Az 1916 és 1924 közötti amerikai katonai megszállás és az 1930-tól 1961-ig tartó Rafael Leónidas Trujillo-diktatúra nem csupán két, időben egymást követő korszak a Dominikai Köztársaság történetében. A megszállás alatt kiépült központosított állami intézmények, a megerősített hadsereg és a pénzügyi függőség olyan keretet hozott létre, amelyben Trujillo később meg tudta szilárdítani hatalmát. Az alfejezet ezt a két periódust tárgyalja, különös tekintettel a megszállás örökségére, a diktatúra működésére, a gazdasági átalakulásra és az 1937-es, haitiak és haiti származású dominikaiak elleni tömeges erőszakra.
Az Egyesült Államok 1916. május 5-én szállta meg a Dominikai Köztársaságot. A beavatkozás közvetlen ürügye az ország politikai instabilitása és az európai hitelezőkkel szemben felhalmozott államadósság körüli válság volt. A tágabb keretet az 1823-as Monroe-doktrína és az 1904-es Roosevelt-korollárium adta, amely szerint az Egyesült Államok fenntartotta magának a jogot, hogy a karibi térségben „rendet” teremtsen, ha egy állam nem tudta teljesíteni nemzetközi kötelezettségeit. A Dominikai Köztársaságban a 19. század vége óta ismétlődő caudillók közötti harcok, államcsődök és az európai hatalmakkal való konfliktusok lehetősége miatt Washington már korábban is vámhivatalokat ellenőrzött. 1916 tavaszán a politikai válság odáig fajult, hogy az amerikai tengerészgyalogosok partra szálltak, és Harry Shepard Knapp ellentengernagy vezetésével katonai kormányzatot állítottak fel. A dominikai kongresszust feloszlatták, a köztársasági elnök hivatalát felfüggesztették, és az ország irányítását amerikai tisztek vették át. Ezt a lépést a megszálló hatalom a stabilizáció és a modernizáció retorikájával indokolta, de a helyi lakosság jelentős része idegen uralomként élte meg.
A megszállás alatt az amerikai katonai kormányzat jelentős infrastrukturális beruházásokat hajtott végre: utakat, hidakat, iskolákat és egészségügyi létesítményeket építettek, átszervezték a vám- és adórendszert, valamint bevezették a kötelező elemi oktatás egyes elemeit. Ugyanakkor a megszálló hatóságok korlátozták a sajtószabadságot, cenzúrázták a politikai sajtót, és fegyveres erővel léptek fel a tiltakozásokkal szemben. A keleti és középső tartományokban fegyveres ellenállás bontakozott ki; a helyi gerillákat, akiket a források gyakran „gavilleros” néven említenek, a megszálló erők katonai akciókkal próbálták felszámolni. A gerillaharcokban a dominikai vidéki lakosság egy része is részt vett vagy támogatta az ellenállókat. A megszállás időszakában a helyi politikai elit egy része együttműködött az amerikaiakkal, más része passzív ellenállásba vonult, megint mások száműzetésbe kényszerültek. A megszállásnak dokumentáltan voltak emberi jogi visszaélései, bár a pontos áldozatszámot a források hiányossága miatt nehéz meghatározni.
A megszállás befejezését az 1922-es Hughes–Peynado-megállapodás tette lehetővé, amely a fokozatos kivonulás és a dominikai szuverenitás helyreállításának menetrendjét rögzítette. Az 1924-ben megtartott választásokat Horacio Vásquez nyerte, és az utolsó amerikai csapatok még abban az évben elhagyták az országot. A megszállás öröksége azonban mély volt: az amerikaiak által kiképzett és megerősített hadsereg, valamint a centralizált állami intézmények a későbbi politikai fejlemények meghatározó tényezőivé váltak. A megszállás alatt kiépült infrastruktúra és az állami pénzügyek feletti amerikai ellenőrzés emléke a dominikai nacionalizmus egyik fontos hivatkozási pontja lett.
Vásquez elnöksége nem hozott tartós stabilitást. A gazdasági nehézségek, a belső politikai megosztottság és a hadsereg növekvő befolyása aláásta a kormányzást. Ebben a helyzetben Rafael Leónidas Trujillo, aki a megszállás alatt az amerikaiak által létrehozott Nemzeti Gárda tisztjeként kezdte pályafutását, majd a hadsereg parancsnoka lett, fokozatosan kiépítette hatalmi bázisát. 1930-ban, a Vásquez-kormányzat válsága idején Trujillo puccsszerűen átvette az irányítást, majd megszervezte a választásokat, amelyeken gyakorlatilag egyedüli jelöltként indult. A választási folyamatot megfélemlítés és erőszak kísérte; az ellenzéki jelöltek visszalépésre kényszerültek. Trujillo 1930. augusztus 16-án lépett hivatalba, és ezzel megkezdődött a csaknem három évtizedes diktatúra.
Trujillo uralmának alapja a hadsereg, a rendőrség és a politikai titkosrendőrség (Servicio de Inteligencia Militar, SIM) teljes ellenőrzése volt. A rezsim a kezdetektől fogva személyi kultuszt épített: a fővárost, Santo Domingót 1936-ban Ciudad Trujillóra nevezték át, az állami média a diktátort „Benefactor” (Jótevő) és „A haza atyja” címekkel illette, az iskolákban és közintézményekben a személye körüli rituális tisztelet vált kötelezővé. A politikai ellenfeleket bebörtönözték, száműzték vagy meggyilkolták. A rezsim nem tűrte a szabad sajtót, a szakszervezeteket és a független civil szervezeteket. A hadsereg tisztikara lojalitását anyagi juttatásokkal és büntető intézkedésekkel egyaránt biztosította. Trujillo családtagjai is kulcspozíciókat töltöttek be: fivére, Héctor, később fia, Ramfis, valamint más rokonok irányították a hadsereget, a titkosszolgálatot és a gazdasági vállalkozásokat.
A diktatúra gazdaságpolitikáját a modernizáció és a vagyon koncentrációjának kettőssége jellemezte. Trujillo államosította vagy kényszerfelvásárlással megszerezte a cukoripar, a dohányfeldolgozás, a sólepárlás, a biztosítás és más ágazatok jelentős részét. A cukor, a dohány és a kakaó termelése és exportja növekedett, infrastrukturális beruházások – utak, kikötők, öntözőrendszerek – valósultak meg. A gazdasági növekedés azonban nem járt együtt a jövedelmek széles körű elosztásával. A Trujillo család és a hozzá lojális elit kezében óriási vagyon halmozódott fel, míg a vidéki munkások és a városi szegények életkörülményei alig javultak. A szakszervezeteket betiltották, a munkásokat megfélemlítették, a béreket alacsonyan tartották. A rezsim statisztikai adatai megbízhatatlanok, mert a diktatúra saját teljesítményét igyekezett kedvező színben feltüntetni; a korszak gazdasági mutatóit a történészek ezért kritikusan kezelik, és a becslések között jelentős eltérések lehetnek.
A Trujillo-rendszer egyik legsúlyosabb atrocitása az 1937. október elején kezdődő, haitiak és haiti származású dominikaiak elleni tömeges erőszak volt, amelyet a magyar és nemzetközi irodalom gyakran „petrezselyem-mészárlásként” emleget. Az események a Dominikai Köztársaság és Haiti közötti határ menti tartományokban, elsősorban Dajabón, Monte Cristi és környékükön zajlottak. A hadsereg egységei és félkatonai csoportok haiti migránsokat, valamint olyan dominikai állampolgárokat támadtak meg, akiket haiti származásúnak tekintettek. A „petrezselyem” (spanyolul perejil) szóhoz kapcsolódó elterjedt elbeszélés szerint a támadók arra kérték az embereket, hogy ejtsék ki ezt a szót; a haiti kreol nyelv beszélői számára a spanyol „r” hang ejtése nehézséget okozott, így a kiejtés alapján azonosították az áldozatokat. Ez a teszt azonban a történeti irodalomban vitatott: egyes kutatók szerint a valóságban a támadók gyakran egyszerűen a bőrszín, a nyelv vagy a helyi ismeretek alapján döntöttek, és a „petrezselyem-teszt” inkább a későbbi emlékezet része, mintsem dokumentált gyakorlat.
Az áldozatok számát a források hiányossága miatt nem lehet pontosan meghatározni. A leggyakrabban idézett becslések 5 000 és 25 000 között mozognak; a történeti irodalomban elterjedt középső sáv 12 000 és 15 000 közé teszi a meggyilkoltak számát. Ezek a számok régészeti, levéltári és szemtanúk beszámolóin alapuló becslések, nem pedig megbízható anyakönyvi adatok. A mészárlás okai összetettek: a határ menti területeken a haiti munkaerő jelenléte a cukoriparban, a két ország közötti területi viták, valamint a Trujillo-rezsim által szított faji és nemzeti feszültségek egyaránt szerepet játszottak. A diktatúra a haitiakat bűnbakként állította be, és a dominikai nemzet homogenitását hirdette. Az erőszakot a rezsim részben a határ „dominikaivá tételének” retorikájával igazolta.
A nemzetközi közösség elítélte a mészárlást. Az Egyesült Államok és más államok nyomására Trujillo 1938-ban kártérítési megállapodást kötött Haitivel, amelynek értelmében a Dominikai Köztársaság összesen 750 000 amerikai dollárt fizetett. A kártérítés nagy része azonban nem jutott el az áldozatok hozzátartozóihoz; a haiti kormány a pénz egy részét saját kiadásaira fordította. Az eseményt a történetírás gyakran „mészárlásként” vagy „etnikai tisztogatásként” írja le. A „népirtás” kifejezés használata körül vita folyik: a nemzetközi jog szerint a népirtás egy etnikai, faji, nemzeti vagy vallási csoport teljes vagy részleges megsemmisítésére irányuló szándékot feltételez. Egyes történészek és jogtudósok szerint a Trujillo-rezsim célja a határ menti haiti jelenlét megszüntetése volt, ami megfelelhet a népirtás definíciójának; mások szerint a bizonyítékok nem elégségesek a szándék jogi értelemben vett bizonyításához, és ezért az „etnikai tisztogatás” vagy „tömeggyilkosság” pontosabb kifejezés. A tankönyv ezt a terminológiai vitát nem dönti el, de jelzi, hogy az áldozatok és leszármazottaik egy része, valamint emberi jogi szervezetek a „népirtás” megnevezést használják, és követelik a felelősségre vonást és az emlékezet intézményesítését.
A Trujillo-diktatúra utolsó éveiben a rezsim belső és külső nyomás alá került. Az 1959-es kubai forradalom után az Egyesült Államok, amely korábban támogatta Trujillót, fokozatosan elhatárolódott tőle, mert tartott attól, hogy a diktatúra destabilizálja a karibi térséget. A katolikus egyház, amely korábban többnyire hallgatott vagy együttműködött, az 1960-as évek elején kritikát fogalmazott meg az emberi jogi visszaélésekkel szemben. A polgári ellenzék, a száműzött dominikaiak és a titkos mozgalmak aktivizálódtak. 1960. november 25-én a rezsim titkosrendőrsége meggyilkolta a Mirabal nővéreket – Patria, Minerva és María Teresa Mirabalt –, akik az ellenállás szimbólumaivá váltak. A gyilkosság nemzetközi felháborodást keltett, és tovább erodálta a diktatúra legitimitását. A Mirabal nővérek emlékezetét később az ENSZ a nők elleni erőszak elleni küzdelem nemzetközi napjává nyilvánította (november 25.), ami a dominikai történelem egyik legismertebb emlékezetpolitikai mozzanata.
Trujillót 1961. május 30-án Santo Domingóban egy összeesküvő csoport meggyilkolta. A merénylet után fia, Ramfis Trujillo rövid ideig próbálta fenntartani a család hatalmát, de a rezsim összeomlott, és a Trujillo család elmenekült az országból. A diktatúra bukása átmeneti időszakot nyitott, amelyet a következő alfejezet tárgyal. Trujillo uralmának öröksége – a központosított állam, a hadsereg politikai szerepe, a gazdasági koncentráció és a faji-nemzeti ideológia – hosszú távon meghatározta a Dominikai Köztársaság 20. század végi és 21. századi történetét.
Az amerikai megszállásról viszonylag bőséges írott anyag áll rendelkezésre: az Egyesült Államok haditengerészeti és külügyminisztériumi iratai, a Hughes–Peynado-megállapodás szövege, valamint dominikai újságok és politikai röpiratok. Ugyanakkor a megszállás alatti helyi ellenállás áldozatainak számáról nincs megbízható nyilvántartás; a gerillaharcokra vonatkozó adatok gyakran a megszálló hadsereg jelentésein alapulnak, amelyek pontossága vitatható. A megszállás modernizációs teljesítményét a korabeli amerikai források gyakran túlértékelik, míg a dominikai nacionalista történetírás az elnyomást hangsúlyozza. A kiegyensúlyozott képhez mindkét forrástípust kritikusan kell olvasni.
A Trujillo-korszak forrásbázisa kettős. A rezsim saját propagandája, a cenzúrázott sajtó és a diktatúra által kiadott statisztikák szándékoltan torzítottak, ezért a gazdasági mutatók, a népszámlálási adatok és a politikai események leírása ellenőrzést igényel. A rezsim bukása után megnyílt levéltárak, a szemtanúk visszaemlékezései, a száműzött ellenzék írásai és az emberi jogi szervezetek jelentései lehetővé teszik a diktatúra mechanizmusainak rekonstruálását, de ezek a források is elfogultak lehetnek, és a visszaemlékezések utólagos értelmezéseket tükrözhetnek. A Trujillo-korszak politikai gyilkosságainak és bebörtönzéseinek teljes számát nem ismerjük; a becslések forrásonként jelentősen eltérnek.
Az 1937-es petrezselyem-mészárlás áldozatszámának bizonytalansága különösen nagy. Nincs pontos anyakönyvi vagy rendőrségi nyilvántartás, a tömegsírok feltárása pedig csak részben történt meg. A történeti irodalomban 5 000 és 25 000 közötti becslések szerepelnek; a leggyakrabban hivatkozott 12 000–15 000 közötti sáv módszertani szempontból vitatható, mert a források hiányosak, és a túlélők beszámolói nem reprezentatívak. A „petrezselyem-teszt” legendája jól mutatja, hogyan keveredik a dokumentált esemény, a szóbeli hagyomány és a későbbi emlékezetpolitika. A „népirtás” kifejezés használata – amint fentebb jeleztük – jogi és történeti vita tárgya; a szövegben ezért nem állítjuk, hogy a mészárlás jogi értelemben népirtás volt, de jelezzük, hogy egyes szereplők és kutatók ezt a minősítést használják.
Az 1916–1924-es amerikai megszállás központosított állami intézményeket és megerősített hadsereget hagyott maga után, amelyek lehetővé tették Rafael Trujillo 1930-as hatalomra jutását. Trujillo 1930 és 1961 között totális diktatúrát épített ki, amely a hadseregre, a titkosrendőrségre és a személyi kultuszra támaszkodott, és a gazdasági modernizációt a családja kezében összpontosuló vagyonnal párosította. Az 1937-es, haitiak elleni tömeges erőszak a rezsim faji és nemzeti ideológiájának legsúlyosabb következménye volt. A diktatúra az 1960-as évek elején belső és külső nyomás alatt összeomlott; Trujillo meggyilkolása után átmeneti időszak kezdődött.