A Han-birodalom 220-ban bekövetkezett bukása után Kína csaknem négy évszázadon át nem alkotott tartós birodalmi egységet. A politikai széttagoltság korszaka azonban nem egyszerű hanyatlástörténet: a Három Királyság időszakától a déli és északi dinasztiák végéig (220–589) mélyreható társadalmi, vallási és kulturális átalakulások mentek végbe, amelyek a későbbi kínai civilizációt alapvetően formálták. Ezt az időszakot a hagyományos kínai történetírás különböző neveken tartja számon: a „Három Királyság” (220–280), a Jin-dinasztia (265–420), a „tizenhat királyság” kora (304–439), majd a déli és északi dinasztiák (420–589). A nyugati szakirodalomban elterjedt „hat dinasztia” (Six Dynasties) kifejezés elsősorban a déli, Jiankang (a mai Nanjing) központú udvarokra utal, de gyakran az egész korszakot jelöli. A fejezet a politikai fragmentációt, a nomád népek bevándorlását és a buddhizmus terjedését tárgyalja, három olyan folyamatot, amelyek szorosan összefonódtak.
A Han-dinasztia hanyatlása már a 2. században megkezdődött: a központi hatalom meggyengült, a parasztfelkelések – közülük a legnagyobb a Sárga Turbános felkelés 184-ben – kikezdték a tartományi igazgatást, és a helyi hadurak saját hatalmi bázist építettek ki. A A Han-birodalom című alfejezetben tárgyalt bukási folyamat után Cao Cao (155–220) északon konszolidálta a császári hatalom maradványait, de fia, Cao Pi 220-ban formálisan is lemondatta az utolsó Han uralkodót, és kikiáltotta a Wei-dinasztiát. 221-ben Liu Bei a mai Szecsuan területén megalapította a Shu Han államot, 222-ben pedig Sun Quan a Jangce alsó folyásánál a Wu királyságot. A három királyság – Wei, Shu Han és Wu – egymással versengő hadi és politikai szerveződései voltak, amelyek a kínai kultúrtér különböző régióira támaszkodtak. A korszakot elsősorban Chen Shou Sanguozhi (A három királyság története) című, a 3. század végén keletkezett művéből ismerjük; később a 14. századi regény, a Három királyság története (Sanguo yanyi) tette széles körben ismertté a korszak hadvezéreit és csatáit, ám ez utóbbi már erősen irodalmi átdolgozás. A történeti valóságban a Wei-dinasztia északi területei gazdaságilag és demográfiailag a legerősebbek közé tartoztak, a Shu Han a nehezen megközelíthető hegyvidékre épült, a Wu pedig a folyami kereskedelem és a tengerparti kapcsolatok előnyeit élvezte. 263-ban a Wei meghódította Shu Hant, 265-ben pedig Sima Yan, a Wei főparancsnoka megdöntötte a Wei-dinasztiát, és kikiáltotta a Jin-dinasztiát. 280-ban a Jin megsemmisítette a Wu államot, így rövid időre ismét egyesítette a kínai területet.
A nyugati Jin (265–316) egyesítése azonban nem bizonyult tartósnak. A dinasztia belső trónviszályai, különösen a „nyolc herceg viszálya” (291–306), súlyosan meggyengítették a központi hatalmat. A Han-kor óta tartó, fokozatos bevándorlások következtében Észak-Kínában jelentős számban éltek olyan, a kínai forrásokban gyakran „barbároknak” nevezett csoportok, mint a xiongnu, a xianbei, a jie, a qiang és a di. Ezek a csoportok saját politikai és katonai szervezettel rendelkeztek, és a gyengülő Jin-udvar ellen fordultak. 304-től különálló államok sora jött létre Észak-Kínában; a hagyományos kínai történetírás ezt a szakaszt „tizenhat királyság” kora (Shiliuguo) néven tartja számon, jóllehet a tényleges államok száma ennél nagyobb volt. A kínai elit jelentős része délre menekült, ahol 317-ben a Jin-dinasztia egy ága Keleti Jin (317–420) néven folytatta az uralmat, fővárosát Jiankangba helyezve. A kínai történeti hagyományban a „hat dinasztia” kifejezés éppen ezt a déli folytonosságot hangsúlyozza: a Wu, a Keleti Jin, a Liu Song, a Déli Qi, a Liang és a Chen dinasztiákat sorolja ide.
A tizenhat királyság korának értelmezése komoly historiográfiai vitákat érint. A kínai hivatalos történetírás a nem-kínai uralkodókat gyakran „bitorlókként” vagy „barbárokként” ábrázolta, és a korszakot a kínai civilizáció hanyatlásaként jellemezte. A modern történettudomány ezt az etnocentrikus keretet kritikával kezeli: a nomád és félnomád csoportok nem egyszerűen „lerohanták” a kínai területeket, hanem hosszabb ideje a kínai határ mentén éltek, kínai közigazgatási módszereket is ismertek, és saját államaikban gyakran kevert uralmi technikákat alkalmaztak. Az Észak-Kínában létrejött államok – például a Han Zhao, a Későbbi Zhao, a Korai Qin, a Későbbi Qin – katonai elitje részben nem-kínai származású volt, de adórendszerük, udvari szertartásaik és írásbeliségük nagymértékben támaszkodott a kínai hagyományokra. A Korai Qin uralkodója, Fu Jian 376-ban rövid időre egyesítette Észak-Kínát, sőt 383-ban a Fei folyónál a Keleti Jin ellen indított hadjáratot, de súlyos vereséget szenvedett. A csata a kínai történeti emlékezetben a déli kínai ellenállás jelképévé vált, bár a modern kutatás hangsúlyozza, hogy a Korai Qin seregének méretére és az ütközet lefolyására vonatkozó források erősen retorikusak. A Fei folyó menti vereség után az északi egység ismét felbomlott, és a széttagoltság a 4–5. század fordulóján is fennmaradt.
A déli és északi dinasztiák korszaka (420–589) a fragmentációt intézményesítette. Délen 420-ban Liu Yu tábornok megdöntötte a Keleti Jint, és megalapította a Liu Song dinasztiát. Ezt követte a Déli Qi (479–502), a Liang (502–557) és a Chen (557–589). A déli udvarok a kínai arisztokratikus kultúra letéteményesének tekintették magukat; a földbirtokos nemesi családok (shizu) meghatározták a politikai és kulturális életet. A déli területek gazdasága – különösen a rizstermesztés, a selyemhernyó-tenyésztés és a folyami kereskedelem – folyamatosan bővült, és a déli kikötők Indiával, Délkelet-Ázsiával is kapcsolatban álltak. Ugyanakkor a déli udvarok katonailag sebezhetőek voltak: a belső nemesi vetélkedések és az északi államok nyomása fokozatosan gyengítette őket.
Északon a Tuoba Xianbei csoport által alapított Északi Wei (386–534) 439-ben egyesítette a területet, és ezzel a déli dinasztiákkal szemben egy tartós, soknemzetiségű államot hozott létre. Az Északi Wei uralkodói fokozatos szinizációt (kínai mintájú intézményesülést) hajtottak végre: 494-ben a fővárost Pingchengből Luoyangba helyezték át, a Tuoba arisztokráciát kínai nevek felvételére kötelezték, és a kínai nyelvet, ruházatot, szokásokat tették az udvari élet normájává. Ez a politika nem volt viták nélküli; a birodalmon belüli csoportok közötti feszültségek hozzájárultak a 6. századi széteséshez: az Északi Wei 534-ben kettészakadt Keleti Wei (534–550) és Nyugati Wei (535–557) államokra, amelyeket rövidesen a Bei Qi (550–577), illetve a Bei Zhou (557–581) követett. Végül a Bei Zhou tábornoka, Yang Jian 581-ben kikiáltotta a Szuj-dinasztiát, majd 589-ben meghódította a déli Chen államot, és ezzel újraegyesítette Kínát. A Szuj rövid életű volt, de közvetlen előzményét képezte a A Tang-birodalom című alfejezetben tárgyalt Tang-korszaknak.
A politikai széttagoltság korszaka egyúttal a buddhizmus kínai elterjedésének legfontosabb időszaka volt. A buddhizmus a Han-kor végén a selyemút mentén érkezett Kínába, de a Han bukása után vált széles körben elfogadottá. Az első ismert fordítók közé tartozott a pártus An Shigao és a kusán Lokaksema, akik a 2. században tevékenykedtek Luoyangban. A 4–5. században a fordítási munka rendszeressé vált; a legnagyobb hatású személyiség Kumarajiva (344–413) volt, aki Chang’anban fordítói műhelyt hozott létre, és a mahájána buddhista filozófia, különösen a Madhjamaka iskola szövegeit ültette át kínaiba. Kumarajiva munkássága nemcsak a terminológia megszilárdításában volt meghatározó, hanem abban is, hogy a buddhista tanokat a kínai művelt elit számára érthetővé tette. A zarándoklatok is ekkor kezdődtek: Faxian szerzetes 399-ben indult Indiába, és 414-ben tért vissza; útleírása a korszak egyik legfontosabb földrajzi és vallási forrása.
A buddhizmus terjedése különböző formákat öltött északon és délen. Északon az uralkodók – köztük a Tuoba Wei császárai – gyakran anyagilag támogatták a kolostorokat, mert a buddhizmus univerzalista üzenete a soknemzetiségű birodalom legitimációjához is alkalmasnak bizonyult. A szerzetesi közösség (szangha) jelentős adómentességet élvezett, a kolostorok földbirtokokkal rendelkeztek, és a világi hatalomtól való bizonyos fokú függetlenségük időről időre feszültségekhez vezetett. A 446-os északi wei buddhistaüldözés és az 574-es északi Zhou üldözés a szerzetesi vagyon elkobzását, a kolostorok lerombolását és a szerzetesek visszavilágiasítását célozta, ám ezek az intézkedések rendszerint rövid életűek voltak, és a buddhizmus utána ismét megerősödött. Délen a buddhizmus elsősorban a művelt elit körében terjedt, ahol a buddhista filozófiai fogalmakat a taoista „tiszta beszélgetés” (qingtan) hagyományával kapcsolták össze. A Liang-dinasztia uralkodója, Liang Wu Di (502–549) például maga is elkötelezett buddhista volt, udvarában kolostorokat alapított, és uralkodása alatt a déli buddhizmus virágzott. A déli és északi buddhizmus közötti különbség azonban nem merev: a szútrák, a szobrok, a zarándokok és a fordítók folyamatosan összekötötték a két régiót, és a buddhista hálózat a selyemút menti közvetítőkön át Indiához és Közép-Ázsiához is kapcsolódott.
A buddhizmus látványos régészeti emlékei közé tartoznak a barlangtemplomok. A Yungang barlangtemplomokat az Északi Wei 5. századi uralkodói kezdték el kialakítani Pingcheng közelében; a Longmen barlangtemplomokat a főváros Luoyangba helyezése után, a 5–6. században faragták ki a mészkő sziklákba. A Dunhuang melletti barlangtemplomok a selyemút menti kereskedőváros vallási és művészeti központját jelzik. Ezek a szobrok, falfestmények és feliratok nemcsak a buddhista ikonográfia terjedését dokumentálják, hanem a különböző közép-ázsiai, indiai és kínai stílusok keveredését is. A buddhizmus megjelenése új társadalmi intézményeket is teremtett: megjelentek a buddhista apácák, a kolostori iskolák, a jótékonysági intézmények és a zarándokhálózatok. A nők számára a kolostori élet a korabeli családi kötelékektől való részleges függetlenedés lehetőségét is jelenthette, bár a buddhista normák a női testet és szerzetességet sajátos módon szabályozták.
A buddhizmus terjedése korántsem volt konfliktusmentes. A taoista és konfuciánus értelmiségiek részéről ismétlődő bírálatok érték a szerzetesek adómentességét, a családi kötelékek megszakítását – a szerzetes nem tett eleget az ősök tiszteletének, és nem vállalt utódokat –, valamint a tanítás idegen eredetét. A 6. századi vitákban a buddhista apologéták viszont azt hangsúlyozták, hogy a buddhizmus az egyetemes megváltás ígéretével kiegészíti a kínai hagyományokat, és hogy a szerzetesi életforma a világi szenvedéstől való megszabadulás magasabb rendű útja. A taoizmus maga is szervezetté vált: a Mennyei Mesterek mozgalma már a Han-kor végén létrejött, és a 4–5. században a taoista liturgia, az alkímiai hagyomány és a beavatási rítusok rendszere tovább fejlődött. A buddhizmus és a taoizmus kölcsönhatása – a szóhasználatban, a rituális gyakorlatokban és az intézményi formákban – a korszak egyik jellemző vonása, és a későbbi kínai vallási életben is meghatározó maradt.
A gazdaság és a társadalom szintjén a déli területek mezőgazdasági termelékenysége a politikai bizonytalanság ellenére nőtt. A rizstermesztés intenzívebbé vált, a déli hegyvidékek teraszos művelése és a folyami közlekedés fejlődése elősegítette a belső kereskedelmet. A selyem, a tea és a lakkművesség termékei keresettek voltak. A déli udvarokban a nemesi családok hatalma az adómentes földbirtokokon és az udvari hivatalok monopóliumán nyugodott, ami a társadalmi mobilitást korlátozta, ugyanakkor a kulturális termelésnek – a kalligráfiának, a költészetnek, a festészetnek – kedvezett. Wang Xizhi (303–361) kalligráfiája a kínai írásművészet egyik csúcspontja; Tao Yuanming (365?–427) költészete a hivatali élet elutasítását és a vidéki magányt eszményítette. Északon a nem-kínai elit és a kínai földbirtokos rétegek közötti kapcsolatok az Északi Wei szinizációs politikája nyomán fokozatosan intézményesültek, de a társadalmi hierarchiában a katonai és a civil pálya közötti feszültségek is jelen voltak.
A politikai fragmentáció korszakának értékelése a modern történetírásban is vitatott. A hagyományos kínai historiográfia a Han bukásától a Szuj egyesítésig tartó időszakot gyakran a zűrzavar és a hanyatlás korának tekintette, amelyben a „barbár” uralom megszakította a kínai dinasztikus folytonosságot. A 20. századi nacionalista történetírás ezt a képet részben átvette, hangsúlyozva a déli kínai udvarok kulturális folytonosságát. A mai kutatás viszont a korszakot a kínai világ átalakulásának, nem pedig pusztulásának látja: a birodalmi intézmények, az írásbeliség, a vallási hálózatok és a regionális identitások olyan formái alakultak ki, amelyek a későbbi Szuj- és Tang-birodalom alapjait képezték. A „barbár” kifejezés a kínai források értékítéletét hordozza, ezért a kritikai történetírás kerüli, és helyette a konkrét csoportneveket vagy a semlegesebb „nem-kínai” megjelölést használja.
A korszakra vonatkozó fő írott források a kínai hivatalos történeti művek: Chen Shou Sanguozhi (A három királyság története), a Hou Han shu (A késői Han története), a Jin shu (A Jin története), valamint a déli és északi dinasztiák krónikái. Ezek a művek a konfuciánus állami történetírás szempontjait képviselik, és a nem-kínai uralkodókat gyakran a legitimáció hiányával vádolják. A forrásokban szereplő csatajelenetek, katonai létszámok és áldozati számok gyakran retorikus túlzásokat tartalmaznak; a tényleges demográfiai veszteségeket régészeti bizonyítékok híján csak hozzávetőlegesen lehet becsülni. A buddhista források – például a Gaoseng zhuan (Kiváló szerzetesek életrajzai) vagy a Luoyang Qielan ji (A luoyangi kolostorok leírása) – hagiografikus elemeket kevernek a történeti leírásokba, így a szerzetesek, kolostorok és csodák számadatait nem lehet kritikátlanul elfogadni. A régészeti emlékek, mindenekelőtt a Yungang, Longmen és Dunhuang barlangtemplomok, a feliratok és a sírmellékletek, viszont közvetlen képet adnak a vallási gyakorlatról, a művészeti kapcsolatokról és az anyagi kultúráról. A barlangtemplomok datálása esetenként vitatott, de a stíluskritikai és feliratos elemzések a korszak kronológiáját nagy vonalakban megerősítik. A „hat dinasztia” kifejezés maga is historiográfiai konstrukció: a kínai nyelvű szakirodalom inkább a „Wei–Jin–déli és északi dinasztiák” periodizációt használja, míg a nyugati tankönyvek a „hat dinasztia” ernyőfogalmat részesítik előnyben. A nomád népek bevándorlásának okait illetően a klímaváltozás, a gazdasági nyomás és a kínai belpolitikai gyengeség szerepéről folyó vita nem egyirányú magyarázat alapján kap konszenzusos értelmezést.
A Han-dinasztia bukása után Kína több mint három és fél évszázadon át politikai széttagoltságban élt. A Három Királyság (220–280) katonai versengését a nyugati Jin rövid egyesítése követte, majd a nomád csoportok bevándorlása és az északi államok megalakulása nyomán a kínai elit egy része délre menekült. A déli és északi dinasztiák korszaka (420–589) egymással párhuzamos, eltérő intézményi hagyományú udvarokat hozott létre: délen a kínai arisztokratikus kultúra folytatódott, északon a Tuoba Xianbei vezette Északi Wei soknemzetiségű birodalmat épített, amely fokozatosan kínai mintákat vett át. A korszak legnagyobb hatású vallási folyamata a buddhizmus terjedése volt, amely a selyemút hálózatán keresztül érkezett, és a 4–6. században intézményesült: kolostorok, fordítói műhelyek, zarándoklatok és barlangtemplomok jelzik jelenlétét. A buddhizmus északon az állami hatalom legitimációjának eszköze is lett, délen a művelt elit filozófiai érdeklődésével fonódott össze. A politikai fragmentáció kora így nem csupán hanyatlás, hanem a kínai civilizáció átalakulásának és a későbbi Szuj-Tang birodalmi újraegyesítés előkészítésének időszaka volt.