Az 1839 és 1860 közötti két háború nem csupán katonai összecsapások sorozata volt, hanem a Csing-birodalom (Qing, 1644–1912) külkapcsolati rendszerének, gazdasági egyensúlyának és belső tekintélyének mély válsága. A fejezet előzményéhez, a Csing-kori gazdaság és társadalom működéséhez képest itt az válik láthatóvá, hogy a 18. század végére kialakult kantoni kereskedelmi rend miért nem tudta kezelni a tengeri hatalmak növekvő nyomását. A konfliktusban a brit ópiumkereskedelem, a kínai tiltó politika, a katonai technológiai különbség és a szerződéses jog intézményei együttesen alakították át Kelet-Ázsia nemzetközi rendjét.
A 18. század közepétől a Csing-kormányzat a külkereskedelmet fokozatosan Kanton (Guangzhou) kikötőjére összpontosította. A kantoni rendszerben a külföldi hajók csak a kijelölt kereskedőcéhek, a kínai „tizenhárom gyár” (tizenhárom kereskedőház) közvetítésével köthettek üzletet; a külföldi kereskedők tartózkodási helyét, mozgását és ügyintézését szigorú szabályok korlátozták. A Csing udvar ezt nem a mai értelemben vett protekcionizmusnak tekintette, hanem a „barbárok” ellenőrzésének, illetve a határ menti rend fenntartásának eszközéül. A brit Kelet-indiai Társaság számára ugyanakkor Kanton a tea- és selyembehozatal kapuja volt, amely a 18. században rohamosan növekvő brit fogyasztói keresletet szolgálta ki.
A kereskedelem fizetési iránya hosszú ideig a kínai félnek kedvezett: Britannia ezüstpénzzel fizetett a teáért, mert a kínai piac korlátozottan igényelte a brit iparcikkeket. Az ezüst kiáramlása a brit kereskedelmi mérleget terhelte, ezért a Brit Kelet-indiai Társaság és a magánkereskedők egyre nagyobb mennyiségű bengáli ópiumot kezdtek Kínába szállítani. Az ópiumot Indiában államilag szabályozott módon termelték és árverezték, Kínába pedig jórészt magánkereskedők vitték; a társaság hivatalosan nem kereskedett közvetlenül ópiummal, de az indiai termelés bevételeiből jelentős hasznot húzott. A kínai oldalon a fogyasztás tiltott volt, ám a csempészés a kantoni külkereskedelemhez kötődő hálózatokon és a parti hatóságok egy részének megvesztegetésén keresztül gyorsan terjedt.
A Csing udvar számára az ópium nem csupán erkölcsi és egészségügyi kérdés volt, hanem mindenekelőtt pénzügyi válság. A kínai ezüstkészlet apadása miatt az ezüst és a rézpénz közötti árfolyam elmozdult, ami növelte az adóterheket, és sújtotta a rézpénzben fizető paraszti háztartásokat. Az ópiumkereskedelmet tiltó rendeletek 1729-től léteztek, de kikényszerítésük gyenge volt. Az 1830-as években a Csing udvarban két irányzat vitatkozott: az egyik az ópium legalizálását és megadóztatását indítványozta, hogy az ezüst kiáramlását megállítsa, a másik a teljes tilalom szigorú végrehajtását követelte. Tao-kuang (Daoguang) császár végül a tilalom híveit támogatta.
1838-ban a császár Lin Cö-hszüt (Lin Zexu) nevezte ki császári biztosnak Kantonba. Lin 1839 tavaszán erélyes intézkedéseket vezetett be: lezáratta a külföldi kereskedelmi telepet, megtiltotta a külföldiek távozását, és a kereskedőket ópiumkészleteik átadására kényszerítette. A külföldi kereskedők által átadott készletet a hagyományos elbeszélés szerint több mint 20 ezer ládányira becsülik, bár a pontos mennyiségről eltérő adatok maradtak fenn. A készletet 1839 júniusában Humennél, mész és só felhasználásával semmisítették meg. Lin Viktória királynőhöz címzett levelében egyaránt érvelt az erkölcsi tilalommal, a kínai szuverenitással és a kölcsönös kereskedelem elvével. A levél szövege ismert, de hatástörténete vitatott: nem bizonyítható egyértelműen, hogy a brit udvar formálisan kézhez kapta, és a brit döntéshozatalt elsősorban nem ez, hanem a kereskedői nyomás, a haditengerészeti érdekek és a kormányzati presztízs alakította.
A kínai lefoglalások és a kantoni külföldi közösség elleni nyomás a brit kormányzat számára a tulajdon védelmének, a „szabad kereskedelem” biztosításának és a birodalmi tekintély megőrzésének ügyévé tette a konfliktust. A londoni döntéshozók jelentős része úgy érvelt, hogy a kínai hatóságok megsértették a brit alattvalók jogait, és katonai beavatkozással kell kikényszeríteni a kereskedelem megnyitását. Az alsóházban ugyanakkor dokumentált parlamenti vita folyt a háború indokairól: egyes képviselők, köztük a későbbi miniszterelnök William Gladstone, élesen bírálták az ópiumkereskedelem védelmében indított háborút. A brit kormány ennek ellenére expedíciós haderőt küldött Kínába.
Az első ópiumháború katonai lefolyása a technológiai és szervezeti különbséget mutatta. A brit hajóhad gőzhajókat, nagy hatótávolságú tüzérséget és jobban kiképzett gyalogságot vetett be; a Csing-erők part menti erődítményei és hagyományos hajói nem tudtak hatékonyan ellenállni. A hadműveletek 1839 őszén kisebb összecsapásokkal kezdődtek, majd 1840-től a britek a partvidék kulcspontjait foglalták el, köztük Csousan (Zhoushan) szigetét. A harcok nem egyszerűen a „győzelmek” sorozata voltak: a kínai védelem több helyen megújult, a lakosság egy része milíciákat szervezett, a trópusi betegségek pedig a brit csapatokat is sújtották. A kínai hadvezetés ugyanakkor nem tudta egységesen koordinálni a távoli partvidék védelmét, és a császári udvar sem volt hajlandó a tárgyalásos engedményekre, amíg a brit flotta a fővárost fenyegető távolságba nem került.
1842 nyarára a brit csapatok a Jangce torkolatánál álltak, és Nanking (Nanjing) elfoglalásával fenyegették a birodalmi központot. A Csing-kormányzat tárgyalásokba bocsátkozott, és 1842. augusztus 29-én aláírták a nankingi szerződést. Az egyezmény a brit győzelem és a kínai kapituláció dokumentált eredménye volt: megszüntette a kantoni kereskedelmi monopóliumot, Hongkong szigetét „örök időre” Nagy-Britanniának engedte át, öt kikötőt nyitott meg a külföldi kereskedelem előtt, és 21 millió ezüstdollár jóvátételt írt elő. Az öt kikötő – Kanton, Amoy (Xiamen), Fucsou (Fuzhou), Ningpo (Ningbo) és Sanghaj (Shanghai) – lett a későbbi szerződéses kikötői rendszer magja.
A nankingi szerződés önmagában nem írta elő az extraterritorialitás teljes rendszerét; azt az 1843-as Bogue-i kiegészítő szerződés és a későbbi egyezmények intézményesítették. Ennek értelmében a szerződő hatalom alattvalói Kínában saját konzuli bíróságaik joghatósága alá tartoztak, és a legnagyobb kedvezmény elve révén az egyik idegen hatalomnak tett engedmény automatikusan más hatalmakra is kiterjedt. Az Egyesült Államok 1844-ben a wanghiai, Franciaország ugyanabban az évben a whampoai szerződéssel csatlakozott a rendszerhez. A kínai történetírás ezeket a megállapodásokat később „egyenlőtlen szerződéseknek” nevezte; a kortárs nyugati jogi nyelvben viszont egyszerűen „békeszerződésként” vagy „kereskedelmi szerződésként” szerepeltek. A két értelmezés közötti feszültség a mai napig része a Kína és a nyugati hatalmak közötti történeti vitáknak.
A szerződéses kikötők rendszere nem egyetlen pillanatban jött létre. Az 1842 utáni évtizedekben a külföldi kereskedők, misszionáriusok és konzulok a kijelölt kikötővárosokban fokozatosan elkülönült területeket szerveztek. Sanghajban 1845-től földhasználati szabályzatok születtek, 1849-ben pedig létrejött a francia koncesszió; később az angol–amerikai területből a Sanghaji Nemzetközi Település (International Settlement) fejlődött ki. A koncesszió formálisan nem szuverenitás-átengedés volt, hanem olyan terület, amelyet a helyi kínai hatóságok bérbe adtak a külföldi közösségnek, és ahol a szerződő hatalom saját igazgatást, rendőrséget és bíróságot működtetett. A gyakorlatban a kínai joghatóság e területeken erősen korlátozottá vált.
A kikötővárosok kettős arculatot mutattak. Egyfelől a külföldi tőke, a hajózás, a bankok és a missziós iskolák a modern gazdasági és kulturális intézmények terjedésének csatornáivá váltak; Sanghaj néhány évtized alatt a kelet-ázsiai kereskedelem központjává nőtt. Másfelől a külföldi joghatóság, a vámrendszer és a területen kívüli kiváltságok tartósan korlátozták a Csing-kormányzat szuverenitását, és védettséget nyújtottak a csempészetnek, a kábítószer-kereskedelemnek és a kényszermunkához közelítő szerződéses munkaközvetítésnek is. A kínai lakosság és a helyi elit viszonya a kikötővárosokhoz éppen ezért ambivalens volt: a gazdasági lehetőségek és a megaláztatás tapasztalatai egyszerre voltak jelen.
Az 1840-es évek szerződései nem hoztak tartós stabilitást. A Csing udvar továbbra is vonakodott beengedni a külföldi követeket Pekingbe, és a szerződések végrehajtását helyi szinten gyakran akadályozták. A nyugati hatalmak viszont a szerződések felülvizsgálatát akarták, és újabb engedményeket követeltek, így a konfliktus 1856-ban kiújult. A második ópiumháború közvetlen ürügye a brit lobogó alatt hajózó, de kínai tulajdonú Arrow nevű hajó feltartóztatása volt Kantonnál. A francia kormány egy Guangxiban meggyilkolt francia misszionárius, Auguste Chapdelaine ügyével indokolta beavatkozását. A két hatalom 1857-ben közös hadműveleteket indított.
A hadjárat 1858-ban a Peiho (Bai folyó) torkolatához, Tiencsin (Tianjin) elfoglalásához vezetett. A Csing-kormányzat 1858 júniusában kénytelen volt aláírni a tianjini szerződéseket Nagy-Britanniával, Franciaországgal, Oroszországgal és az Egyesült Államokkal. A szerződések újabb kikötőket nyitottak, engedélyezték a külföldi missziók működését, lehetővé tették a követek pekingi tartózkodását, és további kereskedelmi engedményeket rögzítettek. A ratifikáció körüli viták ugyanakkor újabb összecsapásokhoz vezettek: 1859-ben a Taku-erődöknél a kínai csapatok visszaverték a brit–francia tárgyaló küldöttség kíséretét. Erre válaszul 1860-ban a brit–francia erők megerősített expedíciót indítottak, elfoglalták a Taku-erődöket, majd behatoltak Pekingbe. Hszien-feng (Xianfeng) császár Jeholba menekült, a főváros átmenetileg idegen megszállás alá került. A Nyári Palota (Jüanmingjüan) kifosztása és felgyújtása 1860 októberében a háború egyik legsúlyosabb, dokumentált pusztítása volt, amelyet már kortárs nyugati megfigyelők egy része is elítélt.
A háborút lezáró 1860-as pekingi egyezmény megerősítette a tianjini szerződéseket, újabb kártérítést írt elő, megnyitotta Tiencsint is külföldi kereskedelem számára, és Kowloon félszigetét Nagy-Britanniának engedte át. Az egyezmény emellett az ópiumot vámáruvá tette, és ezzel hallgatólagosan legalizálta a korábban csempészett kábítószer-kereskedelem megadóztatását. Oroszország – amely a háború alatt diplomáciai közvetítőként lépett fel – az 1858-as aiguni és az 1860-as pekingi szerződéssel az Amur-vidéken és a Csendes-óceáni partvidéken szerzett területeket, tartósan megváltoztatva a Csing-birodalom északi határait.
Az ópiumháborúk következményeit nem lehet elválasztani a belső válságtól. A második ópiumháborúval részben párhuzamosan zajlott a Taiping-felkelés (1850–1864), amely a birodalom legsúlyosabb emberi és anyagi katasztrófája volt, és a Csing-kormányzat katonai erejét lekötötte. A nyugati behatolás és a belső felkelések egymást erősítették: a központi kormányzat erőforrásai megoszlottak, a tartományi kormányzók pedig egyre önállóbban szerveztek hadseregeket és adóztattak. A külföldi nyomás kényszere alatt a Csing udvar 1861-ben létrehozta a külügyi hivatalt (Cungli Jamen), ami a külkapcsolatok intézményes kezelésének új szakaszát jelezte, de egyúttal a birodalom alkalmazkodási kényszerét is mutatta.
A nyugati behatolás nem egyszerűen „megnyitotta” Kínát, hanem hosszú távú gazdasági és társadalmi átalakulást indított el. A kikötővárosok növekedése új munkalehetőségeket, de új egyenlőtlenségeket is teremtett. Az ópiumfogyasztás terjedése a 19. század második felében is súlyos egészségügyi és társadalmi problémát jelentett, miközben az állami vámbevételek egy része éppen az ópiumkereskedelemből származott. A birodalmi elit egy része a katonai és technikai modernizáció szükségességét kezdte hangoztatni, ami a későbbi önerősítő mozgalom irányába mutatott, ám a reformok nem tudták megállítani a külföldi hatalmak további behatolását.
A háborúk emlékezete a kínai nemzeti történetírásban a „megaláztatás évszázadának” egyik nyitó eseményeként rögzült. Ez az emlékezetpolitikai keret a 20. század elején, a nacionalista mozgalmak idején erősödött meg, és a mai kínai oktatásban is jelen van. A brit és általában a nyugati történetírás sokáig inkább a „szabad kereskedelem” és a modernizáció kérdéseként tárgyalta az ópiumháborúkat, az utóbbi évtizedek posztkoloniális kutatásai azonban újra a gyarmati erőszak, a kábítószer-kereskedelem és a szuverenitás korlátozásának összefüggéseit hangsúlyozzák.
Az ópiumháborúk megismerésének forrásadottságai erősen egyenetlenek. A brit oldalról viszonylag bőségesen állnak rendelkezésre parlamenti iratok, konzuli jelentések, haditengerészeti naplók, kereskedelmi levelezések és sajtótudósítások. A kínai oldalról császári ediktumok, hivatalnoki jelentések, helyi krónikák és későbbi történeti feldolgozások maradtak fenn, de a Csing-kormányzat iratkezelése a katonai vereségekről gyakran hallgatott, vagy a felelősséget egyes hivatalnokokra hárította. A misszionárius beszámolók a keresztény missziók iránti elfogultságuk miatt önmagukban nem tekinthetők semleges forrásnak.
A statisztikai adatoknál különösen óvatosan kell eljárni. Az ópiumimport éves mennyiségére vonatkozó becslések a brit vám- és kereskedelmi jelentésekből származnak, de a csempészet természete miatt a valós számok ennél magasabbak lehettek. A lin Cö-hszü által lefoglalt készlet nagyságát is többféleképpen adták meg, és a kortárs feljegyzések eltérő ládaszámokat rögzítenek. A háborúk katonai áldozatairól nincs megbízható, teljes körű statisztika: a halottak és sebesültek számát a felek eltérően közölték, és a polgári lakosság veszteségeit rendszeresen nem írták össze. A jóvátételek összegei ezzel szemben a szerződések szövegében dokumentáltak.
Az értelmezési viták közül a legfontosabb a háborúk elnevezése és oka. A „ópiumháború” kifejezés a kínai és a nemzetközi történetírásban elterjedt, de a brit kortársak egy része „kínai háborúként” vagy „kereskedelmi háborúként” hivatkozott rá. A kínai történetírásban a „egyenlőtlen szerződések” kategóriája jogi és erkölcsi ítéletet is hordoz, míg a korabeli brit jogi értelmezés a szerződéseket érvényes nemzetközi megállapodásoknak tekintette. A mai kutatás ezt a feszültséget nem oldja fel, hanem bemutatja: a szerződéses rendszer egyszerre volt a nemzetközi jogba való kényszerű beillesztés és a kínai szuverenitás korlátozásának eszköze.
A bizonytalanságokhoz tartozik az is, hogy a kínai lakosság háború alatti tapasztalatai nehezen rekonstruálhatók. A helyi lakosok szóbeli emlékezete ritkán került írásos feljegyzésbe, és a hivatalos források a lakosság ellenállását vagy szenvedését gyakran csak az állami narratíva részeként említették. A kikötővárosok társadalmi átalakulásáról a későbbi újságok, várostörténeti iratok és missziós iskolák feljegyzései adnak képet, de ezek a források rendszerint a városi elit és a külföldi közösség szempontjait tükrözik.
Az 1839 és 1860 közötti ópiumháborúk a Csing-birodalom és a tengeri hatalmak közötti erőviszonyok drámai átrendeződését hozták. A brit ópiumkereskedelem a kantoni rendszer korlátai és a kínai ezüstkiáramlás miatt vált konfliktusforrássá; Lin Cö-hszü tiltó politikája 1839-ben nyílt összeütközéshez vezetett. Az első háborút lezáró nankingi szerződés (1842) megnyitotta a kikötőket, Hongkongot Nagy-Britanniának engedte, és megalapozta a szerződéses kikötők, az extraterritorialitás és a legnagyobb kedvezmény elvének rendszerét. A második ópiumháború (1856–1860) Peking elfoglalásával, a Nyári Palota elpusztításával és további engedményekkel zárult. A nyugati behatolás a Taiping-felkelés és más belső válságok idején gyengítette meg a birodalmi központot, tartósan átalakította a kínai külkereskedelmet, és megnyitotta a modernizációs kísérletek korszakát. Az események ma is vitatott emlékezetpolitikai térben állnak: a kínai nemzeti narratíva a megaláztatás, a nyugati posztkoloniális kutatás a gyarmati erőszak, a korabeli brit kormányzati iratok pedig a szabad kereskedelem és a birodalmi érdek szempontjait hangsúlyozzák.