A 2010. január 12-i földrengés utáni Haiti története nem érthető meg kizárólag a katasztrófa felől. Az előző alfejezetben tárgyalt humanitárius válság közvetlen következményei – a tömeges halálesetek, a lakóhelyüket elhagyni kényszerülők, a kolera, az újjáépítés kudarcai és a nemzetközi segélyezés ellentmondásai – egy már korábban is törékeny állami és társadalmi szerkezetet terheltek tovább. A 2010 és 2026 közötti időszakot a politikai legitimitás folyamatos megkérdőjeleződése, a fegyveres csoportok területi hatalmának növekedése, a 2021. júliusi elnökgyilkosság, valamint az újabb nemzetközi biztonsági missziók körüli viták jellemzik. A köztudatban és a nemzetközi elemzésekben gyakran használt „államcsőd” vagy „bukott állam” kifejezés maga is vitatott: egyrészt leírja az állami intézmények működésképtelenségét, másrészt elfedi, hogy a válság mögött konkrét politikai döntések, külső beavatkozások, gazdasági egyenlőtlenségek és a fegyveres szereplők közötti hatalmi harcok állnak. Ez a fejezet ezért e fogalmakat elemzi, nem pedig természetes leírásként veszi át őket.
A 2010-es földrengés után a René Préval elnöksége alatt megtartott választások a politikai rendszer törékenységét mutatták. A 2010. novemberi első forduló eredményét csalások miatt vitatták; az Amerikai Államok Szervezete (OAS) szakértői felülvizsgálata után a kormánypárti jelölt, Jude Célestin helyett Michel Martelly, az ismert zenész, „Sweet Micky” került a második fordulóba, és 2011 tavaszán elnökké választották. Ez a beavatkozás vitatott: a Martellyt támogató nemzetközi szereplők szerint a választási csalás korrekciója volt, míg kritikusai szerint a karibi politika belügyeibe való beavatkozást jelentett. Az elnöki ciklus alatt a parlament és a kormány közötti konfliktusok miatt a törvényhozási és önkormányzati választásokat évekig halogatták, ami 2015 januárjában a parlament mandátumának lejártához vezetett; Martelly ezt követően rendeleti úton kormányzott. A 2015. évi elnökválasztást az első forduló után elhalasztották, a második fordulót pedig a csalások és erőszakos cselekmények miatt nem tartották meg; 2016 februárjában Jocelerme Privert lett az ideiglenes elnök. A 2016. októberi Matthew hurrikán, amely a dokumentált jelentések szerint több száz halálos áldozatot követelt és súlyos károkat okozott a déli félszigeten, tovább mélyítette a válságot. Végül 2016 novemberében Jovenel Moïse nyerte az elnökválasztást, és 2017 februárjában lépett hivatalba.
Moïse elnöksége alatt a politikai válság új formát öltött. 2018 júliusában a kormány üzemanyagár-emelést jelentett be, ami országos tiltakozásokhoz vezetett; a tüntetők a benzin, a dízel és a kerozin árának emelése mellett a kormányzati korrupciót, a Petrocaribe-alapok elszámolásának hiányát és az életkörülmények romlását is kifogásolták. A Petrocaribe a venezuelai kőolaj-kedvezményes finanszírozási program volt, amelynek forrásaiból a civil szervezetek és az ellenzék szerint jelentős összegek tűntek el dokumentálatlanul; a kormány tagadta a vádakat, a bírósági eljárások pedig nem vezettek egyértelmű felelősségre vonásig. A tiltakozások 2019-ben újra fellángoltak, az utcai demonstrációk, útlezárások és a rendőri válaszcsapások következtében emberek haltak meg. 2020 januárjában a parlament mandátuma lejárt, és mivel nem tartottak új választásokat, Moïse rendeleti kormányzásba kezdett. Az ellenzék egy része azt állította, hogy az elnöki mandátum 2021. február 7-én lejárt, mert a 2015-ös elnökválasztás elmaradása miatt az ötéves ciklus korábban indult; Moïse és támogatói szerint a mandátum 2022. február 7-ig tartott, mivel a hivatalba lépés 2017-ben történt. Az alkotmányértelmezési vita nem zárult le: nemzetközi jogászok és haiti alkotmányjogászok eltérő állásponton voltak, és a kérdést a politikai erőviszonyok, nem pedig független bírósági döntés rendezte.
Ebbe a feszült helyzetbe illeszkedett a 2021. július 7-i elnökgyilkosság. Az éjjel a főváros feletti Pétion-Ville-ben egy felfegyverzett csoport behatolt Jovenel Moïse magánrezidenciájára, és az elnököt agyonlőtte; felesége, Martine Moïse súlyosan megsebesült, de túlélte. A haiti rendőrség által közölt rekonstrukció szerint a támadók egy része kolumbiai volt katonai személyzet, más része haiti származású amerikai állampolgár volt; a hatóságok letartóztatásokat hajtottak végre, és a nyomozás során több feltételezett megbízó nevét is nyilvánosságra hozták. A gyilkosság indítéka, a megbízók kiléte és a felbujtók felelőssége azonban máig vitatott. A haiti igazságszolgáltatásban 2024-ben egy vizsgálóbíró vádiratot bocsátott ki, amelyben az elnök özvegyét, egy volt miniszterelnököt és a rendőrség korábbi vezetőjét is érintette; ezt a dokumentumot politikai indíttatásúnak minősítették egyes érintettek, és a vádemelés jogi megalapozottságát nemzetközi megfigyelők is vitatták. Az Egyesült Államokban párhuzamos büntetőeljárások zajlottak, amelyekben egyes vádlottakat elítéltek; ezek az ítéletek azonban nem adnak teljes képet a haiti politikai viszonyokról. A gyilkosság utáni napokban Claude Joseph ügyvivő miniszterelnök rendkívüli állapotot hirdetett, és magát az ország ideiglenes vezetőjének tekintette; a nemzetközi közösség egy része azonban Ariel Henryt, a Moïse által kinevezett, de hivatalba még be nem lépett miniszterelnököt ismerte el. A kettős igény közötti vita a politikai bizonytalanságot tovább növelte, és hosszú távon hozzájárult a fegyveres csoportok térnyeréséhez.
A fegyveres csoportok nem a 2010-es években jelentek meg Haiti történetében. Már a Duvalier-rendszer alatt is működtek politikai milíciák, a kilencvenes években pedig a katonai és politikai szereplők helyi fegyveres szövetségesekre támaszkodtak. A 2000-es években a Cité Soleil nevű fővárosi nyomornegyedben váltak híressé a politikai pártokhoz kötődő fegyveres vezetők; a MINUSTAH ENSZ-misszió elleni támadások és a nyomornegyedek közötti összecsapások már ekkor jelezték a jelenség súlyát. A 2010-es földrengés után a börtönök megrongálódtak, és több ezer fogvatartott szabadult meg; a fegyver- és kábítószer-kereskedelem, a külföldről beáramló lőfegyverek, a munkanélküliség és a rendőrség alacsony fizetése, valamint a politikai pártok és gazdasági szereplők fegyveres csoportokkal való alkalmi szövetségei mind hozzájárultak a milíciák megerősödéséhez.
A 2018–2021 közötti politikai válság alatt a fegyveres csoportok egy része nyíltan politikai szereplővé vált. A G9 an Fanmi e Alye (G9) nevű szövetség, amelyet Jimmy Chérizier volt rendőrtiszt, ismert nevén „Barbecue” vezetett, a kormányhoz közel álló csoportokból alakult, és 2020-ban nyilvános fenyegetést intézett az ellenzékhez; ezzel párhuzamosan a rivális G-Pèp szövetség is megerősödött. A „banda” szó használata maga is vitatott: a nemzetközi sajtó és az ENSZ-jelentések gyakran így nevezik ezeket a csoportokat, míg egyes haiti elemzők „fegyveres csoportoknak” vagy „politikai milíciáknak” tekintik őket, mert működésük nem pusztán bűnözői, hanem területi ellenőrzésen, adószedésen, emberrabláson és a helyi közösségek feletti hatalomgyakorláson alapul, gyakran politikai védelmi hálóval. A terminológiai vita nem csupán nyelvi: azt is befolyásolja, hogy a nemzetközi beavatkozást bűnüldözési vagy politikai válságkezelési feladatnak tekintik-e.
A 2020-as évek elején a főváros, Port-au-Prince jelentős része a fegyveres csoportok ellenőrzése alá került. A Cité Soleil, Martissant, Bel Air és a környező negyedek közötti határvonalak mentén rendszeresek voltak az összecsapások; a lakosság tömegesen kényszerült lakóhelyét elhagyni, és a humanitárius szervezetek által közölt belső menekültlétszám folyamatosan nőtt. A 2022. szeptemberi gázterminál-blokád különösen súlyos következményekkel járt: a Varreux üzemanyag-terminált a G9 fegyveres csoportjai több hétig lezárták, ami az ország üzemanyag-ellátásának összeomlásához, a kórházak és a vízellátó rendszerek működési zavaraihoz, valamint a kolera újbóli megjelenéséhez vezetett. Az ENSZ és a haiti egészségügyi minisztérium által megerősített kolerás megbetegedések száma 2022 őszén gyorsan emelkedett; a halálesetek pontos száma azonban vitatott, mert a laboratóriumi megerősítés és a jelentési rendszer hiányos volt. A blokádot végül a kormány és a fegyveres csoportok közötti tárgyalások, illetve a rendőri fellépés oldotta fel; a megállapodás tartalma nem volt nyilvános, ami tovább növelte a kormányzat hitelességi problémáját.
Ariel Henry miniszterelnöksége alatt a fegyveres csoportok hatalma tovább nőtt. 2024 februárjában Henry külföldre utazott, hogy a kenyai vezetésű nemzetközi biztonsági erő kiküldéséről tárgyaljon; távollétében a fegyveres csoportok összehangolt támadásokat indítottak a főváros kulcsfontosságú intézményei – a nemzetközi repülőtér, a kikötő, a rendőrőrsök és a börtönök – ellen. Két börtönből több ezer fogvatartott szabadult meg; a nemzetközi repülőtér és több kormányzati épület napokra leállt. Henry nem tudott visszatérni az országba, és 2024. április 25-én lemondott. A politikai vákuumot egy átmeneti elnöki tanács töltötte ki, amelyet haiti politikai pártok, a magánszektor és civil szervezetek képviselőiből állítottak fel, erős nemzetközi közvetítéssel. A tanács elnöki tisztsége rotációs rendszerben cserélődött, a miniszterelnök személye pedig 2024 folyamán többször változott: Garry Conille után Alix Didier Fils-Aimé vette át a kormányfői posztot. A jogi legitimitás vitatott volt, mivel a tanácsot nem választották, hanem politikai alkuk hozták létre; egyes civil szervezetek és fegyveres csoportok pedig nem ismerték el.
A 2024–2025-ös évre vonatkozó ENSZ-jelentések a halálos erőszak súlyos növekedéséről számoltak be. A dokumentált összesítések több ezer halálos áldozatot, köztük sok civilt és gyermeket, valamint több százezer belső menekültet említenek; a tényleges számok ennél magasabbak lehetnek, mert a vidéki területeken a regisztráció hiányos, és a fegyveres csoportok ellenőrizte negyedekből kevés megbízható adat érkezik. A tömeggyilkosságok – például a Port-au-Prince-től északra fekvő Pont-Sondé 2024. őszi mészárlása – a közösségek elleni célzott erőszak mintázatát mutatják, amely mögött területi, gazdasági és politikai indítékok egyaránt állnak. Az emberrablás, a nemi erőszak és a gyermekek fegyveres csoportokba való kényszerített besorozása szintén dokumentált jelenség, bár a pontos esetszámok forrásonként eltérnek. A fegyveres csoportok egy része a közösségi önvédelem szerepét is magára vállalta, máshol pedig védelmi pénzt szed, és a helyi piacok, utak és kikötők ellenőrzéséből tartja fenn magát. Ezért a „banda” megnevezés mellett a „fegyveres szereplők” vagy „fegyveres csoportok” kifejezés pontosabb, mert nem von éles határt a szervezett bűnözés, a politikai erőszak és a helyi hatalomgyakorlás között.
Jovenel Moïse meggyilkolása a haiti politikai rendszer mély válságát tette láthatóvá. A haiti rendőrség által közzétett nyilatkozatok szerint a támadók csoportja legalább két tucat főből állt, köztük kolumbiai volt katonák és haiti származású amerikai állampolgárok. Az elkövetők egy része a közlemények szerint már korábban is kapcsolatban állt a helyi biztonsági szolgálatokkal, ami felvetette a belső összejátszás gyanúját. A nyomozás során több személyt letartóztattak, és a hatóságok azt állították, hogy a merényletet egy, az elnök hatalmának megdöntésére irányuló összeesküvés részeként hajtották végre. A vádirat és a kiszivárgott vallomások azonban ellentmondásosak; a haiti igazságszolgáltatás pártatlanságát számos kritika érte, mivel a nyomozók politikai nyomás alatt dolgoztak, és a bizonyítékok láncolata többször megszakadt.
Az Egyesült Államokban folyó büntetőeljárások 2023–2024-ben egyes vádlottakra – köztük a feltételezett logisztikai szervezőkre – bűnösséget mondtak ki; ezek az ítéletek az amerikai bíróságok előtt zajló eljárások dokumentált eredményei. Ugyanakkor a haiti bírósági eljárás 2024-ben hozott vádirata, amely az elnök özvegyét, egy korábbi miniszterelnököt és a rendőrség volt vezetőjét is érintette, heves vitát váltott ki. Az érintettek politikai leszámolásként értékelték, és a jogi megalapozottságot nemzetközi szervezetek is kétségbe vonták. A gyilkosság ténye dokumentált, a körülmények rekonstrukciója azonban több, egymással versengő elbeszélést tartalmaz; a haiti társadalomban és a diaszpórában ma sincs egyetértés arról, hogy a merényletet külföldi zsoldosok, belső politikai ellenségek, gazdasági érdekcsoportok vagy ezek kombinációja hajtotta-e végre. A nyomozás folyamatos akadozása miatt a felelősség kérdése 2026 elején is lezáratlan, és a jogi eljárás kimenetele bizonytalan.
A merénylet utáni hatalmi vákuum közvetlenül hozzájárult a fegyveres csoportok megerősödéséhez. A nemzetközi közösség és a hazai politikai szereplők közötti vita arról, hogy ki jogosult az ország vezetésére, lehetővé tette a fegyveres csoportok számára, hogy területi nyereségre tegyenek szert, miközben a rendőrség és a bíróságok működése meggyengült. Az ideiglenes kormányzatok nem tudtak hatékony biztonsági stratégiát kidolgozni; a rendőrség létszáma, felszereltsége és morálja nem volt elegendő a főváros ellenőrzéséhez. A politikai osztály egy része továbbra is fegyveres szövetségesekre támaszkodott, ami a válságot önmagát erősítő körré alakította.
Haiti nemzetközi katonai és rendőri jelenléte hosszú múltra tekint vissza: az Egyesült Államok 1915–1934 közötti megszállása, majd az 1994-es többnemzetiségű erő, végül a 2004 és 2017 között működő MINUSTAH ENSZ-misszió mind azt mutatta, hogy a külső beavatkozás egyszerre adott biztonsági keretet és korlátozta a haiti szuverenitást. A MINUSTAH öröksége ellentmondásos: hozzájárult a választások megszervezéséhez és a fegyveres csoportok egy részének lefegyverzéséhez, ugyanakkor a nepáli békefenntartók által behurcolt kolera 2010-es járványához való hozzájárulását független szakértői jelentés valószínűsítette; az ENSZ 2016-ban erkölcsi felelősséget ismert el, jogi felelősséget azonban nem. Emellett a békefenntartók által elkövetett szexuális visszaélések dokumentált esetei is aláásták a misszió hitelességét. A 2017 és 2019 közötti MINUJUSTH már kisebb, rendőri és jogállamisági fókuszú misszió volt, majd 2019-től csak egy kis létszámú politikai iroda, a BINUH maradt az országban.
A 2021-es elnökgyilkosság után Ariel Henry kormánya 2022-ben hivatalosan kérte egy nemzetközi fegyveres erő kiküldését. A kérés tartalma és a lehetséges vezető nemzet kérdése hosszú diplomáciai vita tárgya volt: az Egyesült Államok és más nyugati hatalmak nem kívántak saját csapatokat küldeni, és Kenyát kérték fel a misszió vezetésére. 2023. október 2-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elfogadta a 2699. számú határozatot, amely felhatalmazott egy többnemzetiségű biztonsági támogató missziót (Multinational Security Support, MSS), kifejezetten nem ENSZ-békefenntartó műveletként. A határozat jogi kerete, finanszírozása és a beavatkozás feltételei számos vitát váltottak ki: egyes jogászok szerint a felhatalmazás sérti a haiti szuverenitást, mások szerint elégtelen a fegyveres csoportokkal szembeni fellépéshez. A kenyai legfelsőbb bíróság 2024 elején alkotmányossági aggályok miatt ideiglenesen blokkolta a rendőrök kiküldését, majd a kormány és a bíróság közötti megállapodás után az első kenyai kontingens 2024 júniusában érkezett Port-au-Prince-be.
A misszió létszáma, hatékonysága és jövője 2024–2026 között folyamatos vita tárgya volt. A tervezett több ezer fős nemzetközi erőből csak töredék érkezett meg, a finanszírozás akadozott, és a misszió nem rendelkezett tiszta felhatalmazással a fegyveres csoportok területeinek visszafoglalására. A Haiti iránti nemzetközi figyelem és a tényleges források közötti szakadék miatt a biztonsági helyzet nem javult érdemben; a fegyveres csoportok alkalmazkodtak a rendőri műveletekhez, és továbbra is ellenőrizték a főváros jelentős részét. 2025 folyamán felmerült, hogy az MSS-t ENSZ-békefenntartó misszióvá alakítsák át, de erről a Biztonsági Tanácsban nem született konszenzus; egyes tagállamok a múltbeli ENSZ-műveletek kudarcaira hivatkoztak, mások a finanszírozás és a mandátum megerősítését sürgették. 2026 elején a misszió sorsa továbbra is nyitott; a haiti kormány és egyes civil szervezetek eltérő álláspontot képviselnek arról, hogy a külföldi fegyveres jelenlét a megoldás vagy a válság része. A haiti társadalom egy része a külföldi beavatkozást a szuverenitás megsértéseként éli meg, más része viszont a rend és a humanitárius folyosók biztosítása érdekében támogatja azt; a közvélemény nem egységes.
A 2025–2026-os helyzetet a humanitárius mutatók súlyos romlása jellemzi. Az ENSZ és a haiti kormány adatai szerint az ország lakosságának jelentős része szorul humanitárius segélyre, a belső menekültek száma több százezerre tehető, és az élelmezésbizonytalanság a vidéki térségekben különösen magas. A kolerajárvány újbóli fellángolását a víz- és szennyvízrendszerek összeomlása, az üzemanyaghiány és a fegyveres erőszak miatt akadozó egészségügyi ellátás magyarázza. A kórházak egy része bezárt, az egészségügyi dolgozók közül sokan külföldre távoztak, és a gyermekhalandóság, valamint az alultápláltság mutatói romlottak. Az ENSZ és a helyi szervezetek által közölt számok módszertanilag bizonytalanok, mert a felmérések nem érik el a fegyveres csoportok ellenőrizte területeket, és a lakossági nyilvántartások hiányosak.
A gazdaság szintén mély recesszióban van. A haiti gazdaság hagyományosan mezőgazdasági termelésen, a diaszpóra hazautalásain és az informális kereskedelemén alapul; a 2010-es években a turizmus és a textilipar is fontos volt, de a biztonsági helyzet romlása és a járványok ezeket az ágazatokat visszavetették. A nemzetközi szankciók, amelyeket a fegyveres csoportokkal kapcsolatban álló politikai és gazdasági szereplők ellen vezettek be, egyes elemzők szerint korlátozták a bűnözői hálózatok mozgásterét, mások szerint azonban a legális üzleti köröket is sújtották, és tovább mélyítették a válságot. A hazautalások – amelyek Haiti GDP-jének jelentős részét teszik ki – az amerikai és a dominikai gazdasági helyzettől függenek, és a migrációs szabályozások szigorítása közvetlenül érinti a családok jövedelmét. A haiti gourde árfolyamának gyengülése és az infláció az importált alapélelmiszerek árát emeli, ami a lakosság nagy részét sújtja.
A politikai átmenet 2024 tavasza óta nem tudta elérni fő célját, a biztonságos és demokratikus választások megtartását. Az átmeneti elnöki tanács mandátumát hosszabbították, de a választások időpontját többször elhalasztották; 2026 elején nem világos, mikor és milyen körülmények között lehet szavazást tartani, ha a fegyveres csoportok a főváros és a vidéki települések jelentős részét ellenőrzik. A választási névjegyzék frissítése, a szavazókörök biztosítása és a jelöltek személyes biztonsága mind megoldatlan. A politikai pártok közötti tárgyalások folytatódnak, de a politikai elit egy része továbbra is fegyveres csoportokkal való kapcsolatai révén befolyásolja a folyamatot; ezek a kapcsolatok dokumentált újságírói és civil szervezeti jelentésekből ismertek, de a bírósági felelősségre vonás ritka.
A migráció és a menekültválság a 2010–2026 közötti időszak egyik meghatározó következménye. A haitiak tízezrei vándoroltak a Dominikai Köztársaságba, a Bahamákra, az Egyesült Államokba, Mexikóba és Chilébe; a tengeren átkelő hajók, a határzónák táborai és a kitoloncolások dokumentált jelenségek. A Dominikai Köztársaság 2013-as alkotmánybírósági döntése, amely a haiti származású dominikai lakosok egy részét megfosztotta az állampolgárságtól, tovább növelte a hontalanság kockázatát; a haiti és a nemzetközi emberi jogi szervezetek ezt diszkriminatív intézkedésként bírálták, a dominikai kormány pedig szuverén döntésként védte. A 2020-as években a tömeges kitoloncolások és a határon átnyúló erőszak fokozta a feszültséget; a pontos számok a két ország statisztikai rendszereinek eltérései miatt bizonytalanok. A haiti diaszpóra – különösen az Egyesült Államokban, Kanadában, Franciaországban és a Dominikai Köztársaságban – anyagi támogatást, politikai nyomást és kulturális kapcsolatot biztosít, de a hazatérés és a befektetés a biztonsági helyzet miatt korlátozott.
A válság ellenére a haiti társadalom nem passzív. A civil szervezetek, egyházközségek, női csoportok, diákok, művészek és a helyi önkéntesek mindennapos munkával tartják fenn az oktatást, az egészségügyet és a közösségi életet a fegyveres erőszak árnyékában. A vudú és a keresztény hit gyakorlata, a kreol nyelvű zene, a karneváli és a halottak napi hagyományok a túlélés és az identitás forrásai. A Port-au-Prince-i művésztelepek, a vidéki mezőgazdasági szövetkezetek és a női vállalkozók hálózatai olyan ellenállási formákat képviselnek, amelyek a nemzetközi híradásokban ritkán jelennek meg. A fejezet ezért nem zárulhat a „bukott állam” képével; a dokumentált tények arra mutatnak, hogy Haiti intézményei mély válságban vannak, de a társadalom önszerveződése, a diaszpóra kapcsolatai és a helyi túlélési stratégiák egyszerre jelentenek folytonosságot és potenciális alapot a jövőbeli újjáépítéshez.
A 2010–2026 közötti események forrásbázisa heterogén. A nemzetközi szervezetek – az ENSZ OCHA, az OHCHR, az UNICEF, az IOM, a Világbank és az IMF – rendszeresen közölnek adatokat a halálos áldozatokról, a belső menekültekről, az élelmezésbizonytalanságról és a humanitárius szükségletekről; ezek az adatok azonban becslések, módszertani függelékükben gyakran jelzik a mintavételi korlátokat és a fegyveres csoportok ellenőrizte területek elérhetetlenségét. A haiti kormányzati statisztikák – például az egészségügyi minisztérium járványügyi jelentései – ugyancsak hiányosak lehetnek a kapacitáshiány és a politikai nyomás miatt. A civil szervezetek, például a Nemzeti Emberi Jogi Védelmi Hálózat (RNDDH) és a CARDH, rendszeresen közzétesznek emberi jogi jelentéseket, amelyek ugyan kritikusak, de saját módszertani korlátaikkal rendelkeznek. A haiti és nemzetközi újságírók – köztük az AyiboPost, a Le Nouvelliste, a Miami Herald és a The New Humanitarian munkatársai – dokumentált beszámolói pótolhatatlanok, de a fegyveres csoportokkal készített interjúk és a politikai szereplők nyilatkozatai gyakran érdekalapúak.
A számok körüli bizonytalanság különösen nagy a halálos áldozatok, a belső menekültek és a kolerás megbetegedések esetében. A 2010-es földrengés halálos áldozatainak számát 100 000 és 316 000 közé tették; a 2021. augusztusi földrengés halálos áldozatait mintegy 2 200-ra becsülték, de a vidéki területeken ez is alulszámlált lehet. A 2024-es fegyveres erőszak áldozatainak száma az ENSZ és a helyi szervezetek adatai szerint több ezer, de a regisztráció hiányosságai miatt a tényleges érték vitatható. A kolerajárvány halálozási adatait a haiti egészségügyi minisztérium és az ENSZ eltérő időpontokban eltérően közölte; a 2010 és 2019 közötti halálos áldozatok száma 9 000 és 10 000 körül mozog a hivatalos jelentésekben, ami szintén becslés. A fejezetben szereplő számok ezért mindig a forrás típusától és időpontjától függenek, és nem tekinthetők pontos mérésnek.
A vitatott értelmezések közé tartozik a „bukott állam” és az „államcsőd” fogalma. Egyes nemzetközi elemzők és kormányzati jelentések ezeket a kategóriákat használják a haiti intézmények működésképtelenségére; más kutatók, köztük haiti történészek és szociológusok szerint ezek a fogalmak leegyszerűsítik a válságot, elfedik a külső beavatkozások felelősségét, és a haiti társadalmat passzív áldozatként ábrázolják. A fegyveres csoportok megnevezése, a 2021-es gyilkosság jogi értékelése és a nemzetközi misszió szuverenitási kérdései szintén vitatott értelmezések, amelyek mögött eltérő politikai és jogi álláspontok húzódnak. A 2025–2026-os fejleményeknél különösen fontos az ellenőrzési igény: a tárgyalások, a mandátumhosszabbítások és a választási előkészületek részletei folyamatosan változnak, és a források nem mindig függetlenek.
A 2010-es földrengés utáni Haiti története a politikai legitimitás válságának, a fegyveres csoportok területi hatalmának és a nemzetközi beavatkozások kudarcának egymást erősítő folyamata. A 2010–2011-es választási vita, a Moïse-elnökség alatti tiltakozások, a 2021. júliusi elnökgyilkosság és az azt követő átmeneti kormányzatok mind hozzájárultak az állami intézmények gyengüléséhez. A G9 és a G-Pèp fegyveres szövetségek a főváros és a vidék jelentős részét ellenőrzésük alá vonták; az emberrablás, a tömeggyilkosságok és a gazdasági blokádok humanitárius katasztrófát okoztak. A 2023-ban felhatalmazott kenyai vezetésű nemzetközi biztonsági misszió eddig nem tudta megfordítani a folyamatot, és a haiti társadalomban megosztottság van a külföldi katonai jelenlétről. 2026 elején a választások továbbra is bizonytalanok, a humanitárius mutatók súlyosak, ugyanakkor a lakosság önszerveződése, a diaszpóra és a kulturális folytonosság a válság ellenére is jelen van.