A második világháború utáni kínai polgárháború utolsó szakaszát A japán invázió és a polgárháború mutatja be; az itt tárgyalt időszak az 1949. október 1-jei kikiáltástól az 1953. július 27-i koreai fegyverszünetig terjed. A Kínai Népköztársaság megalakulása nem egyetlen nap eseménye volt, hanem több évig tartó hatalomátvételi, társadalomátalakítási és külpolitikai konszolidációs folyamat csomópontja. Az alábbi alfejezet a kommunista győzelem dokumentált tényeit, a hivatalos narratívát, a társadalmi erőszak becsléseit és a nemzetközi összefüggéseket különíti el. A korszakhatár nem egységes: a kínai hivatalos történetírás 1949-et a „felszabadulás” évének tekinti, míg a tajvani és egyes nyugati munkák a Kínai Köztársaság folytonosságát hangsúlyozzák. A könyv ezt a kettősséget megtartja, és a „megalakulás” kifejezést leíró, nem pedig legitimáló értelemben használja. A fogalmak – „népi demokrácia”, „felszabadítás”, „önkéntesek” – a korabeli politikai nyelv részei, nem semleges kategóriák; használatukat a szöveg jelzi.
1948 őszére a Kínai Kommunista Párt (KKP) katonai fölénye egyértelművé vált. A Liaohszi–Senjang (Liaoxi–Shenyang), Huaihai és Peiping–Tiencsin hadjáratok során a Kínai Nemzeti Hadsereg több mint másfél millió katonája esett el, sebesült meg, dezertált vagy állt át; ezek a dokumentált hadműveleti veszteségek a Kuomintang (KMT) szárazföldi haderejének összeomlását jelezték. A KKP csapatai 1949. január 31-én vonultak be Pekingbe, majd április 20-án átlépték a Jangcét. A KMT-kormány előbb Kantonba, majd Csungkingba, végül 1949 decemberében Tajvanra tette át székhelyét; Csang Kaj-sek (Chiang Kai-shek) és a KMT vezetése a tajvani szigeten rendezkedett be. A szárazföldi hadműveletek 1949 végére gyakorlatilag befejeződtek, bár kisebb ellenállási gócok 1950 elejéig fennmaradtak.
A hatalomátvétel nem csupán katonai győzelem volt. A KKP 1949 tavaszán több „demokratikus párttal” és párton kívüli személlyel tárgyalt egy új politikai testület felállításáról. 1949. szeptember 21–30. között ülésezett Pekingben a Kínai Népi Politikai Tanácskozó Konferencia (NPTK). A testület összetétele tükrözte a KKP által meghirdetett „népi demokratikus front” politikáját: a kommunista küldöttek mellett a Kínai Nemzeti Szocialista Párt, a Kínai Demokratikus Liga és más, a KMT-uralom alatt betiltott vagy üldözött szervezetek képviselői, továbbá szakszervezeti, nő-, ifjúsági, etnikai kisebbségi és vallási vezetők kaptak helyet. A tanácskozás elfogadta a Közös Programot, amely 1954-ig ideiglenes alkotmányként szolgált. A dokumentum kimondta, hogy a Kínai Népköztársaság „a munkások és parasztok vezette, a munkásosztály és a parasztság szövetségére épülő népi demokratikus állam”, és hogy a KKP a „népi demokratikus diktatúra vezető ereje”. A „népi demokratikus diktatúra” kifejezést Mao Ce-tung 1949. június 30-án megjelent, „A népi demokratikus diktatúráról” című írása alapozta meg; ebben Mao a „demokráciát a nép számára, diktatúrát a reakciósok számára” elvet fejtette ki. Ezt a fogalmat a kínai hivatalos történetírás a népi hatalom sajátos formájaként értelmezi; a hidegháborús nyugati szakirodalom egy része viszont a párt egyeduralmának leplezéseként írja le. A könyv a korabeli önértelmezést és a későbbi kritikai értelmezéseket együtt tárgyalja, anélkül hogy a „diktatúra” terminus értékelő jelentését visszavetítené.
Október 1-jén Mao a Tienanmen kapu előtt, az újonnan kikiáltott Központi Népi Kormány elnökeként kijelentette: „A kínai nép felállt”. Az új állam vezető szerveiben Mao elnök, Csou En-laj (Zhou Enlai) miniszterelnök, Liu Sao-csi (Liu Shaoqi) alelnök, Csu Te (Zhu De) a Népi Felszabadító Hadsereg főparancsnoka lett. A kormány kezdetben a szovjet típusú államtanács és a minisztériumok rendszerét követte, de a KKP pártszervei párhuzamosan minden szinten jelen voltak. A kikiáltás pillanatában a KKP nem ellenőrizte az ország egészét: Tajvan kívül maradt, Hszincsiangban és Tibetben a hatalomátvétel még hátravolt, és a délnyugati tartományokban is voltak hátramaradt erők. A kikiáltás tehát inkább politikai deklaráció volt, mint a területi konszolidáció lezárása.
A nemzetközi elismerés megosztott maradt. A Szovjetunió 1949. október 2-án, a kelet-európai népi demokráciák és Mongólia röviddel később ismerték el a Kínai Népköztársaságot. Az Amerikai Egyesült Államok és a nyugat-európai államok többsége nem; ők a Kínai Köztársaságot tekintették továbbra is Kína törvényes képviselőjének, és az ENSZ-ben a Kínai Köztársaság delegációja őrizte meg Kína helyét. Ez a kettős elismerés egészen 1971-ig fennállt, és a tajvani kérdés ma is meghatározó eleme a kínai–amerikai viszonynak. A könyv ezt a helyzetet dokumentálja, de nem foglal állást a szuverenitási vitában.
A KKP 1949 után a szovjet tapasztalatokra támaszkodva, de a kínai paraszti társadalom sajátosságaihoz igazítva építette ki az államot. A párt vezető testületei – a Politikai Bizottság, a Központi Bizottság, a katonai bizottság – a legfontosabb döntéseket hozták; a kormányzati szervek ezek végrehajtását szolgálták. A „demokratikus pártok” jelenléte a NPTK-ban és a későbbi politikai tanácsadó testületekben formális volt: a KKP fenntartotta magának a stratégiai döntések monopóliumát, és az 1950-es évek elejétől fokozatosan felszámolta a párton kívüli politikai önállóságot. Ezt a folyamatot a kínai hivatalos történetírás a „szocialista demokrácia” kiépítéseként, a nyugati kritikai irodalom a „pártállam” megszilárdításaként írja le.
A tömegszervezetek – az Összkínai Szakszervezeti Szövetség, a Parasztok Országos Szövetsége, a Nőszövetség, az Ifjúsági Szövetség, majd 1949 után az Új Ifjúsági Szövetség (később Kommunista Ifjúsági Szövetség) – a párt politikai irányvonalának közvetítői voltak. Taglétszámuk az 1950-es évek elején gyorsan nőtt; a szervezetek a propaganda, a közművelődés, a női egyenjogúság és a hadsereg toborzás terén is szerepet kaptak. A vidéki parasztszövetségek a földreform végrehajtásának kulcsszereplőivé váltak. A nőszövetség az új házassági törvény (1950) révén a nők jogi helyzetének javítását szorgalmazta, ami egyes térségekben ellenállásba ütközött; az 1950-es házassági törvény a kényszerházasság és a többnejűség ellen lépett fel, de a gyakorlati végrehajtás egyenetlen maradt. Ezeket a társadalmi reformokat a kínai kormány a hatalomátvétel részének tekintette; a hivatalos adatok szerint az 1950-es évek elején több millió nő lépett be a munkaerőpiacra, de ezek a statisztikák módszertani bizonytalanságot hordoznak.
A közigazgatás és a jogrendszer átmeneti állapotban volt. Az 1949 előtti bíróságokat „népi bíróságokként” szervezték újjá; a bírák egy része nem jogi végzettségű, hanem a polgárháborúban kiképzett politikai káder volt. A büntetőeljárásokban az „osztályellenség” kategóriája politikai szempontot vitt a jogalkalmazásba. A KKP hivatalos álláspontja szerint ez az átmeneti időszak szükséges része volt a régi rendszer felszámolásának; a kritikai történetírás a jogállamiság hiányát és a tömeges erőszak intézményesülését emeli ki. A dokumentált tény az, hogy a korai években a bíróságok és a pártbizottságok együttműködtek, és a politikai kampányok gyakran megelőzték a jogi eljárásokat.
Az 1950. június 30-án kihirdetett földreformtörvény a KKP vidéki programjának csúcspontja volt. A törvény megszüntette a földesúri földtulajdont, és a földet a művelők között osztotta szét. A végrehajtás során a vidéki lakosságot osztályozták: földesúr, gazdagparaszt, középparaszt, szegényparaszt, zsellér. Az osztályozás nem csupán a föld nagyságán, hanem a bérmunka alkalmazásán, a családi munkaerőn és a jövedelemforráson alapult. A földesurak és a gazdagparasztok földjét, igavonó állatait, magtárait és felszerelését elkobozták; a szegény- és középparasztok, valamint a zsellérek földet és eszközöket kaptak. A hivatalos adatok szerint 1952 végére a vidéki lakosság mintegy 60–70 százaléka részesült a földosztásból; ezeket a számokat azonban a korabeli statisztikai rendszer politikai felügyelete miatt becslésként kell kezelni.
A földreform nem volt pusztán gazdasági intézkedés. A KKP a vidéki átalakítást „osztályharcnak” tekintette, és a párt káderjei „küzdelmi gyűléseket” szerveztek. Ezeken a gyűléseken a helyi szegényparasztok nyilvánosan megvádolták a földesurakat, gazdagparasztokat és más „reakciós elemeket”. A vádak gyakran a földbérlet, az adósság, a helyi hatalmaskodás vagy a KMT-korszakban betöltött tisztségek köré szerveződtek. A gyűlések sok helyen tömeges ítélethozatalba, nyilvános bántalmazásba és kivégzésbe torkolltak. A dokumentált események közé tartozik, hogy a pártközpont időnként „kemény kéz” alkalmazására utasított, és hogy a helyi káderek a kivégzések számával versengtek. Ugyanakkor a helyi gyakorlat nagy változatosságot mutatott: egyes településeken a földreform viszonylag kevés erőszakkal zajlott, máshol a leszámolás a személyes ellentétek és a társadalmi feszültségek csatornája lett.
Az áldozatok számáról nincs megbízható, átfogó statisztika. A kínai kormány a földreformot a „feudális osztály felszámolásaként” értékelte, és nem közölt országos áldozatszámot. A nyugati történetírásban a becslések több százezer és több millió között mozognak; egyes kutatók 1–5 millióra teszik a földreformhoz köthető halálos áldozatok számát, mások ezt a sávot a források hiányossága miatt elutasítják, és néhány százezerre becsülik. A módszertani nehézség abban áll, hogy a földreformmal párhuzamosan más kampányok is folytak, a helyi levéltárak részben megsemmisültek, és a szóbeli visszaemlékezésekből származó adatok nehezen ellenőrizhetők. A földreform értékelése ezért a történeti viták egyik csomópontja: a hivatalos kínai emlékezet a parasztok felszabadítását hangsúlyozza, a kritikai irodalom az erőszak tömeges jellegét, a résztvevők visszaemlékezései pedig gyakran a félelem és a bizonytalanság tapasztalatát rögzítik.
Gazdasági szempontból a földreform rövid távon növelte a paraszti termelést, mert a korábbi bérlők saját földjükön gazdálkodhattak, és az állami adóterhek is átmenetileg mérséklődtek. A KKP ezzel a vidéki lakosság nagy részének támogatását szerezte meg, ami a későbbi koreai háború alatti mozgósítás szempontjából döntő volt. A földosztás azonban nem szüntette meg a vidéki szegénységet, és a kisparcellás gazdaságok működése a modernizáció korlátja maradt. A földreform végrehajtása 1950-től 1952–53-ig tartott, de a későbbi kollektivizálás előkészítése már 1951–52-ben megkezdődött: a párt „kölcsönös segélycsoportokat” hozott létre, amelyek a következő évtized termelőszövetkezeteinek előfutárai voltak.
A Kínai Népköztársaság külpolitikai orientációját Mao már 1949 júniusában kijelölte, amikor kijelentette: „Félre kell állnunk az egyik oldalra” – azaz a Szovjetunió oldalára. 1949 decembere és 1950 februárja között Mao Moszkvában tárgyalt Sztálinnal. Az 1950. február 14-én aláírt kínai–szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés dokumentált mérföldkő volt. A szerződés 30 évre szólt, és a Szovjetunió 300 millió dolláros hitelt, ipari berendezéseket, technikai szakértőket és katonai támogatást ígért. A hitel összege valójában alacsony volt a kínai szükségletekhez képest, és a szovjet feltételek – a korábbi orosz–kínai szerződésekből fakadó jogok részleges fenntartása – azt jelezték, hogy a viszony aszimmetrikus maradt. Sztálin kezdetben fenntartásokkal viseltetett Mao iránt, és a tárgyalások során a kínai félnek komoly engedményeket kellett tennie; ezt a feszültséget a későbbi szovjet–kínai szakítás hátterében a történészek eltérően értelmezik.
A koreai háború 1950. június 25-én, az észak-koreai csapatok 38. szélességi kört átlépő támadásával kezdődött. A háború kitörésének közvetlen előzményeiről a források ellentmondásosak. A Szovjetunió és Észak-Korea hivatalos álláspontja szerint Dél-Korea provokációi váltották ki a konfliktust; az ENSZ és a nyugati szövetségesek, valamint a dél-koreai kormány az északi agressziót dokumentálta. A levéltári kutatások azt mutatják, hogy Kim Ir-szen (Kim Il-sung) már 1949-től kérte Sztálin jóváhagyását egy déli invázióhoz, és 1950 tavaszán Sztálin zöld utat adott, miután Mao is támogatásáról biztosította a tervet. Ugyanakkor a pontos döntéshozatali mechanizmusokról – különösen Kína előzetes tudomásának mértékéről – a kutatók vitatkoznak; a szovjet, kínai és észak-koreai levéltárak nem minden irata hozzáférhető.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1950. június 25-én és 27-én határozatokat hozott, amelyben az északi támadást agressziónak minősítette, és tagállamokat kért fel Dél-Korea megsegítésére. A Szovjetunió éppen bojkottálta az üléseket, mert a Kínai Köztársaság ENSZ-képviseletét vitatta, így nem élt vétójoggal. Az Amerikai Egyesült Államok vezette ENSZ-erők 1950. szeptember 15-i inchoni partraszállása fordulatot hozott; az észak-koreai hadsereg visszavonult, és az ENSZ-csapatok átlépték a 38. szélességi kört. Kína több alkalommal figyelmeztetett, hogy az ENSZ-erők észak-koreai bevonulását nem tűri; ezt a washingtoni döntéshozók figyelmen kívül hagyták.
A kínai vezetés 1950. október elején, hosszas belső vita után döntött a beavatkozás mellett. Mao a beavatkozást a „koreai forradalom megvédésén” túl a kínai határ biztonságával, a tajvani kérdés összefüggésével és a Szovjetuniónak tett szövetségi kötelezettséggel indokolta. Október 19-én a Kínai Népi Önkéntesek néven ismert erők átkeltek a Jalu folyón. A „népi önkéntesek” kifejezés jogi fikció volt: a csapatok a Népi Felszabadító Hadsereg kötelékébe tartoztak, de a kínai kormány így elkerülte a formális hadüzenetet az Egyesült Államokkal. Az első kínai támadások novemberben visszavetették az ENSZ- erőket; decemberben a kínai hadsereg visszafoglalta Phenjant, és 1951 januárjában Szöul is elesett. 1951 tavaszára a frontvonal a 38. szélességi kör közelében stabilizálódott, és a háború állóháborúvá vált. A fegyverszüneti tárgyalások 1951 júliusában kezdődtek, de a hadifogoly-kérdés és a határviták miatt csak 1953. július 27-én írták alá a panmindzsoni egyezményt. A fegyverszünet nem békeszerződés volt; a koreai félsziget formálisan máig hadiállapotban van.
A háború emberi és anyagi költségei súlyosak voltak. A teljes áldozatszámot a kutatók 2–3 millióra becsülik; ebből a kínai katonai veszteség – halottak, sebesültek, eltűntek – több százezerre tehető. A kínai hivatalos adat mintegy 200 ezer halottról szól, más becslések 400 ezer vagy annál több halottat valószínűsítenek; a hadifoglyok és az eltűntek sorsa, valamint a polgári áldozatok száma további bizonytalanságot hordoz. A szovjet részvétel a szárazföldi harcokban nem volt hivatalos, de a szovjet légierő vadászrepülő egységei a kínai északkeleti és a koreai légtérben beavatkoztak, és légi fedezetet nyújtottak a kínai csapatoknak. Ezt a részvételt a hidegháború alatt mindkét fél tagadta; a Szovjetunió összeomlása után nyilvánosságra került orosz levéltári iratok dokumentálják a szovjet pilóták jelenlétét, bár a részvétel pontos mértéke vitatott.
A koreai háború Kínára gyakorolt hatása ellentmondásos. A beavatkozás megerősítette a KKP hazai legitimációját, mert a kormány a „haza védelmét” és az „amerikai imperializmus” elleni harcot hangsúlyozta. A háború alatt a kínai társadalomban „ellenállás Amerika-ellenes, Korea-segély” mozgalom bontakozott ki; adománygyűjtések, vérplazma-akciók és termelési versenyek zajlottak. A háború ugyanakkor súlyos gazdasági terhet rótt az országra, és elmélyítette a nemzetközi elszigeteltséget. Az Egyesült Államok a hetedik flottát a Tajvani-szorosba rendelte, ami gyakorlatilag megakadályozta a KKP Tajvan elleni tervezett invázióját, és tartóssá tette a kínai–amerikai szembenállást. A Kínai Népköztársaság ENSZ-képviselete 1971-ig megoldatlan maradt, részben a koreai háború következtében. Ugyanakkor a háború a kínai hadsereg modernizációját is felgyorsította: a szovjet katonai segítség révén a KKP repülőgépeket, tüzérséget és kiképzést kapott, ami a későbbi haderőfejlesztés alapját képezte. A koreai háború így a hidegháború első forró konfliktusa, a kínai–amerikai szembenállás megszilárdítója és a Kínai Népköztársaság belpolitikai konszolidációjának eszköze is volt.
Az alfejezet forrásai között elsődleges iratok, hivatalos dokumentumok, levelezések, katonai jelentések, ENSZ-határozatok, valamint szóbeli visszaemlékezések egyaránt szerepelnek. A kínai kommunista hatalomátvételhez kapcsolódóan a Kínai Népi Politikai Tanácskozó Konferencia iratai, a Közös Program, Mao beszédei, a földreformtörvény és a kínai–szovjet szerződés a legfontosabb dokumentumok. A koreai háborúhoz a kínai, amerikai, orosz és ENSZ-levéltárak anyagai, a fegyverszüneti egyezmény, valamint a veteránok visszaemlékezései adnak támpontot. A forráshozzáférés azonban egyenetlen: a kínai levéltárak egy része ma is zárt, a koreai háború kínai oldaláról a hivatalos történetírás szelektív képet ad, a földreform helyi iratai gyakran hiányosak vagy megsemmisültek. A szovjet levéltárak 1991 utáni megnyitása fontos kiegészítést hozott, de az orosz források sem fedik le a teljes képet; a résztvevők közötti belső viták dokumentumai részben még feltáratlanok.
A bizonytalanságok és viták a következő pontokon sűrűsödnek:
A Kínai Népköztársaság 1949. október 1-jei kikiáltása a kínai kommunista hatalomátvétel szimbolikus és intézményes pillanata volt, de a tényleges konszolidáció 1953-ig elhúzódott. A KKP katonailag ellenőrzése alá vonta a szárazföldi Kínát, Hszincsiangot és Tibetet; Tajvanon a Kínai Köztársaság fennmaradt. Az új állam szovjet mintájú, de kínai sajátosságokkal alakított politikai rendszert vezetett be, amelyben a párt és az állam szervei összefonódtak. Az 1950–1952 közötti földreform radikálisan átalakította a vidéki tulajdonviszonyokat, és tömeges erőszakkal, vitatott áldozatszámmal járt. A kínai–szovjet szövetség 1950-es szerződése biztosította a gazdasági és katonai támogatást, de a viszony nem volt feszültségmentes. A koreai háború (1950–1953) Kínát közvetlen katonai konfliktusba sodorta az Egyesült Államokkal; a beavatkozás megerősítette a rendszer belpolitikai helyzetét, ugyanakkor elmélyítette az elszigeteltséget és a tajvani konfliktust. Az időszak mérlege – a hivatalos kínai emlékezettől a hidegháborús bírálatokig – mindmáig vitatott; a dokumentált események és a becslések közötti különbséget a történeti megismerés korlátai is magyarázzák.