A kelet-karibi kisállamok függetlenségének története nem egyetlen időpontban összesűrűsödő eseménysor, hanem a brit dekolonizáció késői, alkotmányos úton levezényelt hulláma. Míg a nagyobb karibi brit területek – Jamaica 1962-ben, Barbados 1966-ban – már korábban elnyerték a függetlenséget, a Kis-Antillák kisebb szigetállamai a Nyugat-indiai Föderáció 1962-es felbomlása után sajátos köztes státusba kerültek. Az Egyesült Királyság parlamentje 1967-ben fogadta el a West Indies Actet, amely hat terület – Antigua, Dominika, Grenada, St. Christopher-Nevis-Anguilla, St. Lucia és St. Vincent – számára létrehozta a társult állam (associated state) jogintézményét. Ez teljes belső önkormányzatot adott, de a védelem és a külkapcsolatok irányítását London kezében hagyta. A társult állam egyoldalúan megszüntethette a társulást, tehát a függetlenné válás alkotmányos döntés kérdése volt, nem fegyveres harc eredménye. Az első ilyen állam Grenada lett 1974-ben; a többiek 1978 és 1983 között követték. Az alábbi alfejezet ezt az öt kisállamot tárgyalja: Dominikát, St. Luciát, St. Vincent és a Grenadine-szigeteket, Antigua és Barbudát, valamint St. Kitts és Nevist.
A társult államiság intézménye a Nyugat-indiai Föderáció kudarcára adott brit válasz volt. A föderáció 1958 és 1962 között működött, de a nagyobb szigetek – elsősorban Jamaica és Trinidad – kilépése után felbomlott. A kisebb területek számára az Egyesült Királyság nem kínált azonnali függetlenséget, részben azért, mert a szigetek gazdasági és igazgatási kapacitását túl kicsinek ítélte a teljes szuverenitáshoz. A West Indies Act 1967 alapján mindegyik társult állam saját alkotmányt kapott, amelyet a brit anyaország rendeletben hagyott jóvá. A helyi kormányok teljes belpolitikai hatáskört gyakoroltak, de a nemzetközi szerződések, a védelem és az állampolgárság kérdései brit fennhatóság alatt maradtak. Ezt a berendezkedést a szakirodalom egyes szerzői a dekolonizáció bürokratikus késleltetéseként, mások egy gyakorlatias átmeneti formaként értékelik; abban azonban tudományos konszenzus van, hogy a társult államiság nem jelentett sem gyarmati status quót, sem teljes függetlenséget. A vitatott értelmezések között szerepel az is, hogy London a stratégiai jelenlét és a bevándorláskorlátozás szempontjait mennyire érvényesítette a döntésben: a Commonwealth Immigrants Act 1962 már korábban szűkítette a karibi bevándorlók bejutását az anyaországba, ami a kis szigetek számára csökkentette a kivándorlás korábban rendelkezésre álló biztonsági szelepét.
A társult államok valamennyien megtartották a Westminster-típusú parlamentáris rendszert, amelyet a brit gyarmati kormányzás kiépített. A választójog kiszélesítése – az általános felnőtt szavazati jogot az 1950-es évek elején vezették be a legtöbb szigeten – lehetővé tette a szakszervezeti mozgalomból kinőtt pártok hatalomra kerülését. A függetlenséghez vezető út így nem volt forradalmi jellegű, de nem is volt konfliktusmentes: a szigeteken sztrájkok, választási viták és időnként politikai erőszak kísérte a folyamatot. A társult államiság időszaka alatt a kormányok belpolitikai önállósága növelte a helyi politikai osztály súlyát, ugyanakkor a gazdasági függőség szinte változatlan maradt: a banán, a cukor és a turizmus bevételei továbbra is a brit és később az európai preferenciális piacokhoz kötődtek.
Dominika – a Kis-Antillák egyik szegényebb, hegyes, vulkáni szigete – 1967. március 1-jén lett társult állam, és 1978. november 3-án nyerte el függetlenségét. A sziget politikai életét a Dominikai Munkáspárt (Dominica Labour Party, DLP) határozta meg, amely a szakszervezeti mozgalom hátteréből emelkedett ki. A társult államiság idején Edward Oliver LeBlanc volt a vezető miniszter (premier), majd 1974-ben Patrick John követte. John kormánya vitte a szigetet a függetlenségbe, de rövid időn belül súlyos belpolitikai válsággal kellett szembenéznie. 1979 tavaszán a kormányzattal szembeni tömegtüntetések kezdődtek; a tiltakozások hátterében a munkanélküliség, a politikai hatalom koncentrációja és a kormányzati döntések átláthatatlansága állt. A válság olyan mértékűvé vált, hogy Patrick John 1979 júniusában lemondott. Oliver Seraphin vette át a miniszterelnöki posztot, majd az 1980. júliusi választásokat a Dominikai Szabadságpárt (Dominica Freedom Party, DFP) nyerte Eugenia Charles vezetésével. Charles lett a karibi térség első női miniszterelnöke, és egészen 1995-ig irányította az országot. Dominika esete azt mutatja, hogy a függetlenség önmagában nem hozta el a stabilitást: a politikai intézmények megszilárdulása és a gazdasági alapok megteremtése továbbra is nyitott kérdés volt.
A sziget gazdasága ebben az időszakban a banánexportra támaszkodott, amely a brit piac preferenciális rendszerétől függött. A banán mellett a kókusz, a citrusfélék és a későbbiekben a turizmus jelentett bevételt. A természeti sebezhetőség is meghatározó volt: 1979 augusztusában, néhány hónappal a politikai válság után, a David hurrikán súlyos károkat okozott, lakóházak tízezrei rongálódtak meg, a mezőgazdaság kiválóan művelt ültetvényei tönkrementek. A helyreállítás éveken át tartott, és rávilágított arra, hogy a kis szigetállamok katasztrófatűrési képessége rendkívül alacsony. A dokumentált tények – a hurrikán időpontja, az építési károk, a kormányváltások időrendje – az 1979-es eseményekben egyértelműek; a politikai válság okairól és a nemzetközi szereplők befolyásáról azonban eltérő értelmezések élnek. Egyes elemzők a John-kormány belpolitikai elszigeteltségét emelik ki, mások a gazdasági visszaesést és a sziget törékeny intézményi kapacitását hangsúlyozzák.
St. Lucia 1967. március 1-jén lett társult állam, és 1979. február 22-én – több mint fél évvel Dominika után – nyerte el függetlenségét. A sziget politikai rendszere a 20. század közepén a munkásmozgalom bázisán épült ki. Az általános felnőtt szavazati jog 1951-es bevezetése után a St. Luciai Munkáspárt (Saint Lucia Labour Party) és a John Compton vezette Egyesült Munkáspárt (United Workers Party, UWP) váltakozott hatalmon. Compton 1964-től irányította a kormányt, előbb vezető miniszterként, majd a társult államiság idején premierként, végül a függetlenség elnyerésekor miniszterelnökként. A függetlenség elérése így a meglévő politikai garnitúra alkotmányos megerősítését jelentette, nem pedig rendszerváltó fordulatot.
St. Lucia gazdasági alapja a banánexport volt, amely az Egyesült Királyság piacára irányult. A sziget a Windward-szigetek banántermelő térségéhez tartozott, és a brit preferenciarendszer lehetővé tette a termelők számára, hogy a világpiaci árnál magasabb bevételhez jussanak. A banán mellett a turizmus fokozatosan nőtt, de az 1970-es években még nem érte el a későbbi tömeges léptéket. Az 1970-es években a sziget gazdaságát a világgazdasági recesszió és a munkanélküliség is sújtotta; a függetlenség elnyerése nem oldotta meg automatikusan ezeket a feszültségeket. A politikai életben a két nagy párt közötti váltógazdálkodás intézményesült, de a választási eredmények szorosak voltak, és a sziget belpolitikájában rendszeresen felmerültek a szakszervezeti követelések, a földtulajdon és a vidéki szegénység kérdései.
A függetlenség időpontjai és a politikai szereplők adatai dokumentált tények, amelyek az alkotmányos iratokban és a választási jegyzőkönyvekben rögzítve vannak. Ugyanakkor a banángazdaság szerkezetére vonatkozó statisztikák módszertani becslések: a termelési adatok a kisüzemi gazdálkodás miatt hiányosak lehetnek, az exportbevételek pedig évenként ingadoztak. A függetlenség társadalmi hatásairól szóló értelmezések vitatottak: egyes szerzők szerint az alkotmányos változás alig érintette a mindennapi egyenlőtlenségeket, mások szerint a szuverenitás elnyerése új politikai mozgásteret nyitott.
St. Vincent és a Grenadine-szigetek 1967. március 1-jén lett társult állam, és 1979. október 27-én, néhány hónappal St. Lucia után nyerte el függetlenségét. A sziget politikai története szintén a gyarmati kor szakszervezeti mozgalmaira nyúlt vissza. Az 1935-ös munkásmegmozdulások, majd az általános választójog 1951-es bevezetése után a St. Vincenti Munkáspárt (Saint Vincent Labour Party) és később az Új Demokrata Párt (New Democratic Party) határozta meg a pártrendszert. Milton Cato, aki hosszú ideig a Munkáspártot vezette, lett a függetlenség utáni első miniszterelnök.
A függetlenség előestéjén, 1979 áprilisában a Soufrière vulkán kitört, evakuálásra kényszerítve a sziget északi részének lakosságát. A kitörés mezőgazdasági termőterületeket tett tönkre, és rávilágított a kis szigetállamok környezeti sebezhetőségére. A függetlenség így egy olyan időszakban jött el, amikor a sziget gazdasági erőforrásai részben a katasztrófa kezelésére összpontosultak. A gazdaság hagyományos ágazatai közé tartozott a banán, az arrowroot (nyílgyökér-keményítő) és a kisebb mezőgazdasági termékek, de a turizmus még nem rendelkezett a mai jelentőséggel. A Grenadine-szigetek, amelyeket a szigetállamhoz csatoltak, a későbbiekben a vitorlásturizmus és a tengerparti üdülők helyszíneivé váltak, ám ez a folyamat inkább az 1980-as évek végétől gyorsult fel.
A St. Vincent-i függetlenség folyamatának értékelése körül az egyik vitatott értelmezés az, hogy a brit fennhatóság megszűnése után a külső gazdasági függés – elsősorban a banánpreferenciák – valójában továbbra is meghatározta a sziget mozgásterét. A források hiányossága miatt a lakosság függetlenségről alkotott véleménye gyakran csak szóbeli hagyományokon keresztül rekonstruálható; a parlamenti viták és a pártprogramok viszont egyértelműen mutatják, hogy a politikai elit a szuverenitást a gazdasági önállóság ígéretével kötötte össze. Ezt az ígéretet a későbbi gazdasági fejlemények csak részben igazolták vissza.
Antigua és Barbuda 1967. március 1-jén lett társult állam, és 1981. november 1-jén nyerte el függetlenségét. A szigetpár gazdasági szerkezete eltért a szomszédos banántermelő szigetekétől: Antigua a 18. századig cukortermelő gyarmat volt, de a cukoripar a 20. század közepére hanyatlásnak indult, és a turizmus vált a fő bevételi forrássá. A második világháború alatt a sziget amerikai katonai bázisnak adott otthont, és a hidegháború idején is maradtak amerikai létesítmények; a katonai jelenlét infrastrukturális beruházásokat is hozott. A turizmus az 1950-es évektől folyamatosan bővült, ami a függetlenség idejére már meghatározóvá tette a szolgáltatási szektort.
A politikai életet Vere Bird, az Antigua Munkáspárt (Antigua Labour Party) vezetője dominálta. Bird még a gyarmati időszakban, az 1940-es évek végétől kezdve meghatározó szerepet játszott a sziget politikájában, és a függetlenség után is miniszterelnök maradt. A Bird család hosszú időn át tartó politikai befolyása később korrupciós vádakat és belpolitikai vitákat gerjesztett; ezek a vádak a függetlenség utáni időszakban növelték a politikai rendszerrel szembeni kritikát. A dokumentált tények közé tartoznak a választási eredmények és a kormányzati döntések, de a korrupció mértékére, valamint a Bird család hatalomgyakorlásának társadalmi hatására vonatkozó állítások vitatott értelmezésen alapulnak: egyes források a politikai paternalizmust, mások a fejlődő szigetállamokra jellemző kliensrendszert hangsúlyozzák.
Antigua és Barbuda függetlenségét nem előzte meg olyan belpolitikai válság, mint Dominikáét, de a szigetpár gazdasági sebezhetősége a turizmus koncentrációjából adódott. A turizmus világgazdasági visszaesések idején gyorsan visszaesett, és a függetlenség kezdeti évei éppen erre mutattak rá: a globális recesszió és a sziget infrastrukturális korlátai egyaránt nehezítették a stabil növekedést. A Barbuda szigetére vonatkozó különleges viszonyok – a kisebbik sziget sajátos földbirtoklási és közösségi hagyományai – szintén megjelentek a függetlenség körüli vitákban; a Barbuda Tanács hagyományos szerepét a modern alkotmányos rendben később többször vitatták.
St. Kitts és Nevis esete a legbonyolultabb a kelet-karibi kisállamok sorában, mert a társult államiság időszakában a szövetségi viszonyok maguk is szétesésnek indultak. A társult állam hivatalos neve St. Christopher-Nevis-Anguilla volt; a három sziget közül Anguilla lakossága 1967-ben elutasította a St. Kitts-i kormány fennhatóságát, és 1967-ben kikiáltotta a sziget kiválását. Az anguillai szecessziót a brit kormány kezdetben nem ismerte el, de a rend helyreállítására irányuló tárgyalások és kisebb katonai-polgári beavatkozások után Anguillát ténylegesen külön brit igazgatás alatt tartották. A sziget 1971-től közvetlen brit fennhatóság alatt állt, majd a későbbiekben külön brit tengerentúli területté vált. Mindez azt jelentette, hogy St. Kitts és Nevis 1983-as függetlensége már csak a két szigetre terjedt ki.
St. Kitts és Nevis 1983. szeptember 19-én nyerte el függetlenségét. A politikai életet hosszú időn át Robert Bradshaw, a St. Kitts-Nevis Munkáspárt (Saint Kitts and Nevis Labour Party) vezetője határozta meg, aki a gyarmati időszakban előbb vezető miniszter, majd a társult államiság idején premier volt. Bradshaw 1978-ban meghalt; halála után a Munkáspárt rövid utódlási időszakon ment át. Az 1980-as választásokat a Kennedy Simmonds vezette Népi Akciómozgalom (People’s Action Movement) a Nevis Reformation Partíval közösen nyerte meg, és Simmonds lett a premier, majd a függetlenség után az első miniszterelnök. A Nevis Reformation Party a kisebbik sziget önállóságát és sajátos érdekeit képviselte, és követelései beépültek az 1983-as alkotmányba: Nevis saját törvényhozást kapott, és az alkotmány egy különleges eljárást irányozott elő a sziget számára a kiválás lehetőségére, meghatározott feltételek mellett.
A függetlenség gazdasági alapja St. Kitts számára a cukor volt, amelynek termelése állami támogatással és preferenciális piaci hozzáféréssel működött. A cukoripar azonban már a függetlenség idején is veszteséges volt, és középtávon fenntarthatatlannak bizonyult; a 2005-ös bezárás már a függetlenség utáni időszakra esik, de a strukturális probléma gyökerei a gyarmati korszakra nyúlnak vissza. Nevis gazdasága eltérő volt: a kisebbik sziget inkább a mezőgazdasági diverzifikációra és a turizmusra épített, később pedig offshore pénzügyi szolgáltatásokat is fejlesztett. A két sziget közötti fejlettségi és politikai különbségek folyamatos feszültséget teremtettek, ami a függetlenség alkotmányos rendezésében is tükröződött.
A kelet-karibi kisállamok függetlensége együttvéve egy olyan alkotmányos átmenet sorozata volt, amelynek kereteit a brit dekolonizációs politika jelölte ki, de a tényleges lefolyást a szigetek belső politikai viszonyai alakították. A közös vonások között első helyen áll a kis méretből fakadó sebezhetőség. A lakosság és a belső piac kicsinysége korlátozta az iparosítás lehetőségeit; a gazdaság főként egy vagy két exporttermékre – banánra, cukorra, turizmusra – vagy ezek kombinációjára támaszkodott. Ez a szerkezet a külső áringadozásoknak és a preferenciális piaci szabályok változásainak erősen kitett volt. A brit piachoz való hozzáférés, majd később az Európai Gazdasági Közösség banán- és cukorprotokolljai évtizedeken át mesterséges védelmet nyújtottak, de ez a védelem kívülről irányított feltételekhez kötődött.
A második közös kihívást a természeti katasztrófák jelentették. A szigetek a hurrikánövben feküdtek, és több közülük vulkáni területen helyezkedett el. A David hurrikán Dominikát 1979-ben, a Soufrière vulkán kitörése St. Vincentet ugyanabban az évben sújtotta. A katasztrófák nem csupán közvetlen károkat okoztak, hanem növelték a költségvetés terheit és a nemzetközi segélyektől való függést. Ezt a sebezhetőséget a szegénység, a sűrűn lakott parti települések és a korlátozott műszaki kapacitás fokozta. A korszakra vonatkozó gazdasági adatok gyakran becslések; a nemzeti statisztikai hivatalok kicsiny mérete és a mezőgazdasági termelés informális jellege miatt a pontos kárfelmérések és növekedési mutatók utólag is bizonytalanok.
A harmadik kihívás a politikai intézmények törékenysége volt. A Westminster-modell kis léptékben gyakran személyes vezetésen és pártpatronázson alapult. A függetlenség nem hozott automatikus demokratikus megszilárdulást: Dominikán 1979-ben politikai válság, Antigua és Barbudán korrupciós vádak, St. Kitts és Nevist Nevis szecessziós törekvései kísérték a folyamatot. A választások általában szabályosak voltak, de a politikai verseny gyakran a munkanélküliség, a földtulajdon és a közszolgáltatások elosztása körül összpontosult. A dokumentált tények – választási időpontok, kormányváltások, alkotmányos rendelkezések – ellenőrizhetők; a demokratikus minőség megítélése azonban vitatott értelmezés, amely a források válogatásától függ.
A negyedik közös vonást a regionális integráció jelentette. A kelet-karibi szigetek már a gyarmati időszak óta osztoztak a valuta- és igazságszolgáltatási intézményeken. A társult államiság éveiben is fennmaradt a kelet-karibi dollár közös valutaként, amelyet egy közös valutaügyi hatóság bocsátott ki. 1981. június 18-án Basseterre-ben aláírták a Kelet-karibi Államok Szervezetét (Organisation of Eastern Caribbean States, OECS) létrehozó szerződést, amely Antigua és Barbuda, Dominika, Grenada, Montserrat, St. Kitts és Nevis, St. Lucia, valamint St. Vincent és a Grenadine-szigetek kormányait fogta össze. Az OECS célja a gazdasági együttműködés, a közös beszerzés, a diplomáciai koordináció és a természeti katasztrófák kezelése volt; a szervezet keretében működött tovább a közös valuta és a Kelet-karibi Legfelsőbb Bíróság. A regionális megoldások azért voltak fontosak, mert az egyes szigetek önállóan alig rendelkeztek a hatékony államigazgatás erőforrásaival.
Végül a migráció és a diaszpóra mint közös feltétel is megjelent. A brit anyaországba történő bevándorlás korábbi csatornái az 1960-as évektől szűkültek, de az Egyesült Államokba, Kanadába és a karibi térség nagyobb szigeteire irányuló kivándorlás folytatódott. A kivándoroltak hazautalásai fontos kiegészítő bevételt jelentettek a szigetek gazdaságában; a diaszpóra szerepét a helyi családok és a politikai elit is számon tartotta. Ezt a folyamatot a hivatalos statisztikák csak részben rögzítik, mert a migrációs áramlások egy része informális volt; a szóbeli hagyományok és a családtörténetek viszont részletes képet adnak a kivándorlás mindennapi gyakorlatáról.
A kelet-karibi kisállamok függetlenségére vonatkozó forrásanyag több rétegből áll. Az alkotmányos keretek a brit parlamenti aktákban és a függetlenségi alkotmányokban olvashatók; ezek dokumentált tények anyaga. A West Indies Act 1967, az egyes szigetek függetlenségi rendeletei és az alkotmányszövegek egyértelműen rögzítik a hatáskörök átadásának időpontjait és feltételeit. A választási eredmények a szigetek választási irodáiban találhatók, de a korai időszak adatai hiányosak lehetnek; a gyarmati kormányzati jelentések és a helyi lapok sok esetben csak részleges összesítéseket közöltek. A gazdasági statisztikák – a banánexport, a cukortermelés, a turistaérkezések száma – módszertani becslések, amelyeket a kis szigetek informális gazdasága és a kapacitáshiány miatt óvatosan kell kezelni.
A vitatott értelmezések közül kiemelkedik a társult államiság megítélése: a brit kormány dekolonizációs politikai döntéseit egyes szerzők a birodalmi tehercsökkentés és a stratégia fenntartása kettős logikájával magyarázzák, mások egy őszintén ajánlott, fokozatos átmeneti formát látnak benne. Az anguillai szecesszió okairól és a brit kormány nem hivatalos lépéseiről szintén eltérő beszámolók léteznek; a helyi lakosság emlékezetében a sziget önrendelkezési törekvése erősebb hangsúlyt kap, mint a londoni iratokban. A függetlenség gazdasági hatásáról szóló állítások gyakran az utólagos makrostatisztikákból indulnak ki, amelyek azonban nem tükrözik a háztartások mikroszintű tapasztalatait; ez utóbbiakról elsősorban szóbeli hagyományokból és kvalitatív kutatásokból tudunk. A politikai visszaemlékezések és a pártalapításokhoz kötődő emlékezetpolitikai állítások – például egyes vezetők „atya” szerepének hangsúlyozása – nem feltétlenül egyeznek a levéltári dokumentumokkal, ezért azokat külön kell regisztrálni. A jelenkori, 1990 utáni gazdasági folyamatokra vonatkozó adatok folyamatosan frissülnek, és az értelmezésük az adott intézmény módszertanától függ.
A kelet-karibi kisállamok függetlensége 1978 és 1983 között, fokozatos alkotmányos úton ment végbe. A West Indies Act 1967 által létrehozott társult államiság teljes belső önkormányzatot adott, de a védelem és a külkapcsolatok brit kézben maradtak; a függetlenség e különleges státus egyoldalú megszüntetésével jött létre. Dominika 1978-ban, St. Lucia 1979-ben, St. Vincent és a Grenadine-szigetek 1979-ben, Antigua és Barbuda 1981-ben, St. Kitts és Nevis 1983-ban nyerte el önállóságát. A folyamatot a Nyugat-indiai Föderáció korábbi kudarca, a szakszervezeti mozgalmak politikai szerveződése, a gazdasági függőség és a természeti katasztrófák alakították. A kisállamok közös kihívásai közé tartozott a szűk exportbázis, a katasztrófa-sérülékenység, a személyközpontú politikai rendszerek, a szecessziós feszültségek és a kivándorlás. A regionális integráció – mindenekelőtt az 1981-ben létrehozott Kelet-karibi Államok Szervezete – a közös intézményi kapacitás bővítésére irányult. A függetlenség formális szuverenitást hozott, de a gazdasági és környezeti függőség nem szűnt meg; a dekolonizáció e szigeteken alkotmányos keretben, békés, de korántsem konfliktusmentes folyamatként valósult meg.