Az 1961. május 30-án Santo Domingóban elkövetett Trujillo-merénylet egyszerre zárta le a közel harmincegy éves diktatúrát, és nyitotta meg a Dominikai Köztársaság egyik legbizonytalanabb, ugyanakkor legintenzívebb politikai korszakát. A következő alfejezet az 1961 és 1966 közötti átmenetet tárgyalja: a rezsim utódlási válságát, a rövid demokratikus kísérletet, az 1963-as katonai puccsot, az 1965. áprilisi felkelést és polgárháborút, az amerikai katonai intervenciót, végül az 1966. júniusi választást, amely Joaquín Balaguer elnökségének kezdetét jelentette. A korszak értelmezésében mind a korabeli szereplők, mind a későbbi történetírás élesen eltérő fogalmakat használt: amit az egyik fél „áprilisi forradalomnak” vagy „alkotmányos felkelésnek” nevezett, azt a másik „kommunista lázadásnak”, illetve „rendzavarásnak” tekintette. A szöveg ezért a dokumentált eseményekre és a szereplők saját álláspontjára összpontosít, a vitatott minősítéseket pedig jelzett értelmezésként kezeli.
Rafael Trujillo meggyilkolása az autóján, a George Washington Avenue-n végrehajtott fegyveres támadás következtében történt 1961. május 30-án este. A merénylet ténye dokumentált: a diktátor gépkocsiját több fegyveres támadta meg, és a helyszínen halálos lövéseket kapott. A merénylet végrehajtói között a dominikai történetírás általában Antonio de la Maza, Salvador Estrella Sadhalá, Antonio Imbert Barrera és más csoporttagok nevét említi; a személyek kiléte forrásokkal jól alátámasztott. Az viszont vitatott értelmezés, hogy milyen mértékben kapott a csoport külső támogatást. A résztvevők egy része kapcsolatban állt amerikai diplomatákkal és titkosszolgálati tisztekkel, de a hivatalos amerikai források szerint az Egyesült Államok kormánya nem adott közvetlen támogatást a merénylethez. Egyes dominikai történészek és a Trujillo-ellenes emigráció viszont azt állítja, hogy a külső bátorítás és a fegyverek beszerzése nélkül a merénylet nem lett volna végrehajtható. A kérdés a hidegháborús levéltárak megnyitása után is részben nyitott; a CIA műveleti iratai csak részben hozzáférhetők, így a konspirációs hálózat teljes feltérképezése jelenleg is korlátozott.
A gyilkosság után a hatalom nem omlott össze azonnal. Trujillo fia, Ramfis Trujillo és a diktátor testvérei megkísérelték a rezsim irányítását fenntartani. Ramfis, aki a légierő és a hadsereg egy részére támaszkodott, visszatért az országba, és a merényletben való részvétellel gyanúsított személyek ellen megtorlást indított. A következő hetekben letartóztatások, kínzások és kivégzések történtek; a pontos áldozatszám bizonytalan, de a kortárs beszámolók és a későbbi vizsgálatok több tucat halálos áldozatot valószínűsítenek. A megtorlás azonban nem mentette meg a család hatalmát. A hadsereg fiatalabb tiszti csoportja, a katolikus egyház vezető rétege és az Egyesült Államok diplomáciai nyomása együttesen elérte, hogy Ramfis és közvetlen környezete 1961 végén elhagyja az országot. Ezzel a Trujillo család közvetlen uralma véget ért, de a politikai rendszer intézményei – a hadsereg, a titkosszolgálat, a bíróságok és a kormánypárt – továbbra is a trujillista örökséget hordozták.
Az átmenet első szakaszában Joaquín Balaguer, aki Trujillo alatt több miniszteri posztot és 1960-tól az elnöki tisztséget is betöltötte, ideiglenes elnökként próbálta megőrizni a rendet. Balaguer óvatos reformokat ígért, de a hadsereg és a trujillista oligarchia nyomása alatt állt. 1962 elején a politikai elnyomás enyhült, pártok alakulhattak, és száműzött politikusok térhettek vissza. A legfontosabb ellenzéki erő a Juan Bosch vezette Dominikai Forradalmi Párt (Partido Revolucionario Dominicano, PRD) lett, amely a demokratikus szocializmus, a földreform és a nagybirtokrendszer felszámolásának programjával lépett fel. A konzervatív oldal több csoportra szakadt, részben a régi trujillista elit, részben a katolikus egyház és a polgári középosztály szervezeteire.
Az 1962. december 20-i elnökválasztás a dominikai történelem első olyan választása volt, amelyen a Trujillo-korszak utáni politikai erők szabadon indultak. A választás eredménye dokumentált: Juan Bosch a PRD jelöltjeként elsöprő többséggel, a leadott szavazatok körülbelül 60 százalékával nyert. A pontos százalékos arány a korabeli választási jegyzőkönyvekben szerepel, de a későbbi összeírások némileg kerekített becsléseket közölnek. Bosch 1963. február 27-én lépett hivatalba. Kormánya rövid idő alatt új alkotmányt fogadtatott el, amely kimondta a földreform lehetőségét, a munkavállalók jogait, a nők választójogának megerősítését, valamint a külföldi tulajdonú földek korlátozását. Az alkotmány egyes rendelkezéseit az Egyesült Államok cukoripari befektetői és a helyi nagybirtokos réteg nyíltan ellenezte.
A Bosch-kormány hét hónapja alatt a politikai feszültség folyamatosan nőtt. A hadsereg konzervatív tisztikara, amely a Trujillo-rendszerben szocializálódott, idegenkedett a kormány reformjaitól; a katolikus egyház egy része a baloldali politikától és a szekularizációtól tartott; a nagybirtokosok és a kereskedelmi elit a földreformot a tulajdonjogok elleni támadásnak tekintette. Bosch kormányzati stílusa is konfliktusokat szült: a parlament ellenállását nehezen viselte, és a baloldali mozgalmakkal való párbeszéde miatt az amerikai nagykövetség is bizalmatlanná vált. A dokumentált tény, hogy 1963. szeptember 25-én a hadsereg egy csoportja, Elías Wessin y Wessin tábornok vezetésével, megdöntötte Bosch kormányát, és a törvényhozás épületét katonai erővel biztosította. A puccsot a résztvevők „alkotmányos rend helyreállításának” nevezték, míg a Bosch-párti politikusok és a későbbi történetírás egy része „ellenforradalmi katonai puccsnak” minősíti. A „katonai puccs” kategória történeti és politikai fogalom; használata a hivatalos dominikai álláspont szerint sokáig kerülendő volt, a demokratikus átmenet utáni történetírásban viszont elfogadottá vált.
A puccs után háromtagú polgári-katonai junta, az ún. triumvirátus vette át az irányítást. Az új rezsim felfüggesztette az 1963-as alkotmányt, eltörölte a földreform egyes rendelkezéseit, és szorosabbra fűzte kapcsolatait a nagybirtokosokkal és az amerikai befektetőkkel. A gazdasági helyzet azonban romlott, a külföldi adósság nőtt, a munkanélküliség emelkedett, és a politikai elnyomás ismét fokozódott. A Bosch hívei illegalitásba vonultak, emigrációba kényszerültek, vagy a hadsereg figyelőlistáira kerültek. A triumvirátus belső ellentmondásai miatt a kormányzat gyenge maradt, és 1965 elejére a társadalmi elégedetlenség nyílt formákat öltött.
A felkelés közvetlen kiváltó oka az 1963-as alkotmány visszaállításának követelése volt. A katonatisztek egy fiatalabb csoportja, amely a Bosch-kormány idején alakult ki és a hadsereg alsó-középső rétegeihez tartozott, együttműködött a PRD polgári vezetőivel. A felkelés 1965. április 24-én, szombaton tört ki Santo Domingóban. A rádióadásokban a felkelők a „konstitucionalista” nevet használták, hangsúlyozva, hogy céljuk az 1963-as alkotmány visszaállítása és a puccs által félbeszakított demokratikus rend helyreállítása. A mozgalom katonai vezetője Francisco Caamaño ezredes lett, aki később a konstitucionalista kormány elnökeként lépett fel. A felkelés gyorsan kiterjedt a főváros alsóbb néposztályok által lakott negyedeire, és a tömeg mozgósítása a katonai szembenállást polgárháborús méretű konfliktussá tette.
A lojalista katonai erők, elsősorban Wessin y Wessin tábornok páncélos alakulatai és a légierő, azonnal ellentámadást indítottak. Április 25-től a főváros egyes negyedeit tüzérségi tűz és légi bombázás érte. A harcokban nem csak katonák, hanem civil lakosok is tömegesen estek áldozatul; a konstitucionalista oldal polgári milíciákat szervezett, a lojalisták pedig a lakónegyedeket támadták. A halálos áldozatok számára vonatkozó becslések széles sávban mozognak: a kortárs sajtó és a későbbi történeti munkák egy része 1500 és 3000 közé teszi a polgárháború első napjainak áldozatait, míg más számítások ennél alacsonyabb vagy magasabb értékeket közölnek. A bizonytalanság oka, hogy a harcok alatt nem készült megbízható anyakönyvi rögzítés, a kórházi és temetői nyilvántartások hiányosak, és a későbbi politikai érdekek is befolyásolták a számok közlését.
Az amerikai kormány már a felkelés első napjaiban figyelemmel kísérte az eseményeket. A dokumentált tény, hogy 1965. április 28-án az Egyesült Államok tengerészgyalogosokat és ejtőernyős alakulatokat küldött Santo Domingóba. A hivatalos amerikai indoklás két elemet emelt ki: az amerikai állampolgárok életének védelmét, valamint a kommunista befolyás megakadályozását. Lyndon B. Johnson elnök nyilvános beszédeiben azt állította, hogy a konstitucionalista mozgalom vezetői között kommunista elemek is tevékenykednek, és hogy a helyzet Kuba felé tolódhat. A hidegháborús érvelés történeti értékelése vitatott: az amerikai levéltári források egy része alátámasztja, hogy a Johnson-kormányzat valóban tartott egy újabb kubai típusú forradalomtól, de a konstitucionalista mozgalom egészének kommunista jellege nem bizonyítható. A dominikai felkelők vezetői elutasították a kommunista vádakat, és az alkotmányos legitimációra hivatkoztak.
Az intervenció mérete gyorsan növekedett: a következő napokban több mint húszezer amerikai katona érkezett a Dominikai Köztársaságba. A beavatkozást az Amerikai Államok Szervezete (OAS) utólag, 1965. május 6-án egy békefenntartó erő létrehozásával legitimálta. Az Inter-Amerikai Békefenntartó Erő (FIP) néven ismert kontingensben amerikai mellett brazil, hondurasi, nicaraguai, costa ricai és más tagállami katonák is részt vettek. A békefenntartó erő hivatalos feladata a tűzszünet ellenőrzése és a humanitárius folyosók biztosítása volt, de a konstitucionalisták egy része úgy tekintett rá, mint a lojalista erők oldalán beavatkozó idegen haderőre. Az OAS-mandátum körüli vita szintén része a történeti értelmezésnek: a nemzetközi jogi elemzések egy része szerint a beavatkozás sértette az állam szuverenitását, míg más értelmezés a hidegháborús válságkezelés keretében elfogadhatónak tartotta.
A polgárháború 1965 májusában és júniusában folytatódott, de az amerikai erők jelenléte fokozatosan korlátozta a hadműveletek intenzitását. A konstitucionalista erők Santo Domingo belvárosának egy részét, a lojalisták és az amerikai egységek a város más részeit ellenőrizték. A tárgyalások az OAS közvetítésével 1965 nyarán kezdődtek, és a felek végül 1965. szeptember 3-án írták alá az ún. Megbékélési törvényt, amely a hatalom átadásáról és egy ideiglenes kormány felállításáról rendelkezett. Az ideiglenes elnök Héctor García Godoy lett, akinek feladata az 1966-os választások előkészítése volt.
Az 1966. június 1-jei elnökválasztás a polgárháború utáni konszolidáció kulcseseménye. A választáson Joaquín Balaguer a Reformista Párt (Partido Reformista, PR) színeiben indult, míg Juan Bosch a PRD jelöltjeként tért vissza a száműzetésből. A választási kampány rendkívül feszült légkörben zajlott: a hadsereg és a rendőrség a trujillista struktúrák örököseként működött, a politikai gyűléseket gyakran zavargások kísérték, és a Bosch-párti aktivisták zaklatásáról, letartóztatásáról, sőt meggyilkolásáról is érkeztek beszámolók. A választás tisztaságát nemzetközi megfigyelők is ellenőrizték, de a választási feltételek egyenlőtlensége miatt a hitelességét a PRD és a baloldali csoportok vitatták.
A választás hivatalos végeredménye dokumentált: Joaquín Balaguer a leadott szavazatok körülbelül 57 százalékát, Juan Bosch pedig körülbelül 39 százalékát szerezte meg. A pontos arányok a dominikai választási bizottság jegyzőkönyveiben szerepelnek, de a korabeli politikai elemzések és a későbbi történeti munkák felhívják a figyelmet arra, hogy a vidéki körzetekben a trujillista adminisztráció és a hadsereg befolyása torzíthatta az eredményt. Bosch hívei a választást „megfélemlített választásnak” minősítették, míg Balaguer támogatói a hidegháborús rend helyreállításának legitim lépéseként ünnepelték. A nemzetközi megfigyelők többsége, köztük az OAS képviselői, a választást általánosságban elfogadta, de jelezte a kampány biztonsági hiányosságait.
Balaguer 1966. július 1-jén lépett hivatalba. Az új kormány programja a gazdasági stabilizációra, a külföldi befektetések ösztönzésére és a hadsereg lojalitásának megerősítésére épült. A politikai rendszer azonban hosszú ideig a válság örökségét hordozta: a baloldali ellenzék továbbra is korlátozottan működhetett, a hadsereg politikai szerepe megmaradt, és a társadalmi egyenlőtlenségek nem csökkentek. Az 1965-ös polgárháború és az amerikai intervenció emlékezete pedig a dominikai politikai kultúra egyik legfontosabb, máig vitatott témájává vált.
Az 1961–1966 közötti korszak forrásai több típusba sorolhatók. A Trujillo-merénylet körülményeiről elsődleges forrásként a rendőrségi és katonai vizsgálati iratok, a résztvevők későbbi visszaemlékezései (például Antonio Imbert Barrera beszámolója), valamint az amerikai diplomáciai jelentések állnak rendelkezésre. E források azonban gyakran ellentmondanak egymásnak: a résztvevők a merényletben játszott szerepüket és a külső támogatás mértékét eltérően adták elő. A bosch-i kormány és az 1963-as puccs dokumentációja a dominikai nemzeti levéltárban és az amerikai külügyminisztérium irataiban található; a puccs belső döntéshozatala azonban részben rekonstruálatlan.
Az 1965-ös polgárháború forrásbázisa sajátos: a katonai parancsnokságok hadijelentései, a kórházi nyilvántartások, a temetői anyakönyvek, a Nemzetközi Vöröskereszt és az OAS jelentései, valamint az újságtudósítások mind rendelkezésre állnak, de az áldozatok számát illetően jelentős eltérések vannak. A leggyakrabban idézett becslés 1500–3000 halott körül mozog, de ezt inkább statisztikai becslésként, mintsem dokumentált tényként kell kezelni. A sebesültek és a belső menekültek számát még nagyobb bizonytalanság övezi. Az amerikai intervencióról szóló levéltári anyagok ma már részben kutathatók, de a CIA műveleti iratai és a Fehér Ház válságkezelési dokumentumai egy része továbbra is minősített. Az 1966-os választás eredménye dokumentált, de a választási feltételek egyenlőtlensége miatt annak értékelése vitatott.
A történetírásban versengő értelmezések élnek. A hidegháborús amerikai értékelés szerint az 1965-ös felkelés kommunista veszélyt hordozott, és az intervenció megakadályozta egy újabb kubai típusú hatalomátvételt. A dominikai nacionalista történetírás ezzel szemben a felkelést a Trujillo utáni demokratikus remény folytatásának tekinti, az intervenciót pedig a szuverenitás megsértésének. A PRD-hoz közel álló szerzők az 1966-os választást a katonai nyomás alatt lezajlott, korlátozottan szabad választásnak minősítik, míg a konzervatív értelmezés a rend helyreállítását és a gazdasági stabilizációt hangsúlyozza. Az emlékezetpolitikai vitákban a „polgárháború”, a „forradalom” és az „intervenció” szavak használata maga is állásfoglalás: a hivatalos dominikai emlékezet hosszú ideig a „válság” semleges kifejezését részesítette előnyben, míg a baloldali és népi emlékezet a „áprilisi forradalom” kifejezést használja.
A Dominikai Köztársaság 1960-tól napjainkig tartó történetének későbbi szakaszaiban, például a kétpárti rendszer és a gazdasági növekedés című alfejezetben látható, hogy az 1966-os Balaguer-győzelem hosszú távú politikai mintákat rögzített: a konzervatív elnöki hatalom, a hadsereg befolyása és a gazdasági elit szövetsége évtizedekre meghatározta a dominikai modellt. Az itt tárgyalt átmenet tehát nem csupán a Trujillo-korszak lezárása, hanem egy új, szintén korlátozottan demokratikus berendezkedés kezdete is.
Az 1961-es Trujillo-merénylet után a Dominikai Köztársaság gyors egymásutánban élte át a rezsim utódlási válságát, az első szabad választást, egy rövid demokratikus kísérletet, az 1963-as katonai puccsot, majd az 1965. áprilisi felkelést és polgárháborút. A konstitucionalista erők Francisco Caamaño vezetésével az 1963-as alkotmány visszaállításáért harcoltak, míg a lojalista hadsereg és a triumvirátus a régi rend védelmében lépett fel. Az Egyesült Államok 1965. áprilisi katonai intervenciója a hidegháborús retorika jegyében megakadályozta a konstitucionalista oldal győzelmét, és az OAS békefenntartó erővel együtt a válság kezelésének keretét adta. Az 1966. júniusi választáson Joaquín Balaguer győzött, ami a konzervatív erők konszolidációját hozta, de a választás feltételei és hitelessége máig vitatott. A korszak értelmezése a politikai hovatartozástól függően eltérő fogalmakat használ: „áprilisi forradalom”, „polgárháború”, „intervenció” és „rendhelyreállítás” versengő beszédmódjai a dominikai emlékezetpolitika részévé váltak.