A kulturális forradalom (1966–1976) a Kínai Népköztársaság történetének egyik legösszetettebb és legtöbb vitát kiváltó korszaka. A hivatalos kínai elnevezés „nagy proletár kulturális forradalom” volt, és a mozgalom célja a hivatalos retorika szerint a párt és az állam megtisztítása volt a „kapitalista utat járó hatalomtól”, a régi kultúra maradványainak felszámolása és egy új, forradalmi társadalmi rend megteremtése. A történészek mai értelmezése szerint azonban a kulturális forradalom egyszerre volt hatalmi harc a párt legfelsőbb vezetésében, tömegmozgósításra épülő erőszakhullám, valamint az oktatási, kulturális és állami intézmények szétverésének időszaka. Az időhatárok sem egységesek: a mozgalom formális kezdete az 1966. májusi párthatározathoz köthető, lezárása pedig 1976 októberére, a „négyek bandájának” letartóztatására tehető. Az aktív, legnagyobb erőszakkal járó tömegmozgalmi szakasz 1966 és 1969 között zajlott, de a hatalmi harcok és a kampányok egészen Mao Ce-tung (Mao Zedong) 1976-os haláláig folytatódtak. Ez a korszakhatárolás a kínai hivatalos történetírásban is elfogadott, bár egyes kutatók az előzményeket 1962-ig, a következményeket pedig az 1980-as rehabilitációkig vezetik vissza.
A kulturális forradalom közvetlen előzményeit a nagy ugrás (1958–1962) katasztrofális kudarca utáni politikai visszarendeződésben kell keresni. A nagy ugrás éhínsége és a gazdasági összeomlás után Mao visszavonult a napi politikai irányítástól, és a párt tényleges vezetését Liu Sao-csi (Liu Shaoqi) és Teng Hsziao-ping (Deng Xiaoping) vette át. Az 1960-as évek elején ők pragmatikus gazdaságpolitikát folytattak: visszaállították a paraszti magánparcellákat, mérsékelték a kollektivizálás egyes szélsőségeit, és helyreállították a termelést. Mao ezt a „kapitalista restauráció” veszélyeként értelmezte. A kínai párt 1962. szeptemberi plénumán ismét előtérbe került a „osztályharc” hangsúlyozása; ezt követően Mao fokozatosan visszaszerezte kezdeményező szerepét a politikai életben. 1963–1965 között a „szocialista nevelési mozgalom” keretében a vidéki káderek átvilágítása és politikai ellenőrzése zajlott, ami már előrevetítette a későbbi tisztogatási hullámokat.
A kulturális forradalom kirobbanásának dokumentált kezdőpontja 1965 novembere, amikor Jao Ven-jüan (Yao Wenyuan), egy sanghaji radikális teoretikus, a Venhui bao című lapban támadást intézett Vu Han (Wu Han) történész Hai Zsuj elbocsátása című színműve ellen. A cikk a darabban szereplő, igazságtalanul elbocsátott hivatalnok alakját a jelenkori politikai sérelmek allegóriájaként értelmezte, és a művet a párt politikájának burkolt bírálataként bélyegezte meg. A támadás Mao közvetlen jóváhagyásával történt, és jelzésértékű volt a párt értelmiségi kapcsolatainak radikalizálódására. 1966 májusában a Központi Bizottság elfogadta az úgynevezett „május 16-i körlevelet”, amely kimondta: a pártba és az államba „kapitalista utat járó hatalom” épült be, és ezt le kell leplezni. Az augusztusi 11. plénum elfogadta a „tizenhat pontot” (a kulturális forradalom irányelveit), és létrehozta a Kulturális Forradalom Csoportját, amelynek vezetői közé tartozott Csen Po-ta (Chen Boda) és Mao felesége, Csiang Csing (Jiang Qing). Mao augusztusban a „Bombázzátok a főhadiszállást!” feliratú falragasszal a fiatalokat a pártszervezetek elleni nyílt lázadásra szólította fel. Ezek az iratok elsődleges forrásként hozzáférhetőek; a döntések szövege dokumentált tény, azok értelmezése azonban vita tárgya.
A kulturális forradalom legismertebb és leglátványosabb jelensége a vörös gárdisták mozgalma volt. Az első vörös gárdista csoportok 1966 május–júniusában jelentek meg a pekingi egyetemeken, köztük a Csinghua Egyetemen, ahol a diákok Mao politikai felhívására karszalagot viselve kezdték megszervezni magukat. Augusztusban Mao a Tienanmen téren tömeggyűlésen fogadta a vörös gárdistákat; a képsorok filmfelvételeken is fennmaradtak, és a mozgalom ezzel országos méretűvé vált. A vörös gárdisták többsége középiskolás és egyetemi diák volt, akik a hivatalos propagandától fűtve osztályellenséget kerestek, és a forradalmi tisztaság nevében erőszakot követtek el.
A mozgalom egyik fő jelszava a „négy régi” (régi gondolkodás, régi kultúra, régi szokások, régi szokások) felszámolása volt. 1966 nyarától kezdve a vörös gárdisták templomokat, kolostorokat, mecseteket, régi könyvtárakat, emléktáblákat és családi ősök oltárait rombolták le vagy fosztották ki. A dokumentált pusztítás kiterjedt a buddhista, taoista és konfuciánus szent helyekre, a hagyományos kínai építészeti emlékekre, a régi kiadású könyvekre és kéziratokra. A pekingi Tiltott Város egyes kapui katonai védelem alá kerültek, hogy megóvják a teljes megsemmisüléstől; a nagy fal egyes szakaszait megrongálták. A pusztítás ténye elsődleges forrásokkal, fényképekkel és külföldi diplomaták jelentéseivel támasztható alá. A teljes kulturális kár mértékére nincs átfogó leltár, így az erre vonatkozó becslések széles sávban mozognak.
A vörös gárdisták nem csupán tárgyi emlékeket pusztítottak. Kiemelt célpontjaik voltak az értelmiségiek: tanárok, professzorok, írók, művészek, tudósok, valamint a korábbi földbirtokos, „burzsoá” vagy vallási háttérrel gyanúsítható személyek. A nyilvános „küzdőgyűléseken” az áldozatokat megalázták, bántalmazták, sokszor halálra verték, vagy öngyilkosságba kergették. Az iskolák bezártak, az egyetemi felvételi vizsgákat évekre felfüggesztették; a diákok egy része elkövetővé, más része később maga is üldözötté vált. A jelenség dokumentált tény, bár a halálos áldozatok számára vonatkozóan nincs megbízható országos statisztika. Egyes helyi levéltárak és túlélői visszaemlékezések teszik lehetővé a vidéki erőszak rekonstruálását; a teljes kép azonban továbbra is hiányos.
1967 elején a kulturális forradalom túllépett az iskolai ifjúsági mozgalom keretein. A sanghaji „januári forradalom” során munkások, helyi lázadó szervezetek és radikális káderek átvették a városi párt- és állami szervek irányítását. A példa nyomán országszerte párhuzamos hatalmi központok jöttek létre, és a közigazgatás, a bíróságok, a rendőrség, sőt a gazdaságirányítás is részben szétesett. A hadsereg, amelyet Lin Biao védelmi miniszter irányított, 1967 tavaszától bevonult a városokba, hogy „rendet teremtsen”, de a katonai beavatkozás gyakran fokozta a frakcióharcokat. A hadsereg hol a radikális, hol a konzervatív csoportokat támogatta, a helyi parancsnokok pedig saját hatalmi érdekeik szerint avatkoztak be.
A vörös gárdista frakciók közötti ellentétek számos tartományban fegyveres összecsapásokba torkolltak. A legismertebb a Vuhani incidens volt (1967 júliusában), amikor helyi katonai és tömegszervezeti erők elfogták a központi kormányzat képviselőit, és a Pekingből érkező küldöttek megtámadása nyílt válságot okozott. Mao személyesen avatkozott be, és a hadsereg beavatkozását követelte. Hasonló fegyveres konfliktusok zajlottak Guangxiban, Chongqingban és másutt; egyes becslések szerint a frakcióharcok helyi szinten tízezres nagyságrendű halálos áldozatot követeltek. A pontos számok vitatottak, mivel a helyi pártdokumentumok gyakran megsemmisültek, a bírósági iratok pedig hosszú ideig zártak voltak.
A gazdasági következmények súlyosak voltak. A vasúti szállítás akadozott, a gyárakban leállt a termelés, a vidéki begyűjtés csorbát szenvedett. A városi közellátás romlott, a fogyasztási cikkek hiánya fokozódott. Az iskolák 1966 és 1968 közötti bezárása után a kormányzat 1968-ban elindította a fiatalok vidékre küldésének kampányát (sang-san hszia-hsziang), amelynek keretében több millió városi diákot telepítettek falvakba és állami gazdaságokba, hogy a parasztságtól tanuljanak. A letelepített fiatalok száma a későbbi években tovább nőtt; a mozgalom hivatalos indoklása szerint a városi ifjúság forradalmi nevelését szolgálta, a társadalmi valóságban azonban a fiatalság ellenőrzésének és a városi munkanélküliség levezetésének eszköze is volt. Ezt a kettősséget a túlélői beszámolók és a kortárs sajtó egyaránt rögzítette.
A kulturális forradalom második, legalább ilyen fontos dimenziója a párt legfelsőbb vezetésében zajló hatalmi harc volt. Liu Sao-csi, a Kínai Népköztársaság elnöke, 1966-tól fokozatosan elvesztette hatalmát. 1968-ban kizárták a pártból, minden tisztségétől megfosztották, és őrizetbe vették. 1969-ben Henan tartományban halt meg; halálának körülményei az 1980-as rehabilitációig nem voltak nyilvánosak. A kínai kormány 1980-ban hivatalosan elismerte, hogy Liu Sao-csit jogsértések érték, és rehabilitálta. A haláleset dokumentált tény, de az egészségügyi ellátás hiányosságai és a halál pontos körülményei továbbra is vitatottak. Teng Hsziao-pinget szintén eltávolították a vezetésből, és 1969-ben vidékre küldték fizikai munkára.
Lin Biao, aki a hadsereg vezetőjeként a kulturális forradalom fő kedvezményezettjének számított, az 1969. áprilisi 9. pártkongresszuson Mao „közeli harcostársa és utódja” lett. Nevét beírták az alkotmányba is mint az utódlásra kijelölt személyt. Ez a dokumentált tény azt mutatja, hogy a kulturális forradalom nemcsak az alulról jövő erőszakról szólt, hanem a központi hatalom átrendezéséről is. Lin Biao azonban hamarosan konfliktusba került a radikális civil politikusokkal és magával Maóval is. 1971 szeptemberében a hivatalos kínai álláspont szerint Lin Biao puccskísérletet követett el, majd családjával repülőgépen a Szovjetunióba próbált menekülni, de a gép Mongóliában lezuhant, és minden utasa meghalt. A hivatalos verzió szerint a repülőgép katasztrófáját a hajtómű leállása okozta; más értelmezések szerint a gépet lelőtték, vagy a baleset műszaki hiba miatt következett be. A puccskísérletet alátámasztó független levéltári bizonyítékok hiányosak, ezért a kérdés a tudományos vitákban nyitott maradt. Lin Biao halála után a hadseregben tömeges tisztogatások kezdődtek, és a katonai káderek jelentős részét leváltották.
A radikális civil politikusok, akiket a későbbi hivatalos elnevezés „négyek bandájaként” ismert, Csiang Csing, Csang Csun-csiao, Jao Ven-jüan és Vang Hung-ven voltak. Nevük a Kulturális Forradalom Csoportjában, illetve a párt központi szerveiben vált ismertté. A „négyek bandája” elnevezés azonban utólagos konstrukció: letartóztatásuk után a pártpropaganda kezdte használni, a kortárs közbeszédben nem ezen a néven szerepeltek. 1973-ban a 10. kongresszuson Vang Hung-vent a Központi Bizottság alelnökévé választották, ami a radikálisok megerősödését jelezte. 1973–1974-ben a „Lin Biao és Konfuciusz kritizálása” kampány a hagyományos kínai kultúra maradványait és a párton belüli „jobboldali elhajlást” támadta, összekapcsolva a történelmi múltat a kortárs politikai ellenfelekkel. 1975-ben Teng Hsziao-pinget részben rehabilitálták, hogy a gazdaságot stabilizálja, de a radikálisok a „jobboldali elhajlás visszafordítása” jelszavával újabb támadást indítottak ellene.
1976 fordulatot hozott. Csou En-laj (Zhou Enlai) miniszterelnök január 8-i halála után a gyászoló tömeg a Tienanmen téren koszorúkat helyezett el. Április elején a hatóságok eltávolították a koszorúkat, mire tízezrek tüntettek, és a tiltakozás erőszakos leverésbe torkollott. A kínai párt ezt hivatalosan „ellenforradalmi incidensnek” minősítette, Teng Hsziao-pinget pedig a tüntetések mögötti politikai erőként tüntették fel, és ismét eltávolították. Az áprilisi incidens dokumentált tény, de a halálos áldozatok számáról nincs hivatalos adat, és a becslések eltérőek.
Mao Ce-tung 1976. szeptember 9-én halt meg. Az utódlás bizonytalansága nyílt hatalmi küzdelmet indított el. Október 6-án Csiang Csinget és három szövetségesét, a „négyek bandáját” letartóztatták. A letartóztatást Hua Kuofeng és Je Csian-jing, valamint Li Hszien-nien környezetéből kezdeményezték, gyakran a hadsereg támogatásával. A hivatalos pártálláspont ezt a kulturális forradalom lezárásaként rögzítette. A letartóztatás ténye dokumentált, de a döntés pontos mechanizmusa és a résztvevők szerepe részben vitatott. A korszak lezárása nem jelentette azonnal a politikai irányváltást; a „kulturális forradalom” hivatalos értékelésére 1981-ig kellett várni.
A kulturális forradalom következményei rendkívül szerteágazóak voltak. Az oktatási rendszer évekre összeomlott: egy teljes nemzedék maradt ki az egyetemi képzésből, és a letelepített fiatalok milliói veszítették el a szakképzés lehetőségét. A tudományos kutatás, a művészeti élet és a kulturális intézmények hosszú időre megbénultak. A gazdaság növekedési üteme elmaradt a szomszédos kelet-ázsiai országokétól, bár a nehézipari ágazatok működése nem állt le teljesen. A társadalmi bizalom, a családi kapcsolatok és a helyi közösségek szövete súlyosan károsodott. A feljelentések, a nyilvános meghurcoltatások és az erőszak hosszú távú traumákat hagyott maga után.
A kínai párt 1981. júniusi, „A párt történetének egyes kérdéseiről” szóló határozata a kulturális forradalmat „a párt és a nép által elszenvedett legsúlyosabb visszaesésnek” nevezte. A dokumentum a fő felelősséget a „négyek bandájára” és Lin Biaóra hárította, Mao Ce-tung szerepét pedig „nagy hibákkal” jellemezte. A határozat nyilvános, de megfogalmazása politikai természetű: a párt önlegitimációját szolgálja, és nem ad részletes levéltári adatokat a helyi erőszakról. A hivatalos kínai emlékezetpolitika a korszakot ma is elsősorban a párt önkorrekciójának keretében tárgyalja, és a nyilvános történelmi feltárás lehetősége korlátozott. A túlélők, az emigráns értelmiségiek és a független kutatók ezzel szemben a mindennapi erőszak, a családi szétszakítás és a generációs traumák dokumentálását hangsúlyozzák. A két megközelítés nem zárja ki egymást, de a hangsúlyok és az értelmezési keretek alapvetően különböznek.
A halálos áldozatok számára vonatkozóan nincs megbízható teljes statisztika. A tudományos becslések a közvetlen halálos áldozatok számát több százezerre, egyes módszertani keretek szerint milliós nagyságrendre teszik. A különbség abból adódik, hogy a kutatók mit számítanak a kulturális forradalomhoz közvetlenül köthető halálnak: a tömeggyűléseken elkövetett verések halálos kimenetelét, az öngyilkosságokat, a börtönhalálokat, a fegyveres frakcióharcok áldozatait, a vidéki éhhalálokat vagy a kényszermunka következményeit. A kínai kormány nem tett közzé átfogó hivatalos adatsort a korszak áldozatairól, és a levéltárak jelentős része továbbra is zárt. A könyv ezért nem közöl „pontos” számot, hanem a becslési sávot és annak bizonytalanságát rögzíti.
A kulturális forradalom értékelése vitatott. Egyes, főként nyugati hidegháborús értelmezések a korszakot kizárólag a diktatórikus erőszak és a társadalmi rombolás példájaként mutatják be; ezt a keretet azonban kritikával kell kezelni, mert hajlamos eltúlozni a Nyugat erkölcsi fölényét, és figyelmen kívül hagyja a kínai társadalom belső dinamikáját. Más, baloldali vagy maoista értelmezések a kulturális forradalmat a bürokrácia elleni kísérletként állítják be, és hangsúlyozzák a hivatalos hierarchiával szembeni alulról jövő lázadást. A levéltári kutatásokon alapuló tudományos konszenzus azonban ezt a romantizáló képet nem támasztja alá: a mozgalom a gyakorlatban a tömeges erőszak, a kulturális pusztítás és a pártállami intézmények szétverése felé tolódott, miközben a hatalmi harcokat a legfelsőbb vezetők saját céljaikra használták fel. A korszakot tehát nem szabad romantizálni, de a hidegháborús sztereotípiák átvétele nélkül, a dokumentált események, a túlélői tapasztalatok és a hivatalos emlékezetpolitika közötti különbséget jelölve kell tárgyalni.
A kulturális forradalom kutatásának forrásbázisa rendkívül egyenlőtlen. A központi párthatározatok, a „tizenhat pont”, az 1981-es határozat és a nyilvános propagandaanyagok hozzáférhetőek, és dokumentált tényként kezelhetők. Ugyanakkor ezek a források politikai céllal készültek, és a korszak lezárása utáni értékelésük is a párt önlegitimációját szolgálja. A vörös gárdista újságok, falragaszok, naplók és röplapok fontos elsődleges források, de a bennük foglalt állítások gyakran propagandisztikusak, és a valós eseményeket torzíthatják. A helyi levéltárak, bírósági iratok, temetői anyakönyvek és gazdasági jelentések részlegesen nyilvánosak; sok irat a korszakban megsemmisült, a megmaradt anyagokhoz pedig nem egyenlő a hozzáférés. A túlélői interjúk, emigráns visszaemlékezések és helyi krónikák szóbeli hagyománynak minősülnek: történeti értékük nagy, de az emlékezet szelektivitása és az utólagos politikai igazolás igénye torzíthatja őket. A külföldi diplomáciai jelentések kortárs külső forrásként hasznosak, de a megfigyelők helyismerete korlátozott volt, és a hidegháborús légkör színezte jelentéseiket.
A legnagyobb bizonytalanság az áldozatok és a felelősség kérdésében mutatkozik. A kínai állam nem tett közzé átfogó statisztikát; a nyugati és emigráns kutatók becslései módszertani okokból eltérnek. A „több százezer” és „milliós nagyságrend” közötti sáv a becslés jellegét mutatja: nincs egyetlen „helyes” szám, csak forrástípustól és számítási módtól függő értékek. A vitatott kérdések közé tartozik Mao személyes felelőssége, a kollektív döntéshozatal szerepe, a helyi erőszak önálló dinamikája, valamint a vörös gárdisták kettős – elkövetői és áldozati – szerepe. A kínai hivatalos emlékezetpolitika a „négyek bandájára” összpontosít, míg a túlélői és független kutatások a rendszer egészének felelősségét hangsúlyozzák. A könyv ezeket a különbségeket ismerteti, nem dönti el a vitát.
A kulturális forradalom (1966–1976) a Kínai Népköztársaság belső hatalmi harcainak és tömegmozgalmi erőszakának korszaka volt. A mozgalmat Mao Ce-tung indította a párt vezetésének „megtisztítására”, de hamarosan a vörös gárdisták által elkövetett kulturális pusztításba, fegyveres frakcióharcokba és a közigazgatás szétesésébe torkollott. A hatalmi küzdelmek a legfelsőbb vezetésben is lezajlottak: Liu Sao-csi, Teng Hsziao-ping, majd Lin Biao bukása, végül a „négyek bandájának” megerősödése és 1976-os letartóztatása jelzik a fordulópontokat. Az oktatás, a kultúra és a társadalmi bizalom hosszú távú károkat szenvedett. A halálos áldozatok számára vonatkozó becslések több százezer és milliós nagyságrend között mozognak, és a források hiányosságai miatt továbbra is vitatottak. A korszak értékelése a hivatalos kínai emlékezetpolitika, a túlélői visszaemlékezések és a független kutatások között máig eltér.