A 2010. januári földrengés sekély mélységű volt: a hipocentrum a felszín alatt mintegy 13 kilométerrel helyezkedett el, ami a felszínen rendkívül erős rázkódást okozott. Az amerikai földtani intézet (USGS) műszeres adatai szerint a főrengést az első tizenkét napban legalább 52, 4,5-es vagy annál erősebb utórengés követte, ami tovább rombolta a meggyengült szerkezeteket és megnehezítette a mentést. A rengés az Enriquillo–Plantain Garden törészóna addig kevésbé ismert szakaszán következett be; a szeizmológiai szakirodalom a törésvonal hosszú távú feszültségfelhalmozódását már a katasztrófa előtt is jelezte, de konkrét előrejelzésre nem volt lehetőség. A földrengés időpontja és műszeres paraméterei dokumentált ténynek tekinthetők; a szeizmológiai okok értelmezése azonban a lemeztektonikai modellek függvényében azóta is finomodik.
A halálos áldozatok számát illetően nincs egységes, levéltárilag alátámasztott szám. A haiti kormány 2010 tavaszán mintegy 230 ezer halottról beszélt, később a polgári védelmi főigazgatóság 316 ezerre emelte a becslést; az amerikai külügyminisztérium belső feljegyzései 65 ezer és 316 ezer közötti sávot említettek; a michigani egyetem egy 2010-es, műholdfelvételek és temetési adatok alapján készült becslése 46 ezer és 85 ezer közé tette a halottak számát, 158 679 körüli középértékkel. Az eltérések abból fakadnak, hogy Haitin a katasztrófa idején nem működött megbízható anyakönyvi nyilvántartás, a tömegsírokba temetettek egy részét nem azonosították, és a segélyszervezetek eltérő módszertannal gyűjtötték az adatokat. A széles sáv ezért statisztikai becslés, amelynek bizonytalanságát a szakirodalom nyíltan tárgyalja. A sebesültek számát a haiti hatóságok mintegy 300 ezerre, a hajléktalanná váltakat 1,5 millióra, a megrongálódott vagy összedőlt épületek számát 250 ezerre becsülték; ezek a számok szintén módszertani fenntartásokkal kezelendők, de a pusztítás nagyságrendjét hitelesen jelzik.
A rengés Port-au-Prince, Léogâne, Jacmel és Petit-Goâve térségében a kormányzati infrastruktúra jelentős részét is megsemmisítette vagy használhatatlanná tette. Összedőlt a nemzeti palota, a parlament épülete, az igazságügyi minisztérium, a pénzügyminisztérium, a fővárosi érsekség, a főszékesegyház és számos kórház. A dokumentált károk között szerepel a Port-au-Prince-i egyetemi kórház, a fővárosi börtön, ahol a falak leomlása után több ezer fogvatartott szökött meg, valamint az ENSZ haiti missziójának (MINUSTAH) Christopher Hotelben működő főhadiszállása, amelynek összeomlása a misszió vezetőjének, Hédi Annabi tunéziai diplomatának és helyettesének, Luiz Carlos da Costa brazil diplomatának a halálát okozta. A halálos áldozatok között volt Joseph Serge Miot Port-au-Prince-i érsek és számos kormányzati tisztviselő. Az állami intézmények fizikai megsemmisülése a humanitárius válságot kormányzati válsággal kapcsolta össze: a katasztrófavédelem maga is áldozattá vált.
A földrengés társadalmi hatása nem volt egyenletes. A legsúlyosabb pusztítást a főváros sűrűn lakott, szegényebb negyedei szenvedték el, ahol a völgyben épült, rossz minőségű betonházak gyakran szabályozatlanul, meredek lejtőkre vagy feltöltött talajra épültek. A középosztályi városrészek egy részében az épületek ugyancsak nem feleltek meg a szeizmikus szabványoknak, mert Haitin ilyen szabványokat a gyakorlatban alig érvényesítettek. A katasztrófa tehát nem egyszerűen „természeti csapás” volt: a sebezhetőséget a városrendezés hiánya, a szegénység, a túlzsúfoltság és a közszolgáltatások gyengesége hozta létre. Ezt az értelmezést a földrengést elemző társadalomtudományi irodalom széles körben képviseli; a „természeti katasztrófa” kifejezés használata mellett ezért a szöveg a társadalmi előfeltételeket is tárgyalja.
A rengés utáni hetekben a humanitárius rendszer történetének egyik legnagyobb mozgósítása bontakozott ki. A nemzetközi közösség kormányai, ENSZ-ügynökségek, a Nemzetközi Vöröskereszt és több száz nem kormányzati szervezet (NGO) küldött mentőcsapatokat, orvosi felszerelést, élelmiszert, vizet és sátrakat. A károk felmérése és a segélyek koordinálása azonban a kezdeti időszakban súlyos nehézségekbe ütközött: a repülőtér irányítótornya megrongálódott, a kikötő használhatatlanná vált, az utak egy részét törmelék zárta el, a távközlés pedig napokig akadozott. A segélyszállítmányok egy része a dominikai köztársasági Santo Domingóba érkezett, és onnan közúton próbált eljutni Port-au-Prince-be; a határátkelők és a belső útvonalak torlódása lassította az elosztást.
A nemzetközi adományozás mértéke példa nélküli volt a Karib-térségben. A 2010. márciusi New York-i donorkonferencián a részt vevő államok és intézmények mintegy 5,3 milliárd dollár felajánlást tettek az első két évre, és további 9,9 milliárdot a hosszabb távú újjáépítésre; a teljes összeg egy része azonban a későbbi években nem érkezett meg, átcsoportosították, vagy hitel formájában, nem pedig vissza nem térítendő támogatásként folyósították. A felajánlások nyomon követése a haiti kormány és a donorok közötti eltérő könyvelési gyakorlat miatt nehéz; a konkrét kifizetések, a felhasználás és a hatékonyság körül a mai napig vita folyik. A számok tehát nem egyszerűen „hazugságok” vagy „sikerek”: a segélyezés könyvelése, a donorok feltételei és a helyi végrehajtási kapacitás közötti feszültséget dokumentálják.
A túlélők milliói hetekig alatt sátortáborokban, rögtönzött menedékekben éltek. A táborok száma 2010 nyarán meghaladta a tizenötszázat; a legnagyobbakban, például a Champ de Mars téren vagy a Pétionville-i golfpálya környékén, több tízezren zsúfolódtak össze. A tábori körülmények között a nők és gyermekek különösen kiszolgáltatottá váltak a nemi erőszaknak, az emberkereskedelemnek és a betegségeknek. Az Amnesty International, a Human Rights Watch és az ENSZ szervezetei már 2010 folyamán dokumentálták a táborokban elkövetett szexuális erőszak eseteit, a rendőri védelem hiányát és a jogorvoslat akadozását. A jogsértések leírásánál a források eltérő számokat közölnek; a jelenség ténye azonban dokumentált, és a humanitárius válság egyik legsúlyosabb következménye volt.
A humanitárius segélyezést a helyi szereplők és a kritikai kutatás egy része azóta is vitatja. A bírálók szerint a nemzetközi szervezetek a helyi intézményeket megkerülve, párhuzamos struktúrákat építettek, a beszerzések jelentős részét külföldi cégeknek ítélték, és a haiti civil társadalmat alig vonták be a döntésekbe. Az ENSZ és a nagy segélyszervezetek ezzel szemben a rendkívüli helyzetre, a haiti állam összeomlására és a gyors cselekvés kényszerére hivatkoztak. A vita tehát nem csupán a segélyek hatékonyságáról szól, hanem a szuverenitás, a partnerség és a humanitárius etika elvi kérdéseiről. A szöveg nem foglal állást ebben az értelmezési vitában, de bemutatja a dokumentált gyakorlatokat és a felek indoklását.
2010 októberében – tíz hónappal a földrengés után – Haiti középső részén, az Artibonite folyó mentén kolerajárvány tört ki. A betegség korábban évtizedek óta nem fordult elő az országban, ezért a lakosságnak nem volt immunitása, az egészségügyi személyzetnek pedig tapasztalata a kezelésében. A járvány gyorsan Port-au-Prince-re és az ország egész területére átterjedt; 2011 végére a haiti egészségügyi minisztérium és a Pánamerikai Egészségügyi Szervezet (PAHO) adatai szerint mintegy 500 ezer megbetegedést és 7 ezer halálesetet regisztráltak. A járvány később a szomszédos Dominikai Köztársaságot és Kubát is elérte, bár ott lényegesen alacsonyabb halálozással. A számok regisztrált esetekre vonatkoznak; a be nem jelentett esetek miatt a tényleges megbetegedések száma magasabb lehetett, ezért a járványügyi adatok statisztikai becslésnek tekintendők.
A járvány eredetének kérdése a haiti közélet és a nemzetközi tudomány egyik legvitatottabb ügyévé vált. A járványügyi vizsgálatok azt mutatták ki, hogy a kórokozó törzse a dél-ázsiai, konkrétan nepáli típusú V. cholerae O1 Ogawa szerocsoporthoz tartozott. A gyanú az ENSZ békefenntartó missziójának Mirebalais melletti táborára terelődött, ahol nepáli katonák állomásoztak, és ahonnan a szennyvizet egyes vizsgálatok szerint az Artibonite folyóba vezették. A francia járványügyi szakértő, Renaud Piarroux már 2010 decemberében ezt a hipotézist valószínűsítette; későbbi, független kutatások és a cenzúrázott ENSZ-jelentések szivárogtatott változatai is ebbe az irányba mutattak. Az ENSZ sokáig hivatalosan nem ismerte el a felelősséget. 2016-ban Ban Ki Mun főtitkár nyilatkozatban kért bocsánatot a haiti néptől az ENSZ szerepéért, bár a nyilatkozat szövege nem tartalmazott egyértelmű jogi felelősségvállalást, és az ENSZ a mentelmi jogára hivatkozva a kártérítési pereket sokáig elutasította.
A kolera eredetének értelmezése így többrétegű: a járványügyi összefüggés az ENSZ-tábor és a járvány kitörése között a szakirodalomban széles körben elfogadott, de a jogi felelősség és a politikai következmények kérdésében nincs konszenzus. A haiti áldozatok és családjaik, emberi jogi szervezetek és egyes nemzetközi jogászok a járványt az ENSZ által behurcolt katasztrófaként értelmezik; az ENSZ és egyes tagállamok a humanitárius jelenlét egészének kontextusában, a jogi mentesség hangsúlyozásával tárgyalták az ügyet. A könyv ezt a vitát nem dönti el, hanem a dokumentált bizonyítékokat és az értelmezési kereteket mutatja be.
A járvány egészségügyi következményei a földrengés utáni humanitárius válságot tovább mélyítették. A betegség gyorsan terjedt a sátortáborokban és a rossz vízellátású városi negyedekben; a kezelőközpontok, az orális rehidráló állomások és a tömeges oltási kampányok ugyan 2013-tól visszaszorították az esetszámot, de a járványt csak 2019-re sikerült gyakorlatilag megszüntetni. A kolera elleni küzdelem egyúttal rávilágított Haiti egészségügyi infrastruktúrájának tartós hiányaira: a tiszta ivóvízhez és a csatornázáshoz való hozzáférés a fővárosban és vidéken egyaránt alacsony volt, és a segélyezés sem tudta pótolni a hiányzó közszolgáltatásokat. A járványügyi adatok és a vízellátási mutatók a nemzetközi szervezetek jelentéseiből származnak; ezek módszertana eltérő, ezért az összehasonlításnál óvatosság szükséges.
A földrengés utáni újjáépítést a haiti kormány és a nemzetközi donorok közös szerve, a Haiti Újjáépítési Ideiglenes Bizottsága (CIRH) hangolta össze, amelynek elnökségét a haiti miniszterelnök és az amerikai kormány által delegált társelnök, Bill Clinton volt amerikai elnök közösen látta el. A bizottság 2010 tavaszán jött létre, és mandátuma 2011 végén járt le; működése alatt a donorok a felajánlott összegek egy részének folyósításáról döntöttek, de a tényleges kifizetések és a helyben megvalósult projektek között jelentős eltérés mutatkozott. A CIRH munkáját a haiti civil szervezetek egy része azért bírálta, mert a haiti állam és a helyi közösségek alig kaptak szerepet a döntéshozatalban; a donorok egy része viszont a haiti közigazgatás kapacitáshiányára hivatkozva tartotta indokoltnak a párhuzamos struktúrát. A vita az újjáépítés egészének talán legfontosabb tanulsága: a nemzetközi segélyezés és a helyi szuverenitás viszonya feszültséggel terhes.
Az újjáépítés eredményeit illetően a mérleg ellentmondásos. A törmelék eltávolítása évekig tartott; 2010 végén a főváros utcáinak jelentős részét még romok borították, és a sátortáborok lakóinak száma csak lassan csökkent. 2012-re mintegy 350 ezer ember maradt táborokban; a végleges lakhatáshoz jutók aránya messze elmaradt a várakozásoktól. Ugyanakkor egyes iskolák, egészségügyi központok és utak újjáépültek, a nemzetközi szervezetek pedig átmeneti oktatási és foglalkoztatási programokat működtettek. A földrengés utáni újjáépítés átfogó értékelése a szakirodalomban vitatott: egyes elemzők a donorok ígéreteinek be nem tartását, a helyi kapacitások mellőzését és a projektek széttöredezettségét hangsúlyozzák; mások a rendkívüli körülményekre, a haiti állam gyengeségére és a humanitárius válság méretére hivatkoznak. A könyv ezeket az értelmezéseket párhuzamosan mutatja be.
A politikai átmenet a katasztrófa árnyékában zajlott. A földrengés idején René Préval elnök második ciklusát töltötte; a katasztrófa tovább gyengítette a kormányzat amúgy is korlátozott társadalmi támogatottságát. A 2010. novemberi elnökválasztás első fordulója kaotikus körülmények között, alacsony részvétel mellett, csalási vádakkal és utcai tiltakozásokkal zajlott. Az első fordulóban a kormánypárti jelölt, Jude Célestin és az ellenzéki Mirlande Manigat végzett az élen, de a harmadik helyen álló Michel Martelly énekes, a „Sweet Micky” művésznéven ismert előadó a nemzetközi közösség egy részének nyomására újraszámlálást követelt. A választási bizottság az Amerikai Államok Szervezete (OAS) szakértői csoportjának jelentése alapján Célestint kizárta a második fordulóból; Martelly így Manigattal mérkőzhetett meg 2011 márciusában, és a hivatalos eredmény szerint a szavazatok mintegy 67 százalékával győzött. A választási folyamat jogszerűségét a vesztes jelölt és egyes megfigyelők vitatták; a részvételi arány 20 százalék körüli volt, ami önmagában is jelzi a politikai rendszer iránti bizalom alacsony szintjét.
A 2010–2011-es választások tehát nem hoztak stabil politikai konszolidációt. Martelly elnöksége (2011–2016) alatt a parlament és az elnök közötti viszály, a törvényhozási választások elhúzódása és az alkotmányos intézmények működési zavarai jellemezték a politikai életet. A földrengés utáni humanitárius válság így politikai vákuummal és intézményi bizonytalansággal párosult, ami tovább nehezítette az újjáépítést. A választási adatok és a politikai események bemutatásánál a források közötti eltérések miatt a dátumokat és a számokat a hivatalos közleményekhez képest is érdemes fenntartással kezelni; a könyv ezért a vitatott pontokat jelöli.
A 2010-es földrengés és következményeinek forrásanyaga rendkívül gazdag, de egyenetlen. A szeizmológiai paraméterek (erősség, mélység, utórengések) az USGS műszeres adatbázisából származnak, és dokumentált ténynek tekinthetők. Az áldozatszámok ezzel szemben becslések, amelyek a haiti kormány, az amerikai kormányzati szervek, az ENSZ, a tudományos intézetek és a segélyszervezetek eltérő módszertana miatt széles sávban mozognak; a legmegbízhatóbbnak tekintett epidemiológiai becslések is tízezres nagyságrendű bizonytalanságot jeleznek. A hallgatók és az olvasók számára ez a bizonytalanság nem a források hibája, hanem a katasztrófa körülményeiből fakadó módszertani kihívás.
A kolerajárvány eredetére vonatkozó bizonyítékok részben tudományos közleményekből, részben kiszivárogtatott ENSZ-jelentésekből, részben újságírói vizsgálatokból származnak. A járványtani összefüggés a nepáli békefenntartó tábor és az Artibonite menti kitörés között a szakirodalomban széles körben elfogadott, de a jogi felelősség és az ENSZ mentelmi jogának kérdése továbbra is vitatott. A könyv ezért különbséget tesz a tudományos valószínűség és a jogi-politikai felelősség között.
A humanitárius segélyezés adatai a donorkonferenciák hivatalos közleményeiből, az ENSZ pénzügyi nyomon követési rendszeréből, a donorok éves jelentéseiből és a civil szervezetek párhuzamos elszámolásaiból származnak. Az adatok közötti eltérések részben a felajánlás és a tényleges kifizetés közötti különbségből, részben a könyvelési gyakorlatok eltéréséből fakadnak. A szöveg ezért minden összegnél jelzi az időpontot, a forrást és a becslés jellegét, és kerüli a kerekített számok abszolutizálását.
Az újjáépítés értékelése a legkevésbé egységes forrásterület. A nemzetközi donorok és a haiti kormány hivatalos jelentései a projektek számát és a kifizetett összegeket hangsúlyozzák; a független kutatók és a haiti civil szervezetek a strukturális kudarcokat, a helyi kapacitások mellőzését és a lakhatási válság elhúzódását emelik ki. A valóság valószínűleg e két pólus között helyezkedik el, de a pontos mérleg elkészítéséhez hiányoznak a szisztematikus, független hatáselemzések. A könyv ezért a vitatott értelmezéseket párhuzamosan mutatja be, és nem teszi meg a saját álláspontját.
A 2010–2011-es választások adatai a haiti választási tanács hivatalos közleményeiből, az OAS megfigyelői jelentéseiből és a független választási megfigyelők beszámolóiból származnak. A csalási vádak, az újraszámlálási vita és a nemzetközi beavatkozás megítélése azonban mind a szereplők visszaemlékezéseiben, mind a szakirodalomban vitatott. A szöveg a hivatalos eredményeket dokumentált tényként, a vitatott mozzanatokat vitatott értelmezésként tárgyalja.
A 2010. január 12-i földrengés Haiti történetének egyik legnagyobb katasztrófája volt, amely a fővárosi térség épített környezetét, állami intézményeit és emberi erőforrásait egyszerre sújtotta. A halálos áldozatok száma százezres nagyságrendűre tehető, de a pontos szám nem ismert; a becslések közötti eltérés a katasztrófa körülményeiből fakad. A humanitárius válságot a nemzetközi segélyek soha nem látott mozgósítása ellenére sem sikerült gyorsan enyhíteni: a sátortáborok, a járványok és a szexuális erőszak évekig meghatározták a túlélők hétköznapjait. A 2010 őszén kitört kolerajárvány, amelynek eredete az ENSZ békefenntartó missziójával hozható összefüggésbe, tovább mélyítette a válságot, és máig tartó jogi-politikai vitát indított el. Az újjáépítés mérlege ellentmondásos: a donorok felajánlásai és a helyben megvalósult projektek között szakadék mutatkozott, a haiti állam és a helyi közösségek szerepe pedig marginális maradt. A 2010–2011-es választások kaotikus körülmények között hozták hatalomra Michel Martellyt, de a politikai rendszer stabilitását nem állították helyre. A földrengés és következményei nem csupán természeti katasztrófaként, hanem a szegénység, a gyenge intézmények és a nemzetközi segélyezés szerkezeti problémáinak metszéspontjaként értelmezendők.