A Tang-dinasztia 618-tól 907-ig uralta Kína jelentős részét, és nevét a kínai történeti emlékezet a birodalmi egység, a kulturális virágzás és a nemzetközi nyitottság egyik csúcspontjaként őrizte meg. A Tang a rövid életű Szuj-dinasztia (581–618) összeomlása után került hatalomra, amikor a Li család egyik katonai vezetője, Li Yuan (Tang Gaozu) elfoglalta a fővárost, Chang’ant, és császárrá kiáltotta ki magát. A Tang tényleges megszilárdulása azonban fia, Li Shimin (Taizong, uralk. 626–649) nevéhez fűződik, aki megölette két testvérét, lemondásra kényszerítette apját, majd rendkívül sikeres uralkodónak bizonyult. A Tang időszaka nem csupán politikai egységet hozott, hanem a kínai civilizáció olyan intézményeinek megerősödését is, amelyek a későbbi dinasztiák számára is mintát adtak; ezzel együtt a korszak megítélését a források sokfélesége és az utólagos idealizálás egyaránt árnyalja.
A Tang politikai rendszere a Szuj és a korábbi északi dinasztiák intézményeit fejlesztette tovább, de sajátos egyensúlyt alakított ki a központi hatalom és a helyi elitek között. A központi kormányzat gerincét a három minisztérium (中书省, 门下省, 尚书省) alkotta: a császári rendeletek megfogalmazása, felülvizsgálata és végrehajtása külön szervekhez tartozott, ami elvben ellenőrizte a császári akaratot. A hat fő hivatal (liu bu) a személyügy, a pénzügy, a rítusok, a hadügy, az igazságszolgáltatás és a közmunkák területét felügyelte. Ezt a rendszert a 624-ben kibocsátott Tang-törvénykönyv (Tanglü shuyi) egészítette ki, amely a büntetőjogot és a közigazgatási szabályokat foglalta rendszerbe, és kommentárjaival a későbbi kelet-ázsiai jogrendekre is hatott.
A birodalom területét prefektúrákra és alprefektúrákra osztották, amelyek élére a központból kinevezett hivatalnokok kerültek. A katonai szolgálatot a fubing-rendszer szervezte: a földhöz juttatott katonacsaládok időszakonként katonai szolgálatot teljesítettek, és önellátó módon termelték meg felszerelésük egy részét. Ez a rendszer a korai Tang időszakában hatékonyan biztosította a hadsereg utánpótlását, de a 8. századra a nagybirtokok növekedése és a határ menti harcok állandósulása aláásta.
A vizsgarendszer a Tang korban még nem töltötte be azt a szerepet, amit a későbbi, Szong-kori meritokrácia kialakulásakor szokás neki tulajdonítani. A hivatalnokok kiválasztásában továbbra is meghatározó volt a családi háttér, a kapcsolati háló és a nemesi rang, bár a vizsgák – különösen az irodalmi jinshi fokozat – presztízst és bizonyos mobilitási csatornát biztosítottak. A Tang elit tehát korántsem volt pusztán érdemalapú, de a birodalmi központ rendszeres vizsgákkal és rotációval igyekezett megakadályozni, hogy a helyi hatalmasságok tartósan kisajátítsák a hivatalokat.
Taizong uralkodását a kormányzati konszolidáció és a határvidékek pacifikálása jellemezte. Utóda, Gaozong (649–683) alatt a hatalom fokozatosan felesége, Wu Zetian kezébe került. Wu Zetian 690-ben saját dinasztiát kiáltott ki (Zhou), és egyetlen nőként Kína történetében tényleges császári címet viselt. Uralmát ellenfelei később a hagyományos konfuciánus történetírásban rendellenességként ábrázolták, de a modern kutatás szerint intézkedései – a vizsgarendszer bővítése, a fővárosi bürokrácia átszervezése, a buddhizmus látványos támogatása – a központosítás irányába mutattak.
A dinasztia klasszikus korszakának Xuanzong uralkodását (712–756) tekintik, különösen annak Kaiyuan nevű éráját (713–741). Ekkor a birodalom viszonylagos belső békét élvezett, a közigazgatás rendezett volt, a főváros kulturális élete virágzott. A korszak végét az An Lushan-felkelés (755–763) jelentette, amelyben egy szogd–török származású katonai kormányzó, An Lushan fellázadt, elfoglalta Luoyangot, majd Chang’ant is. A felkelést végül – idegen zsoldosok és a visszavont határ menti seregek segítségével – leverték, de a birodalom központi hatalma soha nem nyerte vissza korábbi erejét. A késői Tang századokra a katonai kormányzók (jiedushi) önállósodása, a központi adóbevételek csökkenése, a parasztfelkelések (különösen Huang Chao 875–884 közötti mozgalma) és a palotai klikkharcok nyomták rá bélyegüket. A dinasztia 907-ben formálisan is véget ért, amikor Zhu Wen hadúr megbuktatta az utolsó Tang császárt.
A Tang főváros, Chang’an (a mai Xi’an) a maga korában a világ egyik legnagyobb és legtervezettebb városa volt. A várost a Szuj-kori alapokon, a 7. század elején bővítették; a fallal körülvett terület téglalap alakú, sakktáblaszerű utcahálózattal rendelkezett. A modern becslések szerint a város lakossága a 8. században – a külvárosokkal együtt – 800 ezer és 1 millió fő között mozoghatott, de ezek a számok nem pontos népszámlálásból, hanem háztartás-összeírásokból és régészeti kiterjedésből származó becslések, így jelentős bizonytalansággal terheltek.
Chang’an központi magja a császári palotanegyed volt: a korai időszakban a Taiji-palota, majd a 663 után használt, északabbra fekvő Daming-palota. A város két nagy piaca közül a Keleti piac elsősorban a helyi elit kiszolgálására szakosodott, míg a Nyugati piac a selyemúti kereskedelem csomópontjaként működött. Itt és a környező fogadókban, karavánszerájokban a források szerint szogd, perzsa, türk, arab, indiai és koreai kereskedők is megfordultak. A külföldi jelenlét nem csupán kereskedelmi volt: a fővárosban buddhista, nesztoriánus keresztény, manicheus és zoroasztriánus közösségek is működtek, templomokkal és istentiszteleti helyekkel. A 781-ben felállított nesztoriánus sztélé (a „Da Qin Jingjiao liuxing Zhongguo bei”) dokumentálja a keresztény misszió jelenlétét a Tang udvarban, és a vallási sokféleség egyik legfontosabb epigráfiai bizonyítéka.
A kozmopolita jelleg azonban nem jelentett társadalmi egyenlőséget. A város lakosságának többsége földműves, kézműves, szolga és napszámos volt, akiknek életét a szigorú piacfelügyelet, a negyedekre osztott lakóövezetek és a kijárási tilalom szabályozta. A külföldi kultúra – zene, tánc, öltözködés, étkezés – elsősorban az udvari elit és a gazdag kereskedők körében terjedt, és időnként bírálatot is kiváltott a konfuciánus hivatalnokokból, akik a „csábító” idegen szokásoktól féltették a rendet. A Tang-kori Chang’an így egyszerre volt a világra nyitott birodalmi főváros és egy erősen hierarchizált, ellenőrzött városi tér.
A Tang időszak – különösen a 7. század közepétől a 8. század közepéig – a szárazföldi eurázsiai kereskedelem egyik fénykora volt. A „selyemút” kifejezés modern tudományos fogalom (a 19. században alkotta meg Ferdinand von Richthofen), és nem egyetlen útvonalat, hanem egymásra épülő kereskedelmi hálózatokat jelöl. A Tang hadseregei a 7. században benyomultak a Tarim-medencébe, és protektorátusokat, helyőrségeket hoztak létre, amelyek biztosították a karavánutakat. A birodalom nyugati befolyása azonban nem volt állandó: a tibeti birodalom és a türk kaganátusok időszakosan lezárták vagy megadóztatták az útvonalakat.
A kereskedelemben a kínai selyem mellett ló, üvegáru, fémtárgyak, fűszerek, gyógynövények, szőnyegek és egyéb luxuscikkek cseréltek gazdát. A szogd kereskedők különösen fontos közvetítők voltak: településeik a selyemút városaiban, így a Tang fővárosban is megtalálhatók voltak, és a források szerint gyakran ők bonyolították a kínai és nyugati áruk cseréjét. A 751-es talaszi csata – amelyben az Abbászida kalifátus erői legyőzték a Tang egyik határ menti hadseregét – gyakran szerepel a történetírásban mint a kínai nyugati terjeszkedés végét jelző esemény. A csata után a Tang fokozatosan visszavonult a Tarim-medence nyugati részeiről, bár a kereskedelem nem szűnt meg. A papírkészítés technológiájának állítólagos átadását hadifoglyok révén a szakirodalom vitatja, mivel a papír már korábban is ismert volt Közép-Ázsiában; ez az állítás tehát nem tekinthető dokumentált ténynek.
A szárazföldi útvonalak mellett a tengeri kereskedelem is jelentős szerepet játszott, különösen a későbbi Tang időszakban. Guangzhou déli kikötővárosában arab és perzsa kereskedőtelepek működtek, és Quanzhou később a tengeri kereskedelem egyik fő kínai központjává vált. A 9. század elejére datált Belitung hajóroncs – amelyet Indonézia partjainál találtak, és amely kínai kerámia- és aranytárgyak tömegét szállította – a Tang-kori tengeri kereskedelem régészeti bizonyítéka, bár a rakomány értelmezése és a hajó útvonala körül tudományos viták vannak. A tengeri kereskedelem felértékelődése a későbbi korszakokban, különösen a Szong-korban vált meghatározóvá, amint azt a A Szong-korszak alfejezet tárgyalja.
A Tang korban a buddhizmus Kínában soha nem látott intézményi és kulturális befolyásra tett szert, de soha nem vált államvallássá. A császári udvar és a fővárosi elit jelentős része támogatta a kolostorokat, és a buddhista egyház óriási földbirtokokat, adómentességet és művészeti megrendeléseket kapott. Ugyanakkor a császárok valláspolitikája ingadozott: a taoizmust gyakran a császári ház védőszentjeként kezelték, mivel a Li család Laozi (Lao-ce) leszármazottjának tekintette magát, a konfucianizmus pedig az állami rítusok és a hivatalnoki ethosz alapját adta.
A buddhizmus terjedésének fontos állomása volt a India felé irányuló zarándoklatok sora. Xuanzang 629 és 645 között bejárta Közép-Ázsiát és Indiát, visszatérve szanszkrit szövegek százait hozta magával, és lefordította nagy részüket. Útleírása, a „Nagy Tang feljegyzések a nyugati régiókról” (Da Tang Xiyu ji) nemcsak vallási, hanem földrajzi és néprajzi forrás is. Yi Jing szerzetes 671 és 695 között tengeri úton jutott el Indiába, és a délkelet-ázsiai útvonal leírásával egészítette ki a képet. A Chang’anban emelt Nagy Lúd-torony (Dayan Ta) ma is álló emléke a Xuanzang által hozott szútrák tárolásának.
A buddhizmus társadalmi szerepe kettős volt. Egyrészt a kolostorok iskolákat, árvaházakat, pihenőhelyeket és hitelintézményeket működtettek, másrészt hatalmas földbirtokaik és adókedvezményeik miatt az állami kincstár vetélytársaivá váltak. A kritikus hivatalnokok azzal vádolták a szerzetesség intézményét, hogy kivonja a férfiakat a termelésből és a hadseregből, vagyont halmoz fel, és idegen tanokat terjeszt. E feszültség csúcspontja a 845-ös Huichang-kori buddhistaüldözés volt, amelyet Wuzong császár rendelt el. A hivatalos ediktum szerint több mint 4600 kolostort romboltak le vagy zártak be, és mintegy 260 ezer szerzetest és apácát kényszerítettek világi életre. Ezek a számok a központi iratból származnak, és a végrehajtás tényleges mértéke vitatott; a buddhizmus intézményes hatalma azonban mindenképpen megtört, és a későbbi dinasztiák alatt sem nyerte vissza korábbi állami pozícióját. Az üldözés okait a szakirodalomban eltérően értelmezik: egyesek a fiskális nyomást, mások a taoista udvari körök befolyását, megint mások a külföldi vallásokkal szembeni idegenellenességet hangsúlyozzák. A vitatott értelmezések ellenére a 845-ös esemény dokumentált tény, és a kínai buddhizmus történetének egyik mély törésvonala.
A Tang-kori kínai költészet a klasszikus kínai irodalom egyik legmagasabbra értékelt hagyománya. A korszak irodalmi termését a későbbi korok tudósai részben kanonizálták, különösen a 18. századi „Háromszáz Tang-vers” (Tangshi sanbai shou) című antológia révén; ez a gyűjtemény azonban már erősen válogatott, és a Tang-kori költészet teljes spektrumát nem tükrözi. A ma ismert költők közül sokan a hivatalnoki elithez tartoztak, vagy legalábbis műveltségük és kapcsolataik révén bekerültek az írott hagyományba.
A legnagyobbként emlegetett költők közé Li Bai (701–762), Du Fu (712–770), Wang Wei (699–759) és Bai Juyi (772–846) tartozik. Li Bai versei a szabad szellem, a daoista természetimádat, a bor és a barátság témáit járják körül; alakját a későbbi hagyomány félig legendásan, a „költő-halhatatlan” képében őrizte meg. Du Fu ezzel szemben a társadalmi szenvedés, a háborúk, a száműzetés és a hivatali kudarc költője; versei – mint a „Tavaszi kilátás” – a történeti forrásérték és a lírai erő ritka egyesítését mutatják. Wang Wei a buddhista csend, a táj és a festészet kapcsolatát emelte lírává, míg Bai Juyi közérthető stílusban, gyakran társadalomkritikai céllal írt.
A Tang-kori költészet műfajai közül kiemelkedik a szabályos ötsoros vagy hétsoros vers (lüshi), valamint a rövid négysoros (jueju). A költészet a hivatalnoki vizsgák részévé vált, és a művelt férfiak körében elvárt készségnek számított. A női költők is alkottak – Xue Tao (768?–831?) és Yu Xuanji (kb. 844–868) neve és művei fennmaradtak –, de műveik töredékesek, és a későbbi férfi szerkesztők gyakran a „kurtizán” vagy „apáca” kategóriába sorolva marginalizálták őket. A szóbeli hagyományból, a népi dalokból és a városi szórakoztató negyedek dalaiból kevés hiteles szöveg maradt fenn; a Tang-kori költészetről alkotott képünk tehát elsősorban az írástudó elit termésén alapul.
A versek nem csupán esztétikai tárgyak voltak: a baráti körökben, hivatali búcsúkon, utazások során és kegyvesztettségben írt költemények a társadalmi kapcsolatok, a politikai lojalitás és a személyes érzelmek kifejezésének eszközei. A Tang-kori költészet későbbi kánonná emelése – különösen a Szong-korban – a kulturális identitás egyik pillérévé tette, és a mai napig meghatározza a kínai irodalmi önértelmezést.
A Tang-korra vonatkozó ismereteink több, egymást kiegészítő, de eltérő elfogultságú forráscsoportból származnak. A hivatalos dinasztiatörténetek közül a „Jiu Tang shu” (945) és a későbbi „Xin Tang shu” (1060) a legfontosabbak; mindkettőt a dinasztia bukása után állították össze, és konfuciánus hivatalnokok szempontjait tükrözik. A Tang-kori intézményi dokumentumokat a „Tang huiyao” gyűjtemény őrizte meg. Sima Guang 11. századi „Zizhi Tongjian” című krónikája a Tang-kor politikai eseményeinek egyik leggazdagabb elbeszélő forrása, de szintén későbbi összeállítás. A hivatalos iratok mellett a buddhista zarándokok útleírásai – Xuanzang és Yi Jing munkái –, valamint a japán szerzetes Ennin 9. századi naplója is fontosak, utóbbi különösen a Huichang-üldözés időszakának mindennapjairól tudósít.
A régészeti források folyamatosan bővítik a képet. Chang’an területén a Daming-palota és a városfalak feltárása, a piacterek és lakónegyedek nyomai, valamint a temetkezési mellékletek (például a sancai kerámia és a falfestmények) a városi élet anyagi kultúráját dokumentálják. A selyemút menti lelőhelyek – mint a Turfan melletti Astana temető – papírdokumentumokat, textíliákat és sírfeliratokat szolgáltattak. A tengeri kereskedelem régészeti bizonyítékai közül a Belitung hajóroncs a legjelentősebb. Ugyanakkor a régészeti leletek értelmezése sem mentes a vitáktól: a lelőhelyek társadalmi reprezentativitása, a kereskedelem mennyiségi becslése és a külföldi jelenlét mértéke mind tudományos viták tárgya.
A legfontosabb bizonytalanságok közé tartoznak a következők: a városi és összbirodalmi lakosság számai csak becslések; a katonai események áldozatairól és a felkelések méretéről nincs megbízható statisztika; a 845-ös buddhistaüldözés végrehajtásának területi hatása nem pontosan ismert; a nők helyzetére vonatkozó általánosítások gyakran az elit köréből származó forrásokra épülnek; a Tang-kori „kozmopolita” jelleg kiterjedtségét a modern kutatás árnyalja. A szándékosan hibás vagy propagandisztikus források – például az An Lushan-felkelés résztvevőiről szóló hivatalos beszámolók – forráskritikai kezelése elengedhetetlen.
A Tang-dinasztia (618–907) a kínai birodalmi hagyomány egyik meghatározó korszaka volt. Központosított közigazgatást, kodifikált jogrendszert és vizsgarendszert működtetett, miközben a katonai kormányzók fokozatos önállósodása a késői századokban aláásta a központi hatalmat. Chang’an, a főváros a maga korában a világ egyik legnagyobb városaként a selyemúti kereskedelem és a vallási sokféleség csomópontja volt, de belső társadalmi egyenlőtlenségekkel. A buddhizmus óriási intézményi befolyást szerzett, amit a 845-ös üldözés tört meg; a korszak költészete – Li Bai, Du Fu és társaik művei – a kínai irodalmi kánon alapjává vált. A Tang örökségét a későbbi dinasztiák – különösen a Szong – részben idealizálták, részben kritikusan továbbfejlesztették; ezt a folytonosságot a A Szong-korszak alfejezet tárgyalja.