A Taiping-felkelés (1850–1864) a 19. századi Kína, sőt a világtörténelem egyik legnagyobb belső fegyveres konfliktusa volt, amely a Csing-dinasztia (Qing) fennmaradását is megkérdőjelezte. A felkelés nem egyszerűen parasztlázadás vagy vallási mozgalom volt, hanem egyszerre társadalmi forradalmi kísérlet, vallási újító mozgalom és a mandzsu uralommal szembeni etnikai-politikai kihívás. Az 1850-es évek elején indult felkelés több mint egy évtizeden át tartotta rettegésben a birodalom középső és déli tartományait, miközben a Csing-kormányzat párhuzamosan a niani (Nian) és a muszlim felkelésekkel is kénytelen volt szembenézni. A válság nyomán indult meg az önerősítési mozgalom (Ziqiang yundong), amely a dinasztia megmentésére tett modernizációs kísérletek első nagy hulláma volt, de hosszú távon nem tudta megállítani a birodalom hanyatlását. Ez az alfejezet a felkelés előzményeit, lefolyását, a párhuzamos felkeléseket, az önerősítési mozgalmat és a Csing-rendszer válságának szerkezeti okait tárgyalja, a forráskritikai bizonytalanságok jelölésével.
A Taiping-felkelés közvetlen előzményei a 19. század első felének társadalmi, gazdasági és politikai feszültségeire vezethetők vissza. A nyugati behatolás és az ópiumháborúk után a Csing-kormányzat katonai veresége és a kényszerű szerződések aláásák a mandzsu uralom legitimitását. A gyarmati áruk beáramlása, az ópiumkereskedelem terjedése és a belső vámok rendszere súlyosbította a vidéki elszegényedést. Különösen a déli tartományokban, főként Kuangtungban (Guangdong) és Kuanghsziban (Guangxi), a földéhség, a magas adók és a helyi hatalmasságok visszaélései miatt a falusi lakosság körében széles körű elégedetlenség halmozódott fel. A régióban emellett etnikai feszültségek is húzódtak: a hakka (kejia) közösségek gyakran kerültek összeütközésbe a korábban letelepedett kantoni nyelvű lakossággal a termőföldért és a helyi erőforrásokért.
Ebbe a környezetbe érkezett Hong Xiuquan (Hung Hsziu-csüen), egy hakka származású, többször sikertelenül vizsgázó falusi tanító. Hong egy 1837-es látomásában – amelyet később keresztény misszionáriusi iratokkal egészített ki – arra a meggyőződésre jutott, hogy ő Jézus Krisztus fiatalabb testvére, és küldetése, hogy kiűzze a „démonokat”, vagyis a bálványimádást és a mandzsu uralmat, és megalapítsa a Mennyei Birodalmat. Hong 1843-tól kezdte hirdetni tanait, és követői, az „Isten imádói” (Bai Shangdi hui) gyorsan szaporodtak a déli hegyvidéki régiókban. A mozgalom tanítása ötvözte a keresztény elemeket a kínai népi vallásossággal és a társadalmi egyenlőség ígéretével. A Taiping ideológia központi eleme volt a vagyon közössé tétele, a föld újraelosztásának terve, a nemek közötti bizonyos fokú egyenlőség (például a nők is szolgálhattak a hadseregben és hivatalt viselhettek), valamint a hagyományos konfuciánus családi hierarchia és az ősi szövegek elutasítása. Ugyanakkor a mozgalom gyakorlata erősen patriarchális maradt: a vezetők több feleséget tartottak, és a nemek szerinti szigorú elkülönítés is jellemezte a taiping társadalmat.
A mozgalom fontos jellemzője volt az etnikai dimenzió: a Taiping a mandzsu Csing-dinasztiát idegen hódítóként állította be, és a „kínai” Han-identitás helyreállítását hirdette. Ez a retorika sok han kínait megszólított, de a mozgalom vallási radikalizmusa – a konfuciánus templomok lerombolása, a hagyományos rítusok tiltása – elidegenítette a művelt eliteket, akik a lázadást nem felszabadításként, hanem a civilizált rend lerombolásaként élték meg.
A Taiping-felkelés katonai szakasza 1850–1851 fordulóján kezdődött, amikor a mozgalom fegyveres felkelést hirdetett Jintianban (Kuanghszi tartomány). 1851 januárjában Hong Xiuquan kikiáltotta a „Nagy Békesség Mennyei Királyságát” (Taiping Tianguo), és felvette a „Mennyei Király” címet. A felkelők gyorsan terjeszkedtek, és bár a Csing-hadsereg többször is megpróbálta feltartóztatni őket, a kormányzati csapatok gyengén felszereltek és rosszul vezetettek voltak. 1852-ben a taiping sereg észak felé indult, és 1853 márciusában elfoglalta Nankingot (Nanjing), a birodalom egyik legfontosabb városát, amelyet fővárosukká tettek. Nanking elfoglalása stratégiai és szimbolikus csapás volt a Csing-dinasztiára, mivel a város a déli kereskedelem és közigazgatás központja volt.
A főváros elfoglalása után a Taiping vezetés két irányba indított hadjáratot. Az északi expedíció célja Peking elfoglalása volt, de a rosszul ellátott és a helyi lakosság támogatását nélkülöző csapatok 1855-re kudarcot vallottak. Ezzel párhuzamosan a taiping sereg nyugat felé terjeszkedett a Jangce mentén, és hosszú éveken át tartotta a folyó középső szakaszának fontos városait. A háború elhúzódása azonban belső feszültségekhez vezetett. 1856-ban a Taiping vezetésben véres hatalmi harc tört ki: a „Tianjing incidens” (Tianjing shibian) során a mozgalom több alapító vezetője is meghalt vagy kivégeztetett, köztük a keleti király, Yang Xiuqing, aki a mozgalom valódi katonai szervezője volt. A belső tisztogatás meggyengítette a felkelést, és bár Hong Xiuquan formálisan továbbra is a mozgalom élén állt, a tényleges irányítás egyre inkább széttöredezett.
A Csing-kormányzat számára a fordulópontot a helyi milíciák megszervezése jelentette. A hagyományos zászlós hadseregek (a mandzsu, mongol és han zászlós csapatok) alkalmatlannak bizonyultak a felkelés leverésére, ezért a kormányzat engedélyezte, hogy regionális tisztviselők saját, helyi alapú hadseregeket állítsanak fel. A legismertebb ilyen erő a Hunan tartományból származó Xiang hadsereg (Xiang jun) volt, amelyet Zeng Guofan (Ceng Kuo-fan) szervezett meg a konfuciánus értelmiség és a parasztság összefogásával. A Xiang hadsereg fegyelmezettebb volt, mint a reguláris csapatok, és a konfuciánus rend védelmének ideológiájával mozgósította a helyi eliteket. Később Li Hongzhang (Li Hung-csang) Huai hadserege (Huai jun) is csatlakozott a küzdelemhez.
A háború nemzetközi dimenziója is fontos volt. A második ópiumháború (1856–1860) után a nyugati hatalmak – Nagy-Britannia és Franciaország – a pekingi szerződésekben rögzített előnyök fejében hajlandóvá váltak támogatni a Csing-kormányzatot a Taiping ellen. Az úgynevezett „Mindig Győzedelmes Hadsereg” (Ever Victorious Army) egy külföldi zsoldosokból és kínai katonákból álló, modern fegyverekkel felszerelt egység volt, amelyet kezdetben Frederick Townsend Ward amerikai kalandor, majd halála után Charles George Gordon brit tiszt vezetett. Ez az erő jelentős szerepet játszott Sanghaj védelmében és a Jangce alsó folyásának visszafoglalásában.
A háború utolsó szakaszában a Csing-erők fokozatosan szorították vissza a felkelőket. 1864 júliusában a Xiang hadsereg ostrom alá vette Nankingot, és a város eleste után Hong Xiuquan – aki már korábban, valószínűleg betegségben meghalt vagy öngyilkos lett – mozgalma összeomlott. A harcok azonban még évekig folytatódtak a megmaradt taiping csapatokkal, és az utolsó ellenállási gócokat csak az 1870-es évek elejére számolták fel teljesen.
A Taiping-felkeléssel párhuzamosan a Csing-birodalom más részein is súlyos lázadások törtek ki, amelyek tovább gyengítették a központi hatalmat. A niani felkelés (Nianjun qiyi) az 1850-es évek végétől 1868-ig tartó, elsősorban az észak-kínai síkságon, Henan, Szecsuán, Santung és Anhuj tartományokban működő lovas gerillamozgalom volt. A niani csapatok rendkívül mozgékonyak voltak, és a helyi lakosság támogatását élvezve gyakran megfutamították a lassú kormányzati seregeket. A niani mozgalom nem rendelkezett a Taipinghoz hasonló egységes ideológiával vagy központi vezetéssel, hanem laza, egymással szövetséges helyi bandákból állt, amelyek a földnélküli parasztok és a helyi milíciák soraiból verbuválódtak. Leverésük érdekében a Csing-kormányzat kénytelen volt a modern tüzérséggel felszerelt, új típusú hadseregeket (például a Huai hadsereget) bevetni, ami elősegítette a hadsereg modernizációjának kezdeteit.
A muszlim felkelések több, egymástól független konfliktust foglaltak magukban. A legnagyobb közülük a jünnani Panthay-felkelés (1856–1873) volt, amelynek során a muszlim közösségek – a kínai terminológiában hui és egyéb muszlim csoportok – saját szultánságot hoztak létre Dali központtal. A felkelést a Csing-hadsereg csak hosszú, véres hadjárat után tudta leverni. Ezzel párhuzamosan az északnyugati tartományokban, főként Senhszi (Shaanxi) és Kanszu (Gansu) területén 1862 és 1877 között szintén nagyszabású muszlim felkelések zajlottak, amelyek etnikai és vallási feszültségekkel, valamint a han és muszlim közösségek közötti kölcsönös erőszakkal jártak. A konfliktusok súlyos emberáldozatokkal és a muszlim lakosság jelentős részének elűzésével vagy áttelepítésével végződtek. Kelet-Turkesztánban (a mai Hszincsiang területén) 1864-ben Jákúb bég (Yaqub Beg) vezetésével egy független emírség jött létre, amelyet csak 1877-ben, Zuo Zongtang (Co Cung-tang) hadjárata során sikerült visszafoglalni a Csing-birodalom számára.
Ezek a párhuzamos felkelések megmutatták, hogy a Csing-dinasztia nem csupán egyetlen lázadással néz szembe, hanem a birodalom egészét átható legitimációs és kormányzati válsággal. A központi kormányzat kénytelen volt átruházni a katonai és pénzügyi hatalom jelentős részét a tartományi tisztviselőkre, ami hosszú távon a regionális hatalmasságok megerősödéséhez és a központi hatalom további gyengüléséhez vezetett.
A Taiping-felkelés és a vele párhuzamos lázadások leverése után a Csing-vezetés egy része felismerte, hogy a dinasztia fennmaradásához elengedhetetlen a katonai és gazdasági modernizáció. Ez a felismerés vezetett az önerősítési mozgalom (Ziqiang yundong) kibontakozásához az 1860-as évektől kezdve. A mozgalom alapelveit Feng Guifen (Feng Kuj-fen) fogalmazta meg: „a kínai tanítás az alap, a nyugati tanítás a használat” (zhongxue wei ti, xixue wei yong). Ez a megközelítés a konfuciánus társadalmi rend és politikai intézmények megőrzését tűzte ki célul, miközben a nyugati technológiát – különösen a haditechnikát, a hajógyártást, a fegyvergyártást és a távírót – kívánta átvenni.
Az önerősítési mozgalom legfontosabb eredményei közé tartozott a Jiangnan Arsenal (Jiangnan Zhizaoju) megalapítása Sanghajban 1865-ben, a Fuzhou hajógyár (Fuzhou Chuanzhengju) létrehozása 1866-ban, valamint a Peiyang (Beiyang) flotta felépítése az 1880-as években. Emellett korszerű katonai akadémiákat, fordítóintézeteket és vasútépítési programokat is indítottak. A mozgalom vezetői – Zeng Guofan, Li Hongzhang, Zuo Zongtang, Zhang Zhidong – gyakran egyszerre voltak konfuciánus tudósok és modernizáló tisztviselők, akik a hagyományos értékek és a technikai újítások összeegyeztetésére törekedtek.
Az önerősítési mozgalom azonban alapvető korlátokba ütközött. A modernizációt a birodalmi bürokrácia konzervatív szárnya gyakran ellenezte, és a reformok nem érintették a politikai rendszer alapjait: a császári hatalom és a mandzsu kiváltságok érintetlenek maradtak, a pénzügyi források szűkösek voltak, a korrupció pedig továbbra is aláásta a programok hatékonyságát. A mozgalom technológiai eredményei látványosak voltak, de a katonai modernizáció terén Kína továbbra is lemaradt a nyugati hatalmak és a gyorsan iparosodó Japán mögött. Ennek az egyenlőtlenségnek a következménye az 1894–1895-ös kínai–japán háborúban mutatkozott meg, amelyben a modernizált kínai flotta megsemmisült, és a Csing-kormányzat súlyos vereséget szenvedett.
A háborús vereség új lendületet adott a radikálisabb reformtörekvéseknek. Az 1890-es évek végén Kang Youwei (Kang Ju-vej) és Liang Qichao (Liang Csi-csao) vezetésével olyan reformerek léptek fel, akik már nem csupán technikai modernizációt, hanem a politikai intézmények átalakítását, alkotmányos monarchiát és a hivatali rendszer megújítását követelték. Az 1898-as száz napos reform (Wuxu bianfa) kísérlete azonban a konzervatív erők ellenállásán és Cixi anyacsászárné puccsán megbukott. Ez a kudarc is jelezte, hogy a Csing-rendszer belső reformra való képessége korlátozott, és a dinasztia válsága mélyebb volt, mint amit a katonai vagy gazdasági modernizáció önmagában orvosolhatott volna.
A Taiping-felkelés és a párhuzamos lázadások nem csupán katonai kihívások voltak, hanem a Csing-birodalom mélyebb strukturális válságának tünetei. A 19. század közepére a mandzsu uralom legitimitása több oldalról is erodálódott. A dinasztia eredeti hatalmi bázisa, a zászlós hadsereg, már régóta hanyatlott, és a felkelések idején képtelen volt hatékonyan fellépni. A birodalom pénzügyi rendszere az ópiumkereskedelem és a háborús kiadások miatt súlyos deficitbe került, ami az adók emeléséhez és a vidéki lakosság további elszegényedéséhez vezetett. A központi kormányzat és a tartományi tisztviselők közötti hatalmi egyensúly megbomlott: a felkelések leverése során a regionális vezetők – mint Zeng Guofan vagy Li Hongzhang – olyan katonai és pénzügyi hatalomra tettek szert, amelyet a császári udvar már nem tudott teljesen ellenőrizni.
A válság ideológiai dimenziója sem volt elhanyagolható. A Taiping-felkelés megmutatta, hogy a konfuciánus értékrend és a hagyományos vallási intézmények nem képesek minden társadalmi csoportot integrálni, és hogy a nyugati eszmék – még ha torzított formában is – képesek mozgósítani a vidéki szegényeket. A felkelés leverése után a konfuciánus elitek megerősítették ugyan hatalmukat, de a rend helyreállítása nem oldotta meg a földkérdést, a demográfiai nyomást és a társadalmi egyenlőtlenségeket. A válság mélyülését a 19. század végén a külföldi hatalmak behatolása, a kikötők nyitása és a területi engedmények tovább súlyosbították.
A Taiping-felkelés és a kapcsolódó események kutatása számos forrástípusra támaszkodik, de mindegyiknek megvannak a korlátai. Az elsődleges források közé tartoznak a Csing-kormányzat hivatalos iratai, a hadijelentések, a helyi krónikák, valamint a taiping mozgalom saját dokumentumai, például Hong Xiuquan rendeletei és a mozgalom által kiadott vallási szövegek. Emellett fontosak a nyugati misszionáriusok és diplomaták beszámolói, akik gyakran szemtanúi voltak az eseményeknek, de nézőpontjukat saját vallási és politikai érdekeik alakították. A régészeti emlékek – például a taiping főváros maradványai vagy a csatahelyek – kiegészítő bizonyítékot nyújtanak, de a források töredékessége miatt sok részlet bizonytalan.
A halálos áldozatok számát illetően nincs megbízható statisztika. A Taiping-felkelés áldozatait gyakran 20–30 millióra becsülik, de ezek a számok módszertani becslések, amelyek a háború közvetlen áldozatait, a járványokat és az éhínséget együttesen tartalmazzák. A demográfiai források hiányosak, és a korabeli összeírások megbízhatósága korlátozott; ezért a modern történészek többsége óvatosan kezeli ezeket a számokat, és hangsúlyozza, hogy a pontos áldozatszám nem ismert. Hasonló bizonytalanság övezi a muszlim felkelések és a niani mozgalom emberveszteségeit is. A számoknál tehát fontos jelölni, hogy becslésről van szó, és a források módszertana eltérő.
A Taiping-felkelés értelmezése körül is jelentős viták vannak a történetírásban. A kínai marxista történetírás a felkelést „parasztforradalomnak” vagy „parasztfelkelésnek” nevezte, és a társadalmi felszabadító jellegét hangsúlyozta, míg a konzervatívabb hagyomány és a nyugati szakirodalom egy része inkább „lázadásnak” vagy „polgárháborúnak” tekinti, kiemelve a mozgalom vallási fanatizmusát és pusztítását. A „forradalom” kifejezés használata tehát értelmezési kérdés: a mozgalom valóban radikálisan át akarta alakítani a társadalmat, de céljai nem felelnek meg a modern politikai forradalmak kritériumainak. A „népirtás” kifejezést egyes szerzők a muszlim felkelések kapcsán használják, de ez a minősítés vitatott, mivel a konfliktusok kétoldalú erőszakkal jártak, és a korabeli források nem teszik lehetővé a szándékosság egyértelmű bizonyítását. A könyv ezért nem veszi át ezt a minősítést, hanem a dokumentált eseményeket és a különböző értelmezéseket mutatja be.
Az önerősítési mozgalom értékelése szintén vitatott. Egyes történészek szerint a mozgalom fontos első lépés volt a modernizáció felé, és megalapozta a későbbi reformokat, míg mások hangsúlyozzák, hogy a technológiai átvétel a politikai rendszer érintetlenül hagyásával nem lehetett sikeres, és a mozgalom kudarca elkerülhetetlen volt. A források itt viszonylag bőségesek – hivatalos iratok, emlékiratok, korabeli sajtó –, de az értékelés továbbra is történetírói álláspont kérdése.
A Taiping-felkelés a Csing-dinasztia 19. századi válságának leglátványosabb és legvéresebb megnyilvánulása volt. A mozgalom a déli tartományok társadalmi feszültségeiből, a mandzsu uralommal szembeni etnikai elégedetlenségből és egy vallási újító tanításból nőtt ki, és 1850–1864 között a birodalom jelentős részét uralma alá vonta. A felkelés leverése csak a helyi milíciák megszervezésével és a nyugati hatalmak közvetett támogatásával sikerült. A párhuzamos niani és muszlim felkelések tovább gyengítették a központi hatalmat, és hozzájárultak a regionális hatalmasságok megerősödéséhez. A válságra adott első modernizációs válasz az önerősítési mozgalom volt, amely technikai újításokat vezetett be, de a politikai rendszer alapjait nem érintette, és így nem tudta megakadályozni a dinasztia hanyatlását. A Taiping-felkelés és a vele párhuzamos események a 19. századi kínai történelem fordulópontját jelentették: megmutatták a régi rend tehetetlenségét, és előkészítették a talajt a későbbi, radikálisabb reform- és forradalmi mozgalmak számára.