A szocialista és forradalmi államok kialakulása a 20. század első felének háborús és válságos évtizedeire nyúlik vissza. A térségben – a cári Oroszország összeomlásától a Kínai Köztársaság szétesésén át a japán gyarmati uralom megszűnéséig – egymástól eltérő forradalmi folyamatok vezettek olyan államformákhoz, amelyek a marxizmus-leninizmus különböző, helyi viszonyokra szabott változatait tették hivatalos ideológiává. Ez a fejezet a Szovjetunió, a Kínai Népköztársaság, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság és a Mongol Népköztársaság létrejöttét, politikai-gazdasági berendezkedését, valamint a hidegháborús szembenállásban betöltött szerepét tekinti át. A „szocialista állam” kategória maga is történetileg változó: a hidegháború idején az önmeghatározás és a nyugati elemzés egyaránt használta, de a tudományos kutatás számára ma már inkább elemzési keret, amely mögött rendkívül különböző intézményi és ideológiai megoldások rejlenek. A fejezet nem az egyes rendszerek teljes történetét adja, hanem az államépítés közös és eltérő vonásait, a forradalmi hatalomátvétel mechanizmusait és a hidegháborús kontextust mutatja be.
Az 1917-es oroszországi forradalmak – a februári, majd a bolsevik hatalomátvétel – két, dokumentált tényként rögzíthető fordulópontot jelentettek. A bolsevik párt Lenin (Vlagyimir Iljics Uljanov) vezetésével, a „minden hatalmat a szovjeteknek” jelszóval, 1917 októberében (a régi orosz naptár szerint október 25-én) megdöntötte az Ideiglenes Kormányt. A hatalom megszilárdítása azonban nem zajlott le azonnal: a polgárháború (1918–1922) a bolsevikok (vörösök), a velük szemben álló fehér erők, a nemzeti mozgalmak és a külföldi intervenciós csapatok között több fronton folyt. A bolsevik kormányzat a hadikommunizmus időszakában államosította a nagyipart, a bankokat és a földet, majd 1921-ben, a kronstadti felkelés és a paraszti elégedetlenség hatására bevezette az új gazdaságpolitikát (NEP), amely részlegesen visszaengedte a piaci viszonyokat. A Szovjetunió hivatalosan 1922 decemberében jött létre az Oroszországi, az Ukrán, a Belorusz és a Kaukázusontúli Szovjet Szocialista Köztársaság szövetségeként. Ez a föderáció formailag tagköztársaságokra épült, ténylegesen azonban a kommunista párt központi szervei irányították.
Az 1920-as évek végétől Sztálin (Joszif Visszarionovics Dzsugasvili) fokozatosan kiszorította vetélytársait, és a párt főtitkáraként a NEP feladása mellett döntött. Az első ötéves terv (1928–1932) a nehézipar erőltetett fejlesztését, a mezőgazdaság kollektivizálását és a kuláknak minősített paraszti rétegek elleni adminisztratív kampányt hozta magával. A kollektivizálás és az állami gabonabeszolgáltatás nyomán 1932–1933-ban a Szovjetunió több vidékén – különösen Ukrajnában, Kazahsztánban és az észak-kaukázusi területeken – súlyos éhínség alakult ki. Az áldozatok számáról nincs egyetértés: a kutatók általában több millióra becsülik, de a becslések módszertana és a halálokok besorolása vitatott. A szovjet hivatalos statisztika ezt a tragédiát évtizedekig nem ismerte el; a mai álláspontok a későbbi birodalmi/nemzeti narratívákban is eltérnek.
Az 1930-as évek második felében a „nagy tisztogatás” (1936–1938) a párt- és állami apparátus, a hadsereg, az értelmiség és a nemzetiségi káderek tömeges letartóztatását, kivégzését vagy Gulag-táborokba zárását hozta. A politikai elnyomás ténye dokumentált; az áldozatok teljes számát azonban csak becsülni lehet. A szovjet levéltárak részleges megnyitása után a kutatók a letartóztatottak milliós nagyságrendjéről beszélnek, de a kivégzettek, a táborokban elhunytak és a deportáltak pontos száma továbbra is vitatott. A szovjet rendszer ezzel párhuzamosan jelentős iparosítást hajtott végre, városiasodást és írástudási programot indított, tudományos és oktatási intézményeket hozott létre. Ezek az eredmények dokumentált tények, de nem teszik semmissé az elnyomás bizonyítékait; a kettő együttes bemutatása nélkül a szovjet állam története torzul.
A második világháború a Szovjetuniót 1941-ben érte el, és a német–szovjet háború (1941–1945) mintegy 26–27 millió ember halálát okozta a szovjet oldalon – ez a leggyakrabban hivatkozott, de módszertani szempontból többször finomított becslés. A szovjet győzelem megerősítette a rendszer nemzetközi pozícióját, és Moszkva 1945 után Kelet- és Közép-Európában, valamint Kelet-Ázsiában is befolyási övezetet épített ki. A Szovjetunió a hidegháború kezdetétől a „szocialista tábor” vezető hatalmaként határozta meg magát, és a szocialista államok szövetségi rendszerét a Varsói Szerződés (1955) és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST, 1949) intézményesítette.
Kínában a császárság 1911-es megdöntése után a Kínai Köztársaság nem tudott tartós központi hatalmat kiépíteni. A hadurak kora, a japán terjeszkedés és a nacionalista Kuomintang (KMT) és a Kínai Kommunista Párt (KKP) közötti polgárháború az 1920–1940-es években szétszabdalták az országot. A japán vereség (1945) után a polgárháború kiújult. A kommunista erők Mao Ce-tung (Mao Zedong) vezetésével fokozatosan ellenőrzésük alá vonták a vidéki területeket, majd a nacionalista hadsereg összeomlása után 1949. október 1-jén Pekingben kikiáltották a Kínai Népköztársaságot. A KMT kormánya Tajvanra menekült, és ott a Kínai Köztársaság elnevezést fenntartva szervezte újjá államát. A két kínai állam egymás létét hivatalosan sokáig nem ismerte el; a nemzetközi jogi helyzet azóta is vitatott.
A Kínai Népköztársaság első évtizedében a szovjet modellt követte, de saját forradalmi tapasztalataival ötvözte. A földreform (1947–1952) a nagybirtokok elkobzását és a parasztság közötti újraelosztást hajtotta végre; a hivatalos kínai narratíva szerint ez a régi társadalmi rend felszámolásának egyik fő lépése volt, míg a kritikus értelmezések szerint sok esetben tömeges erőszakkal és a helyi elitek likvidálásával járt. Az állami szektor kiépítése, a magánipar fokozatos felszámolása és a kollektivizálás az 1950-es években gyorsult fel. Az első ötéves terv (1953–1957) szovjet segítséggel nehézipari üzemek létrehozását célozta; a gazdasági növekedés ebben az időszakban számottevő volt, bár a hivatalos statisztikák megbízhatósága vitatott.
A kínai út jellegzetessége a folyamatos politikai kampány volt. A „száz virág mozgalom” (1956–1957) rövid időre nyilvános kritikát ígért, majd a „jobboldaliak” elleni kampánnyal fordult át; az elítéltek számát több százezerre becsülik, de a pontos adatok nem ismertek. Az 1958-ban meghirdetett „nagy ugrás” a gyors iparosítást és a mezőgazdaság radikális kollektivizálását tűzte ki célul; a tervgazdasági hibák, a hamis termelési jelentések és a helyi bürokrácia nyomása azonban az 1959–1961-es években súlyos éhínséghez vezetett. Az áldozatok számát a kutatók 15–45 millió közé teszik; a kínai hivatalos álláspont a „három nehéz év” kifejezést használja, és a természeti katasztrófákat, valamint a szovjet segítség megvonását hangsúlyozza. A tudományos konszenzus szerint a tragédia okai elsősorban a gazdaságpolitikai döntésekben és a politikai elnyomó gépezetben keresendők, de a felelősség pontos megosztása a történetírásban továbbra is vitatott.
A kulturális forradalom (1966–1976) a pártállami rendszer belső válságának radikális megoldási kísérlete volt. Mao kezdeményezésére a fiatalságra épülő Vörös Gárda mozgalom a régi elit, az értelmiség, a vallási intézmények és a „burzsoá” kultúra ellen indított támadást; az erőszak, a meghurcoltatások és a társadalmi káosz dokumentált tények. Az áldozatok számáról nincs megbízható hivatalos adat; a becslések százezrektől több millióig terjednek. A kulturális forradalom a szocialista állam működésének paradoxonát mutatta: a pártállam a saját bürokráciája és értelmisége ellen fordult, miközben a rendszer alapját megőrizte.
A Koreai-félsziget 1910-től japán gyarmati uralom alatt állt. A második világháború végén, 1945 augusztusában a félszigetet a 38. szélességi fok mentén kettéosztották: északon a szovjet, délen az amerikai megszálló erők rendezkedtek be. Ez a felosztás adminisztratív jellegű volt, de a hidegháború kiéleződésével fokozatosan két állam kialakulásához vezetett. Északon a szovjet katonai hatóságok támogatásával Kim Ir-szen (Kim Il-sung) csoportja emelkedett ki; 1948. szeptember 9-én kikiáltották a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot (KNDK), egy nappal azután, hogy délen kikiáltották a Koreai Köztársaságot. Mindkét kormány az egész félszigetre igényt tartott, és a másikat illegitimnek tekintette.
A KNDK a szovjet típusú szocialista berendezkedést honosította meg, de hamarosan sajátos, a személyi kultuszra és a később „csucse” (juche) néven meghirdetett önállóságra épülő ideológiát alakított ki. A földreform, az államosítás és a nehézipar fejlesztése a szovjet modell szerint indult, de a vezetés a kínai tapasztalatokból is merített. Az 1950–1953-as koreai háború a félsziget megosztottságát rögzítette; a harcokban a becslések szerint 2–3 millió ember halt meg, és a két állam közötti ellenségesség a hidegháború egyik legélesebb frontja lett. A háború után Észak-Korea a „szocialista tábor” része maradt, de fokozatosan egyensúlyozott a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság között, ami sajátos mozgásteret adott a vezetésnek.
Mongólia a Csing-dinasztia uralma alól 1911-ben, a kínai császárság összeomlásának idején szakadt el, de a függetlenség kérdése az orosz és kínai befolyás, valamint a helyi buddhista egyházi és világi elitek közötti hatalmi harcokban zajlott. Az 1921-es mongol forradalom során, szovjet Vörös Hadsereg támogatásával, a Mongol Népköztársaság kikiáltására került sor. Az új állam a szovjet mintát követte, de a buddhista egyház, a kolostorok gazdasági hatalma és a nomád társadalmi szerkezet sajátos kihívásokat jelentett. Az 1930-as években a kollektivizálás és a buddhista szerzetesek elleni kampány során kolostorokat romboltak le, és sok szerzetest meghurcoltak; a pontos áldozatszámokat illetően becslések léteznek, de a hivatalos mongol és szovjet források eltérően kezelték az eseményeket. A Mongol Népköztársaság a Szovjetunió szoros szövetségeseként állandósult, és a hidegháború alatt a szovjet–kínai szembenállásban Moszkva oldalán állt.
A szocialista államok gazdasági berendezkedése a tervgazdaságra, a termelőeszközök állami tulajdonára és a mezőgazdaság kollektivizálására épült. A nehézipar prioritást kapott, a mezőgazdasági termelést központi utasításokkal szabályozták, és a fogyasztási cikkek termelése gyakran háttérbe szorult. Az állami vállalatok irányítását a párt- és tanácsi bürokrácia ellenőrizte; a piaci mechanizmusokat felszámolták vagy erősen korlátozták. Az iparosítás eredményei – különösen a Szovjetunióban és Kínában – látványosak voltak, de a gazdasági hatékonyság hosszú távon elmaradt a nyugati piacgazdaságokétól. A statisztikai adatok értelmezése gyakran vitatott, mert a szocialista országok hivatalos statisztikái a tervteljesítést hangsúlyozták, és a hiányt, a környezeti károkat vagy az informális gazdaságot nem tükrözték.
Politikai téren a szocialista államok egypártrendszert építettek ki, amelyben a kommunista (vagy munkás)párt a társadalom egészét irányította. A pártállami struktúra a közigazgatás, a gazdaság, a kultúra és a biztonsági szervek irányítását is magában foglalta. A politikai ellenfelek elleni fellépés, a cenzúra, a politikai rendőrség és a kényszermunka-táborok a rendszerek integráns részei voltak; ezek tényét dokumentált források igazolják, de az alkalmazott módszerek és az elnyomás mértéke országonként és korszakonként eltért. A személyi kultusz – Sztálin, Mao, Kim Ir-szen esetében – a legitimáció részét képezte, és a hivatalos propagandában központi szerepet kapott. Ugyanakkor a szocialista államok az oktatás, az egészségügy, a nők foglalkoztatása és a társadalmi mobilitás terén jelentős változásokat hoztak; ezek az eredmények a korabeli társadalmak számára kézzelfoghatóak voltak, és a rendszerek modernizációs vonzerejét erősítették. A mérleg tehát nem egyoldalú: a szocialista államok egyszerre hajtottak végre erőltetett iparosítást és tömeges elnyomást, teremtettek új lehetőségeket és számoltak fel autonóm közösségeket.
A második világháború után a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság (1949-től), valamint a kisebb szocialista államok egy táborba tömörültek, de ez a szövetség soha nem volt mentes a belső feszültségektől. A hidegháború logikája szerint a világ két, egymással szemben álló politikai-gazdasági rendszerre oszlott: a „szocialista táborra” és a „kapitalista nyugatra”. Ez a kettős felosztás a korabeli propaganda részét képezte, és a tudományos elemzés számára semleges kategóriaként nem tartható fenn, mert a szocialista államok között is jelentős különbségek voltak.
A koreai háború (1950–1953) a hidegháborús szembenállás első nagy fegyveres konfliktusa volt Ázsiában. Az észak-koreai csapatok 1950. júniusi támadása a déli állam ellen, majd az ENSZ-csapatok (túlnyomórészt amerikai) ellentámadása, Kína beavatkozása és a frontvonalak megszilárdulása a félsziget kettéosztottságát konzerválta. A háború áldozatainak száma 2–3 millióra tehető, de a pontos adatok a polgári lakosság esetében becslések. A konfliktus a szovjet–kínai–észak-koreai szövetség és a nyugati szövetségi rendszer közötti erőviszonyokat is tesztelte.
A szovjet–kínai viszony az 1950-es évek végétől fokozatosan megromlott. A két nagy szocialista hatalom közötti ideológiai, stratégiai és területi viták – a határkérdések, a forradalmi stratégia és a szocialista vezető szerep kérdése – az 1960-as években nyílt szakításhoz vezettek. Ez a viszály a szocialista blokk egységét felbontotta, és a hidegháborút Ázsiában többpólusúvá tette. A kelet-ázsiai szocialista államok (Kína, Észak-Korea, Mongólia) a maguk módján alkalmazkodtak ehhez az új helyzethez: Mongólia erőteljesen a Szovjetunióhoz kötődött, Észak-Korea pedig a két szomszédos nagyhatalom közötti mozgástérben lavírozott, miközben a saját ideológiáját hangsúlyozta.
A hidegháborús szembenállás a szocialista államok belpolitikájára is visszahatott: a külső fenyegetésre hivatkozva a pártállami rendszerek biztonsági szervei megerősödtek, a gazdasági erőforrásokat a védelemre és a nehéziparra összpontosították, a társadalmi ellenőrzés pedig fokozódott. A hidegháború retorikája mindkét oldalon a „szabadság” és a „felszabadítás” nyelvét használta; ezek a fogalmak a korabeli politikai propagandában szorosan összefonódtak a geopolitikai érdekekkel. A tudományos elemzés számára ezért fontos, hogy a szocialista államok történetét ne redukáljuk a hidegháborús kategóriákra, hanem a helyi társadalmi folyamatok, a nemzetközi nyomás és az ideológiai programok kölcsönhatásaként értsük meg.
A szocialista államok történetének kutatása forrásokban viszonylag gazdag, de a források jellege és hozzáférhetősége egyenetlen. A szovjet és kínai levéltárak részleges megnyitása (a Szovjetunió esetében az 1990-es években, Kínában csak korlátozottan) lehetővé tette a párt- és állami dokumentumok, a hírszerzési jelentések, a tervstatisztikák és a bírósági anyagok tanulmányozását. A mongol és észak-koreai levéltárak hozzáférhetősége azonban erősen korlátozott, így a történetírás gyakran szovjet, kínai vagy nyugati közvetett forrásokra támaszkodik.
A legfontosabb bizonytalanságok közé tartoznak a statisztikai adatok. A szocialista országok hivatalos statisztikái a tervgazdaság logikáját követték, és gyakran torzították a valóságot; a gazdasági teljesítmény, a mezőgazdasági termelés vagy a fogyasztás adatai nem mindig megbízhatóak. Az éhínségek, a politikai tisztogatások és a háborús áldozatok számát illetően a becslések széles sávban mozognak, és a kutatók módszertana – demográfiai modellek, levéltári mintavétel, túlélői beszámolók – eltérhet. A szovjet Gulag áldozatairól, a nagy ugrás éhínségéről vagy a kulturális forradalom erőszakáról szóló becslések mögött különböző feltételezések állnak, és az érintett államok hivatalos álláspontjai gyakran eltérnek a független kutatásétól.
A „szocialista állam” fogalmának használata is vitatott. A hidegháború idején a nyugati szovjetológia gyakran a „totalitarianizmus” kategóriájával írta le ezeket a rendszereket, míg a szovjet és kínai hivatalos beszéd a „népi demokrácia” vagy a „szocialista demokrácia” kifejezéseket használta. A rendszerváltások utáni történetírás ezeket az ideológiai terheket igyekszik elkerülni, de a fogalmak történeti változása miatt a kortárs kategóriák visszavetítése óvatosságot igényel. A fejezet ezért a „szocialista” jelzőt semleges, leíró értelemben használja, jelezve, hogy az adott állam vezetése ezt az önmeghatározást alkalmazta, és hogy a tudományos elemzés számára ez a kategória nem értékítélet.
A szocialista és forradalmi államok a 20. század első felének háborús és gyarmati összeomlásában gyökereztek. A Szovjetunió az 1917-es forradalom és a polgárháború után, Sztálin vezetése alatt erőltetett iparosítással és a mezőgazdaság kollektivizálásával alakította ki a szovjet modellt, amely a második világháborúban bekövetkezett győzelem után Kelet- és Közép-Ázsiában is befolyási övezetet épített. A Kínai Népköztársaság 1949-es megalakulásával a szocialista államok tábora a világ legnépesebb országával bővült, és a Mao-korszak a szovjet modellt a kínai forradalmi hagyományokkal ötvözte, miközben a nagy ugrás és a kulturális forradalom tragédiái a rendszer belső feszültségeit mutatták. Észak-Korea és a Mongol Népköztársaság a szovjet befolyás alatti szocialista átalakulás regionális példái voltak, de sajátos ideológiai és társadalmi fejlődést jártak be. A szocialista gazdaság tervgazdasági, a politikai rendszer egypárti, személyi kultuszra épülő volt; az eredmények és az elnyomás együttesen jellemezték ezeket az államokat. A hidegháborús szembenállás a koreai háborútól a szovjet–kínai szakításig a térség modern történetének egyik meghatározó kerete lett. A fejezet előkészíti a későbbi országtörténeti részeket (lásd például A Szovjetunió, A Mao-korszak, A koreai háború és a két Korea, A kommunista Mongólia), amelyek az egyes rendszerek belső fejlődését részletesebben tárgyalják.