Ez az alfejezet a Kelet- és Közép-Ázsia tág földrajzi keretei közé vont térség nyelvi térképét tárgyalja a nyelvcsaládok, a kiemelt nyelvek, az írásrendszerek és a birodalmi közvetítő nyelvek felől. A nyelvi határok nem esnek egybe az államhatárokkal; a nyelvrokonság nem azonos a modern nemzeti vagy etnikai kategóriákkal. A régión belüli nyelvi mozaikot a földrajzi tagolás, a kereskedelem, a vallási hálózatok és a birodalmi igazgatás együttesen alakította; a hegyvidéki elszigeteltség, a folyóvölgyi sűrű településhálózat és a sztyeppei mobilitás más-más nyelvi tájat hozott létre (a Himalája, a Tibeti-fennsík, a sztyeppe, a tajga és a Csendes-óceán partvidéke).
A régió nyelveit hagyományosan nyelvcsaládokba sorolják. A fejezetben tárgyalt legnagyobb keretek a sino-tibeti, az indoeurópai, a török, a mongol, a tunguz, a japán, a koreai és az uráli csoportok; ezek mellett Dél-Ázsiában a dravida, Dél-Kínában és Délkelet-Ázsia peremén pedig taj-kadai, hmong-mien és ausztroázsiai nyelvek is jelen vannak. A nyelvcsaládok közötti rokonsági viszonyok nem mindig tipizálhatók élesen, mert a hosszú együttélés, a hódítás, a kereskedelem és a nyelvcsere a nyelveket folyamatosan keverte.
Sino-tibeti nyelvcsalád. A sino-tibeti családot a nyelvészet hagyományosan két nagy ágra osztja: a kínai ágra és a tibeto-burmai ágra, bár a belső osztályozás vitatott. A kínai ágba tartozó változatokat a köznyelvben gyakran „kínai nyelvjárásoknak” nevezik, ám a kölcsönös érthetőség hiánya miatt a nyelvtudomány jelentős részük esetében külön nyelvekről beszél. A legnagyobb a mandarin, amelyből a standard kínai (putonghua) származik; mellette a jin, wu, xiang, gan, hakka, yue (kantoni), min és további változatcsoportok alkotják a kínai nyelvi teret. A tibeto-burmai ágba tartoznak a tibeti nyelvek, a burmai, továbbá a Himalája déli lejtőin és Északkelet-Indiában beszélt számos kisebb nyelv. A közös kínai írás hosszú ideig lehetővé tette, hogy különböző beszélt nyelvváltozatot használó írástudók azonos szövegeket olvassanak; ez a kínai adminisztratív és kulturális egység egyik fontos tényezője volt.
Indoeurópai nyelvcsalád. Az indoeurópai nyelvek a régióban elsősorban két nagy ággal vannak jelen: az indoiráni és a szláv nyelvekkel. Az indoárja nyelvek Észak- és Közép-India, Pakisztán és Banglades meghatározó nyelvi közegét alkotják: ide tartozik a hindi, az urdu, a bengáli, a pandzsábi, a maráthi, a gudzsaráti, az orija, az asszámi, a nepáli és sok más nyelv. Történeti előzményük a szanszkrit, amelynek legkorábbi rétege a védikus szanszkrit; a klasszikus szanszkrit nyelvtani rendszerezése, Pánini munkája, a legkorábbi ismert nyelvtani leírások közé tartozik. A szanszkrit mellett a középind prákritok a mindennapi beszélt változatok felé mutatnak, a modern indoárja nyelvek ezekből fejlődtek ki. Az iráni ág a régió délnyugati peremén és Közép-Ázsia egyes részein van jelen; a tádzsik a perzsa nyelv közép-ázsiai változataival rokon, a pastu pedig Afganisztán és Pakisztán térségében terjedt el. A szláv ágon belül az orosz a keleti szláv nyelvek közé tartozik; az ukránnal és a belarusszal közös keleti szláv írásbeliségből ered, amelyet a Kijevi Rusz örökségeként a mai Ukrajna, Fehéroroszország és Oroszország egyaránt saját múltjának tekint. A könyv az orosz nyelvet elsősorban a birodalmi és szovjet államiság felől tárgyalja.
Dravida nyelvcsalád. Bár a fejezet felsorolásában nem szerepel kiemelt nyelvként, a régió nyelvi sokszínűségének megértéséhez nélkülözhetetlen a dravida család: Dél-India nagy nyelvei, a tamil, a telugu, a kannada és a malajálam ide tartoznak. A dravida nyelvek nem indoeurópaiak, és az indus völgyi civilizáció nyelvének hovatartozása mindmáig vitatott; megfejtett írásos bizonyíték hiányában a kutatók csak hipotéziseket tudnak felállítani.
Török nyelvcsalád. A török (más néven türk) nyelvek a régió középső és nyugati sávján húzódnak: a kazak, az üzbég, az ujgur, a türkmén, a kirgiz és a karakalpak mellett az oroszországi tatár, baskír és csuvas is ebbe a családba tartozik. A legkorábbi terjedelmes török nyelvemlékek a 8. századi orkhoni feliratok, amelyeket a mai Mongólia területén tártak fel; ezek a dokumentált epigráfiai források a korai török államiság nyelvi viszonyairól is tanúskodnak. A közép-ázsiai török nyelvek közül a kazak és a kirgiz a kipcsak ághoz, az üzbég és az ujgur a karluk ághoz, a türkmén az oguz ághoz tartozik. A modern kazak és üzbég irodalmi norma a 20. századi államépítés és a szovjet nyelvi tervezés terméke is; a beszélt nyelvváltozatok és az írott standard közötti viszony történetileg alakult.
Mongol nyelvcsalád. A mongol nyelvek nem a török nyelvek családjába tartoznak; a halha mongol Mongólia hivatalos nyelve, a burját és a kalmük az oroszországi mongol nyelvváltozatok, Belső-Mongóliában és Kína más részein további mongol nyelveket beszélnek. A mongol írásbeliség a 13. század körül az ujgur írás átvételével alakult ki, és a Mongol Birodalom adminisztratív hagyományában játszott szerepet; a 20. századi Mongóliában cirill írásra váltottak, míg Belső-Mongóliában a hagyományos mongol írás őrződött meg.
Tunguz nyelvcsalád. A tunguz nyelvek Kelet-Szibéria, Mandzsúria és a Távol-Kelet térségében élnek; ide tartozik az evenki, az even, a nanai és a mandzsu. A mandzsu a Csing-dinasztia uralkodó rétegének nyelve volt, és a mandzsu írásos adminisztráció évszázadokon át meghatározó maradt; a 20–21. századra a mandzsu anyanyelvi beszélői közössége a kihalás szélére került, bár Kínában léteznek kulturális revitalizációs törekvések.
Japán nyelvcsalád. A japán nyelv hovatartozása a nyelvészetben vitatott; egyes kutatók a koreaihoz, mások a török-mongol-tunguz nyelvekhez, ismét mások ausztronéz vagy délkelet-ázsiai kapcsolatokhoz keresik a rokonítását, de tudományos konszenzus nincs. A japánon belül a rjúkjúi változatokat a nyelvészet gyakran külön nyelveknek tekinti, bár Japánban hagyományosan japán nyelvjárásokként tartották őket számon. A japán nyelv története szorosan összefonódott a kínai írás és szókincs rétegzett átvételével, de a japán fonológia és nyelvtan nem kínai jellegű; a 9. századra kialakult kana-rendszer tette lehetővé a japán nyelv önálló írásos rögzítését.
Koreai nyelvcsalád. A koreai nyelv besorolása szintén vitatott; a koreai-japán rokonság hipotézise mellett a tunguz vagy tágabb altaji kapcsolat is szerepel a kutatásban. A koreai nyelv írása, a hangul tudatos tervezés eredménye, ezért a világ írástörténetében kivételes helyet foglal el. A kínai írásjegyek (handzsa) hosszú időn át a hivatalos írásbeliség hordozói voltak, a koreai nyelvben pedig a kínai eredetű szókincsnek hasonlóan jelentős rétegei vannak, mint a japánban.
Uráli nyelvcsalád. Az uráli nyelvcsalád a régió északi peremén, elsősorban Oroszország területén van jelen: a finnugor ághoz tartoznak a mordvin, a mari, az udmurt és a komi nyelvek, a szamojéd ághoz pedig a nyenyec és más északi-szibériai nyelvek. A magyar nyelv is az uráli család tagja, de a könyv földrajzi keretén kívül esik; a rokonság ugyanakkor emlékeztet arra, hogy a nyelvcsaládok nem a mai államhatárok szerint szerveződnek.
A régió írásrendszerei nem pusztán technikai megoldások, hanem hatalmi, vallási és intézményi választások nyomait hordozzák. A kínai írás logografikus-morfémikus rendszer: a jelek elsősorban jelentést hordozó egységeket rögzítenek, ezért ugyanazt az írott alakot a különböző kínai nyelvváltozatok eltérő kiejtéssel társíthatják. A 20. század második felében a Kínai Népköztársaságban bevezették az egyszerűsített kínai írásjegyeket, míg Tajvanon, Hongkongban és Makaón a hagyományos jelek maradtak használatban. A klasszikus kínai írott nyelv hosszú időn át a térség közvetítő nyelve volt; Japánban, Koreában és Vietnámban is használták a diplomácia, a jog és a tudomány nyelvként.
A dévanágari írás az indiai bráhmi íráscsaládba tartozó, balról jobbra írt abugida: a mássalhangzójel alapértelmezés szerint egy „a” magánhangzót hordoz, a többi magánhangzót pedig mellékjelek jelölik. A hindit, a maráthit, a nepálit és a szanszkritot is dévanágari írással rögzítik; a bengáli nyelv saját, rokon bengáli írást használ. Az urdu ezzel szemben a perzsa-arab írást használja, jobbról balra haladó rendszerben. A hindi és az urdu köznyelvi alapja hasonló, de az írásrendszer, a presztízsszókincs és a vallási-politikai önértelmezés a 19–20. század folyamán egyre élesebben elválasztotta őket.
A cirill írás a 9. századi szláv írásbeliségből nőtt ki, és az orosz birodalmi, majd a szovjet állami nyelvpolitika révén a régió számos nyelvére kiterjedt. A szovjet korszakban a közép-ázsiai török nyelvek írását az 1920-as években arab alapúról latinra, majd az 1930-as évek végétől cirillre váltották. A posztszovjet államok közül Üzbegisztán 1993-ban hivatalosan latin ábécére tért át, de a cirill párhuzamos használata mindmáig megmaradt; Kazahsztán fokozatos latinra térési programot hirdetett, ám az átállás üteme többször módosult, ezért a jelenlegi helyzet ellenőrzést igényel. Mongóliában a cirill, Kína Belső-Mongólia tartományában a hagyományos mongol írás a meghatározó.
A hangul a koreai nyelv számára kialakított betűírás, amelyet Szedzsong király korában, 1443/1446-ban tettek közzé. A hangul a koreai nyelv hangrendszerét képezi le, és mesterségesen tervezett volta miatt a nyelvészeti érdeklődés tartós tárgya. Évszázadokon át a kínai írásjegyek mellett alárendelt szerepet játszott; a 19–20. századi koreai nemzeti mozgalmakban vált a nyelvi és nemzeti identitás központi jelképévé. Dél-Koreában ma a hangul mellett korlátozottan kínai írásjegyeket is használnak, Észak-Koreában a handzsa hivatalos használatát megszüntették. A japán írás a kínai eredetű kandzsikat és a két japán szótagírást, a hiraganát és a katakanát kombinálja; ez a kettősség a kínai íráskultúra átvételét és a japán nyelv önálló rögzítésének igényét egyszerre mutatja.
A tibeti írás az indiai írások hatását mutatja, és a tibeti, a bhutáni dzongkha, valamint több himalájai nyelv írásbeliségét szolgálja. Az arab írás a muszlim közösségek írástudó hálózataihoz kötődött, és a közép-ázsiai török nyelvek egy részénél egészen a 20. századi szovjet reformokig fennmaradt. A latin írás a 20–21. századi reformok, a globalizáció és a digitális kommunikáció révén egyes nyelveknél másodlagos vagy tervezett hivatalos rendszerként van jelen. A vallási hagyományok és az írásrendszerek összefonódását részletesebben a Vallások és a vallási térkép tárgyalja.
A kiemelt államok közül Kína nyelvi szempontból rendkívül tagolt. A hivatalos standard mandarin (putonghua) mellett számos kínai nyelvváltozat és több száz kisebb nyelv él. Az állami nyelvpolitika a standard mandarint az iskoláztatáson, a médián és a közigazgatáson keresztül terjeszti; a kisebbségi nyelvek egy része, például a tibeti, az ujgur, a mongol és a zhuang, regionális státusszal rendelkezik. A nyelvi jogok megítélése azonban politikai vita tárgya, különösen Tibetben és Hszincsiangban, ahol a nemzetközi szervezetek egy része a kisebbségi nyelvhasználat szűkítését bírálja.
India alkotmányos nyelvi rendszere többszintű: a központi kormányzat hindi és angol nyelvet használ, az államok saját hivatalos nyelveket jelölhetnek ki, és az alkotmány nyolcadik ütemezése huszonkét nyelvet sorol fel. Az 1950-es és 1960-as évek nyelvi alapon szervezett államhatár-rendezései a nyelvi azonosság politikai súlyát mutatják. A hindi egyedüli nemzeti nyelvvé tétele körüli viták, különösen Dél-Indiában, a nyelvi föderalizmus feszültségeit jelzik. Az angol a gyarmati adminisztráció öröksége, de ma a felsőoktatás, a bíráskodás és a globális szolgáltató szektor közvetítő nyelve; szerepét egyszerre bírálják elitizmusként és védik gazdasági előnyként, a nyelvpolitika tehát nem vezethető le kizárólag a függetlenségi nacionalizmusból.
Oroszországban az orosz a szövetségi állam nyelve; a köztársaságokban címzetes nyelvek is hivatalosak lehetnek, de a szovjet korszak után a kisebbségi nyelvek beszélői köre több helyen zsugorodott. A szovjet nyelvpolitika egyszerre támogatta a kisebbségi irodalmi nyelvek sztenderdizálását és építette ki az orosz mint közös szovjet nyelv dominanciáját; ez a kettősség a posztszovjet értékelésekben is vita tárgya. A közép-ázsiai köztársaságokban az 1991 utáni államépítés az államnyelvek – a kazak, az üzbég, a kirgiz, a türkmén – megerősítését tűzte zászlajára, ugyanakkor az orosz a munkaerő-migráció, a posztszovjet intézmények és a gazdasági kapcsolatok miatt közvetítő nyelvként tovább él.
Japánban a standard japán a tokiói művelt nyelvhasználaton alapul; a rjúkjúi nyelvek beszélői köre az asszimilációs politika és a demográfiai folyamatok miatt visszaszorult, az ainu nyelv pedig a revitalizációs törekvések ellenére erősen veszélyeztetett. A koreai sztenderd Dél-Koreában a szöuli, Észak-Koreában a phjongjangi nyelvhasználaton alapul; a több évtizedes elkülönülés eltérő kölcsönzéseket és részben eltérő helyesírást hozott létre, bár a kölcsönös érthetőség alapvetően fennmaradt. Nepál hivatalos nyelve az indoárja nepáli, amelyet dévanágari írással rögzítenek; Bhután hivatalos nyelve a tibeto-burmai dzongkha, amelynek írása a tibeti írásrendszerre épül.
A premodern birodalmakban a beszélt anyanyelvek fölé rétegzett közvetítő nyelvek működtek. A klasszikus kínai a kelet-ázsiai udvari diplomácia, a hivatalnoki vizsgák és a filozófiai irodalom nyelve volt. A szanszkrit a hindu és buddhista írástudás, a grammatikai hagyomány és az udvari költészet nyelveként hatott; a páli a buddhista kánon egyes hagyományaiban vált fontossá. A perzsa és az arab a muszlim uralkodói udvarok, a jogtudomány és a költészet nyelve volt, különösen a Delhi Szultánságban, a Mogul-birodalomban és a közép-ázsiai kánságokban; a keleti török irodalmi nyelv, a csagatáj, a 15–19. századi közép-ázsiai írásbeliség egyik fő hordozója lett. Az orosz a 17–20. századi expanzió során vált a szibériai és közép-ázsiai közigazgatás, majd a szovjet modernizáció közös nyelvévé; az angol a brit gyarmati uralom alatt alakult ki Dél-Ázsiában a felsőbb igazgatás, a jog és az oktatás nyelveként. Ezeknek a közvetítő nyelveknek a szerepe nem azonos a modern nemzetállamok hivatalos nyelvével: sokáig kisebb írástudó rétegek nyelvei voltak, és a mindennapi beszélt nyelvhasználatot csak részben fedték le.
A nyelvi sokszínűség tehát nem egyszerűen „örök” adottság, hanem a birodalmi nyelvpolitika, a vallási intézmények, a kereskedelem és a modern államépítés eredménye. A közép-ázsiai török nyelvek 20. századi írásreformjai, a hindi és urdu szétválása, a mandarin terjesztése vagy a koreai és japán sztenderd kialakítása mind arra mutat, hogy a nyelvhatárok történetileg mozgó, intézményekkel megerősített képződmények. A kereskedelmi útvonalak mentén a nyelvek folyamatos kapcsolatba kerültek egymással; ezt a folyamatot a Kereskedelmi útvonalak: a selyemút, a tengeri kereskedelem és a sztyeppei hálózatok tárgyalja részletesebben.
A nyelvcsaládok rekonstrukciója az összehasonlító nyelvészet módszerén alapul, ezért a rokonsági viszonyokra vonatkozó állítások tudományos modellek, nem pedig közvetlenül megfigyelt tények. A japán és a koreai nyelv hovatartozása, a török, mongol és tunguz nyelveket összefogó „altaji” makrocsalád kérdése, valamint a sino-tibeti belső tagolása egyaránt vitatott értelmezés; a hasonlóságok származhatnak közös örökségből vagy hosszú nyelvi érintkezésből is.
A premodern nyelvállapotokról csak az írott források közvetítenek ismereteket, ám ezek az írástudó elit nyelvét mutatják, nem a teljes beszélt nyelvi valóságot. A legkorábbi terjedelmes nyelvemlékek közé tartoznak a kínai orákulumcsont-feliratok, az orkhoni török feliratok, a szanszkrit védikus szövegek és a japán udvari krónikák; ezek elsődleges források, de műfaji, vallási és hatalmi szűrőkkel kell őket olvasni. A beszélt nyelvjárások és a kisebbségi nyelvek történeti adatai gyakran hiányosak, ezért a modern nyelvtudomány a nyelvjárási rekonstrukciónál régészeti és statisztikai becslésekre is támaszkodik.
A modern beszélőszámok népszámlálásokon és felméréseken alapulnak, és módszertanuk országonként, sőt időnként népszámlálásonként is eltér; a többnyelvűséget, a második nyelvi kompetenciát és a nyelvjárás–nyelv határát nehéz egységesen mérni. A kínai „nyelvjárások” és a hindi–urdu elkülönítés esete jól mutatja, hogy a nyelv és nyelvjárás közötti határ nem pusztán nyelvészeti, hanem politikai és intézményi kérdés is. A friss népszámlálási adatok, a posztszovjet írásreformok jelenlegi állása és a kisebbségi nyelvpolitika részletei folyamatosan változnak, ezért ezeknél az állításoknál a könyv a bizonytalanságot jelöli.
Az írásrendszerek eredete és elterjedése kapcsán a dokumentált emlékek – feliratok, kéziratok, nyomtatványok – mellett a hagyományozás útjai is bizonytalanok; például a bráhmi írás kialakulásának mechanizmusát a kutatók eltérően magyarázzák. A nyelvrokonság nem azonos a kulturális vagy biológiai leszármazással; a birodalmi nyelvváltások, a törökösödés, a szlávosodás vagy a szanszkritizáció folyamatai azt mutatják, hogy a nyelvhatárok a presztízs és a hatalom változásával is elmozdulhatnak.
A régió nyelvi térképe több nagy nyelvcsalád találkozásából áll: a sino-tibeti, az indoeurópai, a török, a mongol, a tunguz, az uráli, valamint a vitatott besorolású japán és koreai csoportok mellett Dél-Ázsiában a dravida nyelvek is meghatározóak. A kiemelt nyelvek – a kínai, hindi, urdu, bengáli, japán, koreai, orosz, kazak, üzbég és mongol – eltérő állami, birodalmi és vallási hátterű nyelvek. Írásrendszereik – a kínai írás, a dévanágari, a cirill, a hangul és a kana, az arab és a tibeti írás – a politikai és vallási intézményekkel együtt változtak. A nyelvi sokszínűség a birodalmi közvetítő nyelvek – klasszikus kínai, szanszkrit, perzsa, csagatáj, orosz és angol – által rétegzett, és a modern államépítés nyelvpolitikája ma is alakítja.