A Nyugat-indiai Föderáció 1962-es felbomlása után a karibi brit gyarmatok dekolonizációjának második szakasza két, egymástól jelentősen eltérő pályát mutatott. Trinidad és Tobago 1962. augusztus 31-én, Barbados pedig 1966. november 30-án nyerte el függetlenségét. Mindkét esetben az alkotmányos tárgyalások a brit kormány és a helyi politikai vezetők között zajlottak, és a függetlenség a Westminster-modell szerinti parlamentáris monarchia keretében valósult meg, amelyben a brit uralkodó maradt az államfő, a kormányzást viszont választott miniszterelnök irányította. A két sziget politikai elitje a Föderáció kudarcából eltérő következtetéseket vont le: Trinidad és Tobago a regionális integráció helyett a szuverén nemzetállami utat választotta, Barbados pedig előbb a föderációhoz való csatlakozást támogatta, majd annak összeomlása után saját, óvatos és fokozatos függetlenedést alkudott ki. Ez a különbség a későbbi gazdaság- és külpolitikai stratégiákban is tükröződött.
A két ország eltérő társadalmi szerkezete a gyarmati múltból fakadt. Trinidad és Tobago a 19. században holland, francia és spanyol fennhatóság után brit gyarmattá vált; a cukorültetvényeken dolgozó afrikai rabszolgák felszabadítása után a brit hatóságok 1845-től indiai szerződéses munkásokat toboroztak, így a 20. század elejére az afrikai származású és az indiai származású lakosság aránya közel kiegyenlítődött. Ez a kettős etnikai-kulturális szerkezet, valamint a déli olajmezők felfedezése alapvetően meghatározta Trinidad politikai arénáját. Barbados viszont az egykori angol gyarmatok közül a legrégebbi, 1627-től folyamatosan brit fennhatóság alatt állt; lakosságának túlnyomó többsége afrikai származású volt, akiknek ősei rabszolgaként érkeztek a sziget cukorültetvényeire. A fehér, elsősorban brit származású ültetvényes és kereskedő elitek a függetlenség után is jelentős gazdasági befolyást őriztek, ami a belpolitikai viták egyik állandó elemévé tette a társadalmi igazságosság kérdését.
Trinidad és Tobago politikai életét a második világháború után a Népi Nemzeti Mozgalom (People’s National Movement, PNM) vezetője, a történész Eric Williams alakította. Williams az 1950-es évek elején alapította a PNM-et, és az 1956-os választásokon elsöprő győzelmet aratott; az új párt az afro-trinidadi városi munkásság és az értelmiség támogatására épült, de igyekezett a sziget etnikai törésvonalain felülemelkedni. Williams híres, az 1960-as évek elején elmondott beszédében úgy érvelt, hogy a gyarmati történelem egyetlen igazi tanulsága a gazdasági önállóság hiánya, és a függetlenség csak akkor értelmes, ha kibővíti a helyi döntéshozatalt az oktatás, a kultúra és a munka terén. Ezt az álláspontot azonban nem minden kortárs osztotta: a demokratikus ellenzék vezetői közül többen úgy vélték, a PNM központosító politikája a föderáció helyett a nemzeti önállóságot hangoztatta, és ezzel gyengítette a karibi egységet.
A Nyugat-indiai Föderáció 1958 és 1962 közötti kudarca után – amelyről az előző alfejezet szólt – Jamaica 1962 elején népszavazáson a kilépés mellett döntött, Trinidad és Tobago pedig követte. A brit kormány elfogadta, hogy a föderáció nem tartható fenn, és a trinidadi vezetéssel kétoldalú alkotmányos tárgyalásokat kezdett. A függetlenség pontos dátuma dokumentált tény: 1962. augusztus 31-én Trinidad és Tobago a Brit Nemzetközösség monarchiájaként függetlenné vált, az uralkodó II. Erzsébet lett, akit a szigeten főkormányzó képviselt. Az új alkotmány bevezette az általános választójogot és a Westminster-típusú parlamentet, amelynek alsóházában a többséget a PNM szerezte meg. A függetlenség ünnepélyes kikiáltása azonban nem szüntette meg a gazdasági függést: a trinidadi gazdaság kulcságazata a cukor, a kakaó és a kőolaj volt, és a beruházások jelentős része brit, amerikai és kanadai vállalatok kezében maradt.
Az 1960-as években Williams kormánya a sziget gazdasági alapjait az olajiparra kívánta állítani. A déli területeken a század eleje óta folyt a kőolaj-kitermelés, de az 1970-es évek olajárrobbanása ugrásszerű bevételnövekedést hozott. A statisztikai adatok ebben az időszakban hiányosak, a korabeli nemzeti számlák módszertani eltérései miatt az olajbevételek pontos arányát csak becsülni lehet; a szakirodalomban azonban tudományos konszenzus, hogy az olajexport tette lehetővé az állami szektor gyors bővítését, az oktatási és egészségügyi beruházásokat, valamint az importhelyettesítő iparosítás támogatását. A kormány 1974-ben állami tulajdonba vette a helyi olajfinomító egy részét, és létrehozott egy nemzeti olajvállalatot, ami a neokoloniális gazdasági szerkezet megtörését célzó lépésként értelmezhető. Ugyanakkor a bevételek nagy része a főváros, Port of Spain és a városi középosztály fejlesztését szolgálta, miközben a vidéki területeken és a munkanélküli fiatalok körében nőtt a feszültség.
A politikai átalakulás csúcspontja 1976-ban következett be, amikor Trinidad és Tobago köztársasággá vált: az ország alkotmánya megszüntette a brit uralkodó államfői szerepét, és az elnököt a parlament választotta. Ez a lépés jelképesen lezárta a gyarmati monarchia időszakát, de a brit jogrend és a Westminsteri parlamenti gyakorlat továbbra is meghatározó maradt. Az 1970-es évek elején a Black Power mozgalom utcai tüntetései és katonai lázadása (1970) rámutattak arra, hogy a politikai függetlenség nem oldotta meg a faji és osztálykülönbségeket. A kormány erre részben szociális programokkal, részben a hadsereg megerősítésével válaszolt. Az olajár 1980-as évekbeli csökkenése után az ország adósságválságba került, és a Nemzetközi Valutaalap előírásaihoz kötött megszorító csomagokat fogadott el; ezek hatásait a szakirodalom vitatottan ítéli meg: egyes elemzők a makrogazdasági stabilizáció sikerét hangsúlyozzák, mások a szegénység növekedését és a közszolgáltatások leépítését emelik ki.
A demokrácia intézménye Trinidad és Tobagóban a függetlenség óta, bár többször feszült pillanatokat élt át, folyamatosan működött. A legdrámaibb esemény 1990 júliusában a Jamaat al Muslimeen nevű iszlamista csoport puccskísérlete volt, amely során fegyveresek elrabolták a miniszterelnököt és több parlamenti képviselőt, a fővárosban pedig tűzharcok törtek ki. A felkelést a hadsereg visszaverte, de a dokumentált áldozatszám és a résztvevők felelősségre vonása a mai napig vitatott: egyes források a halálos áldozatok számát 24 körülire teszik, más becslések magasabbak, és a puccskísérletben részt vevők későbbi amnesztiája jogi vitákat váltott ki. Ezt az eseményt a történetírás nem a hidegháborús forradalmi hullám részeként, hanem a belső társadalmi feszültségek és a szervezett bűnözés összefonódásának példájaként tárgyalja.
Barbados gyarmati múltja eltért Trinidadétól: a szigetet a 17. század elején angol telepesek foglalták el, és a cukorültetvényes gazdaság évszázadokon át egységesebb társadalmat hozott létre, mint a francia, spanyol és holland örökséget hordozó Trinidad. A rabszolgaság eltörlése (1834–1838) után a volt rabszolgák többsége a szigeten maradt, és a 20. századra a lakosság túlnyomó része afrikai származású volt. A politikai mozgósítás az 1930-as évek gazdasági válsága és munkáslázadásai után indult meg, majd a második világháborút követően a két nagy párt, a Barbadosi Munkáspárt (Barbados Labour Party, BLP) és a Demokratikus Munkáspárt (Democratic Labour Party, DLP) versengése határozta meg. A BLP hagyományosan a szakszervezeti mozgalomból nőtt ki, míg a DLP-t 1955-ben a BLP-ből kivált csoport alapította, Errol Barrow vezetésével; mindkét párt afro-barbadosi politikusokból állt, de eltérő taktikai és gazdaságpolitikai irányokat képviseltek.
A Nyugat-indiai Föderációhoz Barbados eleinte határozottan csatlakozott, mivel Barrow és más vezetők úgy vélték, a kis sziget csak egy nagyobb regionális egységben tud érdemi befolyást gyakorolni. A föderáció összeomlása után Barbados nem siette el a függetlenséget: a brit kormánnyal folytatott alkotmányos tárgyalások során a helyi vezetés ragaszkodott ahhoz, hogy a gazdasági támogatás és a védelmi garanciák feltételeit előre rögzítsék. A függetlenség végül 1966. november 30-án lépett életbe. A dátum dokumentált tény; az ünnepségen részt vett a brit kormány képviselője, és az ország a Nemzetközösség monarchiája lett, államfője II. Erzsébet, akit főkormányzó képviselt. Errol Barrow, a DLP vezetője lett az első miniszterelnök, és kormánya a brit típusú választási rendszert, valamint a közoktatás kiterjesztését tekintette elsődlegesnek.
Barbados gazdasága a függetlenség idején még erősen a cukorra épült, de a világpiaci árak csökkenése és a munkabér-emelkedés miatt az ágazat jövedelmezősége hanyatlott. Az 1960-as évektől a kormány tudatosan diverzifikált: fejlesztette a turizmust, amely a nyugati part homokos strandjaira és a brit piacra épült, támogatta a könnyűipart és a pénzügyi szolgáltatásokat, valamint a felsőoktatást. A gazdasági növekedés adatai statisztikai becslések: a korai évekből részletes nemzeti számlák hiányában a GDP-arányos változásokat utólagos becslésekből ismerjük, de a szakirodalom egyetért abban, hogy a turizmus 1970-re a cukrot megelőzve a legnagyobb devizabevételi forrássá vált. Ez a szerkezetváltás nem volt konfliktusmentes: a turisztikai fejlesztések a tengerparti földek felvásárlásával jártak, ami vitákat váltott ki a helyi közösségek, a külföldi befektetők és a kormány között.
Politikailag Barbados is a Westminster-modellt követte, de a BLP és a DLP közötti váltógazdálkodás hosszú időn át stabilnak bizonyult. A választójog és a választások eredményei levéltári és választási bizottsági jegyzőkönyvekből dokumentálhatók, ám a pontos pártpolitikai erőviszonyok értelmezése vita tárgya: egyes elemzők a kétpártrendszerben a társadalmi konszenzus erejét látják, mások arra figyelmeztetnek, hogy a hasonló szociális hátterű pártok közötti különbségek elhalványultak, és a választók sok esetben személyiségek, nem programok alapján döntöttek. A társadalmi egyenlőtlenség, a fehér vállalkozói réteg gazdasági befolyása és a fiatalok munkanélkülisége rendre visszatérő témája volt a kampányoknak.
A monarchiából köztársaságba való átmenet Barbadoson több évtizedes vita után 2021-ben valósult meg. Ebben az évben az ország alkotmányos reformmal megszüntette a brit uralkodó államfői szerepét, és az elnököt, Sandra Masont választotta meg államfővé. A lépést a kormány azzal indokolta, hogy a szigetnek le kell zárnia a gyarmati múlt szimbolikus maradványait; támogatói szerint ez a dekolonizáció betetőzése volt, míg bírálói szerint a köztársasági fordulat nem változtatott az ország gazdasági és intézményi szerkezetén. A 2021-es eseményt a nemzetközi sajtó széles körben dokumentálta, így a dátum és a főszereplők nem vitatottak, de a politikai súly megítélése már emlékezetpolitikai állításnak minősül: a barbadosi kormány és a civil szervezetek emlékezetpolitikai keretezésében gyakran a brit monarchia elvetése a szuverenitás teljességét jelenti, míg más értelmezések szerint a gazdasági és kulturális függés ettől függetlenül is fennmaradt.
A függetlenség korszakát a karibi migráció több hulláma is kísérte, amelyek közül a legjelentősebb a második világháború utáni brit bevándorlás volt. A brit birodalmi állampolgárság korlátozásáig (1962) a karibi szigetek lakói viszonylag szabadon utazhattak az anyaországba, és a brit kormány aktívan toborzott munkásokat a közlekedési, egészségügyi és ipari ágazatokba. A legismertebb szimbólum a HMT Empire Windrush 1948-as útja, amelynek utasai között jamaicaiak mellett trinidadiak és más karibi származásúak is voltak; a „Windrush generáció” kifejezés a későbbi emlékezetpolitikai vitákban keletkezett, és a brit történetírásban mára elfogadott, de nem pontos statisztikai kategória. A bevándorlás számszerű adatai hiányosak, mert a korabeli brit hatóságok a Nemzetközösség polgárait nem mindig regisztrálták bevándorlóként; a becslések szerint 1955 és 1962 között több tízezer trinidadi és barbadosi költözött az Egyesült Királyságba, de a pontos szám forrásonként eltér.
Az 1962-es brit Commonwealth Immigrants Act, majd az 1968-as és 1971-es szigorítások lezárták a szabad bevándorlás korszakát. A trinidadi és barbadosi kormányok a függetlenség után már korlátozottabban tudták befolyásolni a brit bevándorláspolitikát, és a karibi diaszpóra jogi helyzete fokozatosan romlott. A későbbi „Windrush-botrány” (2018) során kiderült, hogy sok, az 1960-as években gyermekként beutazott karibi bevándorlót évtizedekkel később a brit hatóságok illegális bevándorlónak minősítettek, munkától és egészségügyi ellátástól fosztottak meg, sőt egyeseket kitoloncoltak. Ennek a későbbi emberi jogi válságnak a feltárása a brit belügyminisztérium belső dokumentumain és a parlamenti vizsgálatokon alapul; a felelősség kérdése azonban politikai viták tárgya.
A régión belüli migrációban Trinidad és Tobago az olajipar vonzereje miatt célországgá vált a kisebb kelet-karibi szigetek – például Grenada, St. Vincent és a Grenadine-szigetek, valamint Guyana, Barbados és St. Lucia – munkavállalói számára. Az 1970-es évek olajboom idején a bevándorlók jelentős része az építőiparban, a feldolgozóiparban és a háztartási szolgáltatásokban helyezkedett el. A trinidadi kormány időnként korlátozta a bevándorlást, amikor a munkanélküliség nőtt, de a munkaerőpiac szezonális és ágazati hiányai miatt a bevándorlás folyamatos volt. Eme migráció társadalmi hatásait a kortárs szociológiai kutatások feszültségekként írták le: a helyi lakosság egy része a bevándorlókban munkahelyi konkurenciát látott, más részük a fejlődés elengedhetetlen munkaerejét. A statisztikai adatok itt is hiányosak, és a becslések forrásonként szóródnak.
Barbados a turizmus és a pénzügyi szolgáltatások felfutásával szintén célpontjává vált a kelet-karibi bevándorlóknak, de a sziget nettó kivándorló maradt: a barbadosi fiatalok közül sokan az Egyesült Államokba, Kanadába és az Egyesült Királyságba mentek tanulni vagy dolgozni. A hazautalások mindkét ország gazdaságában fontos szerepet játszottak, és a diaszpóra politikai, kulturális kapcsolatai – például a Trinidadban született író, V. S. Naipaul, vagy a barbadosi származású költő, Kamau Brathwaite munkásságában – a nemzeti identitás formálódását is befolyásolták. A migráció tehát nem egyszerűen gazdasági kényszer, hanem a posztkoloniális karibi társadalmak transznacionális létformája, amely a családi, pénzügyi és kulturális hálózatokon keresztül folyamatosan összekapcsolja a szigeteket az egykori anyaországgal és Észak-Amerikával.
A karibi migráció harmadik, a 21. században felgyorsuló iránya a közeli dél-amerikai országokból, elsősorban Venezuelából érkező bevándorlás Trinidadba. A 2010-es évek közepétől a venezuelai gazdasági és politikai válság miatt százezres nagyságrendűre becsülik az országba érkezők számát, de a pontos adatok a határellenőrzés és a regisztráció hiányosságai miatt vitatottak. A trinidadi kormány 2019-ben regisztrációs programot indított, amelynek keretében több tízezer venezuelainak biztosított ideiglenes tartózkodási és munkavállalási lehetőséget; a program értékelése azonban megosztja a közvéleményt, mert egyes helyi csoportok a közszolgáltatások terhelését, mások a munkaerőhiány enyhítését hangsúlyozzák. Ez a folyamat rámutat arra, hogy a függetlenség utáni karibi társadalmak a migráció révén ma is szorosan kapcsolódnak a kontinentális Latin-Amerika válságaihoz.
A függetlenség időpontja, az alkotmányos átalakulások és a főbb politikai szereplők kiléte elsődleges dokumentumokból – a brit gyarmati hivatal levéltári irataiból, a Nemzetközösség országainak hivatalos közlönyeiből és a kortárs sajtóból – dokumentált tény. A gazdasági folyamatok értékelése azonban már forráskritikai óvatosságot igényel. A trinidadi olajbevételek és a barbadosi turizmus korai növekedési adatai statisztikai becslések, mert a nemzeti számlák rendszerezett gyűjtése csak később indult, és a korabeli adatsorokban az offshore-jövedelmek és a feketegazdaság nem szerepelnek. A választási részvételi arányok és a pártok szavazatarányai a hivatalos választási jegyzőkönyvekben megvannak, de a pártpolitikai törésvonalak értelmezése – például az etnikai és osztályalapú szavazás mértéke – vitatott értelmezés a politikatudományi irodalomban.
A karibi migrációra vonatkozó statisztikák különösen hiányosak. A brit bevándorlási nyilvántartások az 1962-es törvény előtt nem különítették el pontosan a nemzetközösségi állampolgárokat, és a visszavándorlás, valamint a többszöri utazás miatt a nettó migráció becslése széles sávban mozog. A Windrush generáció létszámára közölt számok emlékezetpolitikai állítások is: a brit kormány által elismert áldozatok száma és a kutatók becslései eltérnek. A jelenkori migrációs válságok, például a venezuelai bevándorlás Trinidadba, tovább bonyolítják a képet; ezek adatai nemzetközi szervezetek (UNHCR, IOM) friss becslésein alapulnak, és folyamatosan változnak.
A Föderáció kudarcának okai és a függetlenség valódi tartalma hosszú ideje vita tárgya. A korabeli brit hivatalnokok gyakran a szigetek közötti gazdasági egyenlőtlenséget és a vezetők személyes rivalizálását okolták; a karibi történészek egy része ezzel szemben arra hívja fel a figyelmet, hogy a brit kormány nem biztosított valódi gazdasági integrációt, és a föderációs intézményeket a hidegháborús érdekek szerint alakította. A „dekolonizáció” kifejezés maga is vitatott: míg a nemzetközi jogban a függetlenség ténye egyértelmű, a posztkoloniális kritika szerint a gazdasági és kulturális függés a monarchikus intézmények eltörlése után is fennmaradt. Ez a vita nem a tényekről, hanem azok politikai súlyozásáról szól.
Trinidad és Tobago 1962-ben, Barbados 1966-ban nyerte el függetlenségét a Brit Birodalomtól, és mindkét ország a Westminster-típusú parlamentáris monarchiából kiindulva építette ki nemzetállami intézményeit. Trinidad és Tobago a sziget etnikai kettősségével és olajgazdaságával gyors ütemű állami modernizációt kísérelt meg, 1976-ban köztársasággá vált, de az olajár ingadozása és a belső feszültségek – köztük az 1990-es puccskísérlet – próbára tették a demokráciát. Barbados óvatosabb, fokozatos függetlenedést választott, gazdaságát a cukorról a turizmusra és a szolgáltatásokra állította át, és 2021-ben szintén megszüntette a brit uralkodó államfői szerepét. A karibi migráció, különösen a brit bevándorlás és a régión belüli munkaerő-vándorlás, a két ország társadalmi és gazdasági fejlődését a gyarmati múlttól a jelenkorig összekötötte.