A 19. század végétől a 20. század közepéig tartó időszakban a Kelet- és Közép-Ázsiában kibontakozó nacionalista és függetlenségi mozgalmak nem egyszerűen a premodern etnikai vagy vallási közösségek feltámadásai voltak. Az indiai Nemzeti Kongresszus, a kínai forradalmi mozgalmak, a koreai függetlenségi szervezetek, valamint a mongol és közép-ázsiai nemzeti mozgalmak modern politikai ideológiák, tömegmozgósító technikák és új intézmények révén fogalmazták meg magukat. Közös vonásuk a birodalmi, gyarmati vagy dinasztikus uralom elleni fellépés, ám céljaik, eszközeik és társadalmi bázisuk jelentősen különbözött. Az alábbiakban a mozgalmakat nem mint a nemzetállamok szükségszerű előzményeit tárgyaljuk, hanem mint olyan történeti képződményeket, amelyek maguk is formálták a nemzet fogalmát.
Az Indiai Nemzeti Kongresszus (Indian National Congress) 1885-ben jött létre, elsősorban angolul képzett hivatalnokok, ügyvédek, tanárok és kereskedők részvételével. A szervezet induláskor nem függetlenséget követelt, hanem az indiai elit nagyobb részvételét a gyarmati kormányzásban. A korai kongresszusi politika petíciók, memorandumok és éves ülések formájában fogalmazta meg a brit uralom reformját; ez a mérsékelt szakasz dokumentált tény, ahogyan az is, hogy a mozgalom kezdetben angolul beszélő, városi, jórészt felső kasztokból származó férfiak szerveződése volt.
A brit kormányzat 1905-ös bengáli felosztása fordulópontot jelentett. A területi átszervezés elleni tiltakozás a swadesi (saját áru) és a bojkottmozgalom révén tömegesebbé tette a nacionalista politikát. A „radikális” irányzat – Bal Gangadhar Tilak és mások vezetésével – már nem csupán reformokat, hanem önkormányzatot, illetve teljes függetlenséget sürgetett. Az 1906-ban alapított Muszlim Liga pedig a muszlim közösség külön politikai képviseletét követelte, ami jelezte, hogy az indiai nacionalizmus vallási és közösségi törésvonalak mentén is szerveződött.
Mohandász Karamcsand Gandhi (Mahatma Gandhi) 1893 és 1914 között Dél-Afrikában fejlesztette ki a szatjágraha – az igazsághoz ragaszkodó, erőszakmentes ellenállás – módszerét. Indiai visszatérése után, 1917-től a csampárani, a khedai és az ahmadábádi munkásmozgalmakban alkalmazta ezt a politikát. Az 1919-es Rowlatt-törvény elleni országos tiltakozás és az amritszári mészárlás – ahol a brit katonai erő tüzet nyitott békés vagy tüntető tömegre – a gyarmati erőszak dokumentált eseménye. A brit vizsgálóbizottság elítélte Reginald Dyer dandártábornok eljárását, ám a büntetés enyhe maradt, ami tovább radikalizálta az indiai közvéleményt.
Az 1920–1922-es nem-együttműködési mozgalom volt az első országos, Gandhi által vezetett tömegkampány. A bojkott kiterjedt a brit árukra, a bíróságokra, az iskolákra és a választásokra. A mozgalmat Gandhi azután állította le, hogy 1922-ben Csauri Csaurában a tüntetők rendőröket öltek meg. Ez a döntés vitatott értelmezés: a szöveg egyes résztvevői szerint a nemzeti mozgalom lendületét törte meg, Gandhi hívei szerint az erőszakmentesség elvét védte. Az 1930-as sómenet a sóadó elleni polgári engedetlenség legismertebb példája lett; a tengerparti sófőzés szimbolikus tömegakcióját a hatóságok tömeges letartóztatásokkal válaszolták. Az 1935-ös Indiai Kormányzati Törvény már bővítette a választójogot és tartományi autonómiát adott, de az országos hatalmat továbbra is brit kézben hagyta.
A kongresszusi nacionalizmus mellett a vallási és kasztalapú politika is formálódott. B. R. Ambedkar az érinthetetlenek (dalitok) szervezeteit vezetve a kasztdiszkrimináció felszámolását követelte. Az 1930-as években a Muszlim Liga Mohamed Ali Dzsinnah vezetésével mind határozottabban állította, hogy a muszlimok külön nemzetet alkotnak, ami később az 1947-es felosztás felé vezetett. A „kétnemzet-elmélet” dokumentált politikai álláspont, de történeti értékelése a mai napig emlékezetpolitikai vita tárgya Indiában, Pakisztánban és Bangladesben. A kongresszus több vezetője – köztük Dzsaváharlál Nehru – szocialista jellegű modernizációt, iparosítást és szekuláris nemzetállamot hirdetett, míg a hindu nacionalista szervezetek a nemzetet vallási-kulturális alapon határozták meg.
A kínai nacionalizmus a Csing-dinasztia válságában egyszerre irányult a mandzsu uralkodóház és a külföldi hatalmak ellen. Az 1895-ös, Japán elleni vereség katonailag és szimbolikusan is megrázta a birodalmi eliteket. Az 1898-as száz napos reform kudarca, majd az 1900-as bokszerfelkelés leverése után a nacionalista és forradalmi szervezetek egyre szervezettebben támadták a császári rendszert. Szun Jat-szen (Sun Yat-sen) 1894-ben alapította meg a Hszing-csung-huj (Xingzhonghui) szervezetet, és 1905-ben jött létre az Egyesült Liga (Tongmenghui). Három elve – a nacionalizmus, a demokrácia és a népjólét – a kínai köztársasági mozgalom alapvető ideológiai programja lett.
Az 1911-es Wuchang-felkelés nyomán kikiáltották a Kínai Köztársaságot. A dokumentált tény, hogy a Csing-dinasztia lemondása 1912-ben a birodalmi rendszert formálisan megszüntette, ám a központi hatalom hamarosan a helyi katonai vezetők (warlordok) kezébe került. Az 1919-es május negyedikei mozgalom a kínai nacionalizmus új szakaszát nyitotta: a versailles-i béke azon döntése ellen, hogy a volt német koncessziókat Sangtungban (Shandong) Japánnak adják, diákok, értelmiségiek és munkások tiltakoztak. A mozgalom résztvevőinek számáról eltérő becslések vannak, de a tüntetések és a bojkottok Pekingből az ország számos városára kiterjedtek. Ez a dokumentált eseménysor a kínai nacionalizmust a kulturális és nyelvi reformokkal, valamint az imperializmusellenességgel kapcsolta össze.
A Kínai Kommunista Párt (KKP) 1921-ben alakult Sanghajban. Alapítása dokumentált tény, noha a párt későbbi hivatalos történetírása az alapító ülés egyes részleteit a párthagyomány szerint hangsúlyozza. Az 1920-as években a KKP előbb a Kuomintanggal (KMT) együttműködött, részt vett az északi hadjáratban, majd 1927-ben Csang Kaj-sek (Chiang Kai-shek) Sanghajban és más városokban erőszakkal leépítette a kommunista szervezeteket. Az 1927-es szakítás után a KKP vidéki bázisokat épített, szovjet területeket hozott létre, és a hosszú menetelés (1934–1935) során északnyugatra vonult. A menetelés veszteségeire vonatkozó becslések széles sávban mozognak, mivel a résztvevők számát a források különbözően adják meg.
A japán invázió (1937-től) idején a KMT és a KKP névleges egységfrontot alkotott, ám a háború alatt is versengtek a nemzeti ellenállás vezető szerepéért. A második világháború utáni polgárháború 1949-ben a Kínai Népköztársaság kikiáltásával ért véget, míg a KMT kormányzata Tajvanra menekült. A kínai nacionalista és kommunista mozgalom viszonya vitatott értelmezés: a hivatalos kínai álláspont szerint a KKP volt a nemzeti felszabadulás egyetlen következetes letéteményese, a tajvani történetírás ezt vitatja. E könyv a dokumentált eseményeket és a versengő nemzetépítési programokat együtt mutatja be.
A koreai nacionalizmus a 19. század végi nemzetközi válságban erősödött meg. Japán 1905-ben protektorátusává tette Koreát, majd 1910-ben annektálta. A gyarmati uralom bevezetése dokumentált tény; a japán kormányzat rendőri és katonai igazgatást épített ki, megszüntette a koreai hadsereget, és korlátozta a politikai nyilvánosságot. Az 1919-es március elsejei mozgalom a koreai függetlenségi törekvések legismertebb megnyilvánulása volt: békés tüntetések, felolvasások és tömegdemonstrációk terjedtek el a félszigeten. A japán hatóságok erővel válaszoltak. Az áldozatok számáról nincs megbízható egységes adat: a japán gyarmati hatóságok alacsonyabb számokat közöltek, a koreai emigráns és későbbi koreai történetírás magasabb becsléseket adott. Ez a különbség statisztikai becslés, és a gyarmati források elfogultságát is tükrözi.
A mozgalmat követően 1919-ben Sanghajban megalakult a Koreai Köztársaság Ideiglenes Kormánya. Ez az emigráns szervezet a koreai függetlenség folytonosságát hirdette, de nem rendelkezett tényleges hatalommal a félszigeten. A koreai nacionalizmus belső és külső ágakra bomlott: a belső ellenállás kulturális és oktatási mozgalmakban, szakszervezetekben és illegális szervezetekben működött; a külső ellenállás Mandzsúriában, Kínában és az Egyesült Államokban szerveződött. Az ideológiai megosztottság is markáns volt. A baloldali és kommunista csoportok – köztük a mandzsúriai partizánharcban részt vevő fegyveres egységek – a társadalmi forradalmat és a függetlenséget együtt képzelték el. A jobboldali, nyugati mintájú nacionalisták – köztük Li Szin Man (Syngman Rhee) – a diplomáciai nyomásra és a keresztény hálózatokra támaszkodtak. Észak-Korea későbbi hivatalos történetírása Kim Ir-szen (Kim Il-sung) partizánharcát a függetlenségi mozgalom középpontjába állította; ez emlékezetpolitikai állítás, amelyet a független kutatás részben vitat.
A második világháború alatt a koreai lakosságot tömegesen mozgósították, kényszermunkára vitték, és több ezer nőt kényszerítettek szexuális szolgáltatásra a japán hadsereg bordélyaiban. Ezek a tettek dokumentált történetek, ám az áldozatok számáról és a rendszer jellegéről vita folyik. A felszabadulás 1945-ben nem belső felkelés eredménye volt, hanem a japán vereség következménye. A nemzeti mozgalom megosztottsága ekkor azonnal kiéleződött: a félsziget északi részét a Szovjetunió, a délit az Egyesült Államok szállta meg, ami a koreai nemzetállam megteremtését a hidegháború feltételei közé szorította.
A mongol nacionalizmus a Csing-dinasztia összeomlásával kapott lendületet. 1911-ben, a kínai forradalom idején a Külső-Mongólia elitje a Dzsavdzandamba Kutuktu teokratikus vezetésével függetlenséget hirdetett. Az új állam egyszerre támaszkodott a buddhista egyházra, a nemesi rétegre és az orosz birodalmi támogatásra. Az 1915-ös Kjahtai szerződés Külső-Mongóliának autonómiát biztosított Kínán belül, ám a kínai hadsereg 1919-ben visszafoglalta a területet. Az 1921-es mongol forradalom – amelyben Szühebátor és Csojbalszan vezetésével mongol felkelők és a szovjet Vörös Hadsereg vettek részt – új államot hozott létre. Az 1924-ben kikiáltott Mongol Népköztársaság a szovjet mintájú nemzeti kommunista államépítés első ázsiai példája lett. A mongol függetlenség nemzetközi elismerése azonban vitatott maradt: a Kínai Köztársaság sokáig nem ismerte el, a Szovjetunió viszont garantálta a fennmaradását.
A közép-ázsiai modern nemzeti mozgalmak a cári gyarmati rendszer ellen szerveződtek. Az 1916-os közép-ázsiai felkelés a cári mozgósítási rendelet ellen robbant ki, és kazak, kirgiz, üzbég és más közösségeket érintett. A felkelés leverése súlyos erőszakkal járt; az áldozatok számáról csak széles sávú becslések állnak rendelkezésre, mert a cári levéltárak hiányosak. Az 1917-es orosz forradalom után a közép-ázsiai muszlim értelmiség egy része autonóm kormányzatokat hirdetett (például a kokandi autonómiát és a kazak Alash Orda mozgalmat). A dzsadid reformmozgalom a muszlim oktatás, a nyelvújítás és a modern tudományok bevezetése révén kívánta a közép-ázsiai társadalmakat átalakítani.
A szovjet hatalom az 1920-as években a nemzeti köztársaságok létrehozásával válaszolt. Az 1924–1925-ös „nemzeti körülhatárolás” során hozták létre az Üzbég, a Türkmén, a Kirgiz és a Tádzsik Szovjet Szocialista Köztársaságot; a Kazah Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot 1920-ban hozták létre, majd 1936-ban tagköztársasággá alakították. Ez a folyamat dokumentált tény, de értelmezése vitatott. Egyes történészek szerint a szovjet nemzetiségi politika – a nemzeti nyelvek kodifikálása, az anyanyelvi oktatás és a helyi káderek képzése révén – valódi nemzetépítést hajtott végre. Mások szerint a nemzeti köztársaságok a birodalmi ellenőrzés eszközei voltak, és a nemzeti eliteket éppúgy a központi hatalomhoz kötötték, mint ahogyan a nemzeti érzelmeket korlátozták.
A baszmácsi felkelés a szovjethatalom elleni fegyveres ellenállás gyűjtőneve volt a mai Üzbegisztán, Tádzsikisztán és Türkmenisztán területén. A „basmácsi” megnevezés a szovjet forrásokban gyakran banditákat jelentett, a résztvevők egy része azonban magát a helyi közösségek, a vallás és a régi társadalmi rend védelmezőjének tartotta. A mozgalom több hullámban, helyi vezetők irányításával harcolt, és az 1920-as évek végére, illetve az 1930-as évek elejére vereséget szenvedett. A baszmácsi mozgalom értékelése a posztszovjet nemzeti történetírásban sokat változott: a szovjet korszakban ellenforradalmárként ábrázolták, ma egyes közép-ázsiai állami narratívákban nemzeti szabadságharcosokként jelennek meg. Ez a váltás emlékezetpolitikai állítás, amelyet a forráskritika eszközeivel kell vizsgálni.
A fenti mozgalmak közös jellemzője, hogy a nemzetet nem magától értetődő adottságként, hanem megteremtendő politikai közösségként kezelték. A nemzetépítés eszközei közé tartozott a nyelv standardizálása, a tankötelezettség, a sajtó, a rádió, a tömeggyűlések, a jelképek, a zászlók és a történelem új elbeszélése. Az indiai, kínai, koreai, mongol és közép-ázsiai mozgalmak egyaránt használták az anyanyelvi írásbeliség és a modern oktatás intézményeit. A nők részvétele látható volt, noha a politikai vezető pozíciókat jórészt férfiak foglalták el; az indiai sómenetben, a kínai diákmozgalmakban és a koreai függetlenségi tüntetéseken a nők jelenléte dokumentált.
Az eszmei keretek is sokfélék voltak. A liberalizmus az alkotmányos kormányzást és az egyéni jogokat hangsúlyozta; a szocializmus és a kommunizmus a tőkés kizsákmányolás elleni harcot és a társadalmi tulajdont; a pán-ázsiaiság a közös ázsiai civilizációs örökséget a nyugati imperializmussal szemben; a pán-iszlamizmus a muszlim közösségek vallási-politikai egységét. A nacionalizmus ezen áramlatokkal összefonódva formálódott. Japán 1905-ös győzelme az orosz-japán háborúban sok ázsiai értelmiségit töltött el reménnyel, ám Japán maga is gyarmatosító hatalommá vált, így a japán állami nacionalizmus egyszerre szolgált mintaként és ellenségképként. Ez a kettősség a koreai és kínai mozgalmak számára különösen éles volt.
A történettudomány a nemzetet általában modern, képzelt közösségként írja le, amelyet a nyomtatott sajtó, az iskolarendszer és az állami adminisztráció hoz létre. Ezt a felfogást nem szabad a premodern identitások lebecsüléseként olvasni: a nyelvi, vallási és regionális hovatartozás régi formái mindvégig jelen voltak, de a modern nacionalizmus újdonsága a tömeges, territoriális és politikai közösség igénye volt. A függetlenségi mozgalmak története ezért nem a nemzeti öntudat egyszerű ébredése, hanem a közösség határainak, tagságának és politikai formájának folyamatos újraalkotása.
A nacionalista és függetlenségi mozgalmak forrásai erősen aszimmetrikusak. A gyarmati és birodalmi hatóságok rendőrségi jelentéseket, bírósági iratokat, cenzúrázott sajtót és adminisztratív statisztikákat hagytak hátra; ezek a források gyakran a mozgalmak elnyomásának szempontjából írják le az eseményeket. A mozgalmak saját dokumentumai – pártprogramok, röplapok, kiáltványok, emigráns folyóiratok – a résztvevők önértelmezését mutatják, de éppoly kevéssé semlegesek. A szóbeli hagyomány, a visszaemlékezések és a családi emlékezet különösen Mongóliában és Közép-Ázsiában őriznek olyan tapasztalatokat, amelyek az írott forrásokból hiányoznak.
A számadatok esetében a bizonytalanságot nyíltan jelölni kell. Az 1919-es koreai tüntetéseken részt vevők és a halálos áldozatok száma, az 1916-os közép-ázsiai felkelés áldozatainak becslése, a hosszú menetelés veszteségei és az indiai mozgalmak tömegbázisának nagysága mind módszertani becslés, nem pontos mérés. A hivatalos gyarmati statisztikák gyakran alulbecsülték a tiltakozás méretét, míg a mozgalmi kiadványok túlbecsülhették a támogatottságot. A szöveg ezért ahol lehet, forrástípust és becslési jelleget ad meg, nem pedig egyetlen számot.
A vitatott értelmezések közé tartozik Gandhi nem-erőszak stratégiájának megítélése: egyes kutatók szerint a tömegmozgósítás valódi sikerét a fenyegetett erőszak kilátása is biztosította, mások szerint az erőszakmentesség önálló politikai erőt képviselt. A kínai kommunista mozgalom korai története a hivatalos párttörténet-írásban időnként a későbbi győzelem felől van elbeszélve; a független kutatás ezt a teleologikus keretet kritikával illeti. A koreai függetlenségi mozgalom megítélése a két koreai államban mélyen eltér: Észak-Korea a partizánhagyományt, Dél-Korea az ideiglenes kormány folytonosságát hangsúlyozza. A közép-ázsiai nemzeti mozgalmak esetében a szovjet levéltárak megnyitása óta a „nemzeti elnyomás” és a „nemzeti felszabadítás” fogalmait is újragondolják. A tankönyv ezeket a narratívákat nem mossa össze, hanem forráskritikailag jelzi, ki, mikor és milyen bizonyítékok alapján állítja őket.
A kelet- és közép-ázsiai nacionalista és függetlenségi mozgalmak a 19. század végétől a 20. század közepéig a gyarmati, dinasztikus és birodalmi uralom ellenében szerveztek új politikai közösségeket. Indiában a Kongresszus fokozatosan tömegmozgalommá vált, Gandhi erőszakmentes eszközökkel mozgósított, miközben a Muszlim Liga és a dalit mozgalom a nemzeti közösség határaiért versengett. Kínában a köztársasági forradalom, a május negyedikei mozgalom, a KMT és a KKP vetélkedése alakította ki a modern kínai nacionalizmust. Koreában a japán annexió elleni ellenállás kulturális, diplomáciai és partizánharcban nyilvánult meg. Mongóliában a teokratikus függetlenség szovjet támogatású népi forradalomba torkollott, Közép-Ázsiában pedig a cári uralom megdöntése után a szovjet nemzetiségi politika új köztársaságokat hozott létre. A nemzetépítés mindenütt nyelvi, oktatási és állami intézményekre támaszkodott, és modern politikai ideológiák – liberalizmus, szocializmus, pán-ázsiaiság, pán-iszlamizmus – versengő keretei között zajlott.