A korai kínai civilizációk két meghatározó korszaka, a Sang és a Csou dinasztiák kora, a Sárga-folyó középső és alsó szakaszán formálta meg azokat az intézményeket, íráshasználati és rituális hagyományokat, amelyek a későbbi kínai birodalmi állam alapjává váltak. Az alfejezet a hagyományos kronológia szerint körülbelül i. e. 1600-tól i. e. 256-ig tekinti át ezt az időszakot, de a korszakhatárok, a dinasztiaváltások pontos dátumai és a korai állam jellege a kutatás vitatott kérdései közé tartoznak. A tárgyalás a régészeti leleteket, az orákulumcsontokat, a bronzfeliratokat és a későbbi írott hagyományt együtt kezeli, mert a korai kínai állam nem érthető meg kizárólag az egyik forrástípusból.
A hagyományos kínai történetírás a Sang (Shang) dinasztiát a legendás Hszia (Xia) dinasztia utódjaként, a “három dinasztia” második tagjaként tartja számon. A Hszia létezése azonban régészetileg nem bizonyított; a 20. század végi Hszia–Sang–Csou kronológiai projekt eredményei, amelyek a Hszia időszakot az Erlitou-kultúrához kötötték, a nemzetközi szakirodalomban vitatottak. A Sang-dinasztia viszont az első olyan kínai állam, amelynek létezését írott források is alátámasztják. A Sang-kor kezdetét a hagyományos kronológia i. e. 1600 körülre, végét i. e. 1046 körülre teszi, de a pontos dátumokra több, egymástól eltérő számítás létezik.
A Sang állam magterülete a Sárga-folyó középső szakaszán, a mai Henan, Hebei, Shandong és Shanxi tartományok területén helyezkedett el. A korai Sang-korszak több fővárosváltást ismert; a késői Sang központja a mai Anyang közelében lévő Yin volt. Az Anyang melletti lelőhelyek – elsősorban a 20. század eleje óta ismert királyi temetők, áldozati gödrök és palotaalapok – a Sang elit életmódjának és rituális gyakorlatának elsődleges régészeti forrásai. A leletek közül kiemelkednek a rituális bronzedények, amelyek öntési technikája – a darabos mintázó eljárás, az összetett öntőformák és a nagy méretű edények előállítása – magas szintű kézműves szaktudást feltételez. A bronzedények nem csupán használati tárgyak voltak, hanem a társadalmi rang, a rituális jogosultság és az ősöknek bemutatott áldozatok eszközei. A ding (háromlábú üst) és a gui (fedeles gabonatartó) típusok később a kínai szertartási hagyomány kanonikus elemeivé váltak.
A Sang időszak legismertebb írott forrásai az orákulumcsontok, amelyek teknőspáncélokra és marhalapockákra vésett jóslási feljegyzések. A jóslás folyamata során forró fémrudat érintettek a csont előre elkészített mélyedéseihez, a keletkező repedések irányát pedig a királyi jósok értelmezték. A feliratok rögzítették a feltett kérdést, a jóslatot és gyakran a későbbi eredményt. A kérdések a királyi udvar mindennapi ügyeire vonatkoztak: termés, időjárás, katonai vállalkozások, betegségek, áldozati szertartások és a királyi család tagjainak sorsa. Az orákulumcsontok tehát elsősorban a királyi udvar világképét és döntési mechanizmusait mutatják, nem a teljes társadalomét. A töredékes feliratokból mintegy 4000 elkülöníthető írásjegy rekonstruálható, és a későbbi kínai írás ezekből fejlődött tovább.
A Sang társadalom rétegzett volt. A király a rituális és katonai hatalom csúcsán állt; a királyi ház rokonsága, a nemesi csoportok és a helyi uralkodók alkották az elit. A régészeti leletek nagy számban mutatnak emberáldozatot – a királyi temetkezések közelében talált áldozati gödrökben gyakran tucatnyi vagy akár több tucat emberi csontváz kerül elő. Ezek az áldozatok valószínűleg hadifoglyok, szolgák vagy alacsonyabb társadalmi állású személyek lehettek, de az értelmezéshez nem áll rendelkezésre egyértelmű írásos indoklás. A Sang vallásban kiemelt helyet foglalt el az ősök tisztelete: a királyi ház az elhunyt ősöket közvetítőknek tekintette az emberek és a természetfölötti erők között. A panteon csúcsán Shangdi, a “Legfelsőbb Ős” vagy “Legfelsőbb Istenség” állt, akinek szerepe a későbbi Csou-korban átalakul.
A Sang hatalom nem volt területileg egységes, modern értelemben vett birodalom. A királyi udvar közvetlen ellenőrzése a magterületre korlátozódott, míg a távolabbi területeken a Sang királyhoz lazább vagy szorosabb szövetségben álló helyi uralkodók működtek. A katonai hadjáratok, a szövetségi eskük és a rituális ajándékok rendszere tartotta fenn ezt a hegemón hálózatot. A szomszédos, nem Sang-jellegű kultúrákhoz tartozó népeket a feliratok gyakran ellenségként említik, de ezeket a csoportokat a mai kutatás nem tekinti egységes “barbár” ellentétnek – inkább a folyam menti, hegyvidéki és sztyeppei térségek eltérő politikai szerveződéseiről van szó.
A Csou (Zhou) dinasztia a Sang állam nyugati peremvidékéről, a mai Shaanxi tartomány területéről emelkedett fel. A Csou uralkodók hagyományos elbeszélés szerint előbb a Sang szövetségesei vagy vazallusai lehettek, majd a rendszer válságát kihasználva megdöntötték a Sang uralmat. Az átmenet legfontosabb eseményeként a hagyomány a Muye-i csatát tartja számon, amelyben Wu király legyőzte a Sang uralkodót, Di Xin-t. A dátumra több hagyományos számítás létezik; a legelterjedtebb i. e. 1046, de egyes kronológiák i. e. 1045-re vagy i. e. 1027-re teszik. A csata részletei azonban elsősorban későbbi irodalmi szövegekből ismertek, nem kortárs feljegyzésekből.
A Csou dinasztia uralma igazolására alkotta meg vagy használta fel a “Mennyei Mandátum” (tianming) fogalmát. Eszerint a Menny (Tian) – amely a Csou-korban egyre inkább a korábbi Shangdi helyébe lépett vagy azzal összeolvadt – a legitim uralkodót az erénye (de) alapján választja ki. A Sang királyok azért vesztették el a hatalmat, mert elveszítették ezt a morális megbízatást; a Csou uralkodók pedig azért kapták meg, mert erényesek voltak. Ez az érvelés a kínai politikai gondolkodás egyik legtartósabb eleme lett, és a későbbi dinasztiaváltások magyarázatában is központi szerepet játszott. Fontos azonban, hogy a Mandátum elve történeti forrásként elsősorban a Csou-kor politikai propagandájának része, nem pedig egy ősi, változatlan vallási dogma. A bronzfeliratok és a későbbi irodalmi szövegek eltérő hangsúlyú megfogalmazásai mutatják, hogy a fogalom tartalma a Csou-koron belül is alakult.
A Nyugati Csou (i. e. 1046–771) politikai berendezkedését a kínai hagyomány “fengjian” rendszerként ismeri, amelyet a nyugati szakirodalom gyakran “feudálisnak” nevez. A fengjian lényege az volt, hogy a király területeket, rituális tisztségeket és jogosultságokat adományozott rokonainak, szövetségeseinek és a legyőzött Sang elit egy részének. Az adományosok cserébe hűséget, katonai szolgálatot és adót voltak kötelesek nyújtani. A rendszer azonban nem azonosítható közvetlenül a középkori európai feudalizmussal: a kínai változatban a rituális és rokonsági kapcsolatok, a királyi házhoz való tartozás és az ősök tiszteletének közös szertartásrendje legalább olyan fontos volt, mint a földbirtokhoz kötött szolgálat. Emiatt a “feudális” kifejezést a mai történetírás gyakran fenntartásokkal használja, és inkább a “hűbéri jellegű adományozási rendszer” vagy “fengjian rendszer” megnevezést részesíti előnyben.
A Nyugati Csou időszakban a királyi udvar központja a mai Xi’an közelében lévő Zongzhou (Főváros) volt, de a keleti területek ellenőrzésére létrehoztak egy másodlagos központot, Chengzhou-t is. A királyi hatalom kezdetben erős volt, és a Csou uralkodók rendszeres hadjáratokat vezettek a déli és keleti térségek felé. A bronzfeliratok és a későbbi irodalmi források egyaránt nagy hangsúlyt fektetnek a királyi udvar által tartott szertartásokra, áldozatokra és kinevezési aktusokra. A Csou-kor elején a rituális rend átalakult: a Sang-hoz képest csökkent az emberáldozatok gyakorlata, bár nem szűnt meg teljesen, és az ősök tisztelete egyre szabályozottabb, hierarchikus formákat öltött.
A Nyugati Csou uralom azonban a 10–9. századtól fokozatosan gyengült. A királyi adományok következtében a helyi uralkodók családjai megerősödtek, és egyre önállóbban cselekedtek. A krónikás hagyomány szerint i. e. 771-ben a nyugati területekről érkező, a kínai forrásokban “kánok” (Quanrong) néven említett csoportok betörtek a királyi központba, megölték a Csou uralkodót, és a fővárost kifosztották. Az esemény pontos lefolyása bizonytalan, de következménye világos: a Csou udvar keletre, Chengzhou-ba helyezte át székhelyét, ezzel kezdetét vette a Keleti Csou korszak.
A Keleti Csou időszakot a hagyomány két nagy korszakra osztja: a Tavasz és ősz korszakra (i. e. 770–476) és a Hadakozó államok korszakára (i. e. 476–221). A korszakhatár pontosan nem rögzíthető, és a nyugati szakirodalomban elterjedt i. e. 476-os vagy i. e. 453-as dátum is konvenció. A lényeges folyamat az, hogy a Csou király hatalma fokozatosan kiüresedett, és a tényleges politikai hatalom a regionális uralkodók kezébe került. A király megőrizte rituális elsőbbségét, de katonai és gazdasági ereje minimálisra csökkent. A regionális államok vezetői időnként formálisan is elismerték a Csou király fennhatóságát, máskor nyíltan szembeszálltak vele.
A Tavasz és ősz korszakban a regionális államok versengése elsősorban a “hegemón” (ba) szerep megszerzéséért folyt. A hegemón uralkodó a király nevében szervezett szövetségeket, és gyakorlatilag irányította a királyi udvar külkapcsolatait. A hadviselés jellege ekkor még elsősorban az arisztokrácia rituálisan szabályozott összecsapásaiból állt, bár a korszak végén már nagyobb seregek is megjelentek.
A Hadakozó államok korszakában a verseny élesebbé vált, és a hét nagyobb állam – Qin, Qi, Chu, Yan, Han, Zhao, Wei – egymás rovására terjeszkedett. A hadseregek mérete nőtt, a hadviselés professzionalizálódott, és a gyalogság, majd a lovasság szerepe felértékelődött. A vas használata ebben az időszakban terjedt el széles körben a mezőgazdaságban és a fegyvergyártásban, ami növelte a termelékenységet és az állami bevételeket. A városok fejlődése, a pénz- és áruforgalom bővülése, valamint a bürokratikus igazgatás iránti igény a társadalmi mobilitást is átalakította: a nemesi származású hivatali elit mellett megjelent a tehetségük alapján felemelkedő, gyakran alacsonyabb rendű “shi” réteg.
A Keleti Csou korszak a klasszikus kínai filozófia kialakulásának kora is. Konfuciusz (Kong Qiu, a hagyomány szerint i. e. 551–479) és Lao-ce (Laozi) alakja köré a későbbi hagyomány egész iskolákat szervezett; valójában a konfucianizmus és a daoizmus mint intézményesült tanítás később formálódott meg. A hadakozó államok kori gondolkodók – köztük a legisták, akik a törvények és a büntetések szigorú alkalmazását hirdették – a korszak politikai válságára adott válaszként dolgozták ki elképzeléseiket. Ez a szellemi pezsgés a kínai írásbeliség és érvelés jelentős bővülésével járt együtt, és a későbbi birodalmi ideológiák alapjait készítette elő.
A Csou királyság végül i. e. 256-ban szűnt meg, amikor a Qin állam annektálta a királyi területet. Ezzel párhuzamosan a hadakozó államok közötti háborúk egyre könyörtelenebbé váltak, és a korszak végére Qin megerősödése a birodalmi egyesítés irányába mutatott. A Sang és Csou dinasztiák öröksége azonban nem tűnt el: az írás, a rituális edények hagyománya, az ősök tisztelete és a Mennyei Mandátum ideája mind olyan elemek voltak, amelyeket a későbbi dinasztiák – köztük a Qin és a Han – saját uralmuk igazolására és berendezkedésük kialakítására használtak fel.
A Sang és Csou korszak rekonstrukciója alapvetően kétféle forrástípusra támaszkodik: a kortárs régészeti és epigráfiai leletekre, valamint a későbbi irodalmi hagyományra. Az orákulumcsontok és a bronzfeliratok eredeti, a korszakból származó források, de nagymértékben töredékesek, és elsősorban a királyi udvar és az elit szempontjait rögzítik. Az orákulumcsontok például nem alkotnak összefüggő elbeszélést; értelmezésük a régészeti kontextus és az összehasonlító írástörténet ismeretét igényli. A bronzfeliratok gyakran adományozási aktusokat örökítenek meg, és a Csou-kori hűségeszmény fontos dokumentumai, de ritkán adnak képet a hétköznapi életről.
A későbbi irodalmi források – mindenekelőtt a “Shujing” (Írások könyve), a “Shijing” (Dalok könyve), a “Shiji” (A történetíró feljegyzései) és a “Bambusz-évkönyvek” – nélkülözhetetlenek a dinasztikus kronológia és a politikai események rekonstrukciójához, de keletkezési körülményeik és szerkesztési rétegeik pontosan nem mindig ismertek. A “Shiji” például a Han-korban (i. e. 2. század) készült, tehát évszázadokkal a tárgyalt események után, és szerzője, Sima Qian saját korának politikai és erkölcsi szempontjai szerint válogatta és rendezte a hagyományt. A “Bambusz-évkönyvek” egyes részei eltérnek a hagyományos dinasztikus elbeszéléstől, és a szöveg hitelessége körül is sok a vita.
A régészeti források – az Anyang melletti királyi központ, a korábbi Erlitou és Erligang lelőhelyek, a sírok és a bronzkincsek – folyamatosan bővítik a képet, de az egyes lelőhelyek és a dinasztiák összekapcsolása értelmezési kérdés. A Hszia-dinasztia létezését például a hagyományos szövegek állítják, de olyan kortárs írott forrás, amely a Hszia nevét igazolná, nem került elő; a régészeti kultúrák és a legendás dinasztia közötti megfeleltetés a tudományos viták egyik fő témája. A Sang–Csou fordulat dátumát a hagyományos kronológia több változatban adja meg; a modern csillagászati és szövegkritikai módszerekkel végzett kísérletek eredményei nem vezettek egyértelmű konszenzushoz.
Az áldozati gyakorlatok, a hadsereg méretei és a társadalmi tagozódás részletei szintén bizonytalanok. Az emberáldozatok régészeti becslései például a lelőhelyek és a feltárás módszerei szerint jelentősen eltérhetnek. A Csou-kori “fengjian” rendszert a 20. századi marxista történetírás “rabszolgatartó” vagy “feudális” korszakként értelmezte, de ezek a kategóriák az európai fejlődési modellből származnak, és a kínai viszonyokra való alkalmazásukat sok kutató vitatja. A “Mennyei Mandátum” fogalmát sem szabad a későbbi, állandósult doktrínaként kezelni: a Csou-kori szövegekben a hangsúlyok eltérők, és a fogalom a kínai politikai gondolkodás fokozatos fejlődésének terméke.
A Sang-dinasztia (kb. i. e. 1600–1046) az első olyan kínai állam, amelynek létezését kortárs írott források, orákulumcsontok és rituális bronzedények igazolják. A Sang királyi udvar világképét a jóslás, az ősök tisztelete és a bronzművesség határozta meg, míg a társadalom erősen rétegzett volt, és a királyi hatalom hegemón hálózatként működött. A Csou dinasztia (i. e. 1046–256) a Sang uralmat megdöntve a “Mennyei Mandátum” elvével igazolta hatalmát, és adományozási rendszerrel, fengjian alapú hálózattal szervezte meg a területet. A Nyugati Csou (i. e. 1046–771) után a királyi hatalom fokozatosan névlegessé vált; a Keleti Csou időszakában (i. e. 770–256) a regionális államok versengése, a vas elterjedése és a filozófiai iskolák megjelenése készítette elő a birodalmi egyesítést. A Sang és Csou kor öröksége az írás, a rituális politikai ideológia és a közös kulturális tér magja lett.