A Karib-térség és Közép-Amerika függetlenné vált államai a 19. század első harmadában a spanyol, a francia és a brit gyarmati keretek felbomlása után új politikai teret nyitottak. Az 1823-ban meghirdetett Monroe-doktrína ebben a térben kezdett működni, kezdetben inkább retorikai, mint katonai eszközként. Az alábbi alfejezet az Egyesült Államok beavatkozásának formáit vizsgálja a Monroe-doktrínától a 20. század eleji katonai megszállásokig, és bemutatja, hogyan vált a régió az amerikai biztonság- és gazdaságpolitika „hátsó udvarává”. Az időhatárok nagyjából 1823-tól a jószomszédsági politika 1933-as meghirdetéséig, illetve az utolsó megszállás 1934-es lezárásáig terjednek. A kifejezés – „hátsó udvar” – nem a korszak hivatalos amerikai fogalma, hanem utólagos, kritikai szakirodalmi és latin-amerikai politikai elemzésekben használt gyűjtőnév; használatát ezért a szöveg jelzi.
A Monroe-doktrína 1823-as elnöki üzenetben fogalmazódott meg. James Monroe elnök a Kongresszushoz intézett éves beszédében két elvet rögzített: az amerikai kontinens „többé nem tekinthető jövőbeli gyarmatosítás tárgyának”, és az Egyesült Államok „veszélyeztetésnek” tekinti, ha európai hatalmak a félteke független államainak ügyeibe avatkoznak. A doktrína a maga idejében elsősorban a Szent Szövetség feltételezett intervenciós terveire adott válasz volt, miután Franciaország 1823-ban helyreállította a Bourbon-uralmat Spanyolországban, és fennállt a veszélye, hogy a spanyol korona visszaszerzésére induló expedíciót támogat. Az elnöki üzenet ugyanakkor nem tartalmazott katonai kötelezettségvállalást, és a korabeli amerikai haderő nem is tette volna lehetővé a félteke védelmét. A dokumentum ténye (az üzenet szövege) levéltári forrásokból ismert; hatása azonban vitatott. Egyes történészek szerint a Monroe-doktrína elsősorban szimbolikus volt, mások szerint már ekkor megfogalmazott egy olyan földrajzi-politikai igényt, amely a későbbi beavatkozások alapjául szolgált. Az amerikai külpolitikai hivatalos álláspont – amelyet például Richard Olney külügyminiszter 1895-ben a venezuelai határvita kapcsán idézett fel – a Monroe-doktrínát fokozatosan az amerikai dominancia igazolására használta.
A 19. század közepén a doktrína még nem jelentette a térség belső ügyeibe való folyamatos beavatkozást. A terjeszkedés gyakran magánszemélyeken és filibustereken keresztül zajlott. A legismertebb példa William Walker, aki 1855-ben egy zsoldoscsapat élén Nicaraguában beavatkozott a helyi liberális–konzervatív polgárháborúba, elfoglalta Granadát, majd 1856-ban elnökké választatta magát. Walker kormánya – amelyet az Egyesült Államok elnöke, Franklin Pierce rövid időre elismert – visszaállította a rabszolgaságot, és angol nyelvű telepeseket vonzott. A szomszédos közép-amerikai államok koalíciója 1857-ben megbuktatta, Walkert pedig 1860-ban Hondurasban kivégezték. Az epizód jól mutatja a magánbeavatkozás és az állami terjeszkedés közötti átmeneti zónát: a filibusterek amerikai területen toboroztak és pénzügyi támogatást kaptak, de a szövetségi kormány hivatalosan elhatárolódott tőlük. A Walker-ügyet a közép-amerikai történetírás az amerikai expanzionizmus korai példájaként tartja számon; az amerikai szakirodalom egy része viszont magánvállalkozásként kezeli, és hangsúlyozza a szövetségi büntetőeljárásokat. A dokumentumokból – Walker naplóiból, bírósági iratokból, a közép-amerikai kormányok tiltakozó jegyzékeiből – azonban egyértelmű a területi foglalás szándéka.
A 19. század utolsó évtizedében az Egyesült Államok gazdasági érdeklődése és flottája gyorsan növekedett. Az 1898-as spanyol–amerikai háború a Karib-térségben hozott gyökeres fordulatot. A háború ürügyét a Havannai kikötőben felrobbant USS Maine csatahajó adta, amelynek okát a mai napig vitatják – a korabeli amerikai vizsgálat külső robbanást állapított meg, a későbbi kutatások belső baleset lehetőségét is felvetik. A háború eredményeként az Egyesült Államok megszállta Kubát és Puerto Ricót, Spanyolország pedig lemondott Kubáról, és átengedte Puerto Ricót, Guamot és a Fülöp-szigeteket. Kuba 1902-ben formális függetlenséget kapott, de a Platt-kiegészítés (1901) – amelyet a kubai alkotmányba kényszerítettek – lehetővé tette az amerikai katonai beavatkozást „a kubai függetlenség megőrzése” érdekében, és bérleti jogot biztosított a guantánamói támaszpontra. Puerto Rico 1898 óta amerikai fennhatóság alatt áll, 1917-ben a lakosok amerikai állampolgárságot kaptak, de a sziget státusa máig vitatott. A háború és a Platt-kiegészítés dokumentumai – a párizsi békeszerződés, a kubai alkotmányos vita jegyzőkönyvei – egyértelműen mutatják az aszimmetrikus viszonyt: Kuba szuverenitása kezdettől fogva korlátozott volt.
A spanyol–amerikai háborúval párhuzamosan az Egyesült Államok Panama-földszoros iránti érdeke is felerősödött. A francia csatornaépítő vállalat csődje után az amerikai kormány a kolumbiai fennhatóság alatt álló Panama tartományon át kívánt csatornát építeni. A Hay–Herrán-szerződést a kolumbiai szenátus elutasította; ezt követően 1903 novemberében panamai elégedetlenek egy csoportja – amerikai hadihajók jelenlétében – kikiáltotta Panama függetlenségét. Az Egyesült Államok azonnal elismerte az új államot, és a Hay–Bunau-Varilla szerződésben megkapta a csatornaövezet „örökös” használati jogát. A kiválás körülményei máig vitatottak: az amerikai hivatalos elbeszélés a panamai önrendelkezést hangsúlyozza, míg a kolumbiai és a kritikai szakirodalom az amerikai tervezésű elszakadást bizonyítja – Theodore Roosevelt elnök későbbi, dicsekvő megnyilatkozása, miszerint „én vettem el a zónát”, a közkeletű értelmezés szerint a beavatkozás elismerése. A csatorna 1914-ben nyílt meg, és Panama egészen a 20. század végéig gazdaságilag és politikailag az Egyesült Államokhoz kötődött.
A 20. század első éveiben a Monroe-doktrína új értelmezést kapott. Az 1902–1903-as venezuelai adósságválság – amikor Nagy-Britannia, Németország és Olaszország blokád alá vette a venezuelai kikötőket – nyomán Theodore Roosevelt elnök 1904-ben a Kongresszushoz intézett üzenetében kijelentette: ha egy latin-amerikai állam „krónikus helytelenséget” mutat, az Egyesült Államoknak – ha kell, nemzetközi rendőri hatalomként – be kell avatkoznia. Ez a Roosevelt-korollárium a Monroe-doktrínát a be nem avatkozás elvéből a beavatkozás igazolásává alakította. A korollárium első gyakorlati alkalmazása a Dominikai Köztársaság volt: 1905-ben az Egyesült Államok átvette a dominikai vámigazgatást, hogy az európai hitelezők követeléseit kezelje. A Taft-kormányzat „dollárdiplomácia” néven hirdette meg a kereskedelmi és pénzügyi nyomás tudatos használatát; a fogalom arra utalt, hogy az amerikai tőke és a banki hitelek politikai befolyást vásárolnak. A korollárium szövege és az azt övező viták jól dokumentáltak: az amerikai kongresszusi iratok, a latin-amerikai külügyminisztériumok tiltakozó jegyzékei és a korabeli sajtó egyaránt tükrözik azt a feszültséget, amely a „rendőri” szerep és az imperialista terjeszkedés vádja között húzódott.
A „banánháborúk” (Banana Wars) kifejezés az 1898 és 1934 közötti, elsősorban a Karib-medencében és Közép-Amerikában végrehajtott amerikai katonai intervenciók sorozatát jelöli. A kifejezés maga nem hivatalos katonai terminus; a történetírásban és a kritikai publicisztikában terjedt el, és arra utal, hogy a beavatkozások szoros összefüggésben álltak az amerikai gyümölcstársaságok – mindenekelőtt a United Fruit Company –, a cukoripari és a vasúti érdekeltségek védelmével. A „banánköztársaság” fogalom (O. Henry nyomán) olyan kliensállamot jelöl, amelynek gazdasága és politikája egyetlen exportcikkre és a külföldi társaságokra épül; a történeti elemzésben a fogalom nem az adott országok lakosságát minősíti, hanem a hatalmi-gazdasági szerkezetet írja le. A banánháborúk közé sorolják a kubai, a hondurasi, a nicaraguai, a haiti, a dominikai és a panamai intervenciókat is. A katonai akciók hivatalos indoklása rendszerint a „rend helyreállítása”, az amerikai állampolgárok védelme vagy a pénzügyi stabilitás biztosítása volt; a helyi ellenállás ennek ellenére folyamatos volt.
Hondurasban a 20. század elején az amerikai gyümölcscégek – a Cuyamel Fruit Company és a United Fruit Company – hatalmas földterületeket és vasúti koncessziókat szereztek. 1907-ben, amikor a hondurasi politikai belharcok veszélyeztették a befektetéseket, az Egyesült Államok tengerészgyalogosokat küldött, és a közép-amerikai államok közvetítésével rendezték a hatalmi vitát. Honduras a következő évtizedekben a „banánköztársaság” mintapéldája lett: a United Fruit Company által ellenőrzött területeken saját vasút-, kikötő- és banántermelési hálózatot épített ki, és a kormányokkal kötött kedvező szerződések révén adókedvezményeket élvezett. A cég szerepét a hondurasi és a kritikai amerikai történetírás részletesen dokumentálta; a társaság belső iratai és a kormányzati szerződések levéltári anyagai alkalmasak a gazdasági hatalom koncentrációjának bemutatására.
Nicaraguában a katonai megszállás két szakaszban zajlott: 1912–1925, majd 1926–1933 között. Az első beavatkozás közvetlen okaként a nicaraguai liberális–konzervatív polgárháború és a konzervatív kormányzat adósságválsága szolgált. Az amerikai tengerészgyalogosok elfoglalták a fővárost és a vasútvonalakat, létrehozták a bábkormányt, és a Bryan–Chamorro szerződésben (1914) az Egyesült Államok kizárólagos jogot szerzett egy jövőbeni csatorna építésére Nicaraguán át, valamint a Corn-szigetek használatára. A megszállás ellen Augusto César Sandino vezetésével 1927-től gerillaháború bontakozott ki. Sandino serege – amely a hegyekből indított támadásokat – a nicaraguai szuverenitás helyreállítását követelte. A harcokban amerikai repülőgépek is részt vettek; a polgári lakosságot ért bombázások ténye a korabeli jelentésekből ismert. Sandino 1934-es meggyilkolása – amelyet a nicaraguai nemzeti gárda, az Egyesült Államok által kiképzett katonai szervezet követett el – a megszállás utáni belső erőszak egyik nyitánya lett. A nicaraguai események áldozatainak száma vitatott; a becslések néhány ezer halottról szólnak, de a pontos számhoz nem áll rendelkezésre megbízható összeírás.
Haiti megszállása 1915-ben kezdődött, és 1934-ig tartott. Az amerikai kormány hivatalos indokai között szerepelt a politikai instabilitás – az előző években több elnököt meggyilkoltak –, a Franciaországgal szembeni adósságok, valamint a német kereskedelmi jelenléttől való félelem. A tengerészgyalogosok partraszállásuk után feloszlatták a haiti parlamentet, átvették a vám- és pénzügyigazgatást, és új alkotmányt kényszerítettek ki, amely először engedélyezte a külföldiek földtulajdonát. A megszállást a faji hierarchia nyílt ideológiája kísérte: az amerikai tisztek és hivatalnokok jelentős része a haiti társadalmat „alsóbbrendűnek”, „gyermekinek” írta le, és ez a nyelv a kormányzati dokumentumokban is megjelenik. A megszállás ellen a vidéki felkelők, a cacosok szerveztek ellenállást; vezetőik, mint Charlemagne Péralte, 1919-es meggyilkolásuk után is a haiti nemzeti emlékezet kulcsfigurái maradtak. Az amerikai megszállás alatt kiépült a központosított rendőrség és a modern közúti hálózat, de a kényszermunka – a corvée-rendszer – miatt a helyi lakosság széles körben tiltakozott. A megszállás halálos áldozatainak becslése erősen vitatott: egyes haiti történészek szerint több ezer, más források szerint több tízezer ember vesztette életét; a forráshiány miatt a szám nem tekinthető dokumentáltnak. A megszállás elhúzódó hatása közé tartozik a központi hatalom katonai jellegének megerősödése, ami később a Duvalier-diktatúra előfeltételévé vált.
A Dominikai Köztársaságot 1916-ban szállták meg az amerikai tengerészgyalogosok, miután a politikai instabilitás és az adósságválság – valamint az amerikai vámfelügyelet 1905 óta tartó rendszere – újabb polgárháborúhoz vezetett. A megszállás 1924-ig tartott. A megszálló kormányzat felfüggesztette a nemzeti parlamentet, amerikai tiszteket nevezett ki a közigazgatás élére, és az adórendszert amerikai ellenőrzés alá vonta. A keleti tartományokban gerillaellenállás alakult ki; ezeket a fegyveres csoportokat az amerikai jelentések gyakran „banditákként” tüntették fel, a helyi emlékezet azonban nemzeti ellenállókként tartja őket számon. A megszállás egyik fontos következménye az volt, hogy az Egyesült Államok által kiképzett és felfegyverzett dominikai hadseregben emelkedett fel Rafael Trujillo, aki 1930-ban puccsal jutott hatalomra, és a következő évtizedekben véres diktatúrát épített ki. A megszállás alatti erőszak mértékét illetően a becslések eltérnek; a dominikai történetírás a megszállást a nemzeti szuverenitás megsértéseként értékeli, míg az amerikai hivatalos narratíva sokáig a „rendteremtést” hangsúlyozta.
A katonai megszállások mellett a gazdasági nyomás és a pénzügyi felügyelet is a beavatkozás eszköze volt. A Dominikai Köztársaságban 1905-től, Nicaraguában 1911-től, Haitin 1915 után az Egyesült Államok vám- és adóbevételeket vont ellenőrzése alá, és a bevételeket a külföldi hitelezők kifizetésére fordította. Ezt a gyakorlatot a helyi politikai elit egy része elfogadta, mert a pénzügyi stabilitás rövid távon beruházásokat hozott; mások – főként a vidéki közösségek és a nacionalista értelmiség – a szuverenitás elvesztéseként élték meg. A „dollárdiplomácia” kifejezés nem semleges leírás: Taft elnök és utódai hivatalos retorikájában a „jóindulatú segítség” szerepelt, míg a kritikusok – köztük a régió számos politikusa és publicistája – imperializmusként bírálták.
A jószomszédság politikáját Franklin D. Roosevelt hirdette meg 1933-ban. Ennek részeként az Egyesült Államok fokozatosan kivonta csapatait Haitiről (1934), Nicaraguából (1933) és a Dominikai Köztársaságból (1924 már korábban), és az 1934-es kubai szerződéssel hatályon kívül helyezte a Platt-kiegészítést. A beavatkozás hivatalos formái azonban nem szűntek meg: az Egyesült Államok továbbra is fenntartotta befolyását a panamai csatornaövezetben, Kubában a guantánamói támaszponton, a helyi hadseregek kiképzésén és a gazdasági szerződéseken keresztül. A „hátsó udvar” fogalma ezt a tartós aszimmetriát írja le: a régió államai formálisan szuverének, de biztonsági, pénzügyi és kereskedelmi döntéseikben az amerikai kormányzat és a magántőke – gyakran egymással összefonódva – meghatározó szerepet játszott.
A Monroe-doktrínától a megszállásokig tartó időszak értelmezése komoly vitákat vált ki a történetírásban. Az amerikai hivatalos és konzervatív iskolák sokáig a „rendteremtő” és „civilizációs” küldetés keretében tárgyalták a beavatkozásokat; a latin-amerikai, a karibi és a posztkoloniális kritikai irodalom ezzel szemben a terjeszkedő imperializmus logikáját hangsúlyozza. A két értelmezés közötti különbség nem csupán politikai, hanem módszertani is: az előbbi elsősorban az amerikai kormányzati forrásokra támaszkodik, az utóbbi a helyi sajtót, a panaszleveleket, a bírósági iratokat és a szóbeli hagyományt is bevonja. A dokumentált tények – a megszállások időpontja, a szerződések szövege, a katonai akciók – nem vitatottak; a viták a szándékok, a következmények és az erkölcsi értékelés körül forognak.
A Monroe-doktrína, a Roosevelt-korollárium és a megszállások tárgyalásához elsődleges források állnak rendelkezésre: az elnöki üzenetek és a kongresszusi iratok, a külügyminisztériumi levelezés, a tengerészgyalogság parancsnoki jelentései, a békeszerződések szövegei, valamint a megszállt országok kormányainak és ellenzéki csoportjainak iratai. A korabeli sajtó – mind az amerikai, mind a helyi újságok – a beavatkozások igazolásának és bírálatának fontos dokumentuma. A szóbeli hagyomány különösen Haiti, Nicaragua és a Dominikai Köztársaság esetében őriz olyan ellenálló alakokat, akiknek tetteit írott források csak töredékesen rögzítették.
A számoknál különös óvatosság szükséges. A haiti megszállás halálos áldozatainak becslése néhány ezer és tizenötezer között szóródik; a különbség abból adódik, hogy a korabeli amerikai jelentések alacsonyabb számot adnak meg, míg a haiti független becslések a kényszermunka, az éhínség és a járványok közvetett áldozatait is beszámítják. Nicaragua esetében a Sandino-felkelés és a megszállás áldozatainak pontos száma nem ismert; a nicaraguai állami és a helyi egyházi források eltérő adatokat közölnek. A megszállások gazdasági hatásairól szóló statisztikák – a vámbevételek, az adósságállomány, az amerikai beruházások értéke – csak részben állnak rendelkezésre, és az egyes országok levéltárai eltérő mértékben hozzáférhetők. Ahol a szöveg nem ad meg konkrét számot, ott a forráshiány miatt a becslés jellege bizonytalan.
Vitát övez a „dollárdiplomácia” és a „banánköztársaság” fogalmának használata is. E kifejezések elemző, olykor polemikus jellegűek; nem az adott társadalmak kollektív minősítésére szolgálnak, hanem a hatalmi és gazdasági szerkezet leírására. A Monroe-doktrína értelmezése sem egységes: egyes nemzetközi jogi elemzések szerint a doktrína kezdetben valóban a félteke védelmét szolgálta, mások szerint már 1823-ban a későbbi hegemónia alapját fektette le. A Panama 1903-as kiválásával kapcsolatos levéltári anyagok részben elérhetők, de a panamai és a kolumbiai történetírás ma is vitatja a helyi elit szerepét és az amerikai kormány felelősségét. A megszállások faji ideológiájának mértékét illetően a dokumentumok egyértelműek – a rasszista nyelv az amerikai hivatalos jelentésekben is kimutatható –, de hogy ez az ideológia milyen súllyal esett latba a döntésekben, arról nincs teljes konszenzus.
A Monroe-doktrína 1823-ban a félteke európai visszahódítása elleni retorikai védelmet jelentett, de a 19. század végére az Egyesült Államok terjeszkedő külpolitikájának igazoló eszközévé vált. A spanyol–amerikai háború, a Platt-kiegészítés és a Panama-csatorna megépítése új korszakot nyitott. A Roosevelt-korollárium és a dollárdiplomácia a gazdasági és katonai beavatkozás rendszerévé alakította a Monroe-doktrínát. A 20. század első harmadában Haiti, a Dominikai Köztársaság, Nicaragua és Panama példája mutatja, hogy a megszállások egyszerre szolgáltak pénzügyi ellenőrzést, katonai támaszpontokat és a magántőke – különösen a banáncégek – védelmét. A helyi ellenállások, legyen szó Sandino gerilláiról, a haiti cacosokról vagy a dominikai felkelőkről, a szuverenitás iránti igény folyamatos jelenlétét bizonyítják. A jószomszédsági politika formálisan lezárta a katonai megszállások korszakát, de az amerikai befolyás gazdasági, politikai és katonai csatornái tovább éltek, és meghatározták a hidegháború előtti regionális viszonyokat.