A Dominikai Köztársaság első függetlenségi korszaka 1821 és 1916 között nem egyetlen, folyamatosan megszilárduló nemzetállami történet, hanem a gyarmati örökség, a haiti–dominikai feszültség, a caudillók hatalmi versengése és a fokozódó külső nyomás időszaka. Az 1821. évi rövid függetlenségi kísérletet a haiti kormányzat 1822 és 1844 közötti uralma követte; az 1844. február 27-én kikiáltott Dominikai Köztársaság formálisan soha nem szűnt meg, de politikai rendszere rendkívül instabil maradt. Az alfejezet az 1916-os amerikai katonai megszállás közvetlen előzményéig tárgyalja az első köztársaság történetét, hangsúlyozva a belső törésvonalakat és a külső hatalmi érdekeket.
A 19. század eleji spanyol gyarmati uralom Hispaniola keleti részén válságban volt. A napóleoni háborúk meggyengítették a spanyol koronát, és a szomszédos francia gyarmat, Saint-Domingue rabszolgafelkelése (1791) és függetlensége (1804) alapvetően átalakította a sziget politikai és gazdasági viszonyait. Az 1795-ös baseli békeszerződés értelmében a keleti rész Franciaországhoz került, de a francia kormányzás nem tudott tartósan megszilárdulni; 1809-ben a helyi spanyol ajkú lakosság és a spanyol korona erői visszafoglalták a területet. Az ezt követő spanyol fennhatóságot a gazdasági stagnálás, a kereskedelmi korlátozások és a spanyol-amerikai függetlenségi háborúk hírei folyamatosan erodálták.
Ebben a helyzetben José Núñez de Cáceres, a gyarmati igazgatás egyik vezetője, 1821. november 30-án Santo Domingóban kihirdette a független állam létrejöttét. Az új államot a kortársak gyakran „Spanyol Haiti” elnevezéssel különböztették meg a szomszédos Haiti Köztársaságtól. A dokumentált kiáltvány szerint a keleti rész kikiáltotta függetlenségét Spanyolországtól, és bejelentette csatlakozási szándékát Simón Bolívar Nagy-Kolumbiájához. Ez a csatlakozás azonban nem valósult meg: Jean-Pierre Boyer haiti elnök 1822 elején katonai erővel vonult be a keleti részre, és a szigetet Haiti fennhatósága alatt egyesítette. A bevonulás időpontját és jellegét illetően a források eltérnek: egyes kortárs beszámolók szinte ellenállás nélküli hatalomátvételről, mások a helyi elit kényszerű behódolásáról tudósítanak.
A haiti kormányzás 22 éve alatt a keleti részre is kiterjesztették a rabszolgaság eltörlését, ami az ültetvényes elit számára súlyos gazdasági veszteséget jelentett. A haiti hatóságok elkobozták az egyházi nagybirtokokat, szekularizálták az oktatás egy részét, és megkísérelték a francia mintájú központosított közigazgatást meghonosítani. A haiti kormányzat a keleti részt nem különálló gyarmatként, hanem Haiti szerves részeként kezelte; a hivatalos nyelv a francia lett, és a közigazgatásban a haiti katonai és polgári tisztségviselők domináltak. A spanyol nyelvű lakosság egy része, különösen a korábbi gyarmati hivatalnokok, a földbirtokosok és a papság, idegen uralomként élte meg az intézkedéseket. Ugyanakkor a haiti történetírásban mindez a rabszolgaság felszámolásának és a dekolonizációnak a része; a dominikai nemzeti narratívában viszont elnyomó megszállás. A szöveg nem foglal állást abban a vitában, hogy a haiti uralom mennyire volt kényszerű vagy elfogadott, de tényként kezeli, hogy a keleti elit jelentős része ellenállt, és sokan emigráltak Kubába, Puerto Ricóba vagy Venezuelába.
A haiti uralom gazdasági hatása összetett. A keleti rész korábbi ültetvényes gazdasága már a 18. század végén hanyatlásnak indult, és a haiti földbirtok-politika tovább csökkentette a nagybirtokos elit befolyását. A földek egy része helyi paraszti családokhoz került, ami hosszabb távon egy kisbirtokos mezőgazdasági réteg kialakulásához járult hozzá. A kereskedelem azonban korlátozott maradt, mert a haiti kormányzat a kikötői bevételekre és a mezőgazdasági terményekre egyaránt adókat vetett ki, és a nemzetközi kapcsolatokat Haiti központja felől irányította. A keleti rész gazdasági elszigeteltsége növelte a haiti kormányzattal szembeni elégedetlenséget.
A függetlenségi gondolat a haiti uralom idején kapott új lendületet. 1838. július 16-án Juan Pablo Duarte, Ramón Matías Mella és Francisco del Rosario Sánchez titkos társaságot, a La Trinitariát hozott létre, amely a keleti rész függetlenségéért és egy liberális köztársaság megteremtéséért dolgozott. A társaság működéséről elsősorban a résztvevők későbbi visszaemlékezései és a nemzeti hagyomány tájékoztatnak; az alapítás pontos időpontja is vitatott. A La Trinitaria tagjai a spanyol nyelvű, városi műveltséggel rendelkező ifjúság soraiból kerültek ki, és a felvilágosodás eszméit, valamint a spanyol-amerikai köztársasági mozgalmakat követték. A társaság titkos hálózatot épített, kiáltványokat terjesztett, és kapcsolatokat keresett a haiti kormányzattal szemben elégedetlen helyi szereplőkkel. Duarte-et 1843-ban száműzték, így a kikiáltás pillanatában nem tartózkodott Santo Domingóban; a felkelés közvetlen megszervezésében Mella és Sánchez játszott meghatározó szerepet. Ez a tény rámutat arra, hogy a dominikai függetlenség a valóságban kollektív mozgalom volt, noha a későbbi emlékezetpolitika gyakran egyetlen hősre összpontosított.
Az 1844-es alkotmány formálisan liberális elveket hirdetett, de a tényleges hatalmat a katonai vezetők ragadták magukhoz. Pedro Santana – aki a déli fronton szerzett tekintélyt – és Buenaventura Báez versengése meghatározta a következő évtizedeket. A caudillo fogalma ebben a korszakban a személyes kapcsolatrendszerre, a katonai erőre és a regionális támogatásra épülő politikai vezetőt jelöli; nem azonosítható a mai, ideologikus diktatúrákkal. Santana konzervatív, Spanyolországhoz húzó politikus volt, aki a haiti fenyegetésre hivatkozva erős központi hatalmat épített. Báez inkább a liberális elit egy részével és a nemzetközi üzleti körökkel szövetkezett, és hajlandó volt külföldi hatalmakkal is tárgyalni a hatalom megszerzése vagy megtartása érdekében. A két vezető többször puccsal vagy ellenpuccsal vette át az elnöki tisztséget; az alkotmányokat is gyakran módosították saját hatalmuk meghosszabbítására. A váltakozó elnökségek pontos időrendje a levéltári iratokból rekonstruálható, de a választások szabályszerűségét és a hatalomátadás körülményeit a kortárs források gyakran ellentmondásosan írják le.
Santana 1861. március 18-án, miután titkos tárgyalásokat folytatott a spanyol koronával, bejelentette a Dominikai Köztársaság visszacsatolását Spanyolországhoz. Az annexiót a spanyol kormány elfogadta, Santana pedig főkormányzói tisztséget kapott. A spanyol fennhatóság azonnal ellenállásba ütközött: a fekete és mesztic lakosság egy része tartott a rabszolgaság vagy a faji hierarchia visszaállításától, a helyi kereskedők és földbirtokosok egy része pedig a spanyol központosítást, a katonai beszállásolásokat és az adókat sérelmezte. A spanyol kormányzat a katolikus egyházat és a konzervatív elitet próbálta bázisnak használni, de a vidéki lakosság körében hamarosan fegyveres ellenállás bontakozott ki. 1863 augusztusában a capotillói felkeléssel kitört a restaurációs háború. A felkelők gerillataktikát alkalmaztak, és a spanyol hadseregnek nem sikerült pacifikálnia a területet. A háború 1865-ben a spanyol csapatok kivonásával és a köztársaság helyreállításával zárult. A restaurációs háború emberi veszteségeire nincs megbízható statisztika; a becslések széles sávban mozognak, és a források gyakran politikai céllal túloztak. A spanyol annexió és a restauráció emlékezete máig fontos eleme a dominikai nemzeti identitásnak, de a háború belső törésvonalait a későbbi narratívák gyakran leegyszerűsítik.
A restauráció után a politikai instabilitás nem szűnt meg. Báez 1868–1874 közötti kormányzása alatt az ország az Egyesült Államokhoz való csatlakozást is felvetette; Ulysses S. Grant amerikai elnök kormánya tárgyalt az annexióról, de az Egyesült Államok Szenátusa 1871-ben elutasította a szerződést. Ez dokumentált tény, amely jól mutatja a dominikai elit egy részének törekvését, hogy a belső válságot külső hatalomhoz való csatlakozással oldja meg. A 19. század második felének gazdaságát a dohány, a kakaó és a cukor fokozatos újbóli előretörése, valamint a külföldi hitelezőktől való függőség jellemezte. A vasutak, kikötők és más infrastrukturális beruházások egy része külföldi kölcsönökből, jelentős adósságszolgálattal valósult meg.
Ulises Heureaux (ismertebb nevén Lilís) 1882-től 1899-ig szinte folyamatosan irányította az országot. Uralmát a kortársak és a későbbi történészek gyakran „diktatúraként” írják le: a sajtó és a politikai ellenzék korlátozása, a választások manipulálása és a politikai gyilkosságok jellemezték. Ugyanakkor Heureaux idején épült ki a modern pénzügyi igazgatás, a távíróhálózat és a cukoripar egy része; a központi hatalom megerősítése időszakosan stabilitást hozott. Az 1890-es években felhalmozott adósság azonban a századfordulóra válságot idézett elő. Heureaux-t 1899-ben meggyilkolták; halála után a központi hatalom meggyengült, és a helyi caudillók ismét megerősödtek. A Heureaux-korszak megítélése vitatott: a modernizációs eredményeket hangsúlyozó értelmezések és az autokrácia áldozatait középpontba állító megközelítések egyaránt jelen vannak a szakirodalomban.
A 20. század első évtizedében a Dominikai Köztársaság adósságválsága összefonódott az Egyesült Államok karibi térségi érdekeivel. A Monroe-doktrína és a Roosevelt-korollárium alapján Washington a térségbeli pénzügyi és politikai instabilitást fenyegetésként értékelte. 1905-ben az Egyesült Államok és a dominikai kormányzat megállapodott a vámbevételek amerikai ellenőrzéséről; 1907-ben ezt nemzetközi szerződésben rögzítették, amely a bevételek egy részét adósságszolgálatra rendelte. Az intézkedés stabilizálta a külső pénzügyeket, de korlátozta a dominikai állam szuverenitását, és a lakosság egy részében ellenállást váltott ki. A szerződést a dominikai kongresszus egy része vitatta, de a kormányzat elfogadta. Az 1911 és 1916 közötti időszakban az ország politikai intézményei gyorsan váltakoztak, fegyveres felkelések és elnökváltások követték egymást. Az Egyesült Államok diplomatái és katonai tanácsadói egyre nyíltabban avatkoztak be a tárgyalásokba; a destabilizációban egyes dominikai politikai csoportok maguk is kérték a külső beavatkozást, míg mások ellenezték. Az 1916-os amerikai tengerészgyalogos partraszállás e folyamat betetőzése volt, de a megszállás előzményeit nem lehet kizárólag amerikai nyomásként értelmezni: a belső politikai széttagoltság és a gazdasági függőség is döntő szerepet játszott.
A korszak történetének rekonstruálásához a legfontosabb elsődleges források a spanyol gyarmati levéltárak, a haiti kormányzat rendeletei és a Santo Domingó-i városi jegyzőkönyvek, valamint a 19. századi alkotmányok, kongresszusi iratok és kortárs sajtótermékek. A diplomáciai források, különösen a spanyol, francia, brit és amerikai külügyminisztériumok jelentései, értékes adatokat tartalmaznak a nagyhatalmi érdekekről és a helyi politikusok tárgyalásairól. A levéltári anyagok azonban szétszórtak, és a nemzetközi gyűjteményekben való hozzáférés egyenetlen. A haiti–dominikai viszonnyal kapcsolatos dokumentumok jelentős része a konfliktusok idején megsemmisült vagy elveszett.
A demográfiai és gazdasági adatok a korszakban bizonytalanok. A haiti megszállás alatti népesedési változásokra, az emigráció mértékére és a földbirtokok újraelosztásának hatására nincs egységes statisztika. A háborúk áldozatainak számát politikai célokkal gyakran túl- vagy alábecsülték. A szöveg ezért kerüli a pontosnak látszó halálozási adatokat, és ahol lehetséges, a források eltéréseit jelzi.
A haiti uralom 1822–1844 közötti időszakának megnevezése és értékelése a legélesebb történészviták közé tartozik. A haiti történetírásban az „egyesítés” (réunification) a rabszolgaság eltörlésének és a sziget dekolonizációjának részeként jelenik meg; a dominikai nemzeti történetírás viszont „megszállásként” (ocupación) tárgyalja. A korszak intézkedései – a földreform, az egyházi javak elkobzása, a nyelvi és oktatási politika – dokumentáltak, de hatásukról megoszlanak a vélemények. Ebben az alfejezetben ezért nem a „megszállás” vagy „egyesítés” minősítést önmagában használjuk, hanem mindkét értelmezést megnevezzük.
A La Trinitaria története is sajátos forráskritikai problémát vet fel. Az 1838-as alapítás ténye a későbbi visszaemlékezéseken alapul, a titkos társaság iratai csak töredékesen maradtak fenn. A dominikai nemzeti ünnepek és az iskolai tankönyvek gyakran leegyszerűsítve mutatják be Duarte, Mella és Sánchez szerepét; a korszerű történetírás rámutat, hogy a függetlenség társadalmi bázisa szélesebb volt, és a vezetők közötti viták is befolyásolták az eseményeket. A caudillo-korszak politikai fordulóinak időrendje jól dokumentált, de a választások szabályszerűségét és a puccsok mögötti szándékokat a kortárs források eltérően értelmezik.
A spanyol annexió és a restaurációs háború időszakát a spanyol katonai levéltárak, valamint a dominikai felkelők kiáltványai és újságai dokumentálják. Az áldozatok számára vonatkozóan azonban nincs megbízható összeírás, a becslések széles határok között mozognak. Az Egyesült Államok 1905-ben és 1907-ben kötött megállapodásait amerikai és dominikai diplomáciai iratok támasztják alá, de a dominikai lakosság reakciójának mértéke és jellege ma is vitatott. Az 1916-os megszállás közvetlen előzményeinek értelmezése kapcsán az amerikai levéltárak dokumentumai mellett a dominikai emigráns csoportok röpiratai is fontosak; ezek azonban erősen politikai érdekeket tükröznek.
A Dominikai Köztársaság első függetlenségi korszaka a gyarmati örökség, a haiti–dominikai konfliktus, a caudillók hatalmi harcai és a növekvő amerikai beavatkozás időszaka volt. Az 1821-es függetlenségi kísérlet gyenge volt, és a haiti kormányzás 22 évre kiterjesztette hatalmát a sziget keleti felére. Az 1844-ben kikiáltott független állam a haiti inváziókat visszaverte, de belső politikai rendszere rendkívül törékeny maradt. Pedro Santana és Buenaventura Báez vetélkedése, a spanyol annexió 1861-ben, a restaurációs háború (1863–1865) és Ulises Heureaux autokratikus uralma mind hozzájárultak az állam gyengeségéhez. A 20. század elején az adósságválság és az amerikai pénzügyi ellenőrzés tovább szűkítette a szuverenitást, ami az 1916-os katonai megszállás felé vezetett. A korszak történetét a nemzeti narratívák gyakran hősi küzdelemként, a kritikai történetírás a belső egyenlőtlenségek és külső beavatkozások összefonódásaként mutatja be.