A taínók és a spanyol hódítás alfejezet a taínó társadalom felszámolódását és a spanyol gyarmati jelenlét első másfél évszázadát tárgyalta. Ebben az alfejezetben a Hispaniola szigetén kibontakozó francia–spanyol vetélkedés, a gyarmat kettéosztása, valamint a Saint-Domingue-ban és Santo Domingóban kialakult, egymástól élesen különböző gazdasági és társadalmi rendszer a tárgyunk. Az időhatárok hozzávetőlegesen 1605–1789 közé esnek: az 1605–1606-os spanyol kitelepítéstől a francia forradalom előestéjéig, amely a sziget nyugati harmadán gyökeresen új korszakot nyitott. A keleti rész, a mai Dominikai Köztársaság területe ebben az időszakban a spanyol birodalom peremvidéke volt, ugyanakkor a szomszédos francia gyarmat felemelkedése és a határvidék sajátos viszonyai mélyen befolyásolták.
A 16. század végére Santo Domingo elvesztette azt a központi szerepet, amelyet Kolumbusz megérkezése után rövid ideig betöltött. Az ezüst kitermelése Új-Spanyolországban és Peruban elterelte a spanyol korona figyelmét; a karibi sziget főként a flották pihenő- és ellátó állomásaként működött. A gyarmati lakosság azonban a partvidéken folytatott csempészettel és az engedély nélküli kereskedelemmel pótolta a lassú spanyol utánpótlást. III. Fülöp kormányzata ezt a jelenséget próbálta visszaszorítani, amikor 1605–1606-ban Antonio de Osorio kormányzó utasítására a sziget északi és nyugati partvidékének településeit felszámolta. A lakosságot a sziget belsejébe, főként Santo Domingo város környékére telepítették át. A „depopuláció” politikája a spanyol források szerint a csempészet felszámolását célozta, ám a gyakorlatban a kiürített partvidékeket épp a nem spanyol vetélytársak előtt nyitotta meg. A kitelepítés végrehajtásának mértéke és az áldozatok száma vitatott: a korabeli krónikások beszámolói eltúlozhatták a veszteségeket, a levéltári adatok pedig töredékesek.
A kiürült nyugati partvidéken és a közeli Tortuga (Île de la Tortue) szigetén az 1620-as évektől francia, angol és holland tengerészek, vadászok és kereskedők telepedtek meg. A francia „bucanierek” (boucaniers) eredetileg vadállatok húsának füstöléséből éltek, és nem azonosak a későbbi tengeri rablókkal, noha a két csoport határai elmosódtak. Tortuga és Hispaniola északnyugati partja fokozatosan a francia kalóztevékenység és csempészet központjává vált, ahonnan a spanyol hajókat is támadták. A spanyol korona többször kísérletet tett a telep felszámolására, de tartósan nem tudta ellenőrizni a partvidéket. A francia királyi hatalom 1665-ben Bertrand d’Ogeron kormányzó kinevezésével lépett a szervezett gyarmatosítás útjára. D’Ogeron – francia hivatalos források szerint – előmozdította a dohánytermesztést, szabályozta a földek elosztását, és igyekezett növelni a telepesek számát. A telepes társadalom azonban továbbra is kevert volt: a földművelő „habitánsok” mellett jelen voltak a buccaneer csoportok, a katonai milíciák és a Franciaországból érkező, ideiglenes szerződéssel dolgozó munkások (engagés).
A francia jelenlét jogi megerősítése az 1697-es ryswicki békeszerződéssel történt meg. A béke a pfalzi örökösödési háborút zárta le, és Spanyolország elismerte Franciaország birtoklását a sziget nyugati részén. A szerződés ugyanakkor nem rögzített pontos határvonalat, ezért a két gyarmat közötti feszültség a 18. században is fennmaradt. A határvitákat ideiglenes egyezmények – köztük az 1731-es megállapodás – próbálták rendezni, majd az 1777-es aranjuezi szerződés húzott tartósabb határt. A spanyol fél elfogadta a francia jelenlétet, de a gyarmati iratokban a sziget egészére vonatkozó spanyol jogigény tovább élt. A határ menti területek a 18. század folyamán sem váltak éles választóvonallá: a spanyol állattartók, a francia telepesek, a csempészek és a szökött rabszolgák mozgása folyamatos volt.
A spanyol gyarmati igazgatás Santo Domingóban a Habsburg- és Bourbon-korszakban egyaránt lassú volt. Az 1511-ben alapított audiencia bíróságának hatásköre a 17. századra már nem a gyarmat gazdasági súlyának felelt meg; a fővárosi hivatalnokok gyakran nem kaptak elegendő katonai vagy pénzügyi támogatást a partvidék védelmére. A spanyol korona a flotta útvonalainak biztosítására rendezkedett be, és a sziget belseje iránt kevés érdeklődést mutatott. A hateros birtokok a könnyű ellenőrzés és az adóztatás alól részben kívül estek; a vidéki lakosság nagy része önellátó volt, és a városi elit sem tudta kikényszeríteni a rendszeres adózást. Ez a gyengeség a francia terjeszkedés egyik oka volt: a nyugati partvidék kiürítése után a spanyol állam nem tudta újra benépesíteni a területet.
A francia gyarmat igazgatása ezzel szemben a 17. század végétől szigorúbban megszerveződött. A királyi kormányzó katonai és rendészeti jogkörrel bírt, az intendáns a pénzügyeket és a kereskedelmet felügyelte, a legfelsőbb bírói szervek pedig Cap-Français és Port-au-Prince városában működtek. A fehér telepesek gyűlései és a városi milíciák a helyi elit érdekeit jelenítették meg, de a valódi döntési jog a versailles-i minisztériumé volt. A gyarmati közigazgatásban dolgozó hivatalnokok száma alacsony volt, így a rendeletek végrehajtása nagymértékben függött a helyi ültetvényesek együttműködésétől. A rabszolgatartó ültetvényesek érdekei gyakran felülírták a Code Noir védelmi rendelkezéseit, mert a hatóságok a termelés fenntartását elsődlegesnek tekintették.
A két gyarmat gazdasági pályája alapvetően eltért. Santo Domingo, a spanyol sziget keleti és középső része, a 17. században visszaesett. A főváros kikötője elvesztette korábbi jelentőségét, a spanyol kereskedelem ritkán érintette. A vidéki gazdaság az extenzív állattenyésztésre, a dohányra, a fakitermelésre és a csempészetre épült. A „hateros” néven ismert marhatartó birtokok a belső területeken a társadalomszerveződés egységei voltak; a szegény fehérek, a meszticek és a szabad színesek gyakran együtt dolgoztak a birtokokon. A spanyol Bourbon-reformok a 18. század második felében kísérletet tettek a kereskedelem liberalizálására, a kikötők megnyitására és az adóigazgatás javítására, ám ezek hatása Santo Domingóban mérsékelt maradt. A keleti gyarmat lakossága alacsony volt, a gazdasági kibocsátás pedig nem mérhető a francia részhez.
Saint-Domingue ezzel szemben a 18. században a világ egyik leggazdagabb ültetvényes gyarmatává nőtt. A gazdaság kezdetben a dohányra, később az indigóra, majd a 18. század első felében a cukorra épült. A cukornád termesztése és feldolgozása rendkívül munkaigényes volt; a cukormalmok (sucreries) tőkét, gépeket és nagy számú rabszolgát követeltek. A század második felében a kávé is fontos exportcikké vált, különösen a hegyvidéki területeken, ahol kisebb ültetvények jöttek létre. A francia kereskedelempolitika, az „exclusif” néven ismert kizárólagos rendszer, a gyarmat kivitelét elvileg Franciaországra korlátozta; a gyakorlatban azonban a csempészet a szomszédos spanyol, angol és holland területekkel kiterjedt volt. A francia gyarmat gazdagságát a rabszolgamunka tette lehetővé: a 18. század során a Saint-Domingue-ba irányuló rabszolga-kereskedelem a transzatlanti kereskedelem egyik legnagyobb ágává vált. A behurcoltak pontos száma a hajónyilvántartások hiányosságai miatt becslés, de a szakirodalom egyetért abban, hogy több százezer emberről van szó; a SlaveVoyages adatbázis módszertana szerint a számok alsó határok, mivel a rögzítetlen hajóutak és a tengeri halálozás nem mindig jelenik meg a forrásokban.
A demográfiai és gazdasági adatok közül érdemes kiemelni a két gyarmat közötti aránytalanságot. Saint-Domingue a 18. század végén a francia birodalom külső kereskedelmének meghatározó résztvevője volt; a cukor- és kávétermelés révén a francia atlanti kereskedelem egyik motorja. A közkeletű becslés szerint a világ cukorfogyasztásának mintegy 40 százalékát Saint-Domingue adta, ám ez a szám a korabeli behozatali statisztikák hiánya miatt csak tájékoztató. A rabszolgák száma a sziget nyugati harmadán a század utolsó évtizedeiben meghaladta a félmilliót, miközben a fehér és a szabad színes lakosság együttesen sem érte el a százezret. Ezzel szemben Santo Domingo összlakossága a spanyol feljegyzések alapján valószínűleg 100–200 ezer körül lehetett, és ezen belül a rabszolgák aránya sokkal alacsonyabb volt. Az adatok azonban nem pontos mérések: a spanyol összeírások nem terjedtek ki minden vidéki területre, a francia népszámlálások pedig a rabszolgák egy részét a tulajdonosok érdekei szerint bevallani elmulaszthatták.
A Santo Domingó-i társadalom mindennapi viszonyait a spanyol gyarmati iratok és a későbbi útleírások alapján lehet rekonstruálni. A hateros birtokokon a földesúr vagy bérlő szerepe nem hasonlított a francia ültetvényeséhez: a marhatartás kevesebb állandó munkáskezet igényelt, és a rabszolgák mellett szabad bőrű, mesztic és szegény fehér munkások is dolgoztak. A „monteros” – a vadászatból és a félig vadon élő állatok befogásából élő vidéki lakosok – a spanyol ellenőrzés peremén élő csoportot alkottak. A városi kézművesek, a kiskereskedők és a milíciatagok körében a szín szerinti megkülönböztetés kevésbé volt merev, mint a francia ültetvényes társadalomban. A spanyol korona a 18. század második felében azzal is próbálta erősíteni a határvidéket, hogy a Kanári-szigetekről, sőt más spanyol tartományokból telepeseket toborzott; ezek az új falvak a határ menti zónában a spanyol jelenlétet voltak hivatva megerősíteni.
A rabszolgaság jogi kereteit a francia gyarmatokon az 1685-ös Code Noir szabályozta. A törvény értelmében a rabszolgák ingóságnak minősültek, ugyanakkor a rendelet előírt bizonyos védelmet is: a keresztséget, a vasárnapi és ünnepnapi munkaszünetet, az élelmezés minimális szintjét, és korlátozta a családok elválasztását. A betartatás azonban a gyakorlatban esetleges volt: az ültetvényesek a bíróságoktól és a helyi hatóságoktól viszonylag függetlenül jártak el, a rabszolgák jogi fellépése pedig rendkívül nehéz volt. A felszabadítás (affranchissement) lehetséges, de a tulajdonos akaratától függött; a felszabadítottak és leszármazottaik alkották a „gens de couleur libres” réteget. A rabszolgák nem passzív áldozatai voltak a rendszernek: a munkalassítás, a szökés, a maroon közösségek létrehozása és a mérgezési vádakban dokumentált ellenállási formák mind a rabszolgák cselekvőképességét mutatják. A hegyvidéki maroon közösségek, köztük a spanyol határvidékhez közeli csoportok, a francia hatóságok számára folyamatos katonai kihívást jelentettek; egyes források szerint a spanyol fél időnként hallgatólagosan megtűrte őket, vagy a franciákkal szembeni nyomásgyakorlás eszközeként használta.
Santo Domingóban a rabszolgaság jóval kisebb arányú volt. A spanyol gyarmati társadalomban a rabszolgák elsősorban a városi háztartásokban, a kisebb ültetvényeken és a haterókon dolgoztak; a nagy cukoripari komplexumok nem jöttek létre. A spanyol jogi hagyomány – a Siete Partidas és a későbbi királyi rendeletek – elvileg lehetővé tette a rabszolgák önmegváltását (coartación), és a felszabadítás gyakoribb volt, mint a francia oldalon. Ennek következtében a szabad színesek és a meszticek a Santo Domingó-i társadalom jelentős részét alkották. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a spanyol gyarmaton ne lett volna kényszermunka, testi fenyítés vagy emberkereskedelem; a különbség inkább a gazdasági szerkezetből és a rendszer intenzitásából adódott, nem valamiféle „emberségesebb” spanyol gyarmati ideálból.
A rabszolgák kulturális és vallási életéhez a források hézagosak. A francia ültetvényes társadalomban az afrikai származású rabszolgák különböző nyelvi és vallási hagyományokkal érkeztek; a gyarmati feljegyzések a kongó, az ewe-fon és más nyugat-afrikai csoportok jelenlétét említik. A rabszolgák a katolikus szentekhez és rituálékhoz kapcsolódó afrikai vallási elemeket ötvöztek; ez a folyamat hosszabb távon járult hozzá a karibi vallási hagyományok kialakulásához. A kortárs gyarmati hatóságok gyakran babonaságként vagy lázadásra való szervezkedésként tekintettek e gyakorlatokra, ezért a róluk szóló leírások ellenségesek. A Santo Domingó-i rabszolgaság kisebb léptéke miatt a hasonló afro-karibi hagyományok ott kevésbé dokumentáltak, de nem hiányoztak: a spanyol gyarmati egyház és az inkvizíció feljegyzései is tartalmaznak utalásokat tiltott gyógyító és vallási gyakorlatokra.
A társadalmi hierarchiák a két gyarmaton eltérő módon intézményesültek. Saint-Domingue-ban a jogi kategóriák három nagy csoportra osztották a lakosságot: fehérek, szabad színesek és rabszolgák. A fehérek rétegén belül a nagy ültetvényesek, a királyi tisztviselők és a nagykereskedők alkották a „grands blancs” csoportot; a kisebb földbérlők, mesteremberek, katonák és ültetvény-felügyelők a „petits blancs” kategóriába tartoztak. A „gens de couleur libres” jogilag szabad, de nem egyenrangú rétegét a felszabadítottak és leszármazottaik alkották. E csoport vagyonos tagjai ültetvényeket és rabszolgákat birtokoltak, iskolákat látogattak, és részt vettek a gyarmati kereskedelemben, ugyanakkor a 18. század folyamán egyre szigorúbb korlátozásokkal szembesültek: tilalom vonatkozott a fehérekkel való házasságra, a fehérekhez hasonló öltözködésre, a közhivatalokra és bizonyos fegyverviselési jogokra. A faji alapú jogi megkülönböztetés nem a csoportok közötti természetes különbségből következett, hanem a rabszolgatartó rendszer hatalmi logikájából: a szín szerinti hierarchia fenntartása a fehér kisebbség uralmát biztosította egy túlnyomóan rabszolgákból álló társadalomban.
Santo Domingóban a spanyol gyarmati kategóriák – „blanco”, „indio”, „negro”, „pardo”, „moreno” – szintén jogi és adózási következményekkel jártak, de a határok a gyakorlatban rugalmasabbak voltak. A fehér elit kicsi és gyakran szegény volt, a mesztic és szabad színes lakosság pedig a mindennapi életben, a milíciában és a helyi kereskedelemben jelentős szerepet játszott. A „limpieza de sangre” eszméje a hivatalokhoz jutást és a társadalmi rangot elvileg a vér tisztaságához kötötte, de a gyarmati valóságban a szegény fehérek és a szabad színesek közötti életmódbeli különbség gyakran csekély volt. A Santo Domingó-i társadalom mégsem volt egyenlőségi idill: a szín alapú előítéletek és a jogi megkülönböztetések itt is léteztek, csak nem egy nagy ültetvényes rabszolgatartó rendszer keretei között.
A két gyarmat közötti határvidék sajátos köztes társadalmat termelt. A spanyol oldalon a hateros birtokok lakói gyakran rokoni és kereskedelmi kapcsolatokat ápoltak a francia telepesekkel; a határ menti piacokon szarvasmarhát, bőrt, dohányt, cukrot, fegyvereket és más árukat cseréltek. A spanyol hatóságok tiltották a külföldiekkel való kereskedelmet, de a helyi elöljárók gyakran részt vettek benne, vagy legalábbis szemet hunytak felette. A szökött rabszolgák számára a határvidék menekülési folyosó volt: a francia ültetvényekről szököttek a spanyol területen próbáltak menedéket találni, a spanyol hatóságok pedig nem mindig adták vissza őket. A francia fél ezt a spanyolok rossz szándékaként értékelte; a spanyol fél viszont jogi és területi sérelmeire hivatkozott. A 18. század második felében a spanyol korona kanári-szigeteki telepeseket és más csoportokat próbált a határvidékre vonzani, hogy benépesítse és ellenőrizze a területet. E törekvések részben sikeresek voltak, de a demográfiai egyensúlyt nem változtatták meg: Saint-Domingue lakossága – különösen a rabszolgák száma – messze meghaladta Santo Domingóét.
A határvonal és a határ menti társadalom kérdése tovább is árnyalható. Az 1697-es béke nem adott kielégítő határt, ezért a francia ültetvényesek a 18. század elején többször átnyomultak a spanyol fél által magukénak tekintett területekre. A spanyol hadsereg és a helyi milíciák időnként ellenálltak, de a központi kormányzat nem tudott tartós katonai erőt biztosítani. Az 1731-es ideiglenes egyezmény és az 1777-es aranjuezi szerződés a folyók és hegyvonulatok mentén rögzítette a határt; az 1777-es szerződés a vitatott középső területek egy részének visszaadásáról is rendelkezett. A határ menti lakosság azonban a szerződések szövegénél gyorsabban változott; a szökött rabszolgák, a dezertőrök és a csempészek számára a vonal inkább erőforrás, mint akadály volt.
A század végi helyzetet a két gyarmat eltérő emlékezeti távlata is alakítja. A spanyol történetírásban Santo Domingo elhanyagolása és a francia terjeszkedés a birodalmi hanyatlás példája; a francia gyarmati irodalom Saint-Domingue-ot a felvilágosult igazgatás és a gazdasági siker terepeként mutatta be, miközben a rabszolgaság brutalitását háttérbe szorította. Mindkét narratíva a maga birodalmi nézőpontját tükrözi, ezért a mai szakirodalom a helyi társadalmak, a rabszolgák és a határ menti közösségek cselekvőképességének bemutatásával igyekszik ezt a képet kiegyensúlyozni.
A francia forradalom előestéjén a két gyarmat közötti ellentét már nem csupán területi kérdés volt. Saint-Domingue a francia birodalom leggazdagabb cukor- és kávétermelője, ám társadalmi feszültségei súlyosak voltak: a rabszolgák többsége, a szabad színesek jogi kirekesztése és a fehér réteg belső megosztottsága robbanásig feszítette a rendszert. Santo Domingo ezzel szemben periferikus, elszegényedett, de társadalmilag kevésbé polarizált gyarmat volt, ahol a szabad színesek és a meszticek a társadalom elfogadott, bár nem teljesen egyenrangú részei. A sziget két felének eltérő pályája a későbbi államhatárok és a két nemzeti történetírás alapjává is vált. A francia forradalom és a Saint-Domingue-i felkelés azonban hamarosan összekapcsolta a két világot; ennek tárgyalása a A haiti forradalom (1791–1804) alfejezetre tartozik.
A korszak megismerését alapvetően gyarmati iratok teszik lehetővé: a spanyol oldalon az Archivo General de Indias (Sevilla) Santo Domingóra vonatkozó kormányzati, adó- és egyházi anyagai, a francia oldalon a gyarmati hivatalok, kormányzók és ültetvényesek levelezése, amelyet ma az Archives nationales d’outre-mer (Aix-en-Provence) őriz. A francia gyarmati jog alapdokumentuma az 1685-ös Code Noir; a korszak francia társadalmáról Moreau de Saint-Méry 1797–1798-as topográfiai-politikai leírása a leggyakrabban idézett, de szerzője fehér gyarmati tisztviselő volt, és műve a gyarmati rend védelmében fogant. A spanyol források közül az 1605–1606-os kitelepítésről szóló királyi rendeletek és kormányzói jelentések adnak képet, ám ezek gyakran a politika igazolását szolgálták. A rabszolga-kereskedelem számszerű adatait a SlaveVoyages adatbázis összesíti; a becslések a hajónyilvántartások hiányosságai miatt bizonytalanok, és a tényleges behurcoltak száma magasabb lehet a dokumentáltnál.
A 18. század végi népességi adatok különösen bizonytalanok. Saint-Domingue esetében a szakirodalomban gyakran szerepel a mintegy 500 ezer rabszolga, 30–40 ezer fehér és 25–30 ezer szabad színes arányszám; ez azonban adó- és népszámlálási kategóriákra támaszkodik, és a rejtőzködő lakosság miatt alábecsülheti a tényleges lélekszámot. Santo Domingo 18. századi lakosságáról a spanyol összeírások hiányosak, ezért a mai Dominikai Köztársaság területére vonatkozó becslések széles sávban mozognak, 100 és 200 ezer közé esnek. A határvonalak, a csempészet mértéke és a hateros birtokok gazdasági súlya szintén vitatott: a spanyol források hajlamosak a francia terjeszkedést és a csempészetet túlbecsülni, a francia források pedig a spanyol hatóságok tehetetlenségét hangsúlyozzák. A rabszolgák ellenállásának formáiról szóló források nagyrészt a gyarmati hatóságok és ültetvényesek feljegyzései: a maroon közösségek, a mérgezési ügyek és a szökések mögött meghúzódó tapasztalatokat gyakran csak a fehér elit félelmein átszűrve ismerjük. A „faji” kategóriák elemzésekor a szöveg a történeti konstrukció jellegét hangsúlyozza; a korabeli jogi és társadalmi kategóriák nem biológiai tények, hanem a gyarmati hatalom rendjének eszközei voltak.
A 17. század eleji spanyol kitelepítés megnyitotta a sziget nyugati partvidékét a francia jelenlét előtt, amelyet az 1697-es ryswicki béke hivatalosan is elismert, és az 1777-es aranjuezi szerződés határokkal rögzített. A francia Saint-Domingue a cukor- és kávéültetvényekre, valamint a tömeges rabszolgamunkára épülő, rendkívül hierarchikus társadalommá vált, míg a spanyol Santo Domingo az extenzív állattenyésztésre, a kisebb léptékű rabszolgaságra és a rugalmasabb társadalmi viszonyokra épült. A két oldal közötti határvidék csempészettel, szökésekkel és kettős kötődésekkel jellemezhető köztes zóna maradt. A francia forradalom előestéjére Saint-Domingue társadalmi feszültségei a fennálló rendet sodorták veszélybe, míg Santo Domingo periférikus, szegény, de kevésbé polarizált gyarmatként nézett a következő korszak elé.