A Bahama-szigetek rabszolga-gazdasága a 18. század végétől a 19. század első harmadáig a nyugat-indiai ültetvényes világ egy sajátos, kisebb léptékű változata volt. Az amerikai függetlenségi háború után a lojalista menekültek és rabszolgáik beáramlása, valamint a gyapot rövid konjunktúrája megnövelte a rabszolgatartó gazdaság súlyát, de a Bahama-szigetek soha nem vált a kubai vagy a jamaicai típusú nagy cukorültetvényes társadalommá. A rabszolgaság 1834-es brit birodalmi eltörlése itt is fordulópontot jelentett: a jogi felszabadítás nem járt együtt a vagyoni és politikai egyenlőséggel, a felszabadítottakból formálódó szabad munkásosztály pedig egy hanyatló, majd a 19. század második felében átalakuló gazdaságban kereste megélhetését. A század végén a szigetek közötti belső vándorlás és a floridai munkamigráció kezdete már a következő korszak társadalmi-történeti alapjait rajzolta ki; ezt a folyamatot a későbbi alfejezet A 20. századi gazdaság és a függetlenség felé tárgyalja.
A rabszolgaság a Bahamákon alapvetően a gyapot-, só- és kisebb részben kukorica- és állattenyésztő gazdaságokhoz, valamint a háztartási és városi munkához kötődött. A rabszolgák jelenléte nem oszlott el egyenletesen: a nagyobb gyapotültetvények a déli szigeteken, például az Exumákon, Long Islanden és Cat Islanden összpontosultak, míg Nassau városában a rabszolgák jelentős része házi szolgaként, kézművesként vagy kikötői munkásként dolgozott. A sókitermelés a délkeleti szigeteken, így Inaguán és a mai Turks- és Caicos-szigetek területén is sok rabszolgát foglalkoztatott, mivel a tengerből párolt só összegyűjtése és szállítása nehéz fizikai munka volt. A Bahamák rabszolgatartó társadalma tehát nem volt egységes: a rabszolgák tapasztalatai attól függően különböztek, hogy egy vidéki gyapotültetvényen, egy monoton sómezőn vagy a gyarmati fővárosban éltek-e.
A rabszolgák száma a Bahamákon a 19. század elején nem ismert pontosan; a korabeli összeírások hiányosak, és a rabszolgatartók gyakran pontatlanul jelentették a létszámot. A brit birodalmi népszámlálási kísérletek és a későbbi felszabadítási kompenzációs jegyzékek alapján a kutatók becslései néhány ezer és tízezernél több fő között mozognak, attól függően, hogy a Turks- és Caicos-szigeteket beleszámolják-e. A bizonytalanság oka részben adminisztratív: a kisebb szigetek rabszolgatartói kevésbé voltak ellenőrizhetők, és a korabeli források a rabszolgákat gyakran vagyonként, nem pedig egyéni személyként tüntették fel. Ennek ellenére a rabszolgatartás intézménye a Bahama-szigeteken is a brit gyarmati jog része volt: a rabszolgák adásvétele, öröklése és büntetése szerződéseken, végrendeleteken és bírósági iratokon keresztül dokumentált.
A rabszolgák eredete részben az afrikai transzatlanti kereskedelemből, részben a 18. század végi lojalista migrációból származott. Az 1780-as években a lojalista gyarmatosítók magukkal hozott rabszolgái mellett a Bahamák a brit rabszolga-kereskedelem regionális hálózatába is bekapcsolódott, bár kisebb volumenben, mint Jamaica vagy Barbados. A rabszolgák afrikai származási régiói a forrásokban gyakran homályosak; a fennmaradt feljegyzésekben megjelenő etnikai jelölések, mint például „Kongo” vagy „Ebo”, inkább a kereskedelmi kategorizálást, mint a pontos származást tükrözik. A szóbeli hagyományban megőrzött családtörténetek és a későbbi folklorisztikus elemek arra utalnak, hogy a rabszolgák közösségei a nyugat-afrikai és közép-afrikai kultúrák többféle örökségét hordozták.
A rabszolgák jogi helyzete a Bahama-szigeteken a brit nyugat-indiai gyarmatok általános rabszolgatörvényeihez hasonult. A helyi törvények korlátozták a rabszolgák mozgását, gyülekezését és vallásgyakorlását, és szigorú büntetéseket írtak elő a szökésért, a lopásért vagy az engedetlenségért. A gyakorlatban azonban a Bahamák kisebb és szétszórt településszerkezete miatt az ellenőrzés kevésbé volt intenzív, mint a nagy cukorszigeteken. A rabszolgák kihasználták a tengeri környezet nyújtotta lehetőségeket: a kisebb cayeken és szigeteken való ideiglenes menedék, a hajók közötti kapcsolat és a városi piacokon való jelenlét a mindennapi túlélés és az autonómia terepévé vált. A rabszolgák szökése dokumentált jelenség volt; a szökött rabszolgák egy része a távolabbi, nehezen megközelíthető szigeteken vagy a környező vizek hajózási hálózatában talált menedéket, másokat a helyi milíciák fogtak el.
A rabszolgák kulturális örökségének fontos eleme a Junkanoo, a karácsonyi időszakhoz kötődő maszkos felvonulás, amely a rabszolgaság korában alakult ki. A Junkanoo eredete a szóbeli hagyományban és a későbbi ünnepi gyakorlatban él, ezért pontos keletkezésének dátuma nem rekonstruálható. A források szerint a rabszolgák a karácsonyi ünnepek alatt kaptak néhány szabad napot, és ezt zenével, tánccal, maszkokkal és dobokkal ünnepelték; az ünnep egyszerre volt a közösségi önkifejezés és a mindennapi kényszer alóli átmeneti felszabadulás alkalma. A Junkanoo ma a Bahama-szigetek nemzeti kulturális örökségének része, ám történeti értelmezése vitatott: egyesek a rabszolgák ellenállásának, mások a felszabadulás emlékezetének, megint mások a kreol identitás megtestesülésének tekintik.
A rabszolgakereskedelem brit tilalma 1807-ben érintette a Bahamákat is. Az 1807. évi brit törvény a transzatlanti rabszolga-kereskedelmet tiltotta meg, de a gyarmati rabszolgaság intézményét nem szüntette meg. A Bahamák szerepe ebben az időszakban kettős volt: a szigetek közel feküdtek a Kubát és az Egyesült Államokat megkerülő hajózási útvonalakhoz, ezért a brit flotta rabszolgahajókat elfogó járőrei számára támaszpontul szolgáltak. Az elfogott hajókon talált afrikaiakat – akiket a brit adminisztráció „felszabadított afrikaiaknak” nevezett – több karibi gyarmatra, köztük a Bahama-szigetekre is betelepítették. Ezek az emberek jogilag nem voltak rabszolgák, ám a gyakorlatban gyakran évekig tartó tanoncságba kényszerültek, amelynek feltételei a rabszolgamunkához hasonlítottak. A Nassau környéki települések, például Adelaide, Gambier és Carmichael, ezeknek a felszabadított afrikaiaknak a letelepítése révén jöttek létre; az egykori falvak nevei ma is őrzik a betelepítés emlékezetét, bár a lakosság későbbi története a szigetek más részeivel összefonódott.
Az 1820-as években a brit abolíciós mozgalom megerősödése és a rabszolgatartó gyarmatok ellenállása közötti feszültség a Bahamákon is érezhető volt. A londoni parlament és a gyarmati hivatal levelezése a rabszolgák bánásmódjáról, a szökési hullámokról és a helyi törvények elégtelenségéről szóló vitákat rögzített. A Bahama-szigetek mint koronagyarmat nem alakíthatott ki Londonnal szemben olyan erős helyi politikai ellenállást, mint a választott közgyűléssel rendelkező cukorgyarmatok, de a rabszolgatartó elit így is próbálta késleltetni a változást. A felszabadítás hivatalos útja az 1833. évi brit rabszolgatörvénnyel nyílt meg, amely 1834. augusztus 1-jén lépett hatályba. A törvény a rabszolgákat nem azonnal, hanem egy átmeneti „tanoncrendszer” (apprenticeship) keretében szabadította fel: a házi rabszolgákat korábban, a mezőgazdasági munkásokat elvileg 1840-ig, ám sok gyarmaton, így a Bahamákon is, 1838. augusztus 1-jén teljes jogi felszabadítás követte.
A felszabadítás jogi aktusa a Bahamákon is csak a rabszolgaság intézményének megszüntetését jelentette, nem a vagyoni újraelosztást. A brit állam a rabszolgatartókat kárpótolta, nem a felszabadítottakat: a Slave Compensation Commission jegyzékei rögzítették a tulajdonosi igényeket, és a Bahamákon is számos kisebb-nagyobb rabszolgatartó kapott kompenzációt. A felszabadítottak kárpótlást nem kaptak, és földhöz is csak korlátozottan jutottak. A szabad munkásosztály kialakulása ezért ellentmondásosan indult: a volt rabszolgák jogilag szabad munkásokká váltak, de a termelőeszközökből, a jó minőségű földből és a politikai hatalomból továbbra is ki voltak zárva. Sokan a volt ültetvényeken vagy a sómezőkön folytatták ugyanazt a munkát, immár névleges bérért; mások a kisebb szigeteken önellátó gazdálkodásba, halászatba vagy a tengeri kereskedelem kiegészítő tevékenységeibe fogtak.
A felszabadítás utáni évtizedekben a Bahama-szigetek gazdasága átalakult. A gyapottermelés, amely a 18. század végén még fellendült, a 19. század elejére visszaesett a talaj kimerülése és a kártevők miatt; a felszabadítás után a nagybirtokos munkaerőhiány miatt tovább hanyatlott. A só továbbra is fontos exportcikk maradt, különösen a délkeleti szigeteken, de a termelés gyakran alacsony bérekkel és idényjellegű munkával járt. A 19. század közepén a szivacshalászat kezdett jelentős megélhetési ággá válni: a sekély vizekben élő szivacsokat a bahamai férfiak búvárkodással gyűjtötték, és a szárított szivacsot exportálták, elsősorban az európai piacra. Az ananásztermesztés a század második felében, különösen az 1880-as évektől vált a külső szigetek egyik fő bevételi forrásává, miután a rendszeres hajójáratok lehetővé tették a gyümölcs szállítását az amerikai partvidékre. Ezek az ágazatok azonban ingadozó jövedelmet biztosítottak, és a szigetek gazdasága erősen függött a külső kereslettől, az időjárástól és a hajózási kapcsolatoktól.
Az amerikai polgárháború (1861–1865) idején a Bahama-szigetek, különösen Nassau, rövid ideig tartó konjunktúrát élt meg. A konföderációs államok blokádtörő hajói a Bahamákat használták átrakodási bázisként: a déli gyapotot itt rakták át, és innen szállították Angliába, cserébe fegyvereket, lőszert és más hadianyagot vittek vissza. A fellendülés munkahelyeket teremtett a kikötőben, a raktárakban és a hajóépítésben, de a háború vége után a konjunktúra összeomlott. A blokádtörés korszaka a Nassau-i kereskedő elit vagyonát növelte, miközben a munkások számára csak átmeneti foglalkoztatást hozott; a gazdasági fellendülés tehát nem alakult át tartós fejlődéssé. A polgárháború utáni évtizedekben a Bahama-szigetek újra a stagnálás és az elvándorlás időszakába került.
A szabad munkásosztály helyzete a 19. század második felében a szigetek közötti egyenlőtlenséghez kapcsolódott. Nassau és a nagyobb települések lakói nagyobb eséllyel jutottak munkához a kereskedelemben, a kikötőben vagy a korai szolgáltatásokban, míg a külső szigetek lakói gyakran csak az önellátó mezőgazdaság, a halászat és az idényjellegű só- vagy szivacsmunkák között válogathattak. A földbirtoklás rendje is egyenlőtlen maradt: a felszabadítottak egy része hosszú idő alatt kis parcellákhoz jutott, de a jogcímeket gyakran nem rögzítették, ami később vitákhoz vezetett. A közösségi földhasználat, amelyet a későbbi történetírás „családi földnek” nevezett, a szigetek több részén kialakult, és a szegényebb lakosság számára biztosított valamilyen megélhetést, ám ez nem helyettesítette a formális gazdasági lehetőségeket.
Az oktatásban és a vallásban a 19. század folyamán jelentős szerepet játszottak a brit missziós egyházak, különösen a baptisták, a metodisták és az anglikán egyház. A felszabadítottak számára az egyházi iskolák nyújtották az alapvető írni-olvasni tudást, bár a tankötelezettség nem volt általános, és a vidéki szigeteken az iskolák gyakran hiányoztak. Az afro-bahamai vallásosság sajátos formái is ekkor szilárdultak meg: a keresztény istentiszteletek mellett a közösségi énekek, a hittérítők által szervezett imaórák és a hagyományos afrikai elemek együtt formálták a szigetek vallási életét. A Junkanoo és más ünnepi alkalmak folyamatos gyakorlása a rabszolgaság utáni közösségi identitás megőrzésének csatornája volt; ezt a mai emlékezetpolitikában gyakran hangsúlyozzák, de a 19. századi forrásokban csak esetlegesen, a hatósági tiltások vagy a misszionáriusi beszámolók révén jelenik meg.
A 19. század végi migráció a Bahama-szigetek gazdasági és társadalmi átalakulásának egyik meghatározó folyamata volt. A külső szigetek lakói egyrészt Nassauba költöztek, ahol a városi munkaerőpiac és a közigazgatási intézmények nyújtottak némi lehetőséget; másrészt egyre többen vándoroltak ki a közeli Floridába, elsősorban Key Westbe és Miamiba. A bahamai munkások az amerikai ananászültetvényeken, a vasútépítéseken, a halászatban és a városi szolgáltatásokban kerestek munkát. Ez a transznacionális munkavándorlás a családi stratégiák részévé vált: a kivándorlók gyakran időszakosan mentek, hazautalásokat küldtek, és a szigetekkel való kapcsolatukat fenntartották. A 19. századi migráció statisztikája azonban hiányos, mivel a kivándorlást sokáig nem regisztrálták pontosan, és a határokon átívelő mozgás a szigetvilágban informálisan zajlott.
A rabszolgaság eltörlése és a 19. századi átalakulás társadalmi emlékezete ma is él a Bahama-szigeteken. Az augusztus elsejei felszabadulási ünnep, a rabszolgaság történetét feldolgozó múzeumi kiállítások és a Junkanoo-ünnepek a múlt értelmezésének különböző rétegeit hordozzák. A hivatalos emlékezetben a felszabadítás a nemzeti szabadság kezdeteként jelenik meg, miközben a kritikai történetírás rámutat arra, hogy a jogi szabadság és a tényleges egyenlőség közötti távolság hosszú ideig megmaradt. A rabszolgaság és a felszabadítás öröksége így nemcsak a 19. század története, hanem a mai bahamai társadalom önértelmezésének is része.
A rabszolgaság és a felszabadítás történetének elsődleges forrásai elsősorban brit gyarmati iratok: a londoni The National Archives-ban őrzött Colonial Office-levelezés, a bahamai kormányzói jelentések, a törvények és rendeletek, valamint a Slave Compensation Commission kompenzációs jegyzékei. Ezek a dokumentumok a rabszolgatartók szempontjából írják le a társadalmat, és a rabszolgákat gyakran számként, nem pedig személyes történetként rögzítik. Az egyházi anyakönyvek, a misszionáriusok beszámolói és a Nassau-korabeli újságok további adalékot nyújtanak, de ugyancsak a hatalmi pozícióban lévő szereplők nézőpontját tükrözik. A rabszolgák saját hangja a 19. századi forrásokban ritkán jelenik meg; életükről gyakran csak közvetett módon, a bírósági jegyzőkönyvek, a szökésekről szóló hirdetések és a későbbi szóbeli családtörténetek révén tudunk.
A rabszolgák számára, a szabad afrikaiak bevándorlására és a századvégi migrációra vonatkozó adatok esetében a szövegben nem önállóan kitalált statisztikák, hanem becslési sávok szerepelnek. A korabeli összeírások hiányosak, és az egyes források eltérő közigazgatási határokat használnak, például a Turks- és Caicos-szigeteket hol a Bahamákhoz, hol külön területhez számítják. A gazdasági folyamatokról szóló állítások, például a gyapot hanyatlása vagy a szivacs- és ananászkivitel növekedése, a kereskedelmi statisztikák és kormányzói jelentések alapján ismert trendeket tükröznek, de az éves termelési adatok ellenőrzésre szorulnak.
A szakirodalomban vitatott kérdés, hogy a Bahama-szigetek rabszolgasága „enyhébb” volt-e, mint a nagy cukorültetvényes gyarmatoké. Az ilyen összehasonlítások gyakran a rabszolgatartói források önigazolásából erednek, és nem veszik figyelembe a rabszolgák saját tapasztalatait. A kisebb birtokméretek és a szétszórt településszerkezet valóban más munkaviszonyokat eredményezett, de a rabszolgaság alapvető erőszakossága, a családok szétválasztásának lehetősége és a jogi alávetettség itt is fennállt. A szabad afrikaiak „tanoncsága” körüli vita is hasonló: a brit adminisztráció nyelvhasználata a jótékony letelepítést hangsúlyozta, a későbbi történészi értelmezés azonban kényszermunkaként írja le az intézményt.
A Junkanoo történeti eredete elsősorban szóbeli hagyományon és későbbi leírásokon alapul; a 19. századi forrásokban való jelenléte vitatott. Az emlékezetpolitikai állítások, amelyek a Junkanoo-t a rabszolgák ellenállásának vagy a felszabadulás ünnepének tekintik, nem azonosak a dokumentálható történettel. A szöveg ezért megkülönbözteti a bizonyítható gyakorlatot és a mai jelentéstulajdonítást.
A Bahama-szigeteken a rabszolgaság sajátos, kisebb ültetvényes és sókitermelő formában működött, és a 19. század elején a gyapot hanyatlása ellenére is meghatározó társadalmi intézmény maradt. Az 1807-es rabszolga-kereskedelmi tilalom után a szigetekre betelepített felszabadított afrikaiak jogilag szabad, de gyakorlatilag tanoncságba kényszerített csoportot alkottak. Az 1833-as brit törvény 1834-ben indította el a felszabadítást, amely a Bahamákon 1838-ban vált teljessé. A volt rabszolgákból szabad munkások lettek, de földhöz és kárpótláshoz nem jutottak; a gazdaság a gyapot helyett a sóra, a szivacsra és az ananászra épült, az amerikai polgárháború idején rövid blokádtörő konjunktúrával. A 19. század végén a szigetek közötti belső elvándorlás és a floridai munkamigráció jelezte a tartós gazdasági nehézségeket és a transznacionális kapcsolatok kezdetét.