A hadakozó államok kora (i. e. 475–221) a kínai történelem egyik legmélyebb átalakulásokkal terhelt időszaka. A név maga is egy korszakbesorolás, amelyet a Han-kori történetírók adtak a Csou (Zhou)-dinasztia névleges fennhatósága alatt széttagolt, egymással folyamatosan háborúzó fejedelemségeknek. A korszakot a politikai széttagoltság, a katonai újítások, a társadalmi rétegződés átalakulása, valamint a kínai gondolkodás máig ható iskoláinak kialakulása jellemezte. Ebből a válságos, de szellemileg termékeny közegből emelkedett ki a nyugati peremvidéken fekvő Csin (Qin) állam, amely i. e. 221-re katonai erővel, bürokratikus reformokkal és jogi egységesítéssel felszámolta a többállami rendszert, és létrehozta az első központosított kínai császárságot.
A hadakozó államok kora a Keleti Csou-kor (i. e. 770–256) második felét alkotja. Az i. e. 5. század közepére a korábbi, tavaszok és őszök korszakának (i. e. 770–476) száznál is több államocskája néhány tucat, majd fokozatosan hét meghatározó fejedelemséggé olvadt össze: Csi (Qi), Csu (Chu), Jen (Yan), Han, Csao (Zhao), Vej (Wei) és Csin (Qin). A Csou királyi ház formálisan továbbra is az „ég fia” maradt, de tényleges hatalmát a fejedelmek – akik közül többen saját magukat is „királynak” (wang) kezdték nevezni az i. e. 4. századtól – már nem ismerték el. Ez a címbitorlás is jelzi, hogy a hagyományos, rokonsági alapú hűbéri rend szétesett.
A hadakozó államok kora hadtörténeti szempontból is vízválasztó volt. A korai, nemesi harci szekerek dominanciáját fokozatosan felváltotta a tömeges gyalogság, majd a lovasság. A bronzfegyverek mellett megjelentek a vasfegyverek és a számszeríj, amelyek olcsóbbá és hatékonyabbá tették a hadviselést. A fejedelemségek egyre nagyobb, parasztokból kiállított seregeket tartottak fenn; a háborúk már nem rövid, rituális összecsapások voltak, hanem évekig tartó, kimerítő hadjáratok. A hadsereg létszáma egyes források szerint több százezer főt is elérhetett, bár ezek a számok utólagos túlzásokat is tartalmazhatnak. A hadviselés kegyetlensége – ostromok, felperzselt területek, tömeges kivégzések – a korszak irodalmában és filozófiai szövegeiben is visszaköszön.
A társadalmi átalakulás mélyreható volt. A hagyományos, rokonsági alapon szerveződő arisztokrácia hatalmát fokozatosan kikezdték az eredményességet jutalmazó, érdemalapú hivatalnoki rétegek. Több államban bevezették a magántulajdonú földművelést, a háztartások közvetlen adóztatását és a felnőtt férfiak nyilvántartását katonai besorozás céljából. A paraszti termelés és a katonai szolgálat összekapcsolása a későbbi központosított állam egyik alapja lett. A kereskedők és kézművesek is egyre fontosabb szerepet kaptak a városiasodó központokban, bár a konfuciánus és legista gondolkodók gyakran elítélték őket mint „nem termelő” elemeket.
A korszak végét a hét állam közötti intenzív diplomáciai és katonai versengés jellemezte. Két nagy stratégiai irányzat létezett: a „függőleges szövetség” (he zong, azaz „hosszanti tengely”) hívei a Csin ellen próbáltak összefogni, míg a „vízszintes szövetség” (lian heng, azaz „keresztirányú kapcsolat”) hívei Csin mellett kötelezték el magukat. Ez a diplomáciai sakkjátszma nemcsak a korabeli politika, hanem a későbbi kínai retorika és stratégiai gondolkodás alapfogalma lett.
A hadakozó államok kora a kínai filozófia „klasszikus” időszaka, amelyet a kínai hagyomány a „száz iskola” (baijia) néven ismer. A kifejezés nem szó szerint száz iskolát jelöl, hanem a gondolkodási irányzatok sokféleségét. A korszak intellektuális pezsgésének okai között a politikai széttagoltság, a fejedelmek tanácsadók iránti kereslete, az iskolázottság terjedése és a hagyományos világkép megingása egyaránt szerepet játszott.
A legismertebb, máig ható hagyomány Konfuciusz (Kong Qiu, i. e. 551–479) nevéhez fűződik. Konfuciusz magát a korábbi Csou-kor hagyományainak átadójaként határozta meg, nem új tanok kitalálójaként. Tanításait elsősorban a Beszélgetések és válaszok (Lunyu) című gyűjteményből ismerjük, amelyet tanítványai állítottak össze halála után, és amelynek szövege a későbbi évszázadok során alakult. A konfuciánus gondolkodás középpontjában a társadalmi rend, a családi tisztelet (xiao) és a helyes viselkedés (li) állt. Konfuciusz szerint az ideális uralkodó nem erőszakkal, hanem erkölcsi példájával kormányoz; az állam stabilitása a szerepek – uralkodó és alattvaló, apa és fiú, férj és feleség, idősebb és fiatalabb testvér – megfelelő betöltésén múlik. A „nemes ember” (junzi) fogalma nála már nem születési előjogra, hanem erkölcsi műveltségre utalt. Konfuciusz tehát a rendet erkölcsi alapon képzelte el, nem büntetőjogi kényszerrel.
Lao-ce (Laozi) hagyományos alakja bizonytalan történeti alapokon nyugszik. A neki tulajdonított mű, az Út és erény könyve (Daodejing) valójában több szerzőtől, feltehetően az i. e. 4–3. századból származó aforizmagyűjtemény. A daoista gondolkodás központi fogalma a dao („út”), amely a világ természetes rendjeként, megfoghatatlan forrásként értendő. A Daodejing az erőszak, a merev szabályok és a bürokratikus aktivitás helyett a spontaneitást, a nem-cselekvést (wuwei) és az egyszerűséget ajánlja. A mű politikai olvasata is ismert: a bölcs uralkodó minél kevésbé avatkozik be, annál jobban él az emberek természetes rendje. Ezzel szemben a hadakozó államok korának más, később „daoistának” nevezett irányzatai – például a Csuang-ce (Zhuangzi) névhez köthető szövegek – a nyelv, a tudás és a társadalmi konvenciók korlátait hangsúlyozták.
A „száz iskola” azonban e kettőnél jóval szélesebb volt. A motista iskola, Mo Ti (Mozi, kb. i. e. 5. század) nevéhez kapcsolódva, az egyetemes szeretetet és a támadó háborúk elutasítását hirdette, ugyanakkor a védelmi haditechnikát is fejlesztette. A nevek iskolája (mingjia) a nyelv és a logika kérdéseit vizsgálta. A jin-jang iskola a természeti ciklusok és az öt elem (fa, tűz, föld, fém, víz) segítségével magyarázta a kozmikus és politikai változásokat. Voltak továbbá katonai gondolkodók is: a Szun-ce (Sunzi) név alatt fennmaradt A hadviselés művészete a hadviselést a megtévesztés, a helyzetismeret és a győzelem lehetőleg csata nélküli elérésének tudományaként tárgyalta.
A korszak intellektuális vitáinak egyik fő kérdése az emberi természet volt. Menciusz (Mengzi, kb. i. e. 372–289) – Konfuciusz örökösének tartott gondolkodó – úgy vélte, az ember alapvetően jó, és a helyes nevelés, valamint a bőség biztosítása elegendő a rend fenntartásához. Ezzel szemben Hszün-ce (Xunzi, kb. i. e. 310–235) az emberi természetet hajlamosnak tartotta a rosszra, ezért a rítusok és a törvények együttes szabályozó erejét hangsúlyozta. Hszün-ce tanítványai közé tartozott Han Fej (Han Feizi, megh. i. e. 233) és Li Sze (Li Si), a későbbi Csin-kancellár, akik a „legizmusnak” nevezett irányzatot képviselték.
A „legizmus” (fajia) elnevezés valójában Han-kori utólagos kategorizálás, nem egy egységes iskola önmeghatározása. A legista gondolkodók a büntetések és jutalmak következetes alkalmazását, az állami törvények mindenki feletti uralmát, valamint a földművelés és a háború támogatását szorgalmazták. Han Fej szerint az uralkodónak nem erkölcsi példaként, hanem a törvények és a bürokratikus ellenőrzés mestereként kell kormányoznia; a hatalom megtartása érdekében szükség lehet a hivatalnokok egymás elleni kijátszására is. A legizmus nem „zsarnoki” tan volt önmagában, hanem olyan államfilozófia, amely a hadakozó államok korának túlélési kényszerére adott választ: a széttagolt, személyes kapcsolatokra épülő rendet fel kívánta váltani egy személytelen, centralizált igazgatással.
Csin a Csou-kor nyugati peremén, a mai Senhszi (Shaanxi) tartomány területén feküdt. A kínai írásbeliségben sokáig „félbarbár” államként jelent meg, mivel lakossága keveredett a nyugati hegyvidéki és sztyeppei népekkel, és később kapcsolódott be a központi síkság rituális-politikai rendjébe. Ugyanakkor ez a peremhelyzet katonai előnyt is jelentett: Csin kevésbé volt kitéve a középső államok kimerítő háborúinak, és területét viszonylag védett hegyvidék övezte.
Csin felemelkedése nem egyetlen pillanat, hanem évszázados folyamat volt. Az i. e. 4. század közepén a Vej (Wei) államból Csinbe menekült reformer, Sang Jang (Shang Yang, i. e. 390 körül–338) nevéhez kötik a legradikálisabb átalakításokat. Sang Jang reformjai – amelyeket a későbbi krónikák gyakran szövegszerűen is neki tulajdonítanak, bár a pontos részletek vitatottak – a háztartások tízes-ötös csoportokba szervezését, a föld magántulajdonának elismerését, a katonai érdemek szerinti rangosztást, valamint a büntetések kiterjesztését foglalták magukban. A hagyomány szerint a törvényeket nyilvánosan kifüggesztették, és a nemesség sem mentesült a büntetés alól. Sang Jang reformjai megerősítették a központi államot, de személyét a hagyományos arisztokrácia gyűlölte; a reformer végül a hatalmi harcok áldozatául esett.
Csin katonai sikerei az i. e. 3. században felgyorsultak. Az állam keleti irányú terjeszkedése során előbb a középső síkság államait gyengítette, majd a délen fekvő Csu (Chu) ellen fordult. A hadjáratokhoz szükséges erőforrásokat a délnyugati Szecsuáni-medence (Sichuan) mezőgazdasági termelése, valamint a Csin által kiépített öntözőrendszerek biztosították. A hagyományos kínai történetírás gyakran hangsúlyozza a legizmus szerepét ebben a folyamatban, de a modern kutatás rámutat arra, hogy Csin sikerei nem kizárólag ideológiai okokra, hanem földrajzi, gazdasági és katonai tényezők együttesére vezethetők vissza.
Az i. e. 4–3. században Csin uralkodói egyre gyakrabban alkalmaztak tömeges mozgósítást és könyörtelen büntetéseket. A korszak kínai forrásai beszámolnak arról, hogy Csin seregei hadifoglyokat végeztek ki, sőt egyes csaták után állítólag több tízezer ellenséges katonát temettek el élve. Ezeket a számokat a modern történészek óvatosan kezelik, mert a győzelmi jelentések és a későbbi Csin-ellenes propaganda is felnagyíthatta őket. A dokumentált tények közé tartozik azonban, hogy Csin hadviselése különösen kegyetlen volt, és ezt a kortársak is így érzékelték.
I. e. 246-ban a tizenhárom éves Jing Cseng (Ying Zheng) örökölte a Csin trónt. Kiskorúsága idején a kormányzást előbb egy kancellár, Lü Pu-vej (Lü Buwei) irányította, akit az ifjú uralkodó később megbuktatott. Jing Cseng uralkodását a hadjáratok folyamatos sorozata jellemezte. I. e. 230 és 221 között Csin sorra döntötte meg a hat rivális államot: előbb Han, majd Csao, Vej, Csu, Jen és végül Csi. Az utolsó ellenfél, Csi (Qi) állam állítólag ellenállás nélkül adta meg magát. I. e. 221-ben Jing Cseng felvette az addig mitikus jelentésű „császár” (huangdi) címet, és magát „Első Császárnak” (Csin Si Huang-ti, azaz „Csin Első Császár”) nevezte. A címválasztás nem puszta hiúság volt: a „három fenség” (huang) és az „öt uralkodó” (di) ősi rangjait egyesítve azt fejezte ki, hogy uralkodása felülmúlja a régmúlt minden elődjét.
Az egységesítés gyakorlati intézkedései a birodalom minden területére kiterjedtek. A Csin-udvar egységesítette az írásjegyeket: a korábbi, régiónként eltérő formák helyett a Csin területén használt, egyszerűsített pecsétírást tette hivatalossá. Ez nem jelentette az összes helyi írásmód azonnali eltűnését, de megteremtette a közigazgatási egységesség alapját. Hasonlóképpen egységesítették a súly- és hosszmértékeket, a kocsitengelyek szélességét, valamint a pénzérméket: a korábbi, változatos alakú bronzpénzek helyett a központilag kibocsátott, kerek, négyzet alakú lyukkal ellátott érmék váltak szabványossá. Az utak és csatornák építése a katonai mozgást és az adószállítást szolgálta, de egyben a térség gazdasági integrációját is elősegítette.
A közigazgatásban a Csin-dinasztia felszámolta a hűbéri államokat, és a birodalmat harminchat, majd később negyven körzetre (jun) osztotta. A körzetek élére a császár által kinevezett és leváltatható kormányzók kerültek; a katonai és polgári hatalmat elválasztották egymástól. A helyi nemesség befolyását úgy törték meg, hogy a legjelentősebb családokat a fővárosba, Hszienjangba (Xianyang) telepítették át. A fegyvereket begyűjtötték, és a hagyomány szerint beolvasztották őket harangokká és hatalmas bronzszobrokká. A törvényeket – főként büntetőjogi szabályokat – országosan egységesítették, és a büntetések szigorúak voltak: kényszermunka, csonkítás, száműzetés, halál.
A híres nagy fal ebben a korszakban nem a mai, turisztikai látványosságként ismert építmény volt. A Csin-udvar a korábbi, egymástól elszigetelt északi védműveket kötötte össze, hogy a sztyeppei lovasnépek – elsősorban a xiongnu törzsszövetség – betöréseit megnehezítse. A munkálatokban kényszermunkások, elítéltek és besorozott parasztok százezrei vettek részt. Az építkezés emberi költségeiről nincsenek megbízható statisztikák; a későbbi elbeszélésekben a fal „emberáldozatként” jelenik meg, de ezek inkább emlékezetpolitikai állítások, mint dokumentált tények.
Csin Si Huang-ti uralkodásának ellentmondásosságát jól mutatja az úgynevezett „könyvégetés” és az írástudók üldözése. I. e. 213-ban a császár tanácsadója, Li Sze javaslatára elrendelte a nem hivatalos történeti művek, valamint a magántulajdonban tartott klasszikus szövegek megsemmisítését; kivételt csak a gyógyászat, a jóslás, a földművelés és a Csin-ház története képezett. A rendelet célja a rivális iskolák és a régi arisztokrácia eszmei befolyásának felszámolása volt. Az intézkedés mértéke vitatott: a hagyományos kínai történetírás – amely alapvetően konfuciánus szempontú – barbár pusztításként írta le, míg egyes modern kutatások szerint a szövegek nagy része állami archívumokban megmaradt, és a valódi pusztítás kisebb lehetett. Az azonban dokumentált, hogy i. e. 212-ben a hagyomány szerint több mint 460 tudóst végeztek ki Hszienjangban, mert a császár politikáját bírálták. Ezt az eseményt a kínai kultúrtörténet máig a zsarnokság egyik szimbólumaként tartja számon.
A császár személyes hatalmát és halálfélelmét jelzi a hatalmas síremlék, amelynek építése már életében megkezdődött. A Lishan-hegy közelében kialakított komplexum része az a több ezer, életnagyságú agyagkatona, amelyet 1974-ben fedeztek fel a mai Hszian (Xi’an) közelében. A régészeti leletegyüttes – amelynek feltárása máig tart – a korabeli hadsereg szervezetét, fegyverzetét és viseletét tükrözi. A sírhalom központi kamráját a hagyományos források szerint folyékony higannyal modellezett folyók díszítették; ezt az állítást modern talajvizsgálatok részben alátámasztják, de a kamra feltárására mindmáig nem került sor. Az agyaghadsereg tehát nemcsak a Csin-kori művészet és katonai kultúra kivételes forrása, hanem a császár hatalmi reprezentációjának emlékműve is.
Csin Si Huang-ti i. e. 210-ben, ötödik keleti körutazása során halt meg. Halálát udvari köre eleinte titokban tartotta, hogy a trónutódlás körüli harcot befolyásolják. A trónon fia, a második császár, Csin Er Si (Qin Er Shi) követte, de a birodalom hamar szétesett. A túlzottan központosított, kíméletlen adóztatás, a kényszermunka és a büntetőjogi szigor lázadásokat váltott ki. I. e. 209-ben parasztfelkelések törtek ki, amelyekhez csatlakoztak a korábbi államok arisztokráciáinak maradványai is. I. e. 207-re a Csin-dinasztia összeomlott, és rövid polgárháború után a Han-dinasztia vette át a hatalmat. A Han-kor azonban – miközben élesen elítélte a Csin kegyetlenségét – a központosított bürokrácia, az egységes írás, a körzetrendszer és a törvénykezés számos elemét megtartotta. Ebből a szempontból a Csin-egység nem epizód volt, hanem a kínai császári állam tartós alapja.
A hadakozó államok korára és a Csin-egységre vonatkozó ismereteink forrásai egyenetlenek. A legfontosabb elbeszélő forrás a Han-kori történetíró, Sima Qian (kb. i. e. 145–86) műve, A történetíró feljegyzései (Shiji). Ez a munka mintegy száz évvel a Csin bukása után készült, és bár alapvető, nem kortárs dokumentum: szerzője válogatott a korábbi krónikákból, és saját korának erkölcsi-politikai szempontjait is beleszőtte. A Csinről alkotott képe erősen negatív, mivel Sima Qian a Han-dinasztia legitimitását hangsúlyozta. A modern történészek ezért a Shiji Csinre vonatkozó adatait más forrásokkal igyekeznek összevetni.
A korszak filozófiai szövegei – a Lunyu, a Daodejing, a Mozi, a Han Feizi, a Szun-ce és mások – nem egységes, kritikai kiadásban fennmaradt művek, hanem sokszor későbbi összeállítások. A szövegkritika és a régészeti leletek (például a 20. században előkerült, bambuszcsíkokra írt töredékek) folyamatosan módosítják a szerzőségről és a keletkezési időről alkotott képet. Konfuciusz és Lao-ce történetisége nem kétséges a szakirodalomban, de a nekik tulajdonított tanítások pontos rekonstrukciója vitatott.
A régészeti leletek közül kiemelkednek a Csin-kori feliratos bronzedények, pecsétek, pénzérmék, fegyverek, valamint a Csin Si Huang-ti sírjához kapcsolódó agyaghadsereg. Az agyaghadsereg katonai alakjainak száma körülbelül 8 ezer lehet, a feltárás jelenlegi állása szerint; ez a szám azonban becslés, mivel a teljes sírhelyrendszer feltárása nem zárult le. A korabeli hivatalos iratok, adóösszeírások és katonai jelentések csak töredékesen maradtak fenn, ezért a gazdasági és demográfiai viszonyokról alkotott képünk módszertani becslésekre támaszkodik.
A Csin-kori tömeges kivégzésekre, kényszermunkára és a falépítés emberi költségeire vonatkozó források elbeszélő jellegűek, és gyakran számszerű túlzással dolgoznak. A kutatók egyetértenek abban, hogy a rendszer kegyetlen volt, de az áldozatok pontos számát nem lehet meghatározni. A „könyvégetés” mértéke szintén vita tárgya; az biztos, hogy a Csin-udvar törekedett az írásbeliség és a gondolkodás központi ellenőrzésére. Vitatott értelmezés az is, hogy a „legizmus” mennyiben volt valódi, uralkodó ideológia, vagy inkább utólagos, Han-kori kategorizálás.
A hadakozó államok kora (i. e. 475–221) a Csou-dinasztia szétesésének és a regionális államok kíméletlen katonai versengésének időszaka volt. A politikai válság mély társadalmi és szellemi átalakulással járt: a rokonsági alapú arisztokráciát felváltották az érdemalapú hivatalnoki rétegek, a hadviselés tömeges és vasalapú lett, a gondolkodásban pedig olyan iskolák keletkeztek – a konfucianizmus, a daoizmus, a motizmus és a legizmus –, amelyek a kínai kultúra alapjává váltak. A nyugati peremállam, Csin, földrajzi előnyeire és radikális reformjaira építve i. e. 221-re meghódította a rivális államokat, és Csin Si Huang-ti néven megalapította az első központosított kínai császárságot. Az egységesítés – írás, mértékek, pénz, közigazgatás, törvények – hosszú távon meghatározta a kínai állam fejlődését, de a rendszer kegyetlensége, kényszermunkája és büntetőpolitikája néhány éven belül a dinasztia bukásához vezetett. A következő, Han-kor ebből az örökségből építkezett, miközben a Csin emlékét elrettentő példaként őrizte.