Az alfejezet azt a korszakot tekinti át, amelyben a régió mai államainak politikai térképe kialakult: a haiti forradalomtól (1791–1804) a spanyol-amerikai függetlenségi háborúkon (1810–1825) át a karibi dekolonizáció későbbi hullámaiig. A hangsúly nemcsak a függetlenség kikiáltásán van, hanem azon is, milyen államok, társadalmak és határok öröklődtek a gyarmati korból, és miért nem jelentett a függetlenség automatikusan demokratikus vagy társadalmilag egyenlő berendezkedést. A szöveg a „nemzetépítés” fogalmát nem a modern nemzetállam szükségszerű győzelmeként kezeli, hanem olyan folyamatként, amelyben a kreol elitek, a hadsereg, az egyház, a helyi közösségek és a volt rabszolgák eltérő érdekekkel vettek részt.
A régió első független állama Saint-Domingue francia gyarmatból jött létre, és létrejötte szorosan kapcsolódott a 18. század végi atlanti forradalmakhoz. A gyarmat a 18. század végén a világ egyik legjövedelmezőbb cukortermelő területe volt; a termelést tömegesen behurcolt afrikai rabszolgák végezték. A rabszolgák száma a forradalom előestéjén mintegy félmillió lehetett, de ez a szám becslés, mert a francia gyarmati nyilvántartások hiányosak, és a szökött rabszolgák, a maroon közösségek tagjai gyakran kimaradtak az összeírásokból. A szabad színes bőrűek (gens de couleur libres) egy része tulajdonnal és katonai tapasztalattal rendelkezett, de a francia forradalom által hirdetett egyenlőség ellenére továbbra is kizárták a teljes jogú állampolgárságból; ezt a feszültséget a korszak dokumentumai, például a gyarmati gyűlések jegyzőkönyvei alátámasztják.
Az 1791 augusztusában a Cap-Français közelében kirobbant felkelést követően a konfliktus többpólusúvá vált: a felkelt rabszolgák, a francia forradalmi hadsereg, a spanyol és brit intervenciós erők, valamint a fehér és színes bőrű elitek egymással is vetélkedtek. A brit csapatok 1793-ban partra szálltak, és több évig megszállás alatt tartották a gyarmat egy részét, támogatva a rabszolgatartó rend visszaállítását; a spanyolok kezdetben egyes felkelő csoportokat használtak fel, de később kiszorultak a szigetről. A felkelők vezetője, Toussaint Louverture 1793 és 1801 között fokozatosan a gyarmat legerősebb katonai és politikai szereplőjévé vált, ám a rabszolgaság eltörlése körüli álláspontja és a francia köztársasághoz fűződő viszonya máig vitatott a történetírásban. A francia nemzeti konvent 1794-ben általánosan eltörölte a rabszolgaságot a francia gyarmatokon, amit a gyarmati hatóságok Saint-Domingue-ban csak részben hajtottak végre.
Napóleon 1802-ben helyre kívánta állítani a rabszolgaságot és a közvetlen francia irányítást; az expedíciós hadsereg elfogta Toussaint-t, aki a franciaországi Joux erődjében halt meg 1803-ban. A háború azonban a helyi erők és a sárgaláz járvány együttes hatására a francia hadsereg kudarcával zárult. Jean-Jacques Dessalines 1804. január 1-jén Gonaïves-ban kikiáltotta a független Haiti államot. A függetlenségi nyilatkozat és a korabeli tudósítások dokumentált források, de a függetlenség körüli erőszak értelmezése erősen vitatott: egyes történészek a fehér lakosság elleni 1804 tavaszi gyilkosságsorozatot a rabszolgatartó rend elleni megtorlásként, mások etnikai tisztogatásként írják le. A könyv a „népirtás” minősítést csak akkor használja, ha forrás és jogi vagy történetírói kontextus egyértelműen indokolja; Haiti esetében a szakirodalom megosztott, ezért az eseményeket dokumentált tényként, a minősítést vitatott értelmezésként kell kezelni.
A haiti függetlenség nem csupán politikai esemény volt: a rabszolgaság eltörlésével, a földek újraosztásának kísérletével és a volt rabszolgák állampolgárrá válásával a régió társadalomtörténetének egyik legnagyobb törését hozta. Ugyanakkor a nemzetközi elszigeteltség és az 1825-ös francia jóvátételi egyezmény hosszú távon súlyos terhet rótt az új államra. Az egyezmény, amelyben Franciaország csak az önállóság elismerése fejében követelt kártérítést a volt ültetvényeseknek, levéltári iratokkal jól dokumentált; összege és kifizetési feltételei vitatottak, és a modern haiti történetírás, valamint a nemzetközi szakirodalom egy része a jelenkori szegénység egyik okaként elemzi. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Haiti sorsa kizárólag külső tényezőkkel magyarázható: a belső hatalmi harcok, a földtulajdon körüli konfliktusok és az államépítés nehézségei is dokumentált folyamatok.
A spanyol gyarmatok függetlenedését az 1808-as ibériai események indították el: Napóleon csapatai megszállták Spanyolországot, VII. Ferdinánd királyt lemondatták, és a spanyol városokban junták alakultak a hatalom gyakorlására. A birodalom amerikai területein a kérdés az volt, kire tartozik a szuverenitás a király távollétében. Mexikóban, Közép-Amerikában, Kubában és a régió más spanyol területein a kreol elitek egy része a helyi autonómia, más része a spanyolországi juntákhoz való hűség mellett foglalt állást. A vita eleinte nem volt nyíltan függetlenségi program: a junták hivatalosan a király nevében gyakorolták a hatalmat, és a „nép” szuverenitásáról szóló érvelés sem jelentette automatikusan a monarchia elvetését. Ezt a megkülönböztetést a korszak kortársi iratai és a történeti kutatás egyaránt hangsúlyozzák.
Mexikóban a függetlenségi háború 1810. szeptember 16-án kezdődött a Dolores-i felhívással, amelyet Miguel Hidalgo y Costilla plébános adott ki. A felkelés első szakasza sok szempontból népi lázadás volt: bányászok, parasztok, városi szegények és egyes indián közösségek vettek részt benne, követeléseik pedig a földhöz, a terhekhez és a társadalmi igazságtalanságokhoz kapcsolódtak. Hidalgo kivégzése után José María Morelos vezette a mozgalmat, és 1813-ban a chilpancingói kongresszus kinyilvánította a függetlenség szándékát. A déli, inkább gerillajellegű harcok azonban nem tudták tartósan ellenőrizni a központi területeket. A háború áldozatainak száma nem ismert pontosan: a becslések százezres nagyságrendűek, de a források töredékessége miatt ezek statisztikai becslések. A felkelés elnyomásában a királypárti hadsereg mellett a gyarmati rendhez kötődő kreol elitek is részt vettek, ezért a függetlenségi háború egyszerre volt gyarmatosítás-ellenes és társadalmi konfliktus.
A fordulatot 1820–1821 hozta: a spanyol liberális forradalom és a liberális alkotmány elfogadása után a mexikói konzervatív elitek, köztük Agustín de Iturbide, attól tartottak, hogy a birodalmi központ reformjai aláássák a helyi egyházi és katonai kiváltságokat. Iturbide és a déli felkelők vezetője, Vicente Guerrero 1821-ben szövetségre lépett; az Iguala-terv (Plan de Iguala) a függetlenséget, a katolikus vallás védelmét és a spanyol származásúak és amerikaiak közötti egyenlőséget hirdette. A dokumentum szövege fennmaradt, és világosan mutatja, hogy a függetlenség itt nem a népi felkelés győzelme volt, hanem a kreol elitek és a hadsereg alkuja. Iturbide rövid életű Mexikói Birodalma 1822–1823-ban összeomlott, és a köztársasági erők győztek. A monarchia és a köztársaság közötti váltás nem egyszerű ideológiai progresszió volt: a dokumentált politikai vitákban a föderatív állam hívei és a központi hatalmat támogatók is eltérő társadalmi érdekeket képviseltek.
Közép-Amerika gyarmati egysége, a Guatemalai Kapitányság 1821-ben csatlakozott a függetlenséghez, majd rövid ideig a Mexikói Birodalomhoz. 1823-ban a tartományok kikiáltották a Közép-amerikai Szövetségi Köztársaságot, amely Guatemalát, Salvadort, Hondurast, Nicaraguát és Costa Ricát foglalta magában. A föderáció története a régió nemzetépítésének egyik legfontosabb, de bukásra ítélt kísérlete: a liberális és konzervatív elitek, a helyi caudillók és az egyes tartományok gazdasági érdekei közötti feszültségek 1838–1841 között a szövetség felbomlásához vezettek. A szakirodalom egy része a föderációt „megvalósíthatatlan projektként”, más része inkább a külső beavatkozás és a belső elitek árulásának áldozataként értelmezi; a két értelmezés vitatott, és a levéltári anyag mindkettőre kínál érveket.
Panama, amely a spanyol birodalomban a perui alkirályság része volt, a függetlenedés után Új-Granada, majd Kolumbia tartománya lett. A földszoros kereskedelmi szerepe miatt a helyi elitek többször próbáltak nagyobb autonómiát elérni, de az önálló panamai állam csak 1903-ban jött létre, részben az Egyesült Államok csatornaépítési érdekeinek támogatásával. Ez a folyamat a későbbi fejezetekben részletesen tárgyalt birodalmi beavatkozás egyik példája. A spanyol Nagy-Antillák közül Kuba és Puerto Rico a 19. században spanyol fennhatóság alatt maradt; a Dominikai Köztársaság 1844-ben kiáltotta ki függetlenségét Haititől, de a spanyol és haiti fennhatóság, majd az amerikai beavatkozás közötti ingadozás hosszan meghatározta államiságát. Kuba függetlenségi törekvései az 1868–1878-as és az 1895–1898-as háborúban csúcsosodtak ki, de a spanyol uralom elleni küzdelem végül az Egyesült Államok katonai beavatkozásával zárult, és a kubai függetlenséget 1902-ben csak korlátozott szuverenitással hirdették ki.
A spanyol-amerikai függetlenségi háborúk után a nemzetépítés nem egyetlen modellt követett. A liberálisok a szabadkereskedelmet, a világi oktatást és a földtulajdon átalakítását szorgalmazták; a konzervatívok az egyház kiváltságait, a központi rendet és a hagyományos földbirtokviszonyokat védték. A küzdelem sok államban polgárháborús jellegűvé vált, és caudillók – regionális katonai-politikai vezetők – emelkedtek fel. A „caudillo” kategória történeti fogalom, amely a 19. századi politikai gyakorlatot írja le; a caudillizmus nem egyszerűen diktatúra volt, hanem a személyes lojalitás, a katonai erő és a klientelizmus sajátos rendszere. A jelenség bemutatásánál kerülni kell a „civilizáció versus barbárság” keretezést, amely a 19. századi liberális értelmiség és sok későbbi történetírás öröksége.
A nemzetállami határok kialakulásában a gyarmati adminisztratív határok mellett a háborúk és a nemzetközi nyomás is szerepet játszott. A spanyol-amerikai utódfüggetlen államok gyakran hivatkoztak az „uti possidetis juris” elvére, amely szerint a határokat a gyarmati közigazgatási egységek szerint kell meghúzni, de ez az elv a valóságban ritkán működött egyértelműen, mert a gyarmati határok gyakran pontatlanok voltak, és a földrajzi ismeretek hiányosak. Mexikó és Guatemala között Chiapas és Soconusco hovatartozása vitatott volt; Guatemala és Brit Honduras (a mai Belize) között a területi vita a brit fakitermelő telepek kiterjesztéséből nőtt ki, és a guatemalai alkotmányban sokáig területi követelésként szerepelt. Honduras és Nicaragua között a Moszkitó-part, El Salvador és Honduras között a 20. századi úgynevezett „futballháború” (1969) határ- és migrációs feszültségei, valamint a Dominikai Köztársaság és Haiti közötti határ a gyarmati és függetlenségi korszak konfliktusainak öröksége. A határviták tehát nem „természetes” jelenségek, hanem a gyarmati uralom és a nemzetépítő elitek döntéseinek következményei.
A nemzetépítés a társadalmi hierarchiákat is újratermelte. A függetlenség a rabszolgaságot a legtöbb spanyol-amerikai államban csak fokozatosan szüntette meg; Kubában a rabszolgaság 1886-ig fennmaradt. A kreol elitek a nemzeti közösséget gyakran úgy képzelték el, mint spanyol nyelvű, katolikus és európai eredetű közösséget, amelyből az őslakos és afrikai származású lakosság vagy kimaradt, vagy csak alárendelt pozícióban kapott helyet. A „mesztic nemzet” eszméje később, a 20. században vált hivatalos ideológiává több államban; a 19. században még inkább a faji hierarchiák fenntartása jellemezte a hivatalos politikát. Ezt a folyamatot a könyv a faji kategóriák történeti elemzésénél részletesebben tárgyalja (A faji és etnikai kategóriák). A függetlenségi nyilatkozatok és alkotmányok szövegei gyakran tartalmaztak egyenlőségi ígéreteket, de a választójogi cenzusok, a földtulajdon-koncentráció és a hadsereg privilegizált szerepe korlátozta a politikai részvételt. A nők a régió legtöbb államában csak a 20. század közepén nyertek választójogot; ez is mutatja, hogy a „nép” fogalma a 19. századi nemzetépítésben férfiakra és jellemzően tulajdonosokra szűkült.
A karibi szigetvilágban a függetlenség nem egyetlen hullámban érkezett. Haiti 1804-es függetlenségét a Dominikai Köztársaság 1844-es elszakadása követte, de a spanyol és francia fennhatóság, majd az amerikai megszállások miatt a szuverenitás tartalma hosszú ideig korlátozott maradt. Kuba 1902-ben, a párizsi béke és az amerikai katonai kormányzás után vált formálisan függetlenné, de a Platt-kiegészítés (1901) az Egyesült Államoknak beavatkozási jogot biztosított, és a guantánamói támaszpont bérletét is rögzítette. A dokumentum szövege ismert, és a kubai történetírás, valamint a nemzetközi kutatás egy része a kubai szuverenitás korlátozásaként értelmezi; ez a minősítés vitatott a sziget és a diaszpóra emlékezetpolitikájában.
A brit, francia, holland és dán gyarmatokon a dekolonizáció a 20. század második felében gyorsult fel. A brit West Indies területén az 1958-ban létrehozott Nyugat-indiai Föderáció a függetlenség előszobájának szánt kísérlet volt, de a belső feszültségek, Jamaica és Trinidad eltérő gazdasági érdekei, valamint a szigetek közötti nagy távolságok miatt 1962-ben felbomlott. Jamaica és Trinidad és Tobago 1962-ben vált függetlenné, Barbados 1966-ban, a Bahama-szigetek 1973-ban, Grenada 1974-ben, Dominika 1978-ban, St. Lucia 1979-ben, St. Vincent és a Grenadine-szigetek 1979-ben, Antigua és Barbuda 1981-ben, St. Kitts és Nevis 1983-ban. A felsorolás időpontjai dokumentált tények, de a dekolonizáció körülményei államonként eltérőek: egyes esetekben békés alkotmányos átmenet, másutt politikai erőszak (például Grenada 1979-es forradalma és az 1983-as amerikai invázió) kísérte. A függetlenség tartalma azonban nem volt egyforma: több kisállam a brit monarchia alatt maradt, és a Karib-tengeri Közösség (CARICOM) keretében keresett regionális együttműködést.
A francia területek (Guadeloupe, Martinique) a 20. században tengerentúli megyékké váltak, nem független államokká; a holland területek egy része társult ország, más része a Holland Királyság speciális közössége maradt. Puerto Rico 1952 óta az Egyesült Államok társult állama, státusa pedig állandó vita tárgya: a helyi politikai pártok az államiság, a függetlenség és a szabad társulás között oszlanak meg. A könyv a függő területek státusát nem „hiányzó államként”, hanem a dekolonizáció egyik lehetséges, vitatott útjaként tárgyalja (Puerto Rico, a francia, holland és brit területek). A dán Nyugat-India (a mai Amerikai Virgin-szigetek) 1917-ben az Egyesült Államokhoz került, ami a karibi szuverenitás és birodalmi ellenőrzés közötti átmenetek bonyolultságát mutatja.
A karibi függetlenségi hullám nem szüntette meg a gazdasági függőséget: a turizmus, az offshore pénzügyek, a hazautalások és a külföldi segélyek továbbra is a külső tényezők erős szerepét jelentik. A politikai függetlenség és a gazdasági autonómia közötti feszültséget a régió történetírása gyakran a „formális függetlenség” és a „neokolonializmus” fogalmaival írja le. Ez a megfogalmazás vitatott, mert azt sugallhatja, hogy a helyi eliteknek nincs felelőssége, és kizárólag külső erők határozzák meg a régió sorsát. A könyv ezért a külső beavatkozást és a belső döntéseket együtt tárgyalja, ahogyan a későbbi fejezetek is teszik (Az amerikai beavatkozás és a „hátsó udvar” doktrína).
A függetlenségi háborúk és a dekolonizáció után a régió államai nem egyszerűen „kész” nemzetállamok voltak. A nemzeti identitást intézmények, iskolák, emlékművek, zászlók és történeti elbeszélések formálták, de ez a folyamat gyakran kizárta az őslakos és afrikai származású közösségeket. A maja, miskitó, kuna, ngäbe, garifuna és más csoportok saját nyelvüket, vallásukat és politikai szerveződésüket őrizték, de a nemzetállami központosítás gyakran asszimilációs vagy elnyomó politikát folytatott velük szemben. A mai őslakos mozgalmak ezért nem egyszerűen a gyarmati múlt „maradványai”, hanem a nemzetépítés kritikájának és alternatív államfelfogásának hordozói (A maja civilizáció Guatemalában). Ezt a folyamatot a 21. századi alkotmányos viták, például a guatemalai és a nicaraguai területi autonómiakövetelések is dokumentálják.
A határok kérdése a nemzetépítés állandó kísérője maradt. A gyarmati határok öröklődése mellett a 19. századi háborúk és a 20. századi konfliktusok is átrajzolták a térképet. Mexikó az 1846–1848-as háborúban elveszítette északi területeinek nagy részét az Egyesült Államokkal szemben; ezt a területvesztést a mexikói emlékezetpolitika a nemzeti sérelem egyik alapjának tekinti, és a Guadalupe Hidalgó-i béke (1848) szövege dokumentált forrás. A területvesztés körüli narratívák azonban emlékezetpolitikai állítások is: a mexikói nemzeti történetírás a háborút gyakran igazságtalan agresszióként, az amerikai történetírás egy része terjeszkedési küldetésként keretezi, és ez a két megközelítés nem pusztán ténykérdés. A könyv a függetlenségi háborúk és a nemzetépítés tárgyalásakor ezért különválasztja a dokumentált eseményeket és az azokhoz kapcsolódó emlékezetpolitikai értelmezéseket.
A függetlenségi korszak másik fontos tanulsága, hogy a rabszolgaság eltörlése időben és okokban sem esett egybe a függetlenséggel. Haiti esetében a rabszolgaság eltörlése a forradalom szerves része volt; a spanyol-amerikai államok többségében a függetlenség előtt vagy alatt fokozatosan, gyakran a rabszolgatartók kártalanításával történt. Kubában a rabszolgaság 1886-ig, a függetlenségi háborúk közepette maradt fenn, és a függetlenség utáni első évtizedekben a volt rabszolgák gazdasági és politikai integrációja korlátozott volt. A karibi brit gyarmatokon a rabszolgaság 1834–1838-ban, a függetlenség előtt szűnt meg, és a felszabadítottak helyzete a szerződéses munkások (indiai, kínai, portugál) behozatalával új egyenlőtlenségi rendszert hozott létre. Ezt a folyamatot a tematikus rész részletesebben tárgyalja (A transzatlanti rabszolga-kereskedelem és a plantation-rendszer).
A haiti forradalom emlékezete sokáig elhallgatott vagy negatívan keretezett volt a régióban, mert a rabszolgatartó elitek és a gyarmati hatalmak fenyegetésként élték meg. A 20. század második felétől azonban a haiti forradalmat a fekete felszabadítás és az antikolonializmus egyik előfutáraként is értelmezik. Ez a változás a történetírásban és az emlékezetpolitikában egyaránt nyomon követhető; a kötet nem a két értelmezés közötti választást tekinti feladatának, hanem a forradalom dokumentált eseményeit és a hozzá kapcsolódó, eltérő emlékezeteket mutatja be. A spanyol-amerikai függetlenség hőseit (Hidalgo, Morelos, Juárez, Martí) az egyes államok hivatalos emlékezete gyakran egységes nemzeti narratívává formálta, de a kortársi források azt mutatják, hogy a függetlenségi mozgalmak belsőleg is megosztottak voltak, és a későbbi állami ünnepek, szobrok és iskolai tankönyvek válogatták ki a „megfelelő” hősöket. Ez a szelekció önmagában is történeti jelenség, nem pedig a múlt semleges leképezése.
A nemzetépítés tehát nem egyetlen pillanat, hanem hosszú, konfliktusos folyamat volt. A 19. század eleji függetlenségi nyilatkozatok és a 20. századi dekolonizációs alkotmányok nem szüntették meg a társadalmi egyenlőtlenségeket, a faji hierarchiákat vagy a külső függőséget. Ugyanakkor új politikai kereteket teremtettek, amelyekben a későbbi társadalmi mozgalmak, munkásmozgalmak, feminista szervezetek és őslakos közösségek saját jogaikért küzdhettek. A függetlenségi háborúk és a nemzetépítés öröksége ezért egyszerre jelentett szakítást a gyarmati múlttal és folytonosságot annak társadalmi-gazdasági szerkezeteivel.
A haiti forradalom eseményeit elsősorban francia és brit katonai jelentések, ültetvényesi levelezések, a gyarmati gyűlések iratai és a szabad színes bőrűek petíciói dokumentálják; Toussaint Louverture saját levelei és proklamációi is fennmaradtak, de ezeket politikai célzattal írták, ezért nem tekinthetők semleges leírásnak. A felkelő rabszolgák közvetlen hangja ritkán érhető el, mert a források többsége a gyarmati hatalom és az elitek szemszögéből íródott; a szóbeli hagyomány szerepe a haiti nemzeti emlékezetben jelentős, de azt a könyv nem téveszti össze a dokumentált tényekkel. A rabszolgák számára, a felkelés áldozataira és a függetlenségi háború veszteségeire vonatkozó számok becslések; a szakirodalomban eltérő értékek szerepelnek, ezért a bizonytalanságot minden esetben jelölni kell. A francia jóvátétel 1825-ös rendelete és a kifizetések levéltári iratai dokumentáltak, de a jóvátétel hosszú távú hatásáról szóló állítások vitatott értelmezések.
A spanyol-amerikai függetlenségi háborúkban a kortársi források bőségesek: katonai parancsok, kongresszusi jegyzőkönyvek, alkotmánytervezetek, pásztorlevelek és újságok. Ugyanakkor a források földrajzilag és társadalmilag egyenlőtlenek: a városi elitek iratai dominálnak, a vidéki lakosság, az őslakos közösségek és a nők tapasztalatai csak közvetve jelennek meg. A mexikói függetlenségi háború áldozatszámai becslések, amelyek a 20. századi történetírásban is vitatottak. A közép-amerikai föderáció bukásának okairól több értelmezés él; a levéltári anyag bőséges, de a föderáció támogatóinak és ellenzőinek érveit nem lehet egyetlen okra visszavezetni.
A karibi dekolonizáció 20. századi folyamatait az egykori gyarmati levéltárak, a függetlenségi alkotmányok, a nemzetközi szervezetek iratai és a helyi sajtó dokumentálják. A Nyugat-indiai Föderáció kudarcának okai vitatottak: a szakirodalom egy része a szigetek közötti földrajzi és gazdasági különbségeket, más része a nacionalista elitek versengését hangsúlyozza. A francia, holland és amerikai függő területek státusa körüli viták a jelenkori politika részei; a népszavazások eredményeit a könyv csak ellenőrzött forrás alapján közli, és jelzi, hogy a részvételi arány és a kérdésfeltevés befolyásolja az értelmezést. A függetlenség emlékezete minden államban formálja a történeti elbeszélést, ezért a források és a nyilvános emlékezet különbségét a szöveg mindig jelzi.
A régió függetlenségi háborúi és nemzetépítése nem egységes folyamatként zajlottak. Haiti 1791–1804 közötti forradalma a rabszolgaság eltörlésével és az első fekete köztársaság létrejöttével radikálisan szakított a gyarmati renddel, ugyanakkor a nemzetközi elszigeteltség és a francia jóvátétel súlyos terheket rótt rá. A spanyol-amerikai függetlenség Mexikóban és Közép-Amerikában inkább a kreol elitek és a hadsereg alkuja volt, mint a népi mozgalmak győzelme; a közép-amerikai föderáció felbomlása után a mai államok a gyarmati adminisztratív határok mentén alakultak ki, de a határviták és a caudillizmus hosszú időre meghatározták a térséget. Kuba függetlensége az Egyesült Államok beavatkozásával valósult meg, és formális szuverenitása korlátozott maradt. A karibi brit, francia, holland és amerikai területek dekolonizációja a 20. század második felében több hullámban zajlott: egyesek független államokká váltak, mások társult vagy tengerentúli státust kaptak. A nemzetépítés mindenütt együtt járt a társadalmi hierarchiák újratermelésével, a választójog korlátozásával és a nemzeti identitás kizáró jellegű meghatározásával. A függetlenség tehát politikai szakítás volt, de nem jelentette automatikusan a gazdasági függőség, a faji egyenlőtlenség vagy a tekintélyelvű hatalomgyakorlás megszűnését.