A vallási térkép nem rögzített mozaik, hanem hosszú időtartamú folyamatok – vándorlások, kereskedelmi kapcsolatok, államalapítások, hódítások, áttérések és reformmozgalmak – eredménye. A „vallás” mint elkülönített szféra ugyanakkor modern, részben nyugati eredetű kategória; a premodern Kelet- és Közép-Ázsia legtöbb társadalmában a rítus, az etika, a rokonság, a politikai legitimitás, a gyógyítás és a kozmológia szétválaszthatatlanul összefonódott. Ezért a könyv a „vallást” elemzési segédeszközként használja, nem azt feltételezi, hogy minden korszakban létezett ilyen önálló intézményrendszer. Az alábbi áttekintés a fő hagyományokat mutatja be a régióban, különös tekintettel azok történeti kialakulására, forrásaira és egymáshoz való viszonyára; a nyelvi és etnikai keretekhez lásd Népek, nyelvek és nyelvcsaládok.
Dél-ázsiai hagyományok
A mai India, Nepál és részben a Himalája vallási világában a hinduizmus, a buddhizmus, a dzsainizmus és a szikhizmus egyaránt jelen van. A „hinduizmus” kifejezés gyűjtőfogalom: a szakirodalomban ezzel jelölik a dél-ázsiai brahmanikus, védikus és helyi hagyományok széles, történetileg változó családját, amelynek nincs egyetlen alapítója vagy központi szent szövege. A legkorábbi rétegek az i. e. 2. évezred végétől keletkező védikus szövegekben (Rigvéda és a későbbi Védák, bráhmanák, upanisadok) érhetők nyomon; ezek áldozati rítusokról, himnuszokról és filozófiai spekulációról tanúskodnak. A klasszikus időszakban (i. e. 4. századtól) megerősödött a templomokra, képi ábrázolásra és odaadó istentiszteletre (bhakti) épülő gyakorlat, valamint a puránák és eposzok (Mahábhárata, Rámájana) elbeszélő kozmológiája. A varna- és dzsáti-rend (a kasztrendszer elemei) szorosan összekapcsolódott a rituális tisztaság és szennyezettség fogalmaival, ám ezt nem szabad örök, változatlan „keleti” intézményként ábrázolni: a gyarmati korszak adminisztrációja és a modern politika jelentősen átalakította, és a diszkrimináció elleni alkotmányos intézkedések is a történet részét képezik. A hinduizmus mai formái rendkívül sokszínűek: vannak monoteista, dualista és nem-teista irányzatok, valamint olyan lokális kultuszok, amelyeket a hivatalos brahmanikus hagyomány periferikusnak tekint.
A buddhizmus a Gangesz-völgyben, az i. e. 5–4. század körül alakult ki a történeti Buddha, Sziddhártha Gautama tanításából; a dátum pontatlan, a hagyományos életrajzokat későbbi legendás elemek színezik. A tanítás magva a négy nemes igazság, a nemes nyolcrétű ösvény, a függő keletkezés és a nirvána. A hagyomány szerint Asóka Maurja-császár (i. e. 3. század) állami támogatással terjesztette a dharmát, és ez elősegítette a buddhizmus elterjedését Srí Lanka, Közép-Ázsia és később Kelet-Ázsia felé. A buddhizmus három fő irányzatra tagolódott: a théraváda („a vének iskolája”) elsősorban Dél- és Délkelet-Ázsiában, a mahájána („nagy szekér”) Kelet-Ázsiában, valamint a vadzsrajána („gyémánt szekér”, tantrikus buddhizmus) a Himalájában és Mongóliában. Indiában a buddhizmus a 8–12. század között fokozatosan háttérbe szorult a hindu tradíciókkal szemben, és kolostori intézményei részben eltűntek; Dél- és Kelet-Ázsiában azonban meghatározó vallássá vált. A buddhista források közé tartoznak a páli kánon (Tipitaka), a mahájána szútrák, a kolostori szabályzatok (vinaja), valamint olyan kínai zarándokbeszámolók, mint Hszüan-cang 7. századi útleírása.
A dzsainizmus a buddhizmussal nagyjából egy időben, az i. e. 6. század körül szerveződött a tanító Mahávíra fellépése nyomán, bár hívei a hagyományt ősibbnek tartják. Középpontjában az erőszakmentesség (ahimsza), a szigorú aszkézis, a karma tana és a lélekvándorlás áll. A dzsainizmus elsősorban nyugat- és dél-indiai kereskedőközösségekben maradt fenn, és építészeti, valamint kéziratos öröksége jelentős. A szikhizmus a 15–16. században, a pandzsábi régióban alakult ki Guru Nának (1469–1539) tanításaiból; monoteista, a kasztrendszert elutasító közösség, amelynek szent könyve a Guru Granth Száhib. A 17. század végén Guru Góbind Szingh létrehozta a khalszát, a beavatott szikhek közösségét. A szikh hagyomány a hindu bhakti-mozgalmak és az iszlám szúfizmus kölcsönhatásában formálódott, de önálló identitása a 19–20. században erősödött meg.
Kelet-ázsiai hagyományok
Kelet-Ázsiában a konfucianizmus, a daoizmus, a buddhizmus és a helyi népi vallásosság gyakran egymással összefonódva, nem kizárólagos hovatartozásként jelent meg. A konfucianizmus a tanító Kongzi (Konfuciusz, i. e. 551–479) tanításaira épülő etikai-politikai hagyomány; későbbi értelmezői, például Menciusz és Hszün-ce bővítették. A konfuciánus kánon az öt klasszikus és a négy könyv; a gyakorlatban a családi tisztelet (xiao), a szertartások (li), az ősök tisztelete és az állami áldozatok álltak a középpontban. A Han-dinasztia idején állami ideológiává vált, és a császárkori Kína, a Csoszon-kori Korea és a Tokugawa-kori Japán is felhasználta a társadalmi rend és a hivatalnoki erkölcs megalapozására. A szakirodalom vitatja, hogy a konfucianizmus „vallás-e” a nyugati értelemben; annyi bizonyos, hogy rítusai, templomai és a Menny tisztelete vallási dimenzióval is bírtak, még ha teológiája nem is hasonlít a monoteista hagyományokéhoz. A neo-konfucianizmus a Szong-korban kibontakozó metafizikai irányzat, amely a buddhista és daoista kihívásokra válaszul a li (elv) és a qi (anyagi erő) fogalmaival rendszerezte a világot.
A daoizmus két, gyakran összemosott hagyományt ölel fel: a filozófiai szövegeket (Daodejing, Zhuangzi) és a szervezett vallási mozgalmakat, amelyek az i. sz. 2. századtól jelentek meg, például az Égi Mesterek útja. A vallási daoizmus panteonnal, szertartásokkal, talizmánokkal, alkímiával és meditációs gyakorlatokkal rendelkezik, és gyakran együttműködött a buddhizmussal, illetve a helyi kultuszokkal. A kínai népi vallásosság – a helyi istenek, ősök, természeti szellemek tisztelete, a jóslás és a fengshui – nem alkotott egységes szervezetet, de a mindennapi vallási élet alapját képezte, és a buddhizmussal, daoizmussal párhuzamosan működött. A konfucianizmus, a daoizmus és a buddhizmus együttes jelenlétét gyakran „három tanítás” (san jiao) fogalommal írják le, bár ez a kategória egyszerűsíti a valós gyakorlatot.
Japánban a sintó („az istenek útja”) a kami-kultuszokból, szentélyekből és rituális tisztasági szabályokból álló hagyomány. A Kojiki és a Nihon Shoki 8. századi krónikák rögzítették a mitológiai elbeszéléseket, de a „sintó” mint önálló vallási rendszer fogalma részben későbbi, különösen a Meiji-kori állami ideológia konstrukciója. A középkorban a buddhizmussal szorosan összefonódott (sinbutu sūgō), és a sintó intézmények a buddhista templomok hálózatához kapcsolódtak; a 19. századi „sinbutu bunri” (a sintó és a buddhizmus szétválasztása) mesterségesen hozott létre éles határt. A modern állami sintó a császárkultuszra és a nemzeti identitásra épült; 1945 után hivatalosan szétválasztották az államtól, de szentélyei tovább működnek.
A Koreai-félszigeten a buddhizmus (főként a mahájána irányzatok, köztük a szon, azaz zen) és a konfucianizmus egyaránt állami támogatást kapott különböző korszakokban; a Csoszon-dinasztia hivatalos ideológiája a neo-konfucianizmus lett, miközben a népi vallásosság és a sámánisztikus örökség tovább élt. A koreai sámánizmus (muszok) rituális specialistái, gyakran nők (mudang), a helyi közösségekben jósoltak, gyógyítottak és közvetítettek a szellemekkel; ez a gyakorlat a modern korszakban is fennmaradt, annak ellenére, hogy időnként babonaként üldözték.
Tibeti buddhizmus és a himalájai térség
A tibeti buddhizmus a 7–8. században kezdett meghonosodni Tibetben, jelentős indiai és kínai hatások közvetítésével; a 11. századtól kialakult négy fő iskolája (nyingma, kagyü, szakja, gelug). A gelug iskola vezetője a dalai láma, aki a 17. századtól politikai hatalmat is gyakorolt Tibetben, bár a cím intézményesülése hosszú folyamat volt. A tibeti buddhizmus a vadzsrajána hagyományhoz tartozik, amely a tantrikus rítusokat, mandalákat, meditációs istenségeket és a láma-tanítvány viszonyt hangsúlyozza; ezt a hagyományt a 16–17. században a mongol törzsek is felvették, és Mongóliában a buddhista egyház a politikai és társadalmi élet meghatározó szereplőjévé vált. A tibeti hagyomány forrásai a Kangyur és Tengyur kánonok, kolostori krónikák, hagiográfiák és zarándokút-leírások. A „lámaizmus” kifejezést a régebbi orientalista irodalom használta, a mai szakirodalom inkább a „tibeti buddhizmus” megnevezést részesíti előnyben. A Bon hagyomány a buddhizmus előtti tibeti vallási réteg, amely idővel intézményesült és részben buddhista elemeket is integrált; a Bon és a tibeti buddhizmus viszonya a kutatásban vitatott.
Nepálban a hinduizmus és a buddhizmus hosszú együttélése, valamint a newar buddhizmus tantrikus hagyománya jellemző; a Katmandu-völgy szent helyei mindkét vallás híveit vonzzák. Bhutánban a drukpa kagyü iskola államvallássá vált, és a buddhista monarchia a modern alkotmányos átmenet után is meghatározó. A himalájai királyságokban a helyi természeti szellemek tisztelete és a buddhista vagy hindu rítusok gyakran rétegződtek.
Iszlám
Az iszlám a 7. században, az Arab-félszigeten született, és a 8. századtól érte el a régió déli és középső sávjait. Közép-Ázsiában az arab hódítás (8. század) után fokozatosan a városi és oázislakó lakosság vallása lett, majd a szúfi rendek (elsősorban a naqsbandijja, de a jaszavijja és mások is) terjesztették a sztyeppei török népek körében. A 10. században a Volga-vidéki bulgárok felvették az iszlámot; az Arany Horda uralkodói a 13–14. században áttértek, és ezzel az iszlám a mai Oroszország területén, a Volga–Urál térségben is meggyökerezett. Dél-Ázsiában az iszlám először a 8. századi szindhi hódítással jelent meg, majd a 12–16. századi török–afgán hódításokkal (Delhi Szultánság, Mogul-birodalom) vált jelentős vallássá; terjedésében a szúfi testvériségek, különösen a csisztijja rend játszott meghatározó szerepet. Kínában az iszlám a Selyemút mentén kereskedő arab és perzsa közösségek révén honosodott meg, és később a hui, valamint a török nyelvű ujgur és más közösségek vallásává vált.
Az iszlám túlnyomórészt szunnita; a síita iszlám kisebbségi irányzatai a régióban elsősorban Dél-Ázsiában és egyes közép-ázsiai városi közösségekben, valamint a Kaukázusban vannak jelen. A jogi iskolák közül Közép-Ázsiában és Dél-Ázsiában a hanafita irányzat dominál. A szúfizmus – a misztikus-aszketikus hagyomány – az iszlám helyi gyakorlatában, különösen a szentek sírjainak tiszteletében és a zenei-rituális összejövetelekben, sokáig meghatározó volt; a 19–20. századi reformmozgalmak ezt részben bírálták. Az iszlám forrásai a Korán, a hadíszok, jogi és teológiai munkák, krónikák, szufi hagiográfiák, valamint olyan utazók beszámolói, mint Ibn Battúta.
Kereszténység
A kereszténység korai megjelenése a régióban elsősorban a Keleti Egyház (nesztoriánus) közösségeihez köthető, amelyek a Selyemút mentén, Kínában, Mongóliában és Közép-Ázsiában is jelen voltak. A tang-kori Kínában a 781-es nesztoriánus sztélé dokumentálja a keresztény közösség működését, bár létszáma korlátozott maradt. A 14. század után ezek a közösségek jórészt eltűntek vagy beolvadtak. Az orosz ortodoxia a Kijevi Rusz 988-as hivatalos megkeresztelkedésétől kezdve a keleti szláv államiság meghatározó vallási hagyománya lett; a cári birodalom terjeszkedésével Szibériában, a Távol-Keleten és Közép-Ázsiában is megjelent, gyakran missziós tevékenység kíséretében. A 16–17. századi katolikus missziók, különösen a jezsuiták, Japánban és Kínában értek el átmeneti sikereket, de a 17. századi japán keresztényüldözés és a kínai rítusviták után visszaszorultak. A protestáns missziók a 19–20. században jelentek meg, és különösen Koreában, valamint Kína egyes régióiban és a nagyvárosi indiai közösségekben hagytak nyomot. A mai Dél-Koreában a kereszténység jelentős társadalmi tényezővé vált; Kínában a hivatalos egyházak mellett nem hivatalos házi gyülekezetek is működnek, ami a vallásszabadság és az állami ellenőrzés kérdéseit veti fel.
Sámánizmus és helyi vallások
A „sámánizmus” kifejezés a tunguz nyelvekből származik, és a szakirodalomban gyakran használják a szibériai, közép-ázsiai, mongol, koreai és más észak-eurázsiai közösségek szellemközvetítő, gyógyító és jósló gyakorlatainak jelölésére. Fontos azonban, hogy nem egyetlen „vallásról” van szó: a helyi hagyományok különböznek egymástól, és gyakran nincs közös dogmatikájuk. A szibériai és mongol sámánizmusban a sámánok a szellemvilággal való kapcsolattartás specialistái, akik dob, ének, transz és áldozati rítusok révén gyógyítanak, jósolnak vagy kísérik a holtak lelkét. A koreai sámánizmus (muszok) hasonló szerepet tölt be, de szorosan összefonódott a faluvallással és a családi rítusokkal. A japán népi vallásosságban a sintó szentélyek mellett a helyi kami-kultuszok, a hegyi aszkézis (sugendó) és a termékenységi rítusok éltek tovább. A himalájai régiókban a Bon és a helyi természeti szellemek tisztelete, valamint a tibeti buddhizmussal keveredett gyakorlatok figyelhetők meg. A nomád közép-ázsiai népek körében az iszlám felvétele előtt az égi isten (Tengri) tisztelete, az ősök kultusza és a sámánok tevékenysége volt jellemző; ezek egyes elemei az iszlám népi gyakorlatában is tovább éltek, például a szent helyek látogatásában. A szovjet és a kínai kommunista rendszerek a sámánizmust „babonaként” üldözték, de a gyakorlatok helyi szinten fennmaradtak, és a posztszovjet időszakban részben újjáéledtek.
Vallási együttélés és konfliktusok
A régió vallási története nem írható le a harmonikus együttélés vagy az állandó összeütközés egyoldalú mintájával. A premodern birodalmak gyakran vallási pluralizmust tettek lehetővé, mert az adóztatás, a kereskedelem és a helyi elitek integrálása ezt kívánta. A Mongol Birodalom uralkodói például viszonylagos vallási türelmet gyakoroltak, és a buddhizmus, az iszlám, a kereszténység és a sámánizmus képviselői egyaránt jelen voltak az udvarban. A Mogul-birodalomban Akbar császár (1556–1605) a „szulh-i kull” (általános béke) politikájával igyekezett a vallási közösségek közötti feszültséget csökkenteni, és vallásközi vitákat szervezett; utódai alatt azonban a politikák változtak, és Aurangzeb korában a nem muszlim alattvalókra kivetett adók növelése konfliktusokhoz vezetett. Kínában a buddhizmus, a daoizmus és a konfucianizmus intézményei gyakran párhuzamosan működtek, de előfordultak üldözések, például a 845-ös nagy buddhistaüldözés, amelyet gazdasági és ideológiai okok egyaránt motiváltak. Japánban a 17. századi keresztényüldözés a Tokugava-rendszer centralizációs politikájához kapcsolódott; a kereszténységet a külföldi befolyással azonosították, és a hívek egy részét kivégezték vagy rejtőzésre kényszerítették.
A modern korban a vallási identitás gyakran összekapcsolódott a nemzeti és etnikai identitással, ami új konfliktusokat hozott. Az 1947-es indiai felosztás erőszakában a hindu, muszlim és szikh közösségek közötti feszültségek is szerepet játszottak, bár a szembenállás okai politikai, gazdasági és gyarmati örökségek együttesében keresendők; a kasmíri konfliktusban a vallási dimenzió mellett a szuverenitás és az emberi jogi kérdések is meghatározók. A kínai Hszincsiangban a kínai kormányzat a vallási radikalizmus elleni fellépés és a nemzetbiztonság keretében korlátozza az iszlám gyakorlását, és nemzetközi szervezetek egy része ezt emberi jogi jogsértésként vagy akár népirtásként minősíti; a kínai kormány ezt tagadja, és a politikát a szélsőségesség megelőzéseként mutatja be. A szovjet időszakban az állami ateizmus minden vallási közösséget hátrányosan érintett, a templomokat és kolostorokat bezárták, a vezetőket üldözték; a posztszovjet időszakban a vallási intézmények újjáéledtek, de az állami ellenőrzés és a vallási nacionalizmus új feszültségeket is hozott. A vallási konfliktusok tárgyalásakor a könyv kerüli a kollektív bűnösség állítását, és a dokumentált eseményeket, a különböző közösségek tapasztalatait, valamint a vitatott értelmezéseket együttesen mutatja be.
Források és bizonytalanságok
A vallások történetére vonatkozó források rendkívül egyenetlenek. A legkorábbi időszakokból elsősorban régészeti leletek (templomok, sztúpák, áldozati helyek, feliratok, ábrázolások) állnak rendelkezésre, amelyek a rítusokra és intézményekre közvetett bizonyítékot adnak. Az írott szövegek – a Védák, a páli kánon, a konfuciánus klasszikusok, a daoista kánon, a Kojiki, a Korán és a hadíszok – gyakran évszázadokkal a hagyomány által rögzített események után keletkeztek, és szóbeli közvetítésen mentek keresztül; a datálásuk és a történeti értékük tudományos viták tárgya. A hagiográfiák (Buddha-életrajzok, szufi életszentségek, szikh dzsanamszakhik) legendás elemeket is tartalmaznak, ezért óvatosan kezelendők. A modern kori statisztikák – például a felekezeti megoszlásról szóló népszámlálási adatok – módszertani problémákat vetnek fel: a hovatartozás definíciója államonként és korszakonként eltér, a kisebbségi vallási identitást egyes rezsimek alul- vagy túljelenthetik, és a válaszadók önbesorolása nem mindig tükrözi a tényleges gyakorlatot. A „hinduizmus”, „konfucianizmus”, „sámánizmus” vagy akár a „sintó” kategóriái modern tudományos konstrukciók, amelyeket nem szabad változatlanul visszavetíteni a premodern korszakokra. A könyv ezért a számszerű adatoknál mindig jelzi, ha becslésről vagy vitatott besorolásról van szó, és nem állít pontos számokat ott, ahol a források nem teszik lehetővé.
Rövid összefoglaló
Kelet- és Közép-Ázsia vallási térképe a régió állam- és birodalomtörténetével szorosan összefonódva alakult ki. Dél-Ázsiában a védikus-brahmanikus hagyományokból kiformálódó hinduizmus, valamint a belőle részben kiváló buddhizmus, dzsainizmus és később a szikhizmus alkotják a fő vonulatot; a buddhizmus Indián túl Kelet-Ázsiába és a Himalájába is eljutott, ahol különböző irányzatokká fejlődött. Kelet-Ázsiában a konfucianizmus, a daoizmus, a buddhizmus és a népi vallásosság egymást kiegészítve működött, Japánban pedig a sintó és a buddhizmus hosszú egymásra hatása figyelhető meg. A tibeti buddhizmus a himalájai térségben és Mongóliában intézményesült. Az iszlám Közép-Ázsiában, Dél-Ázsiában, Kínában és Oroszország egyes részein vált meghatározóvá vagy jelentős kisebbséggé, a kereszténység pedig hol ősi keleti, hol modern missziós formákban van jelen. A sámánisztikus és helyi hagyományok sokáig a mindennapi vallási élet részét képezték, és egyes helyeken ma is élnek. A vallási együttélés és konfliktus története nem egységes: a pluralizmus és az üldözés egyaránt előfordult, és a modern politikai, nemzeti és emberi jogi vitákkal összekapcsolódva ma is érzékeny kérdés.
Önellenőrző kérdések