A Bahama-szigetek 20. századi történetének első felét a gazdasági szerkezet átalakulása, a brit gyarmati keretek között fokozatosan kibontakozó politikai öntudat és a függetlenség felé vezető út jellemezte. Az alfejezet a századelőtől az 1973-as függetlenség előestéjéig terjedő időszakot tárgyalja, hangsúlyozva, hogy a gazdasági függőség és a faji-társadalmi hierarchiák miként alakították a politikai mozgalmakat. A szivacs- és gyümölcsipar hanyatlása, a szeszesital-csempészet rövid konjunktúrája, a turizmus korai szakasza és a második világháborús amerikai jelenlét együttesen teremtette meg azokat a feltételeket, amelyek között a bahamai többség politikai képviselete megerősödhetett.
A 20. század első évtizedeiben a Bahama-szigetek gazdasága továbbra is a 19. századi exportágazatokra épült. A legfontosabb bevételi forrás a tengeri szivacs gyűjtése és feldolgozása volt, amely elsősorban a sekélyebb vizeken, a Nagy-Bahama-padon és a közeli zátonyokon folyt. A szivacshalászat szezonális munkaerőt igényelt, és a terméket főként az Egyesült Államokba és Nagy-Britanniába exportálták. Emellett a szigetek mezőgazdasága – különösen az ananász, a citrusfélék, a paradicsom és a szizál – is jelentős, bár ingadozó bevételt hozott. A gyümölcstermelés azonban érzékeny volt a hurrikánokra, a talaj kimerülésére és a külpiaci versenyre; a századforduló után az ananászkivitel fokozatosan visszaesett, részben a kubai és hawaii termelés erősödése miatt. A sólepárlás, a halászat és a kisebb hajóépítő műhelyek továbbra is foglalkoztattak helyi közösségeket, de a szigetcsoport egésze gazdaságilag függő helyzetben maradt a brit anyaországtól és a közeli amerikai piactól. A dokumentált gyarmati éves jelentések szerint a szivacskivitel a századelőn a teljes export jelentős részét tette ki, ám ezek az adatok módszertani szempontból nem teljesen egységesek, mivel a gyűjtött mennyiségeket és az értéket gyakran becsléssel rögzítették.
A gazdasági szerkezet törékenységét jól mutatta a szivacsipar összeomlása. Az 1938–39-es években a karibi térség szivacstelepeit gombás megbetegedés pusztította el, ami a bahamai exportágazat gyakorlatilag megszűnéséhez vezetett. A helyi halászok és feldolgozók tömegesen vesztették el jövedelmüket, és a gyarmati kormányzatnak új bevételi forrásokat kellett keresnie. A szivacsipar válsága nem csupán gazdasági esemény volt: rámutatott arra, hogy a szigetek egyetlen domináns exportcikktől való függése milyen sebezhetővé teszi a lakosságot. A szivacstelepek későbbi, részleges regenerálódása ellenére az ágazat soha nem nyerte vissza korábbi jelentőségét. A mezőgazdasági termelés sem tudta pótolni a kieső bevételeket, mert a termőföldek korlátozottak voltak, a vízellátás pedig több szigeten is gondot okozott. A gazdasági nehézségek hozzájárultak ahhoz, hogy a bahamai munkavállalók egy része a közeli amerikai partokra, illetve más karibi gyarmatokra vándorolt, ami a 20. század első felében állandó migrációs nyomást jelentett.
A szeszesital-csempészet időszaka az amerikai alkoholtilalom (prohibíció) idején, 1920 és 1933 között hozott átmeneti, de látványos gazdasági fellendülést a Bahamáknak. Az Egyesült Államok alkotmányos alkoholtilalma megtiltotta a szeszes italok előállítását, szállítását és értékesítését, ami hatalmas illegális keresletet teremtett. A Bahama-szigetek földrajzi közelsége – különösen a Nagy-Bahama és a Bimini-szigetek, valamint a főváros, Nassau kikötője – ideális átrakodási ponttá tette a szigetcsoportot. Brit és kanadai whisky, karibi rum és európai szeszes italok érkeztek a bahamai raktárakba, majd gyors motorcsónakokkal szállították azokat az amerikai partok mentén várakozó hajókra, illetve közvetlenül a floridai partokra. A kortárs sajtó és a vámtörténeti kutatások szerint ez a forgalom jelentős bevételeket hozott a helyi kereskedőknek, raktártulajdonosoknak és hajósoknak, ugyanakkor a legális és illegális kereskedelem határai gyakran elmosódtak. A bahamai gyarmati kormányzat hivatalosan nem ismerte el a csempészetet, de a megnövekedett kikötői forgalom és a fellendülő szolgáltatószektor jól látható volt. A szesztilalom végét követően ez a jövedelemforrás hirtelen összeomlott, ami ismét megmutatta a külső kereslettől való függőség kockázatát. A jelenség megítélése a történetírásban vitatott: egyes kutatók a helyi vállalkozói réteg megerősödését hangsúlyozzák, mások arra figyelmeztetnek, hogy a csempészetből származó tőke koncentráltan, elsősorban a nassaui kereskedői elit kezében halmozódott fel, és nem oldotta meg a szigetek többségének szegénységét.
A turizmus kezdetei már a 19. század utolsó harmadára visszanyúltak, de a 20. század első felében vált a szigetcsoport egyik legfontosabb, fokozatosan bővülő ágazatává. Nassau már a 19. században vonzotta a téli hónapokban a vagyonos amerikai és brit utazókat, akik a mérsékelt éghajlatot és a tengerparti üdülést keresték. A századfordulón nagy szállodák épültek, például a Royal Victoria Hotel és a Colonial Hotel, amelyek a gyarmati elit és a külföldi vendégek találkozóhelyeivé váltak. Az 1920-as években a szesztilalom időszaka sajátos módon a turizmust is élénkítette: amerikai látogatók érkeztek, hogy olyan helyen fogyaszthassanak alkoholt, ahol az legális volt. A turizmus azonban ekkor még szezonális és viszonylag szűk rétegre korlátozódott. A második világháború alatt és után, az amerikai katonai jelenlét és a légiközlekedés fejlődése nyomán a szigetcsoport megközelíthetősége javult. Az 1950-es évektől a kubai politikai helyzet romlása – különösen az 1959-es kubai forradalom után – a karibi turisták egy részét más úti célok felé terelte, és a Bahamák ebből profitált. A turizmus felfutása azonban ebben az időszakban még nem járt együtt a munkavállalók helyzetének általános javulásával: a szállodai és kiszolgáló személyzet jelentős része alacsony bérrel, szezonális munkával és bizonytalan foglalkoztatással szembesült. A turizmus fejlődése ráadásul a földtulajdon és a tengerparti területek koncentrációjával járt, ami hosszabb távon feszültségeket szült.
A második világháború alatt a Bahama-szigetek stratégiai jelentősége megnőtt. Az amerikai és brit kormány 1940-ben bérleti szerződést kötött, amelynek értelmében az Egyesült Államok támaszpontokat létesített a szigetcsoporton. Ez a megállapodás része volt annak a szélesebb brit-amerikai egyezménynek, amelyben Nagy-Britannia karibi területeken nyújtott bázisjogokat cserébe hadihajókért. A Bahamákon kiépített repülőterek és katonai létesítmények – köztük a New Providence szigetén kialakított repülőtér – később a polgári légi közlekedés alapjává váltak. Az amerikai jelenlét munkahelyeket teremtett, infrastrukturális beruházásokat hozott, ugyanakkor a helyi társadalomban vegyes érzéseket keltett. A bérek emelkedése egyes szektorokban vonzó volt, de a faji megkülönböztetés az amerikai csapatok körében és a helyi fehér elit magatartása tovább mélyítette a társadalmi feszültségeket. A háború utáni időszakban a repülőterek és a kikötők polgári hasznosítása elősegítette a turizmus és a kereskedelem bővülését, de a gazdasági előnyök egyenlőtlenül oszlottak el.
A politikai mozgalmak kialakulását a gazdasági egyenlőtlenség és a faji hierarchia elleni elégedetlenség hajtotta. A bahamai társadalomban a 20. század közepén is érvényesült a gyarmati korszakból örökölt rend: a politikai hatalom és a gazdasági erőforrások elsősorban a Nassau-i, úgynevezett Bay Street-i üzleti elit kezében összpontosultak, amelyet nagyrészt fehér kereskedők és ügyvédek alkottak. A lakosság többsége afrikai származású bahamai volt, akik közül sokan alacsony bérű mezőgazdasági, halászati vagy szolgáltató munkából éltek, és a választójog, az oktatás és a közéleti részvétel terén is hátrányos helyzetben voltak. A vagyoni cenzushoz kötött választójog, majd a későbbiekben is fennmaradó, a birtokos rétegeket előnyben részesítő választási rendszer korlátozta a többség politikai képviseletét. A második világháború utáni évtizedben a karibi régióban erősödő dekolonizációs hullám és a polgárjogi mozgalmak nemzetközi hatása a Bahamákon is éreztette hatását.
Az 1940-es években munkásmegmozdulások és sztrájkok jelezték a társadalmi elégedetlenséget. Az 1942-es zavargások – amelyeket részben az alacsony bérek és a háborús infláció váltott ki – rávilágítottak a munkavállalók kiszolgáltatottságára. Az 1950-es években szakszervezetek alakultak, amelyek a szállodai dolgozók, a kikötői munkások és más alkalmazottak érdekeit képviselték. A szakszervezeti mozgalom nem csupán bérkérdésekkel foglalkozott, hanem a politikai képviselet kiszélesítését is követelte. Az 1958-as általános sztrájk a Bahama-szigetek 20. századi történetének egyik meghatározó eseménye volt. A sztrájkot a taxisofőrök és más szolgáltatóipari munkások kezdeményezték, de hamarosan szélesebb rétegek csatlakoztak hozzá. A munkabeszüntetés megbénította a turizmust és a kikötői forgalmat, és világossá tette, hogy a gazdasági növekedés haszna nem jut el a többséghez. A gyarmati hatóságok tárgyalásra kényszerültek, és a sztrájk hozzájárult a politikai reformok felgyorsulásához. Az események dokumentáltsága ugyan jelentős, de az áldozatok számára és a sztrájk pontos lefolyására vonatkozó egykorú beszámolók eltérnek, mivel a gyarmati jelentések és a helyi közösségi emlékezet más-más hangsúlyt helyeznek.
A politikai pártok megjelenése az 1950-es években új szakaszt nyitott. 1953-ban alakult meg a Progresszív Liberális Párt (Progressive Liberal Party, PLP), amely a fekete bahamai középosztály, fiatal ügyvédek, tanárok és más értelmiségiek támogatását élvezte. A PLP a választójog kiterjesztését, a faji megkülönböztetés felszámolását, a többségi uralom elvét és a gazdasági lehetőségek igazságosabb elosztását tűzte zászlajára. Vele szemben állt a United Bahamian Party (UBP), amely a fennálló üzleti elit érdekeit képviselte, és a politikai változások lassítására törekedett. A pártok közötti versengés nem kizárólag faji törésvonalat követett, de a választási rendszer és a gazdasági hatalom szerkezete miatt a faji dimenzió erősen jelen volt. A PLP kezdetben nem tudta megszerezni a hatalmat, mert a választókerületi határok és a vagyoni cenzus a vidéki, fehér többségű körzeteket és a nassaui üzleti negyedet részesítették előnyben. A párt azonban folyamatosan építette szervezetét, és a szakszervezeti mozgalommal is kapcsolatot tartott.
Az 1960-as években a brit gyarmati kormányzat fokozatosan engedett a politikai reformok iránti nyomásnak. 1962-ben a nők is választójogot kaptak, ami jelentős lépés volt a politikai részvétel kiszélesítése felé. 1964-ben új alkotmány lépett életbe, amely belső önkormányzatot biztosított a szigetcsoportnak. A rendszer miniszterelnöki típusú kormányzást vezetett be, ahol a választott törvényhozás többségi támogatását élvező politikus alakíthatott kormányt. A brit kormányzó továbbra is fenntartotta a külügyek, a védelem és a belső biztonság egyes területei feletti ellenőrzést, de a belpolitikai kérdésekben a bahamai kormány egyre nagyobb mozgásteret kapott. Az 1967-es általános választások vízválasztónak bizonyultak: a PLP – szoros versenyben az UBP-vel – megszerezte a törvényhozás többségét, és Lynden Pindling lett a miniszterelnök. Pindling fiatal, karizmatikus politikus volt, aki a többségi uralom és a faji egyenlőség jelszavaival mozgósította a választókat. A választási eredmények részletes számszerű adatai a későbbi történeti feldolgozásokban némileg eltérő adatokkal szerepelnek, ezért a pontos mandátummegoszlás ellenőrzést igényel a gyarmati választási jegyzőkönyvekben.
Az 1967-es kormányváltás után a PLP kormánya hozzálátott a politikai és társadalmi intézmények átalakításához. A választási rendszert úgy módosították, hogy az jobban tükrözze a lakosság demográfiai viszonyait, és csökkentsék a régi, vagyoni alapú privilegiumokat. A közoktatás és az egészségügy fejlesztése, valamint a közszolgálati állások megnyitása a fekete bahamaiak előtt szintén a kormányzat céljai közé tartozott. A gazdaságpolitikában a PLP a turizmusra és a pénzügyi szolgáltatásokra építő modernizációt támogatta, de a földtulajdon kérdése és a külföldi befektetők szerepe vitákat váltott ki. A kormányzattal szembeni elvárások magasak voltak, és a gazdasági növekedés hasznának elosztása továbbra is egyenlőtlen maradt. A faji feszültségek időnként erőszakos incidensekhez vezettek, de a politikai folyamat alapvetően a választásokon és a tárgyalásokon keresztül haladt előre.
A függetlenség előkészítése az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején gyorsult fel. A PLP kormánya 1968-ban ismét megerősítette parlamenti többségét, ami lehetővé tette a hosszabb távú politikai tervezést. A brit kormányzattal folytatott tárgyalásokon a bahamai vezetés a teljes függetlenség elnyerését tűzte ki célul. 1969-ben újabb alkotmányos módosítások bővítették a bahamai önkormányzat hatáskörét. 1972-ben alkotmányos konferenciát tartottak Londonban, ahol a felek megállapodtak a független állam intézményi kereteiről. A Bahama-szigetek 1973. július 10-én vált független országgá, a Nemzetközösség tagjaként, az uralkodó államfő elismerésével. A függetlenség kikiáltása nem szakította meg a brit kapcsolatokat, de a szuverenitás új szakaszt nyitott a szigetcsoport történetében. A függetlenségi tárgyalások levéltári anyagai és a résztvevők visszaemlékezései egyaránt azt mutatják, hogy a brit fél elsősorban a gazdasági életképesség és a politikai stabilitás kérdéseire összpontosított, míg a bahamai küldöttség a nemzeti önrendelkezés elvét helyezte előtérbe.
A függetlenség felé vezető úton a gazdasági szerkezetváltás és a politikai emancipáció szorosan összefonódott. A szivacsipar összeomlása, a szeszesital-csempészet átmeneti konjunktúrája és a turizmus korai fejlődése mind azt mutatták, hogy a szigetcsoport gazdasága erősen függ a külső piacoktól és a nagyhatalmi fogyasztói döntésektől. A politikai mozgalmak e függőség tudatában követelték a többségi részvételt, a választójog kiterjesztését és a gyarmati hatalom visszaszorítását. A 20. századi Bahama-szigetek története ezért nem írható le pusztán gazdasági mutatók vagy politikai események egymásutánjaként: a faji hierarchiák, a munkásmozgalmak és a dekolonizációs hullám együttesen alakították a társadalom irányát.
A 20. századi bahamai gazdaság és politika rekonstrukciója több forrástípusra támaszkodik. A gyarmati éves jelentések, vámstatisztikák és költségvetési iratok a brit gyarmati adminisztráció rendszeres adatszolgáltatását tükrözik, de módszertani következetlenségeik miatt a gazdasági idősorok összehasonlítása óvatosságot igényel. A szivacs- és gyümölcskivitelre, a szeszesital-forgalomra és a turistaérkezések korai számaira vonatkozó adatok gyakran becsléseken alapulnak, és a különböző szigetek közötti adminisztratív lefedettség sem volt egyenletes. A szeszesital-csempészet mértékére vonatkozó becslések különösen vitatottak, mivel az illegális forgalom természeténél fogva nem dokumentálható pontosan, és a kortárs vámtisztviselők, újságírók és amerikai hatóságok beszámolói eltérő képet adnak. A turizmus és a külföldi befektetések statisztikáinak kezdetei szintén töredékesek; a ma ismert adatsorok jórészt a függetlenség utáni nemzeti statisztikai hivatal munkájának eredményei, amelyek visszamenőleges becsléseket is tartalmaznak.
A politikai mozgalmak történetét elsődlegesen a gyarmati törvényhozás jegyzőkönyvei, a korabeli helyi sajtó – például a Nassau Guardian – és a pártok, szakszervezetek nyilatkozatai dokumentálják. A pártok hivatalos önértelmezése és a választási kampányok retorikája azonban értelemszerűen elfogult, ezért a történeti feldolgozásban ütköztetni kell a különböző szereplők állításait. Az 1958-as általános sztrájk és az 1967-es választások eseménytörténetében is vannak eltérések: a résztvevők visszaemlékezései és a hivatalos jelentések más-más hangsúlyt helyeznek, és a szóbeli hagyomány fontos, de nem mindig ellenőrizhető adalékokkal szolgál. Az 1964-es, 1969-es és 1972-es alkotmányos változások szövege dokumentált tény, de a tárgyalások belső dinamikájára vonatkozóan a levéltári anyagok még nem teljes körűen feltártak. A faji kategóriák használata a forrásokban szintén eltérő: a gyarmati adminisztráció és a helyi sajtó gyakran olyan besorolásokat alkalmazott, amelyek a mai elemző számára nem tekinthetők semlegesnek, ezért az itt használt „fehér elit” és „fekete többség” kifejezések a korszak társadalmi önbesorolását és a hatalmi viszonyokat írják le, nem pedig biológiai kategóriákat.
A Bahama-szigetek 20. századi első fele a gazdasági szerkezet átalakulásának és a politikai öntudat erősödésének korszaka volt. A szivacs- és gyümölcsipar a századelőn még meghatározó bevételi forrás volt, de az 1930-as évek végén a szivacstelepek pusztulása súlyos válságot okozott. Az amerikai szesztilalom idején a szeszesital-csempészet hozott átmeneti fellendülést, amely azonban nem bizonyult tartósnak. A turizmus a 19. század végi kezdetek után fokozatosan erősödött, különösen a második világháború utáni légiközlekedési fejlődés és a kubai politikai változások hatására. A gazdasági előnyök egyenlőtlen eloszlása, a faji hierarchiák és a szűk választójog feszültségeket szült. Az 1950-es évektől szakszervezetek és politikai pártok alakultak; az 1958-as általános sztrájk rávilágított a többség sérelmeire. A Progresszív Liberális Párt 1967-ben megszerezte a kormányzati többséget, Lynden Pindling miniszterelnöksége alatt pedig felgyorsult a politikai reform. A belső önkormányzat 1964-es bevezetését követően a tárgyalások a teljes függetlenség felé vezettek: a Bahama-szigetek 1973. július 10-én vált független állammá. A függetlenség előkészítése a gazdasági függőség és a társadalmi igazságosság kérdéseit vitte magával, amelyek a későbbi évtizedek politikáját is meghatározták.