Haiti történetében az 1915 és 1986 közötti időszak két, egymástól eltérő természetű, de egymással összefüggő korszakot ölel fel: az 1915–1934-es amerikai katonai megszállást, valamint a François és Jean-Claude Duvalier nevével fémjelzett, 1957-től 1986-ig tartó autoriter rendszert. Az előző alfejezetben tárgyalt, 1804 és 1915 közötti első köztársaság politikai instabilitása, külföldi adósságterhe és belső hatalmi harcai közvetlen előzményét képezték az amerikai partraszállásnak; a megszállás alatt létrehozott központosított katonai és pénzügyi intézmények pedig később a Duvalier-rendszer hatalmi eszköztárát is befolyásolták. Ezt az összefüggést az alábbi tárgyalás visszatérően jelzi, de a két korszak forrásadottsága és értelmezési vitái eltérőek.
Az Egyesült Államok 1915. júliusi katonai beavatkozásának közvetlen előzményeként a levéltári iratok és a kortárs diplomáciai levelezés a következőket dokumentálják: Haitiban 1915 júliusára a politikai erőszak elérte azt a szintet, amelyben az elnöki palota körüli hatalmi harcok, a katonai lázadások és az adósságszolgálat elmaradása a külföldi hitelezők és az amerikai kormányzat számára is beavatkozási ürügyként szolgált. 1915. július 27-én Port-au-Prince-ben felkelők megölték Guillaume Sam elnököt; másnap, július 28-án amerikai tengerészgyalogosok szálltak partra a fővárosban. A partraszállás ténye dokumentált, de az ok-okozati sorrend – nevezetesen, hogy az amerikai hadihajók már korábban a térségben tartózkodtak, és a beavatkozás előkészítése hosszabb távú stratégiai tervezés része volt – a történeti irodalomban vitatott értelmezés tárgya.
Az amerikai adminisztráció 1915. szeptember 16-án szerződést kényszerített ki a haiti kormányzattal, amely az Egyesült Államok ellenőrzése alá helyezte a vámokat, a pénzügyeket és a rendfenntartó erőket. A szerződés szövege fennmaradt, így a rendelkezések dokumentált tények; ugyanakkor a szerződés megkötésének körülményei – a haiti törvényhozás nyomás alatti jóváhagyása – a haiti nacionalista történetírásban kényszerítésként jelennek meg, míg az amerikai hivatalos indoklás „pénzügyi stabilizációról” beszélt. Az 1918-as új alkotmány, amely lehetővé tette a külföldiek földtulajdon-szerzését Haitin, szintén fennmaradt; az elfogadásáról rendezett népszavazás hivatalos eredménye elsöprő támogatást mutatott, de a szavazás tisztaságát a kortárs megfigyelők és a későbbi történészek egyaránt kétségbe vonták. A pontos részvételi arány és a valós támogatottság nem rekonstruálható megbízhatóan, ezért itt inkább a hivatalos állítás és a módszertani bizonytalanság együttes jelzésére van szükség.
A megszállás alatt az amerikai hatóságok létrehozták a Gendarmerie d’Haïti elnevezésű, amerikai tisztek által vezetett katonai rendőri erőt, amely később Garde d’Haïti néven a nemzeti hadsereg magjává vált. Az útépítésekhez az amerikai adminisztráció a helyi lakosságot közmunkára kötelezte; ezt az amerikai jelentések „corvée” vagy „munka-adó” néven említették, míg a haiti kritikusok és a későbbi emberi jogi értékelések kényszermunkaként írták le. A kötelező munka ténye dokumentált, de annak minősítése – közmunka vagy kényszermunka – vitatott; a szöveg ezért mindkét megnevezést idézi, anélkül hogy a saját álláspontjává tenné a vitatott fogalmat.
A megszállással szembeni fegyveres ellenállás a vidéki, „caco” néven ismert felkelőcsoportokhoz kötődött. Charlemagne Péralte 1919-ben, majd Benoît Batraville 1920-ban vezetett felkelést; mindkettőt amerikai erők verték le, és a vezetőket megölték. Az amerikai katonai jelentések a felkelőket „banditáknak” nevezték; a haiti nacionalista emlékezet és a későbbi történetírás egy része ellenálló harcosokként tartja számon őket. A felkelések áldozatainak száma csak becslés: a leggyakrabban idézett, módszertanilag bizonytalan adatok több ezer haiti halottat említenek, de pontos névjegyzék nem áll rendelkezésre. Ez régészeti/statisztikai becslés kategóriába tartozik, nem dokumentált tény.
Az amerikai csapatok kivonása 1934 augusztusában fejeződött be, azonban a vámellenőrzés amerikai kézben maradt 1947-ig. A megszállás értékelése a történetírásban élesen megoszlik: az amerikai hivatalos narratíva a „rendteremtést”, az infrastruktúra-fejlesztést és a közigazgatás korszerűsítését hangsúlyozza; a haiti nacionalista és posztkoloniális történetírás viszont a szuverenitás elvesztését, a faji elkülönítést, a kényszermunkát és a helyi politikai elit amerikai ellenőrzését emeli ki. A faji elkülönítés az amerikai adminisztrációban dokumentált – például a tisztek és a legénység, illetve a helyi lakosság közötti egyenlőtlen bánásmód a korabeli fényképeken és visszaemlékezésekben is megjelenik –, de a megszállás „modernizációs haszna” és „imperialista kizsákmányolása” közötti mérleg nem ténykérdés, hanem vitatott történeti értelmezés.
A megszállás után a Garde d’Haïti a politikai élet meghatározó szereplőjévé vált. A katonai puccsok és az elnökváltások gyakorisága miatt az 1934–1957 közötti időszak a politikai instabilitás képét mutatja; ezt a kortárs diplomáciai jelentések és a haiti sajtó is bőségesen dokumentálják. A megszállás alatt megerősödött központosított hadsereg és a vidéki elitek közötti feszültség mellett egy sajátos szellemi-politikai irányzat, a noirisme is ekkor bontakozott ki. A noirisme a fekete többség kulturális és politikai önérvényesítését hirdette, és bírálta a világosabb bőrszínű, jórészt a gazdasági és diplomáciai elitben felülreprezentált mulatt csoportok hatalmát. Ennek a gondolatkörnek fontos előzménye volt Jean Price-Mars 1928-ban megjelent, „Ainsi parla l’oncle” („Így szólt a nagybácsi”) című könyve, amely a kreol nyelvet és a vudút a haiti nemzeti kultúra legitim részeként értelmezte. A noirisme azonban nem volt egységes mozgalom: egyes áramlatai kulturális rehabilitációt, mások kifejezetten faji alapú politikai mozgósítást sürgettek. A faji kategóriák itt történeti konstrukcióként értendők; a szöveg nem tekinti őket természetes adottságnak.
François Duvalier orvosként és közegészségügyi tisztviselőként vett részt a yaws (frambézia) elleni vidéki kampányokban, és kapcsolatba került a noirista értelmiséggel. Orvosi pályafutását levéltári dokumentumok igazolják; politikai pályája azonban az 1940-es évek végén, a haiti egészségügyi minisztériumi pozíciók és az 1950-es évek politikai küzdelmei során bontakozott ki. Az 1956–57-es elnöki válság után, amelynek során Paul Magloire elnök távozni kényszerült, 1957. szeptember 22-én elnökválasztást tartottak. Duvalier győzelme a hivatalos közlés szerint nagy többségű volt; a választási folyamatot azonban a kortárs megfigyelők és a későbbi történészek széles körben csalással és erőszakkal terheltnek írták le. A választás ténye és Duvalier hivatalba lépése dokumentált, de a hivatalos eredmények pontossága nem ellenőrizhető; ezt a bizonytalanságot a tankönyv nem oldhatja fel.
François Duvalier 1957-es hatalomra kerülése után fokozatosan kiépítette személyes uralmát. Kezdetben a hadsereg és a noirista értelmiség támogatására támaszkodott, de hamarosan létrehozta a saját, a hadsereggel párhuzamos fegyveres szervezetét. Az 1959-ben alapított Volontaires de la Sécurité Nationale (VSN), közkeletű nevén Tonton Macoute, a rendszer politikai rendőrségeként és megfélemlítő milíciájaként működött. A Tonton Macoute elnevezés a haiti folklórból származik, és a rendszer hívei a nemzeti kulturális hagyományra való hivatkozásként használták; kritikusai viszont éppen ezt a folklorisztikus öltözetet tartották a megfélemlítés pszichológiai eszközének. A milícia pontos létszáma nem ismert: a becslések néhány ezer fős magtól több tízezres informátori hálózatig terjednek. Ez statisztikai becslés, nem dokumentált tény.
Duvalier uralmának intézményi alapját a hadsereg fokozatos gyengítése, a személyi kultusz kiépítése és a politikai ellenzék módszeres ellehetetlenítése képezte. 1964-ben népszavazást rendeztek arról, hogy Duvalier-t életfogytiglani elnökké nyilvánítsák; a hivatalos eredmény 99,9 százalékos támogatást mutatott, ami módszertanilag nem tekinthető hiteles mérésnek. A rendszer hívei az életfogytiglani elnökséget a stabilitás garanciájaként állították be; a nemzetközi jogi és emberi jogi szervezetek viszont a választások és a népszavazás tisztaságát már a kortárs időszakban is vitatták. A „diktatúra” kifejezés a nemzetközi történetírásban és a politikatudományban általánosan használt kategória a Duvalier-rendszerre, de a rezsim saját önleírása „elnöki rendszerként” és „a nemzet atyjának” kormányzásaként fogalmazott.
Az elnyomás konkrét formáihoz tartozott a politikai ellenfelek bebörtönzése, száműzetésbe kényszerítése és kivégzése. A Fort Dimanche börtön a rendszer legismertebb fogva tartási helye volt; az ottani kínzásokról és kivégzésekről túlélők beszámolói és emberi jogi dokumentációk szólnak. Az áldozatok teljes száma a Duvalier-korszak egészére vonatkozóan vitatott: emberi jogi szervezetek és igazságügyi bizottságok becslései leggyakrabban 30 000 és 60 000 közötti halottat említenek, de a számok forrása töredékes, és a kategória (politikai gyilkosság, börtönbeli halál, eltűnés) sem egységes. A szöveg ezt becslésként kezeli, és jelzi, hogy a pontos szám nem állapítható meg a fennmaradt iratokból.
A vudú és a hatalom kapcsolata a korszak egyik legvitatottabb kérdése. A kortárs külföldi sajtó gyakran ábrázolta Duvalier-t a vudú szimbolika tudatos használójaként, aki a Tonton Macoute-ot a titkos társaságok mintájára szervezte meg, és a vudú papokkal való kapcsolatát politikai célokra használta. A haiti nacionalista és egyes antropológiai értelmezések ezzel szemben hangsúlyozzák, hogy a vudú a haiti többségi kultúra legitim vallási rendszere, és a szenzációhajhászó külföldi beszámolók felnagyították a misztikus elemeket. A fennmaradt forrásokból az bizonyos, hogy a Duvalier-rendszer valóban használt a vudúhoz köthető jelképeket és a folklór elemeit, de az, hogy ez mennyiben volt tudatos politikai stratégia, és mennyiben a külföldi megfigyelők konstrukciója, vitatott értelmezés. A tankönyv a vudút saját történeti és társadalmi szerepe szerint tárgyalja, nem „fekete mágiaként”.
A katolikus egyház és a rendszer viszonya szintén konfliktusos volt: az 1960-as években több püspököt kiutasítottak, és a Vatikán feszülten viszonyult a Duvalier-kormányzathoz. A hidegháborús nemzetközi környezetben az Egyesült Államok kezdetben antikommunista szövetségesként kezelte Duvalier kormányát, de az 1960-as években a kapcsolat ingadozott, részben az emberi jogi visszaélések miatt, részben a Kennedy-adminisztráció Latin-Amerika-politikájának változása következtében. Az amerikai támogatás ténye és annak ingadozása levéltári forrásokkal dokumentálható; az, hogy ez mekkora szerepet játszott a rendszer fennmaradásában, vitatott történeti kérdés.
François Duvalier 1971 januárjában halt meg; halálát fiának, Jean-Claude Duvalier-nak az elnökké választása követte. A hivatalos eljárás szerint az alkotmányt módosították, hogy a 19 éves Jean-Claude betölthesse az elnöki tisztséget; ennek ténye a hivatalos közlönyben szerepel, de az alkotmánymódosítás legitimitását az ellenzék és a nemzetközi jogászok vitatták. Jean-Claude, közkeletű nevén „Baby Doc”, kezdetben reformokkal és a politikai enyhüléssel kampányolt, de a rendszer alapvető jellege kevéssé változott.
A Jean-Claude-korszakot a korrupció és a gazdasági hanyatlás fokozódása jellemezte. A közpénzek elsikkasztásáról szóló vádak a kortárs sajtóban és a későbbi bírósági eljárásokban is megjelentek; a pontos összegek vitatottak, mert a Duvalier család vagyonának egy része külföldi bankszámlákon volt, és a jogi eljárások nem tudták maradéktalanul feltárni. A vidéki szegénységet súlyosbította az 1978–1982 közötti afrikai sertéspestis-járvány, amelynek következtében a haiti hatóságok – nemzetközi szervezetek nyomására – nagy számú sertést irtottak le; a járvány és a kényszervágás dokumentált folyamat, de a járványra adott válaszok társadalmi hatásainak értékelése vitatott. Az 1980-as évek elején a turizmus visszaesett, részben a nemzetközi sajtóban megjelent, Haitit az AIDS-járvánnyal összekapcsoló, stigmatizáló beszámolók miatt; ezek a beszámolók utólag tudományosan megalapozatlannak bizonyultak a betegség kizárólagos haiti eredete tekintetében. A gazdasági mutatók romlása mellett a rendszer nemzetközi támogatottsága is csökkent, bár a hidegháború logikája továbbra is szerepet játszott az Amerika-barát kormányzatokkal szembeni elnézésben.
A rendszer 1985 végétől nyílt tömegtüntetések nyomásába került. A diákmozgalmak, a katolikus egyházi közösségek és a városi szegények tiltakozásai dokumentált események; a tüntetések erőszakos leverése is nyomon követhető a korabeli sajtófotókon és emberi jogi jelentésekben. 1986. február 7-én Jean-Claude Duvalier családjával együtt elhagyta az országot; a távozás ténye dokumentált, de a döntés közvetlen okai – a katonai vezetés nyomása, az amerikai diplomácia szerepe, a tömegmozgalom ereje – vitatottak. A távozás után egy Henri Namphy vezette katonai junta alakított átmeneti kormányt.
A Duvalier-rendszer bukása nem jelentett azonnali igazságszolgáltatást. A Tonton Macoute tagjai nagy részben beolvadtak a hadseregbe vagy a politikai életbe; az emberi jogi jogsértések kivizsgálása és a felelősök felelősségre vonása elmaradt, és ez a későbbi átmeneti igazságszolgáltatás egyik központi követelése lett. Jean-Claude Duvalier 2011-ben visszatért Haitira, és emberiesség elleni bűnökkel vádolták meg; a per azonban nem zárult le teljes körű elmarasztalással, és az ügy a haiti igazságszolgáltatás és a nemzetközi jog kapcsolatának vitatott kérdéseként maradt fenn. Ez a fejlemény már a következő alfejezet, A demokratizálódás és Aristide tárgyköréhez vezet át.
Az amerikai megszállásra vonatkozóan az elsődleges forrásbázis viszonylag gazdag: az Egyesült Államok külügyminisztériumi és haditengerészeti iratai, a tengerészgyalogság jelentései, a haiti kormányzati közlönyök és a kortárs sajtó egyaránt rendelkezésre állnak. Ugyanakkor a megszállás értékelésében az amerikai és a haiti levéltárak közötti aszimmetria torzíthat: az amerikai adminisztráció írásos nyoma lényegesen teljesebb, mint a vidéki lakosság tapasztalatait rögzítő haiti források. A corvée kényszermunka-jellegének megítélése, az ellenállás áldozatszámai és az 1918-as népszavazás valós támogatottsága mind módszertani bizonytalanságot hordoz. A faji elkülönítés tényét ugyan dokumentálják fényképek és hivatalos rendelkezések, de annak mindennapi gyakorlatát nehéz rekonstruálni a helyi lakosság saját elbeszélései nélkül.
A Duvalier-korszak forrásadottsága még egyenlőtlenebb. A rezsim saját kiadványai és a hivatalos közlönyök a személyi kultusz és a hatalmi önigazolás nyelvén íródtak, ezért önálló forráskritikát igényelnek. A túlélők visszaemlékezései, az emberi jogi szervezetek jelentései és a száműzetésben működő ellenzéki kiadványok pótolhatatlanok, de a szerzők elfogultsága és a retrospektív emlékezet torzítása miatt ugyancsak kritikával kezelendők. Az áldozatszámokra vonatkozó 30 000–60 000 közötti becslés nem dokumentált tény, hanem emberi jogi és történészi becslés; a pontos számot a levéltárak hiányos volta miatt nem lehet meghatározni. A Tonton Macoute létszámára, a Duvalier család vagyonának nagyságára és az 1970-es, 1980-as évek gazdasági mutatóinak megbízhatóságára vonatkozó adatok szintén bizonytalanok. A vudú politikai szerepéről szóló értelmezések a külföldi szenzációhajhászó beszámolók és a haiti kulturális önértelmezés közötti feszültségben mozognak; a tankönyv ezt a vitát nem dönti el.
A „terror” és a „diktatúra” kifejezéseket a szöveg nem használja saját álláspontként. A „terror” szót a túlélők és az emberi jogi szervezetek használják a Duvalier-rendszer megfélemlítő gyakorlatára; a rezsim hivatalos nyelvezete „rendfenntartásról” és „nemzeti fegyelemről” beszélt. A „diktatúra” a nemzetközi politikatudományban és történetírásban általánosan elfogadott kategória, de a korabeli haiti alkotmányos formákra való hivatkozás miatt a fogalmi különbséget jelezni kell. Az olvasónak érdemes figyelnie arra, hogy a források nyelve nem semleges: a Duvalier-korszak hivatalos iratai a rendszer önigazolását tükrözik, míg a száműzött ellenzéki források a rendszer bűneit hangsúlyozzák.
Az 1915–1934-es amerikai megszállás katonai és pénzügyi ellenőrzés alá vonta Haitit, központosította a hadsereget, és vitatott modernizációs intézkedéseket vezetett be; a megszállással szembeni caco ellenállás leverése és a kényszermunka-jellegű útépítések a független Haiti szuverenitásának korlátozását mélyítették. A megszállás után a Garde d’Haïti politikai tényezővé vált, és a noirisme szellemi-politikai áramlata előkészítette a fekete többség nevében fellépő, de valójában személyi uralmat építő François Duvalier felemelkedését. Duvalier 1957-től kiépítette a Tonton Macoute milíciára, a hadsereg gyengítésére és a személyi kultuszra támaszkodó rendszerét; 1964-ben életfogytiglani elnökké nyilváníttatta magát. Fia, Jean-Claude Duvalier 1971–1986 között folytatta az apja által létrehozott struktúrát, de a gazdasági hanyatlás, a korrupció és a nemzetközi nyomás mellett a tömegtüntetések 1986. február 7-én a rendszer bukásához vezettek. A Duvalier-korszak áldozatainak száma becslés, a felelősségre vonás elmaradása pedig a későbbi haiti politikai válságok egyik fontos előzménye. A következő alfejezet, A demokratizálódás és Aristide, ebből az örökségből indul ki.