A Kínai Népköztársaság 1949-es kikiáltása után a Kínai Kommunista Párt (KKP) vezetése egy alapvetően vidéki, polgárháború sújtotta, alacsony iparosodottságú országot örökölt. Az 1949 és 1952 közötti konszolidációs időszakot – amelyet a földreform, a „reakciósok” elleni kampányok és a koreai háború (lásd a koreai háborúról szóló alfejezetet) fémjelzett – követően a párt 1953-ban hirdette meg a „szocialista átmenet általános vonalát”. Ez a stratégia a szovjet modell tudatos, intézményesített átvételét jelentette: a nehézipar elsőbbségét, a mezőgazdaság tervszerű kollektivizálását, valamint a gazdaság és a társadalom fokozódó állami ellenőrzését.
A korszak időhatárait 1953 és 1957 közé tehetjük, amely egybeesik az első ötéves terv végrehajtásával. Ez az időszak hozta létre azokat a politikai és gazdasági struktúrákat – a tervgazdaságot, a pártállami irányítást, a városi munkaegységek (danwei) rendszerét és a szövetkezetesített vidéket –, amelyek egészen az 1980-as évek reformjáig meghatározták a kínai államszocializmus működését. A periódus ugyanakkor belső feszültségekkel is terhelt volt, amelyek már előrevetítették az 1958-as „nagy ugrás” radikális fordulatát.
Az új kínai állam berendezkedésének kialakításakor a KKP vezetői számára a Szovjetunió jelentette az egyetlen működőképesnek tekintett mintát. Ennek okai ideológiaiak és gyakorlatiak voltak: a marxizmus–leninizmus sztálini értelmezése a fejlett ipari bázissal rendelkező szocialista államot tekintette a történelem szükségszerű végpontjának, a hidegháború körülményei között pedig a nyugati gazdasági és katonai támogatás lehetősége kizárt volt. Az 1950. február 14-én megkötött kínai–szovjet barátsági, szövetségi és kölcsönös segítségnyújtási szerződés rögzítette ezt a függőséget: a dokumentált tény, hogy a Szovjetunió hiteleket, technológiát és több ezer szakértőt biztosított Kínának, cserébe pedig politikai lojalitást és nyersanyagokat várt el.
Az államépítés első lépése az állami tulajdon megerősítése volt. A polgárháború alatt a nacionalista (Guomindang) kormányzathoz kötődő vállalatokat és a külföldi érdekeltségeket államosították. Ezt a folyamatot a hivatalos kínai történetírás a „félgyarmati és félfeudális múlt” felszámolásaként írta le, míg a kortárs nyugati elemzők egy része egyszerűen vagyonelkobzásként értelmezte. A tudományos konszenzus ma már árnyaltabban látja: az államosítás rövid távon növelte a párt mozgósítható erőforrásait, de hosszú távon megszüntette a városi gazdaság önálló szereplőit, és a bürokratikus irányítás kizárólagosságát alapozta meg.
Az 1954-es alkotmány új intézményi kereteket hozott létre. Megszületett a Népi Gyűlés rendszere, a legfelsőbb államhatalmi szerv, és a Kínai Népköztársaság elnökének tisztsége, amelyet Mao Ce-tung töltött be, míg a kormányfő Csou En-laj (Zhou Enlai) lett. Az alkotmány deklarálta az állampolgári jogokat és a szocialista tulajdon védelmét, ám a gyakorlatban a KKP szervezetei párhuzamosan működtek az állami intézményekkel, és minden szinten biztosították a párt irányító szerepét. A „népi demokrácia” fogalma, amelyet az alkotmány használt, nem a nyugati értelemben vett többpárti versenyt jelentette, hanem a munkásosztály vezette, a parasztsággal, a kispolgársággal és a „nemzeti burzsoáziával” kötött átmeneti szövetséget. Azt, hogy ez a szövetség valójában mennyi autonómiát hagyott a nem kommunista szereplőknek, a történészek vitatják: egyesek szerint az 1950-es évek elején még létezett egy szűk mozgástér, mások szerint a párt már ekkor is minden jelentős döntést monopolizált.
Az első ötéves tervet hivatalosan 1955 júliusában fogadták el, noha a végrehajtása már 1953-ban megkezdődött. A terv stratégiai célja a nehézipar gyors kiépítése volt: acél, szén, villamos energia, gépgyártás és vegyipar. A szovjet segítséggel megvalósuló 156 „kulcsfontosságú projekt” vált a terv gerincévé; ezek közé tartozott az anshani vasmű, a wuhani vas- és acélipari kombinát és a Csangcsun (Changchun) környéki autógyár, ahol 1956-ban elkészült az első „Jiefang” teherautó.
A makrogazdasági adatok a látványos növekedés képét mutatják. A hivatalos kínai statisztikák szerint a nemzeti jövedelem évente átlagosan 8,9%-kal, az ipari termelés pedig 18%-kal nőtt a tervidőszakban. Azonban ezeket a számokat óvatosan kell kezelni: statisztikai becslés, hiszen a korszakban a vállalatok és a helyi káderek politikai nyomás alatt álltak, hogy kedvező adatokat jelentsenek, a statisztikai rendszer még fejletlen volt, és a bázisévek adatai is bizonytalanok. A tudományos konszenzus ennek ellenére elfogadja, hogy valódi, nagyarányú ipari növekedés ment végbe, különösen a nehéziparban, ami megteremtette egy önálló kínai ipari komplexum alapjait.
A terv sikere szempontjából kulcsfontosságú volt a szovjet technológiai transzfer. Dokumentált tény, hogy 1950 és 1957 között több ezer szovjet és kelet-európai mérnök, technikus és tudós dolgozott Kínában, és sok ezer kínai diák és szakmunkás tanult a Szovjetunióban. A kínai egyetemi tantervek, a gyárirányítási rendszerek és a katonai technológia mintái egyaránt szovjet eredetűek voltak. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy ez a technológiai transzfer nem volt konfliktusmentes: a szovjet tanácsadók és a kínai káderek között gyakoriak voltak a súrlódások, a szovjet minták mechanikus átvétele pedig nem mindig bizonyult alkalmasnak a kínai viszonyokra. Ezt a feszültséget a későbbi kínai–szovjet szakítás egyik előzményeként is szokás értelmezni.
Az 1946 és 1953 közötti földreform során a KKP vidéken megszüntette a nagybirtokot, és földet osztott a nincstelen és szegényparasztoknak. Ezt a hivatalos narratíva az elsődleges forradalmi vívmányként tartja számon, és kétségtelenül növelte a párt népszerűségét a falusi lakosság körében. A földreform azonban erőszakos folyamat volt, amelynek során a hivatalos közlések szerint is több százezer „földesurat” és „ellenséget” végeztek ki; a mai becslések ettől eltérő, általában magasabb számokat említenek, de a teljes körű, hiteles statisztika hiányában ez a szakirodalomban vitatott értelmezés.
A kollektivizálás ezt a frissen létrehozott kisparaszti földtulajdont számolta fel fokozatosan. A folyamat több lépcsőben zajlott. Először kölcsönös segítő csoportokat szerveztek, amelyekben a parasztok megtartották földjüket, de közösen művelték meg. Ezután következtek a „felsőfokú termelőszövetkezetek”, ahol a földet már bevitték a közösbe, és a jövedelmet részben a bevitt föld, részben a végzett munka alapján osztották el. Végül 1956-tól a „teljesen szocialista” szövetkezetek váltak uralkodóvá, amelyekben a jövedelem kizárólag a munkateljesítményhez kötődött.
A kollektivizálás üteme jelentősen felgyorsult Mao 1955. júliusi beszéde után, amelyben a „szocializmus dagályát” szorgalmazta. A párt belső dokumentumai szerint a szövetkezetekbe tömörült paraszti háztartások aránya 1955 végére meghaladta a 60%-ot, 1956-ra pedig gyakorlatilag teljessé vált. Ez a gyorsaság a szovjet példához képest is radikális volt, hiszen a Szovjetunióban a kollektivizálás hasonló szakasza évekig tartó válságot és éhínséget okozott. A viszonylag alacsonyabb emberi áldozat okait a szakirodalom abban látja, hogy Kínában a folyamat a földreform utáni bizonytalan helyzetben, fokozatosabban indult, és a helyi káderek gyakran rugalmasabban jártak el. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a kollektivizálás ne ütközött volna ellenállásba. Dokumentált tény, hogy sok paraszt – különösen a korábban földhöz jutott „új középparasztok” – vonakodott belépni, néhol állatállományuk leölésével tiltakoztak, mivel a szövetkezetekbe való belépéskor a jószágaikat is be kellett adni. A helyi erőszak és a kényszerítés mértéke ugyanakkor széles körben vitatott; a hivatalos kínai álláspont sokáig tagadta a tömeges kényszert, a túlélői visszaemlékezések és a nyugati kutatók azonban jelentős, esetenként fizikai erőszakkal is járó nyomásgyakorlásról számoltak be.
A gazdasági következmények ellentmondásosak voltak. A mezőgazdasági termelés éves átlagos növekedése a hivatalos adatok szerint 4,5% volt, ami elmaradt a tervezettől. A szövetkezetek megszervezése lehetővé tette a mezőgazdasági többlet hatékonyabb beszedését, ami finanszírozta az iparosítást, de a parasztok fogyasztása alig nőtt. A mezőgazdaság és az ipar közötti „olló” – a mezőgazdasági árak alacsonyan tartása és az ipari árak magas szintje – tudatos állami politika volt, amelynek célja a beruházási források kivonása a vidékről. Ezt a mechanizmust a későbbi gazdaságtörténészek a szovjet típusú iparosítás egyik alapvető, de hosszú távon fenntarthatatlan elemeként értékelik.
Az első ötéves terv alapjaiban rendezte át a kínai városok társadalmi és gazdasági szerkezetét. Az ipari központok – elsősorban a mandzsúriai városok, Peking, Sanghaj és Vuhan – rohamos növekedésnek indultak. A hivatalos statisztikák szerint a városi lakosság száma az 1949-es körülbelül 57 millióról 1957-re több mint 90 millióra emelkedett. Ez a szám azonban statisztikai becslés, hiszen a belső migráció regisztrálása ekkor még hiányos volt, és a statisztikai kategóriák sem voltak következetesek.
A városi társadalom legfontosabb új intézménye a munkaegység, a danwei lett. A danwei nem csupán munkahely, hanem a társadalmi élet, a lakhatás, az ellátás, az egészségügy és a politikai ellenőrzés alapegysége is volt. Az állami szektorban dolgozók élelmiszerjegyeket, lakást, nyugdíjat és orvosi ellátást kaptak a vállalatuktól, cserébe viszont életük szinte minden területén az egység párttitkárának és vezetőinek irányítása alá kerültek. A danwei rendszerét a hivatalos kínai narratíva a munkásosztálynak nyújtott „vasrizstálként” (iron rice bowl) dicsőítette, hangsúlyozva a teljes foglalkoztatottságot és a szociális biztonságot. A kritikusabb elemzések ugyanakkor rámutatnak, hogy ez a rendszer korlátozta a mobilitást és a munkavállalói autonómiát, és a hatékony munkaszervezés helyett a politikai lojalitást jutalmazta.
A városokban és a vidéken egyaránt bevezették a háztartás-regisztrációs (hukou) rendszert. Bár a rendszer teljes kiépülése és korlátozó jellegének megerősödése az 1958-as „Népi Köztársaság rendelete” után történt, az alapjait már ebben az időszakban lerakták. A hukou, amely megkülönböztette a „mezőgazdasági” és a „nem mezőgazdasági” lakosságot, a tervgazdaság eszköze volt a migráció ellenőrzésére és az élelmiszer-ellátás adminisztrálására. Hosszú távú következménye egy kettős társadalom kialakulása lett, amelyben a városi lakosok, különösen a danwei tagjai, jóval kedvezőbb ellátásban részesültek, mint a vidéki lakosság. Ezt az új, adminisztratív egyenlőtlenséget a későbbi kínai társadalomtörténet-írás az államszocializmus egyik legsúlyosabb strukturális örökségeként tartja számon.
A városi társadalom átalakulásának fontos, bár ellentmondásos eleme volt a munkásosztály és a nők helyzetének változása. A nehézipar fejlesztése tömegesen teremtett új ipari munkahelyeket, és a párt aktívan ösztönözte a nők munkába állását. Az 1950-es házassági törvény elvben megszüntette a kényszerházasságot és a többnejűséget, és jogilag egyenlővé tette a nőket. A hivatalos kínai történelemértelmezés ezt a nők felszabadításaként ünnepli. A társadalomtörténeti kutatások azonban árnyaltabb képet rajzolnak: a nők bérmunkába lépése ugyan növelte gazdasági súlyukat, de a háztartási munka és a gyermeknevelés terhei továbbra is túlnyomórészt rájuk hárultak, a politikai döntéshozó pozíciókban pedig alulreprezentáltak maradtak. A törvény végrehajtása vidéken egyenetlen volt, és a szülők által egyeztetett házasságok gyakorlata sok helyütt fennmaradt a hivatalos tiltás ellenére.
A korszakban a felsőoktatás is szovjet mintára szerveződött át. A korábbi amerikai és európai mintájú egyetemi rendszert felszámolták, az intézményeket szakmai profilok szerint különítették el, és a műszaki, mérnöki képzést állították a középpontba. A tudományos kutatás a katonai és nehézipari igényeket szolgálta. Az oktatás tömegesedése azonban lassú volt, és az írástudatlansági arány – bár hivatalos kampányokkal igyekeztek csökkenteni – még 1957-ben is magas, a felnőtt lakosság több mint felére becsülhető maradt.
Az első ötéves terv végére Kína külseje és szerkezete alapvetően megváltozott. Létrejött egy, a korábbinál jóval koncentráltabb, nehézipari központú gazdaság, kiépült a szovjet típusú tervhivatali rendszer, és a városi lakosság egy része viszonylag biztos állami foglalkoztatást nyert. Ugyanakkor a vidéki kollektivizálás, az alacsonyan tartott mezőgazdasági árak és a hukou rendszer révén megerősödött a vidéki lakosság kiszolgáltatottsága. A párton belül pedig egyre élesebb viták bontakoztak ki a fejlesztés irányáról: a Liu Shaoqi és Deng Xiaoping nevével fémjelzett, óvatosabb, a gazdasági egyensúlyt hangsúlyozó irányvonal és a Mao által szorgalmazott, a mozgósításra és az ideológiai lendületre építő megközelítés között. Ez a feszültség 1957 tavaszán, a „száz virág” kampányban és az azt követő „jobboldal-ellenes” tisztogatásban éleződött ki, amely a Mao-korszak következő, sokkal radikálisabb szakaszának előjátékává vált.
Az államépítés és az első ötéves terv történetének rekonstruálása során a legfőbb források a KKP Központi Archívumában és a tartományi levéltárakban őrzött párt- és állami dokumentumok, illetve az egykori szovjet archívumok – elsősorban a moszkvai és a pekingi szovjet nagykövetség iratai. A kínai levéltárak hozzáférhetősége a korszakot illetően rendkívül korlátozott és szelektív, ezért a gazdasági és társadalmi folyamatok feltárása erősen támaszkodik belső tájékoztatókra, statisztikai évkönyvekre és a párt belső kiadványaira, amelyek politikai céllal íródtak.
A legnagyobb bizonytalanság a gazdasági és demográfiai adatok körül van. Az 1950-es évek első feléből származó kínai statisztikák módszertani hibái és a politikai elvárásoknak való megfelelési kényszer miatt a növekedési ráták és az abszolút számok egyaránt statisztikai becslések. A szovjet és a kínai oldal adatai gyakran eltérnek egymástól. A mezőgazdasági kollektivizálás során alkalmazott kényszer mértéke és az erőszak áldozatainak száma vitatott értelmezés: a hivatalos kínai narratíva minimalizálja, a túlélői visszaemlékezések és a nyugati történetírás egy része jelentősebbnek értékeli. A szovjet tanácsadók szerepének és befolyásának megítélése szintén eltérő: a hivatalos kínai álláspont az 1960-as évektől kezdve gyakran igyekezett lekicsinyelni a szovjet segítség jelentőségét, hangsúlyozva az „önálló erőből való fejlődést”, míg a levéltári források a transzfer kiterjedt voltát mutatják.
A városi társadalom és a danwei rendszer mindennapi életének rekonstruálása a hivatalos iratok mellett elsősorban visszaemlékezésekre, naplókra és a korabeli sajtó vitáira támaszkodik. Ezek a szubjektív források értékesek, de nem reprezentatívak. A hukou rendszer korai hatásainak értékelése szintén forráshiányos, mivel a legjelentősebb társadalmi következmények a későbbi évtizedekben jelentkeztek.
A Kínai Népköztársaság 1949 és 1957 közötti időszaka a szovjet modellű államszocialista rendszer kiépítésének kora volt. Az 1954-es alkotmány megszilárdította a KKP által irányított pártállami struktúrát, az első ötéves terv pedig a nehéziparra összpontosítva, jelentős szovjet támogatással, gyors gazdasági növekedést indított el. A mezőgazdaságot fokozatosan kollektivizálták, ami lehetővé tette az iparosítás vidéki finanszírozását, de a paraszti életkörülmények alig javultak. A városokban a danwei rendszer biztosította a munkásoknak a szociális ellátást, de egyben a politikai ellenőrzés eszköze is volt, a hukou rendszer alapjai pedig egy tartós város-vidék hierarchiát hoztak létre. A korszak eredményei – az önálló ipari alap létrejötte, a foglalkoztatottság növelése és a társadalmi mobilitás megindulása – vitathatatlanok, ugyanakkor a kényszer, a bürokratikus merevség és az egyenlőtlenségek új formái már ekkor jelen voltak, előkészítve a Mao-korszak radikális fordulatait.