A Bahama-szigetek brit kolonizációja nem egy birodalmi terv részeként, hanem a 17. századi angol vallási és politikai válság melléktermékeként kezdődött. Az 1492-es spanyol igényt követően a szigetcsoport hosszú ideig lakatlan maradt az európaiak számára, mivel Spanyolország nem telepítette be, de a szigetek stratégiai helyzete a karibi hajózási útvonalak mentén hamarosan felkeltette a rivális hatalmak figyelmét. A brit jelenlét 1648-tól vált folyamatossá, és az ezt követő mintegy hetven év során a szigetvilág társadalma egy törékeny, vallási disszidensekből álló telepes közösségből előbb a karibi kalózkodás egyik legismertebb központjává, majd az 1718-as koronagyarmati átalakulást követően egy rabszolgatartó, ültetvényes és tengeri erőforrásokra épülő gyarmati társadalommá alakult. Ez a fejezet ezt az átmenetet, a telepes társadalom rétegződését és a rabszolgaság intézményesülését mutatja be.
A brit telepesek megjelenése a Bahamákon szorosan összefügg az angol vallási és politikai feszültségekkel. Az 1640-es években, az angol polgárháború és az ún. „puritán forradalom” időszakában a Bermuda-szigeteken élő angol telepesek között éles vallási vita alakult ki. A bermuda-i anglikán egyház dominanciájával és a korona befolyásával szemben álló kongregacionalista és presbiteriánus csoportok egy része elhatározta, hogy új, vallásilag szabadabb otthont alapít. Ez a csoport lett később ismert „Eleutheran Adventurers” (eleutheriai kalandorok) néven, nevüket a görög eleutheria (szabadság) szóból eredeztetve. Céljuk egy olyan közösség létrehozása volt, amely a saját vallási meggyőződésük szerint szervezheti meg életét, és ahol a gyülekezeti autonómia érvényesülhet.
A csoport vezetője William Sayle volt, egy korábbi bermuda-i kormányzó, aki 1647-ben készítette el a település alapító okiratát, az Articles and Orders (Cikkelyek és rendeletek) néven ismert dokumentumot. Ez a szöveg nem alkotmány volt a mai értelemben, hanem egy magántársaság belső szabályzata, amely a földhasználat, a közösségi döntéshozatal és a vallási kötelezettségek alapelveit rögzítette. Az okiratot a dokumentum egyik fennmaradt másolata alapján a modern történetírás az egyik legkorábbi kísérletként tartja számon arra, hogy az angol gyarmati tapasztalatban a helyi önrendelkezés és a vallási pluralizmus kereteit jogi formába öntsék. Ugyanakkor a kortárs bermuda-i és londoni iratokban az alapítók elsősorban gazdasági és stratégiai érvekkel indokolták a költözést, ami arra utal, hogy a vallási motiváció mellett a szigetek mezőgazdasági lehetőségei és a hajózási útvonalak közelsége is szerepet játszott a döntésben.
1648-ban Sayle és mintegy hetven követője elhagyta Bermudát, és a Bahama-szigetek északi részén, az általuk Cigatoo-nak nevezett, ma Eleuthera néven ismert szigeten szállt partra. A megérkezés dokumentált ténye a kolónia későbbi levelezéséből ismert, de a korai hónapok eseményeiről csak töredékes beszámolók maradtak fenn. Az első telepesek hajója, a William, zátonyra futott, és a csoportnak hónapokig kellett nélkülöznie, mielőtt a bermudai és később a virginiai és massachusettsi gyarmatokról érkező segélyszállítmányok megérkeztek. A táplálékhiány, a trópusi betegségek és a belső viták miatt a közösség jelentős része visszatért Bermudára vagy továbbköltözött a kontinentális gyarmatokra. A történeti rekonstrukció szerint a kezdeti mintegy hetven főből egy évtizeden belül csak néhány család maradt tartósan a szigeten.
A túlélők végül a későbbi főváros, Nassau közelében, a mai New Providence szigetén hoztak létre egy kisebb települést, amelyet Charles Town néven kezdtek emlegetni. Ez a település azonban nem rendelkezett sem erős helyi intézményekkel, sem jelentős lakossággal; a 17. század második felében a lakosság száma rendkívül alacsony maradt. A gyér források ellenére a modern történeti konszenzus úgy tartja, hogy a Bahama-szigetek az 1660-as évekig gyakorlatilag csak névlegesen tartozott az angol korona érdekeltségéhez. A területet formálisan a Carolina-gyarmat uralkodói oklevele alá sorolták, ami jogi bizonytalanságot teremtett, mivel a londoni hatóságok, a bermuda-i kormányzó és a carolinai tulajdonosok egyaránt igényt tartottak a szigetek irányítására.
Ezt a bizonytalan időszakot a spanyol támadások zárták le. 1684-ben egy spanyol expedíció, amely Havannából indult, felégette Charles Townt, és lakóinak egy részét fogságba vitte. A spanyol katonai akció mögött az az érvelés állt, hogy a szigeteken megtelepedett angolok kalózoknak nyújtanak menedéket, és sértik a spanyol monopóliumot a karibi hajózásban. A támadás ténye a spanyol és az angol levéltári iratok egybehangzó adatai szerint dokumentált, de az áldozatok számáról nincs megbízható adat; a becslések néhány tucat és mintegy száz fő között mozognak. A spanyol akció nem törölte el az angol jelenlétet, de hosszú időre ellehetetlenítette a szervezett gyarmati igazgatást, és előkészítette a szigetek átmeneti visszaesését a kalózok és hajótöröttek informális menedékévé.
Az 1684-es spanyol támadást követő évtizedekben a Bahama-szigetek központi része, különösen New Providence és a későbbi Nassau, fokozatosan a karibi kalózkodás egyik legismertebb bázisává vált. Ennek okai nem kizárólag a helyi viszonyokban, hanem a szélesebb karibi és atlanti hatalmi átrendeződésben keresendők. A 17. század végén, a spanyol-örökösödési háborút lezáró békeszerződések (1713–1714) után az angol, francia és holland kormányzatok visszavonták a korábban kibocsátott kalózleveleket (letters of marque), amelyek a kereskedelmi háborúk időszakában lehetővé tették a magánhajósok számára, hogy ellenséges hajókat támadjanak. A hirtelen munka nélkül maradt, jól képzett és fegyveres tengerészek egy része a kalózkodás felé fordult. A Bahamák a Karib-tenger fő hajózási útvonalai, különösen a Florida-szoros és a Windward-átjáró közelében feküdt, ahol a spanyol kincses flották és a brit, francia, holland kereskedelmi hajók haladtak. A szigetek sekély vizei és szétszórt, lakatlan öblei ideális rejtekhelyet nyújtottak.
A kalózok jelenléte a Bahamákon részben beruházást és népességet hozott a korábban szinte üres Nassau-ba. A korszakra vonatkozó történeti adatok azonban szinte kizárólag a későbbi elfogások, periratok és a korszak népszerű irodalma, mindenekelőtt A General History of the Robberies and Murders of the most notorious Pyrates (1724) című, Charles Johnson álnéven publikált munka alapján ismertek. E munka, amelyet a korszak leghíresebb kalózainak, köztük a Bahamákon működő Benjamin Hornigoldnak, Edward Teachnek (Feketeszakáll) és Charles Vane-nek is részletes portrét szentelt, rendkívül befolyásos volt, de forráskritikai szempontból vitatott. A mai történészek egyetértenek abban, hogy Johnson szövege tényszerű elemeket kever fiktív párbeszédekkel, moralizáló betétekkel és pontatlan kronológiával, ezért bár nélkülözhetetlen a korszak mentalitásának megértéséhez, nem tekinthető mindenben hiteles beszámolónak.
A Nassau-t uraló kalózközösség a modern szakirodalomban gyakran „Kalózköztársaság” (Republic of Pirates) néven jelenik meg. Ez a kifejezés nem a korabeli államnyelvből származik, hanem a 20. századi és 21. századi történeti elemzés terméke, amely a közösség belső autonómiájára, a parancsnokok relatív egyenlőségére és a zsákmányelosztás szerződéses jellegére utal. A Nassau-i kalózok nem egy demokratikus államot hoztak létre; a hatalom a hajók kapitányainak kezében összpontosult, és a közösség működését a zsákmányszerzés határozta meg. Ugyanakkor a kalózhajók legénysége gyakran írásos szerződésekben (hajóegyezmény) rögzítette a kártérítés és a zsákmány megoszlásának rendjét, és a döntésekben a matrózoknak bizonyos véleménynyilvánítási joga volt – ez a korabeli haditengerészeti és kereskedelmi hajózás szigorú hierarchiájához képest szokatlan jelenség volt.
A kalózkodás társadalmi összetétele is fontos a korszak megértéséhez. A Nassau-ban megforduló kalózok nem alkottak egységes etnikai vagy nemzeti csoportot. A legénységekben európai tengerészek, a karibi rabszolgatartó gyarmatokról megszökött afrikaiak, őslakos maradványok és vegyes származású tengerészek egyaránt megtalálhatók voltak. A rabszolgaságból elmenekült vagy a kalózhajókra került afrikaiak helyzete a kalózközösségen belül ellentmondásos volt: a kalózhajók egy része saját szabadságát a rabszolgatartó gyarmati rend ellenében fogalmazta meg, de a zsákmányul ejtett rabszolgahajók emberi rakományát gyakran maguk is eladták a rabszolgapiacokon. Ez a gyakorlat jól mutatja, hogy a kalózkodás nem jelentett rendszeres szolidaritást a rabszolgatartás ellen; a résztvevők döntéseit elsősorban a profit és a túlélés vezérelte.
A kalózkorszak tetőpontján, az 1710-es évek elején Nassau lakossága a különböző becslések szerint elérhette az ezer–kétezer főt, ami a sziget korábbi és későbbi 18. századi lélekszámához képest is kiemelkedő volt. E számok azonban rendkívül bizonytalanok, mivel a korszakban nem készült megbízható népszámlálás, és a kalózok folyamatos mozgásban voltak. A becslések a korabeli hajók méretén, a rakományjegyzékeken és az elfogott kalózok kihallgatási jegyzőkönyvein alapulnak, amelyeket a londoni kereskedelmi és gyarmati iratok őriztek meg. A történeti rekonstrukcióban H. R. Banks és más angol–karibi történészek munkái nyomán az a konszenzus alakult ki, hogy a Nassau-i kalózközösség mérete bár jelentős volt, nem érte el a spanyol-amerikai kikötővárosok, például Havanna vagy Cartagena lakosságát, és gazdasági súlya is elmaradt a barbadosi vagy jamaicai ültetvényes gyarmatokétól.
A kalózok uralta Nassau-val szemben a brit kormányzat a 18. század második évtizedétől egyre határozottabban lépett fel. A spanyol örökösödési háború lezárulta után a londoni kereskedőtársaságok és a gyarmati kormányzók ismételten panaszkodtak a bahamai bázisról induló támadások miatt. A korona számára a kalózkodás visszaszorítása elsősorban a kereskedelmi hajózás biztonságának és az 1713-as utrechti békeszerződésben vállalt kötelezettségeknek a kérdése volt. A belső levelezésben a kormányzati tisztviselők a bahamai kalózokat „törvényen kívüli közösségként”, „a kereskedelem ellenségeiként” írták le, és többször felvetették, hogy a szigeteket katonai erővel kell a korona közvetlen irányítása alá vonni.
A brit kormányzat válasza 1718-ban érkezett el. Az uralkodó, I. György nevében a londoni kincstár és a kereskedelmi tanács egy kettős stratégiát dolgozott ki: egyrészt felajánlotta a kalózoknak a királyi kegyelmet, amennyiben önként felhagynak tevékenységükkel és hűséget esküsznek a koronának; másrészt katonai expedíciót indított a szigetek ellenálló részének leverésére. Utóbbi élére Woodes Rogers-t nevezték ki királyi kormányzónak. Rogers személye azért volt alkalmas a feladatra, mert korábban maga is részt vett felfedező és zsákmányszerző utakon, így ismerte a karibi vizeket és a kalózok működését; a kormányzat tehát olyan személyt akart a szigetek élére állítani, aki tekintélyt tud teremteni a tengerészközösségek körében.
Amikor Rogers 1718 júliusában megérkezett New Providence-re, a helyi kalózközösség megoszlott. A hajóskapitányok egy része, köztük Benjamin Hornigold, elfogadta a kegyelmet, és később maga is részt vett a korábbi társai elleni fellépésben. Mások, így Charles Vane, elutasították az ajánlatot, és tűz alá vették a kormányzó hajóit, majd megszöktek a szigetről. Vane hajója még hetekig veszélyeztette a Bahamák környéki hajózást. A kortárs levelezésekből és Rogers hivatalos jelentéseiből rekonstruálható, hogy a kegyelmet elfogadó kalózok száma néhány száz főre tehető, de a pontos létszámot illetően a források eltérnek; a becslések 300 és 600 fő között mozognak.
Az 1718-as fordulat jogszerű és intézményi szempontból egyaránt fontos. A Bahama-szigetek ekkor vált hivatalosan is brit koronagyarmattá, ami azt jelentette, hogy a kormányzót közvetlenül London nevezte ki, a helyi tanács és a majdani közgyűlés a korona felügyelete alatt működött, és a sziget lakóira a brit közjogot és a gyarmati büntetőjogot alkalmazták. A gyakorlatban azonban a koronagyarmati státus nem eredményezett azonnali intézményes stabilitást. Rogers kormányzósága alatt a település pénzügyi helyzete rendkívül törékeny maradt. A helyi adóbevételek nem fedezték a katonai és igazgatási kiadásokat, ezért a kormányzó személyes vagyonából és londoni hitelekből kényszerült fenntartani a gyarmatot. Amikor 1721-ben visszatért Angliába, hitelezői bebörtönözték – ez a tény rávilágít arra, hogy a Bahama-szigetek a brit birodalom perifériáján helyezkedett el, és gazdasági értéke a londoni döntéshozók szemében csekély volt. Rogers-t később rehabilitálták, és 1729-ben másodszor is kinevezték kormányzóvá, de a gyarmat alapvető forráshiánya a 18. század egészében fennmaradt.
A koronagyarmati fordulatot követő évtizedekben a kalózkodás fokozatosan visszaszorult a Bahamákon, bár nem szűnt meg teljesen. A kormányzati levelezésben és a helyi bírósági iratokban a 18. század közepén is találhatók kisebb csempészési és kalózügyek. A spanyolok 1720-ban, 1740-ben és 1781-ben ismét megtámadták vagy átmenetileg megszállták Nassau-t, ami azt jelezte, hogy a szigetek stratégiai sebezhetősége továbbra is fennállt. A spanyol és a brit korona közötti karibi hatalmi versengés a Bahamák esetében nem zárult le 1718-ban; a 18. század végéig ismétlődő katonai konfliktusok színtere maradt.
A koronagyarmati berendezkedés megszilárdulásával párhuzamosan a Bahama-szigetek társadalma fokozatosan átalakult. A kezdeti, vallási motivációjú telepes mag és a kalózkorszak fluktuáló, döntően férfiakból álló közössége után a 18. század közepén egy rétegzettebb, de továbbra is kis létszámú gyarmati társadalom jött létre. A telepesek túlnyomó része Angliából, Írországból, Skóciából és a már meglévő karibi gyarmatokról – mindenekelőtt Bermudáról, Barbadosról és Jamaicáról – érkezett. A Bermuda-kapcsolat különösen erős maradt, mivel a két szigetcsoport kereskedelmi és családi hálózatai a 17. század óta összefonódtak.
A gazdaság alapja a 18. század nagy részében nem az ültetvényes cukortermelés volt, mint a Nagy-Antillákon, hanem a sókitermelés, a hajózási kereskedelem, a halászat, az állattenyésztés, a gyapottermesztés és a hajóroncsok kiaknázása (wrecking). A sólepárlás különösen a déli szigeteken, így Exumán és az Inagua-szigeteken vált fontos ágazattá, ahol a nagy kiterjedésű sekély sós tavak természetes párolgása lehetővé tette a só gyűjtését és exportját az észak-amerikai és karibi halászati piacokra. A dokumentált források szerint a sótelepeken a munkakörülmények rendkívül megterhelőek voltak, és a munkavégzést a rabszolgákra és a szabad színesbőrű munkásokra egyaránt kiterjedő kényszer jellemezte.
A rabszolgaság a kezdetektől jelen volt a bahamai társadalomban. Az első, 1648-as telepes csoport már hozott magával rabszolgaként tartott afrikaiakat, és a kalózkorszak idején a zsákmányolt rabszolgahajókból további emberek kerültek a szigetekre. A 18. század folyamán a rabszolgaság intézménye a helyi jogban és a társadalmi hierarchiában is megszilárdult. A gyarmati tanács és a kormányzó által kibocsátott rendeletek, illetve a 18. század közepétől a helyi közgyűlés által hozott törvények a bermudai, a dél-karolinai és a jamaicai rabszolgatörvények mintájára szabályozták a rabszolgák mozgását, a gyülekezés jogát, a büntetések formáit és a szökés esetén alkalmazható eljárásokat. A bahamai rabszolgatörvényekről a modern szakirodalom megállapította, hogy bár kevésbé voltak brutálisak, mint a jamaicai vagy a barbadosi szabályozás, alapvető céljuk ugyanaz volt: a rabszolgatartók tulajdonjogának védelme és a rabszolgák társadalmi ellenőrzése.
A bahamai rabszolgatartó társadalom sajátos vonása a tengeri környezetből fakadt. A szigetvilág szétszórt földrajza és a viszonylag kis ültetvények miatt a rabszolgák sokkal nagyobb mobilitásra tehettek szert, mint a nagy cukorültetvényeken dolgozó társaik. A rabszolgák gyakran dolgoztak halászhajókon, kereskedelmi vitorlásokon és sótelepeken, ami lehetővé tette számukra a szigetek közötti mozgást és a földrajzi ismeretek megszerzését. Ennek következtében a szökés (marronage) a bahamai rabszolgaság történetének egyik állandó jelensége volt. A forrásokból dokumentálható, hogy a 18. század során számos rabszolga szökött meg a kisebb, lakatlan szigetekre, ahol önálló közösségeket alakított ki, vagy próbált eljutni a közeli Kubába, illetve az észak-amerikai partvidékre. A kubai spanyol hatóságok időnként menedéket kínáltak a brit gyarmatokról szökött rabszolgáknak, ami további feszültséget okozott a spanyol és a brit gyarmati igazgatás között.
A rabszolgák számáról a 18. századi Bahamákon csak becslések állnak rendelkezésre. A korabeli adóösszeírások, az egyházi anyakönyvek és a kikötői nyilvántartások alapján a történészek úgy becsülik, hogy az 1730-as években a szigetek lakossága mintegy 2000–3000 fő lehetett, amelynek talán egyharmadát, esetleg felét tették ki a rabszolgák. Az 1770-es évekre a teljes lakosság becslések szerint 4000–5000 főre nőtt, a rabszolgák aránya pedig elérhette a 40–50 százalékot. E számok azonban módszertani bizonytalanságokkal terheltek: a kisebb szigetek és a sótelepek népességét gyakran nem írták össze, a kalózok és átutazó tengerészek nem szerepeltek a nyilvántartásokban, és a rabszolgák után fizetett adókat a tulajdonosok sokszor aluljelentették.
A telepes társadalom felső rétegét a kormányzó, a tanácstagok, a kereskedők és a nagyobb ültetvénytulajdonosok alkották. Ez a csoport a 18. század közepén még kicsi volt, és szoros kapcsolatban állt a bermuda-i, a dél-karolinai és a londoni kereskedőházakkal. A társadalom köztes rétegét a kisebb földbirtokosok, a hajóácsok, a kiskereskedők, a halászok és a szabad színesbőrűek jelentették. A szabad színesbőrű lakosság száma a század folyamán növekedett; egy részük felszabadított rabszolgákból, más részük olyan szökött rabszolgákból állt, akik formális vagy informális módon megszabadultak a rabszolgaságból. A hivatalos iratokban a szabad színesbőrűek jogállása ellentmondásos volt: bár nem voltak rabszolgák, nem rendelkeztek a fehér telepesekkel azonos polgári jogokkal, és a választójogból, a katonai szolgálatból és bizonyos kereskedelmi tevékenységekből ki voltak zárva.
A bahamai telepes társadalom kultúrája a brit és a karibi hagyományok keveredéséből alakult ki. A kormányzói jelentések és az egyházi beszámolók szerint a 18. századi Nassau-ban és a nagyobb szigeteken a lakosság nagy része nominalisan anglikán volt, de a vallási élet gyenge intézményi háttere miatt a helyi közösségek vallási gyakorlata gyakran eltért a londoni egyházi normáktól. A rabszolgák és a szabad színesbőrűek körében már a 18. században kimutathatók olyan afrikai eredetű kulturális elemek – a temetkezési szokásokban, a zenében, a táncban és a gyógyításban –, amelyek később a bahamai kreol kultúra alapjává váltak. A fennmaradt forrásanyag azonban főként a hatóságok tiltó rendelkezéseiből ismert, mivel a misszionáriusok és a hivatalnokok az afrikai hagyományokat gyakran „babonaságként” vagy „rendzavaró gyakorlatként” írták le. A rabszolgák saját hangja ebből az időszakból csak elvétve, a bírósági perek és a szökési ügyek jegyzőkönyveiben érhető tetten.
A 18. század utolsó harmadában, különösen az amerikai függetlenségi háborút (1775–1783) követően, a Bahama-szigetekre jelentős számú lojalista telepes érkezett, akik a függetlenné vált Egyesült Államokból menekültek el a brit korona támogatóiként. Ez a hullám, amelyet a következő alfejezet tárgyal részletesen, alapjaiban alakította át a szigetek társadalmát, gazdaságát és demográfiáját. Az 1780-as évekig tartó időszakban a bahamai telepes társadalom a brit gyarmatbirodalom periférikus, törékeny, de már intézményesült szereplője volt, amelyet a külső hatalmi konfliktusok, a belső forráshiány és a rabszolgaság intézményesülése egyaránt formált.
A Bahama-szigetek 17–18. századi történetére vonatkozó forrásanyag egyenetlen és intézményi elfogultságokat hordoz. A brit gyarmati hivatal londoni levéltári iratai – a kormányzói jelentések, a kereskedelmi tanács levelezése és a kincstári elszámolások – a koronagyarmati időszakra vonatkozóan viszonylag gazdagok, de a kalózkorszak és a legkorábbi telepes időszak esetében hiányosak. Az 1648-as letelepedésről, a William hajóról és az Eleutheriai Kalandorok mindennapjairól szóló ismereteink túlnyomó része közvetett – későbbi levelezésekből, a bermuda-i gyarmati iratokból és a családi hagyományokból rekonstruálható. Az utóbbi, vagyis a telepes családok szóbeli hagyománya a 19. században írott családtörténetekben is megjelent, de ezek megbízhatósága vitatott, mert gyakran a későbbi telepes identitás visszavetítésével idealizálják az alapítókat.
A kalózkorszak forrásbázisa különösen problematikus. A korszak legismertebb, sokat idézett szövege, a General History (1724) máig vitatott szerzőségű, és bár sok kortárs adatot tartalmaz, irodalmi műfaja miatt nem tekinthető mindenben tényszerű beszámolónak. A kihallgatási jegyzőkönyvek, a bírósági perek és az elfogott kalózok vallomásai közelebb vihetnek az eseményekhez, de ezeket a forrásokat is óvatosan kell kezelni, mert a vallomástevők gyakran érdekeltek voltak abban, hogy saját szerepüket kisebbnek, ellenségeik felelősségét nagyobbnak tüntessék fel. Ráadásul a megkérdezettek túlnyomórészt európai származású tengerészek voltak; a kalózközösségek afrikai és vegyes származású tagjainak nézőpontja e forrásokban alig jelenik meg.
A rabszolgaság történetére vonatkozó számok minden esetben becslések. A 18. századi népszámlálások hiányosságai miatt a lakosság nagyságát és a rabszolgák arányát csak hozzávetőlegesen lehet meghatározni. Az adóösszeírások csak az adóköteles vagyont, nem feltétlenül minden rabszolgát és munkaképes lakost rögzítettek. A sótelepek és a külső szigetek munkásainak életkörülményeiről alig maradt fenn kortárs részletes leírás; a történeti rekonstrukció ilyen esetekben régészeti feltárásokra, a későbbi útleírásokra és az összehasonlító karibi rabszolgatörténeti kutatásokra támaszkodik. A szökött rabszolgák belső szerveződéséről és közösségeiről szóló tudásunk jelenleg elsősorban a hivatalos elfogási jelentésekre és a későbbi szóbeli hagyományokra épül, amelyek a modern kutatásban még további feltárást igényelnek.
A tudományos konszenzus jelenleg abban foglalható össze, hogy a Bahama-szigetek brit kolonizációja nem egy előre eltervezett birodalmi projekt, hanem egy vallási és politikai menekültcsoport esetleges megtelepedéséből, majd a kalózkodás kereskedelmi hasznából, végül a londoni kormányzat rendteremtő beavatkozásából alakult ki. A vitatott kérdések között szerepel egyrészt az Eleutheriai Kalandorok vallási motivációjának súlya a gazdasági érdekeikkel szemben, másrészt a Nassau-i kalózközösség belső társadalmi karakterének megítélése, harmadrészt a rabszolgaság kezdeti mértékének és a szökött rabszolga-közösségek kiterjedésének pontos rekonstrukciója. Az emlékezetpolitikai megítéltetés terén a bahamai nemzeti emlékezet ma is gyakran a kalózkorszakot és a lojalista örökséget hangsúlyozza, míg a rabszolgaság és az afrikai örökség a 20. század végétől kapott fokozatosan nagyobb figyelmet a helyi közbeszédben és az oktatásban.
A Bahama-szigeteken 1648-ban angol vallási disszidensek, az Eleutheriai Kalandorok hoztak létre tartós telepet, amelynek túlélése az első évtizedekben bizonytalan volt. A 17. század végére a szigetek, különösen New Providence, a karibi kalózkodás egyik fő bázisává vált, ami 1718-ban a brit korona katonai és jogi beavatkozásához, s ezzel a koronagyarmati státus kialakulásához vezetett Woodes Rogers kormányzó érkezésével. A 18. századi bahamai társadalom kis lélekszámú, rétegzett és tengeri erőforrásokra épülő közösség volt, amelyben a rabszolgaság intézménye a kezdetektől jelen volt, és a század folyamán fokozatosan megerősödött. A szigetvilág szétszórt földrajza és a tengeri gazdálkodás miatt a rabszolgák mobilitása viszonylag nagy volt, ami a szökések és a szabad színesbőrű közösségek kialakulásának kedvezett. Az itt tárgyalt korszak a brit gyarmatosítás, a kalózkodás és a korai rabszolgatartó társadalom kialakulásának időszakát foglalja magában, amelyet az 1780-as évek lojalista bevándorlása alapvetően átalakított.