A Kínai Népköztársaság első negyedszázadának története nem fér bele egyetlen, egyértelmű mérlegkészítésbe. Az 1949-es hatalomátvételtől Mao Ce-tung 1976. szeptember 9-i haláláig tartó időszak egyszerre hozott mély társadalmi átalakulást, gyors iparosítást, tömeges oktatási és egészségügyi kampányokat, valamint súlyos éhínséget, politikai erőszakot és nemzetközi elszigeteltséget. Az alábbi alfejezet a maoista állam eredményeit és költségeit a rendelkezésre álló források fényében, a bizonytalanságok jelölésével tekinti át. A mérleg elkészítésekor külön kell választani a dokumentált eseményeket, a statisztikai becsléseket, a hivatalos párttörténeti értékeléseket és a túlélők emlékezetét.
Az 1949 utáni államépítés első éveiben a Kínai Kommunista Párt (KKP) központosított irányítási rendszert hozott létre. A földreform, a kulákok és a „földesurak” elleni kampány, valamint a magántulajdon fokozatos államosítása dokumentált tény. Az 1953–1957 közötti első ötéves terv szovjet segítséggel a nehézipar fejlesztését tűzte ki célul. A hivatalos kínai statisztikák szerint az ipari termelés ebben az időszakban évi átlagban több mint 15 százalékkal nőtt; ezt a számot a nyugati kutatók egy része is elfogadja, de felhívja a figyelmet arra, hogy a kiindulási bázis alacsony volt, és a statisztikai gyűjtés módszertana nem mindig átlátható. A vas- és acélipar, a gépgyártás és a bányászat fejlesztése valós eredményeket hozott, ugyanakkor a mezőgazdasági beruházások háttérbe szorultak, ami később hozzájárult az élelmiszer-ellátás válságához.
Az oktatás területén a maoista állam tömeges írástudási kampányokat indított. A hivatalos adatok szerint az írástudók aránya az 1949 előtti körülbelül 20 százalékról az 1970-es évekre 60–70 százalékra emelkedett; ez azonban statisztikai becslés, mivel az írástudás meghatározása és mérése időszakonként és régiónként változott. A falusi iskolahálózat bővítése, a nők oktatáshoz való hozzáférésének javítása dokumentált folyamat, de a kulturális forradalom idején az egyetemek bezárása és a formális oktatás megszakadása komoly visszaesést okozott. Az egészségügyben a „mezítlábas orvosok” rendszere és a járványvédelmi kampányok – például a malária, a kolera és a himlő elleni küzdelem – dokumentált eredményeket értek el. A várható élettartam emelkedésére vonatkozó becslések széles körben elfogadottak, de a pontos értékek vitatottak a hiányos népmozgalmi statisztikák miatt. A nők helyzetét az 1950-es házassági törvény javította, amely megtiltotta a kényszerházasságot és a többnejűséget, és biztosította a válás jogát; a gyakorlati megvalósulás azonban egyenetlen volt, és a hagyományos nemi szerepek a vidéki társadalomban tovább éltek.
Az eredmények mellett a korszakot tömeges emberi szenvedés kísérte. A földreform alatti erőszak, az úgynevezett ellenforradalmárok elleni 1950–1951-es kampány és az 1957-es „virágzó száz virág” mozgalmat követő jobboldal-ellenes kampány során dokumentáltan sok százezer embert ítéltek el, börtönöztek be vagy végeztek ki. A pontos áldozatszámokról nincs megbízható hivatalos adat; a becslések a kutatók között is eltérnek. A nagy ugrás (1958–1962) idején a mezőgazdasági termelés összeomlása, a rosszul megtervezett acélipari kampány és a kötelező beszolgáltatási rendszer országos éhínséghez vezetett. A többlethalálozások számát a demográfiai kutatók 15 és 45 millió közé teszik; ez a széles sáv a forráshiányt, a születések elmaradásának módszertani beszámítását és a kínai hivatalos adatok alacsony megbízhatóságát tükrözi. A hivatalos kínai források sokáig jóval alacsonyabb számokat közöltek, és a kérdés máig emlékezetpolitikai viták tárgya.
A kulturális forradalom (1966–1976) során a politikai erőszak új hulláma söpört végig Kínán. A vörösgárdisták mozgósítása, a párt- és állami intézmények megbénítása, az iskolák bezárása, a „régi gondolkodás” elleni harc jegyében elkövetett verések, kínzások, gyilkosságok és öngyilkosságok dokumentált tények. Az áldozatok számát több százezerre, egyes becslések szerint milliós nagyságrendre teszik; a bizonytalanság itt is jelentős, mivel a kulturális forradalom alatti erőszak nagy része helyi, informális keretek között zajlott, és a hivatalos iratok hiányosak. A politikai üldöztetés nemcsak a párton belüli ellenfeleket, hanem értelmiségieket, vallási vezetőket, nemzeti kisebbségeket és a „rossz osztályeredetűnek” bélyegzett családokat is sújtotta. A munkatáborok – a kínai büntetés-végrehajtásban használt „laogai” (reform-nevelés) rendszer – létezése dokumentált, de a fogva tartottak összlétszámáról nincs megbízható hivatalos statisztika; az emberi jogi szervezetek becslései széles tartományban mozognak.
A korszak nemzetközi helyzetét a kezdeti szovjet szövetség, majd a fokozatos elhidegülés és nyílt szakítás határozta meg. Az 1950. februári szovjet–kínai barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés dokumentált tény; a Szovjetunió az 1950-es években jelentős gazdasági és katonai segítséget nyújtott, és szakértők ezrei dolgoztak Kínában. Az 1956 utáni desztálinizáció, a szovjet „békés egymás mellett élés” politikája és a kínai „nagy ugrás” radikalizmusa fokozatosan feszültséget teremtett. A szovjet fél 1960-ban hirtelen kivonta szakértőit Kínából, ami dokumentált esemény; a kínai vezetés ezt a szovjet „revisionizmus” és a nemzeti érdekek elárulásaként értelmezte. A két párt között nyilvános levélváltások, ideológiai viták zajlottak, amelyekben a kínai vezetés a Szovjetuniót „revisionista” hatalomként bélyegezte meg. A vitatott értelmezés szerint a szakítás okai között ideológiai, nemzeti érdek- és személyi ellentétek egyaránt szerepeltek; a történetírásban nincs egyetértés abban, melyik tényező volt a meghatározó.
A határviták 1969-ben fegyveres konfliktushoz vezettek: az Usszuri-folyó menti Zsenbao-szigetnél (orosz nevén Damanszkij-sziget) kínai és szovjet csapatok csaptak össze. Ez a dokumentált esemény a két ország közötti feszültség csúcspontja volt, és a kínai vezetés számára világossá tette, hogy a Szovjetunió komoly katonai fenyegetést jelenthet. Az 1960-as években Kína nemzetközileg elszigetelődött: az ENSZ-ben a Kínai Köztársaság (Tajvan) képviselte Kínát, és a Kínai Népköztársaságnak a szocialista táboron kívül kevés diplomáciai kapcsolata volt. A helyzet 1971-ben változott meg, amikor az ENSZ Közgyűlése a 2758. számú határozatával a Kínai Népköztársaságot ismerte el Kína egyetlen törvényes képviselőjeként. Ez a dokumentált döntés a tajvani kormányt kizárta a világszervezetből. A következő évben, 1972 februárjában Richard Nixon amerikai elnök Pekingbe látogatott, és Mao Ce-tunggal, valamint Csou En-laj miniszterelnökkel tárgyalt. A sanghaji kommüniké aláírása dokumentált tény; ebben az Egyesült Államok elismerte, hogy „egy Kína van”, és Tajvan Kína része, bár a konkrét megfogalmazás kétértelmű maradt. Ez a nyitás a szovjetellenes egyensúlyozás jegyében történt, és Kína fokozatos visszatérését jelentette a nemzetközi porondra, de a kapcsolatok normalizálása csak 1979-ben, Mao halála után zárult le.
Mao halála 1976. szeptember 9-én dokumentált tény. A gyász időszaka után a hatalmi harc a „Négyek bandája” – Mao felesége, Csiang Csing és társai – letartóztatásával zárult 1976 októberében. A letartóztatást Hua Kuo-feng, Mao kijelölt utódja és a párt más vezetői hajtották végre; ez dokumentált esemény. A kulturális forradalom hivatalos lezárása és a „reform és nyitás” politikájának előkészítése Teng Hsziao-ping visszatérésével vált véglegessé az 1978 decemberi harmadik plénumon. Mao szerepének hivatalos értékelését az 1981. júniusi párthatározat, a „Történelmi határozat a párt 1949 utáni történetének néhány kérdéséről” rögzítette. Ez a dokumentum emlékezetpolitikai állítás, nem független történeti elemzés: Mao érdemeit és hibáit egyaránt elismeri, és azt a hivatalos álláspontot közvetíti, hogy Mao „70 százalékban helyes, 30 százalékban téves”. Ezt a számszerű értékelést a párt politikai döntése, nem pedig történeti kutatás eredménye.
A Mao-korszak mérlege a történetírásban ma is vitatott. A hivatalos kínai történetírás Mao szerepét elsősorban a nemzeti felszabadítás, az államépítés és a modernizáció vezetőjeként hangsúlyozza, miközben a nagy ugrás és a kulturális forradalom hibáit részben elismeri. A nyugati kutatók egy része a korszakot a totalitárius rendszerek közé sorolja, mások a társadalmi átalakulás összetettségére hívják fel a figyelmet. A kínai emigráns szerzők és a túlélők visszaemlékezései gyakran a személyes szenvedést és a rendszer embertelenségét állítják középpontba. A könyv ezen álláspontokat nem teszi a sajátjává, hanem bemutatja az eltérő értelmezéseket, és hangsúlyozza, hogy a dokumentált tények, a becslések és az emlékezetpolitikai állítások közötti különbségtétel elengedhetetlen a korszak megértéséhez. A Mao-korszak egyszerre volt a kínai állam megerősödésének és a tömeges szenvedésnek az időszaka; a két szempont együttes vizsgálata nélkül a mérleg egyoldalú marad.
A Mao-korszak történetének elsődleges forrásai közé tartoznak a párt- és állami határozatok, a KKP Központi Bizottságának dokumentumai, Mao Ce-tung válogatott művei, a hivatalos statisztikai évkönyvek, valamint a helyi levéltárak anyagai. Ezek hozzáférhetősége erősen korlátozott: a nagy ugrás és a kulturális forradalom helyi iratai gyakran megsemmisültek, vagy a kutatók számára nem nyitottak meg. A hivatalos statisztikák módszertana gyakran nem átlátható, és az adatgyűjtés a politikai kampányok idején torzult. A túlélői visszaemlékezések, az emigráns beszámolók, a külföldi újságírók jelentései és a nyugati kutatók demográfiai modelleken alapuló becslései fontos kiegészítő források, de mindegyikük sajátos elfogultsággal bír. A felelősség kérdése – Mao személyes szerepe, a kollektív döntéshozatal, a helyi káderek és a tömegek részvétele – a történetírásban vitatott. A hidegháborús „totalitarizmus” fogalma politikai töltetű, ezért a szöveg kerüli az egyoldalú minősítést, de a dokumentált elnyomást és erőszakot nem hallgatja el. A pontos áldozatszámok hiánya nem véletlen: a kínai állam a mai napig nem tette közzé a nagy ugrás és a kulturális forradalom halálos áldozatainak teljes körű, ellenőrizhető statisztikáját.
A Kínai Népköztársaság első negyedszázada Mao Ce-tung vezetésével a központosított állam kiépítésének, a gyors iparosításnak, a tömeges oktatási és egészségügyi kampányoknak, valamint a nők jogi helyzetét javító intézkedéseknek az időszaka volt. Ugyanakkor a nagy ugrás éhínsége, a kulturális forradalom erőszakja, a politikai tisztogatások és a munkatáborok emberek millióinak szenvedést okoztak. A nemzetközi porondon Kína kezdetben a szovjet tömb szövetségese volt, majd az ideológiai és nemzeti érdekkülönbségek miatt elhidegült a Szovjetuniótól, és az 1960-as években elszigetelődött. Az 1971-es ENSZ-elismerés és Nixon 1972-es látogatása a nyitás kezdete volt. Mao 1976-os halála után a Négyek bandája letartóztatása és Teng Hsziao-ping reformpolitikája lezárta a maoista korszakot, de annak értékelése a mai napig vitatott.