátás és a kávétermelés vált a vidéki gazdaság alapjává, míg a nagy cukorültetvények fokozatosan hanyatlottak. A keleti spanyol rész lakossága ellenezte a haiti uralmat, és 1844-ben a sziget keleti része kivált, megalapítva a Dominikai Köztársaságot. Boyert 1843-ban egy katonai felkelés megbuktatta; távozása után a politikai élet a korábbiaknál is széttagoltabbá vált.
A 19. század közepétől Haiti államiságát a gyors kormányváltások, a regionális caudillók fegyveres vetélkedése és a fővárosi elit csoportjai közötti hatalmi harcok jellemezték. A mulatt (világos bőrű) és fekete elit közötti konfliktusok gyakran megjelentek a politikai retorikában, de a modern történetírás hangsúlyozza, hogy ezek a kategóriák a gyarmati társadalmi hierarchia örökségei voltak, és a tényleges hatalmi csoportok nem faji alapon szerveződtek. A sorozatos elnökváltások és puccsok (a korabeli hatalomátvétel gyakori formái) aláásták az intézményekbe vetett bizalmat. 1843 és 1915 között több mint húsz államfő váltotta egymást; a legtöbb hivatali idő rövid volt, és a hatalomátvétel gyakran fegyveres felkeléssel vagy idegen katonai beavatkozással járt. Ez a szám a kortárs listák és a levéltári iratok alapján becsült, mivel egyes időszakokban párhuzamos kormányok is léteztek.
A vidéki parasztság, amely a lakosság túlnyomó többségét alkotta, nagyrészt kivonult az állam hatóköréből: az adófizetést és a katonai szolgálatot elkerülve a helyi közösségek saját szabályaik szerint éltek. A földbirtokviszonyok a kisbirtokos gazdálkodás felé tolódtak, de a termelékenység alacsony maradt; a parasztok elsősorban önellátásra termeltek, és csak a felesleget vitték piacra. A kormányzatok bevételei a külkereskedelemre kivetett vámokból származtak, ami a fővárosi elit és a vidék közötti kapcsolatot gyengévé tette.
A külföldi jelenlét a 19. század második felében fokozatosan nőtt. A német, francia, később szíriai-libanoni bevándorló kereskedők a kávéexport és az import jelentős részét ellenőrizték; a haiti állam bevételei nagyrészt a külkereskedelemre kivetett vámokból származtak. Az ország külső adóssága nőtt, és a 20. század elejére a pénzügyi függőség súlyossá vált. A cukoripar tovább hanyatlott, a kávéexport azonban a kisbirtokos termelés révén viszonylag stabil maradt, bár a termelékenység alacsony volt. A 19. század végén a kávé a teljes export mintegy 70–80 százalékát adta; ez a szám a vámtarifák és a kereskedelmi statisztikák alapján becsült. A századfordulóra a banánültetvények és a vasútépítés külföldi tőke kezébe került, ami újabb egyenlőtlenségeket szült.
A politikai anarchia az 1910-es években érte el a mélypontját. Rövidebb időszak alatt több elnök is megbukott vagy meggyilkolták. A kormányzat csak a főváros és néhány város felett gyakorolt ellenőrzést; a vidéken a caudillók és a helyi milíciák uralkodtak. Az Egyesült Államok kormánya egyre nagyobb figyelemmel kísérte az eseményeket: a Haiti Bankban meglévő amerikai érdekeltségek, a német kereskedelmi befolyás növekedése és a Karib-medence stratégiai fontossága mind hozzájárultak a beavatkozás előkészítéséhez. A Monroe-doktrínát az amerikai külpolitika úgy értelmezte, hogy az európai hatalmak befolyásának növekedését a nyugati féltekén meg kell akadályozni.
1915 júliusában a politikai válság tetőzött. Vilbrun Guillaume Sam elnök, aki hónapokkal korábban jutott hatalomra, híveivel kivégeztette politikai ellenfeleit, köztük a korábbi elnököt és több száz bebörtönzött ellenzékit. A port-au-prince-i tömeg válaszul felkelést robbantott ki; Sam a francia követségre menekült, de a tömeg onnan elhurcolta és meglincselte. Július 28-án az amerikai haditengerészet tengerészgyalogosai partra szálltak, és a következő napokban elfoglalták a főváros kulcsfontosságú pontjait; a haiti kormány ellenállása minimális volt. Az amerikai kormány hivatalos indoklása a polgári rend helyreállítása és a külföldi állampolgárok, valamint a külföldi érdekeltségek védelme volt. A kritikai történetírás ezzel szemben a beavatkozás okait a pénzügyi ellenőrzés megszerzésében, a német befolyás visszaszorításában és a karibi térség feletti amerikai hegemónia kiterjesztésében látja; egyes szerzők a faji előítéletek szerepét is hangsúlyozzák. A megszállás okainak és kezdetének értelmezése tehát a történettudományban vitatott. A megszállás további menetét és a Duvalier-rendszert a következő alfejezet tárgyalja (Az amerikai megszállás és a Duvalier-rendszer).
A korszak forrásai egyenetlenek. Az 1804–1820 közötti időszakról rendelkezésre állnak Dessalines proklamációi, az 1805-ös alkotmány, a Christophe-korszak adminisztratív iratai, valamint külföldi utazók és diplomaták beszámolói. A haiti belső levéltárak azonban részben megsemmisültek vagy szétszóródtak, ezért sok folyamat rekonstrukciója a külső megfigyelők elfogult leírásaira támaszkodik. A Christophe-korszak gazdag iratanyagát a haiti nemzeti levéltár és a brit külügyminisztérium gyűjteményei őrzik; Pétion déli köztársaságáról kevesebb belső forrás maradt fenn, ezért a déli földosztás mechanizmusát részben külföldi utazók beszámolóiból ismerjük. A fehér lakosság elleni 1804-es erőszak áldozatainak száma becslés: a kortárs források néhány száz és ötezer közötti számokat említenek, és a modern becslések is ebben a sávban mozognak; a minősítés („népirtás” vagy politikai bosszú) a szakirodalomban vitatott. A francia jóvátétel összege dokumentált tény, de a 150 millió, később 90 millió frank gazdasági hatásának pontos számszerűsítése, valamint a mai értékre történő átszámítás módszertani viták tárgya. A politikai instabilitás okait illetően a belső társadalmi szerkezet, a külföldi nyomás és a jóvátétel terhének arányát eltérően ítéli meg a szakirodalom. Az amerikai megszállás közvetlen előzményeiről gazdag amerikai diplomáciai iratanyag áll rendelkezésre, de a haiti belső források hiányosabbak, és a beavatkozás okainak értelmezése továbbra is vitatott.
Haiti 1804-től 1915-ig terjedő története a függetlenség kivívásától az államiság folyamatos válságáig vezetett. Dessalines császársága a központosítás és a munkakényszer ellentmondásával bukott meg; a kettészakadás évei a nagyüzemi ültetvényrendszer (északon) és a kisbirtokos parasztgazdaság (délen) eltérő útjait mutatták. Az 1825-ös francia jóvátétel hosszú távon megterhelte a költségvetést, és hozzájárult a gazdasági elmaradottsághoz, míg a politikai életet a gyors kormányváltások és a regionális caudillók hatalmi harcai jellemezték. Az 1915-ös amerikai megszállás a belső anarchia, a külföldi gazdasági érdekek és a nagyhatalmi stratégia együttes következményeként kezdődött. A korszak öröksége a mai Haiti társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeiben, valamint a jóvátétel és a megszállás emlékezetében tovább él.