A 2000 és 2026 közötti időszak Kína történetében a gyors gazdasági integráció, a globális nagyhatalommá válás és a belpolitikai ellentmondások egyidejű kiéleződésének korszaka. Az 1990-es évek végén a reform és a nyitás politikája megszilárdította a pártállam hatalmát, ugyanakkor a jövedelmi egyenlőtlenségek, a vidéki–városi szakadék és a politikai elnyomás ellentmondásai tovább mélyültek. A 2000-es évek elején a kínai vezetés a világgazdasági beilleszkedésben látta a fejlődés útját; az évtized második felétől azonban a növekedés társadalmi és környezeti költségei, a 2010-es évektől pedig a Hszi Csin-ping (Xi Jinping) nevével fémjelzett hatalomkoncentráció és a külpolitikai nyomulás vált meghatározóvá. Az alábbi alfejezet a korszak gazdasági, politikai és nemzetközi folyamatait tárgyalja, különös tekintettel a vitatott területi kérdésekre, az emberi jogi vitákra és a nagyhatalmi versenyre. Az előzményekről lásd: a Tiananmen-téri események és az 1990-es évek.
Kína 2001. december 11-én, hosszas tárgyalások után csatlakozott a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO). A lépés dokumentált tény, amelyet a kínai kormány a „reform és nyitás” folytatásaként, a nemzetközi gazdasági rendhez való igazodásként kommunikált. A csatlakozás feltételei között szerepelt a vámtarifák fokozatos csökkentése, a külföldi befektetések előtti korlátok lebontása és a szellemi tulajdon védelmének megerősítése. A döntést hosszú belső vita előzte meg: a párt konzervatív szárnya az állami vállalatok és a mezőgazdaság kiszolgáltatottságától tartott, míg a reformerek a versenyképesség növekedését és a technológiai transzfert hangsúlyozták. A WTO-tagságot követően Kína exportja gyors ütemben nőtt; a feldolgozóipari termelés, a külföldi működőtőke beáramlása és a városiasodás felgyorsult. A hivatalos statisztikák szerint a 2000-es években a GDP évi növekedési üteme gyakran meghaladta a 10 százalékot; a pontos adatokat azonban egyes független közgazdászok módszertani szempontból vitatják, mert a helyi önkormányzatok teljesítményértékelése inflálhatta a termelési mutatókat.
A gazdasági növekedés társadalmi következményei ellentmondásosak voltak. A városokban több százmillió vidéki munkás („vándormunkás”) dolgozott alacsony bérekért, gyakran társadalombiztosítás és tartózkodási jogosultság nélkül. A jövedelmi egyenlőtlenség meredeken emelkedett; a Gini-együttható hivatalos becslése 2008 körül 0,49 körül mozgott, ami a jövedelemelosztás jelentős szakadását jelezte (a mutató nagyobb, mint sok fejlett országban, de a módszertan és az adatfelvétel is vitatott). A vidéki Kína mezőgazdasági jövedelmei stagnáltak, miközben az ipari városokban meggazdagodó rétegek fogyasztása látványosan bővült. A környezeti terhelés is fokozódott: a légszennyezettség, a vízhiány és a talajszennyezés a gyors iparosítás kísérőjelensége lett.
A 2000-es évek közepén a kínai vezetés megpróbált válaszolni a társadalmi feszültségekre. A Hu Jintao (Hu Csin-tao) főtitkár és Wen Jiabao miniszterelnök fémjelezte időszakban a hivatalos politika a „tudományos fejlődés” és a „harmonikus társadalom” jelszavait hirdette, amelyek a fenntartható növekedést, a vidék támogatását, az egészségügy és az oktatás fejlesztését ígérték. A rendszer azonban alapvetően őrizte a pártállam politikai monopóliumát: a civil társadalom mozgástere szűk maradt, a független szakszervezetek és érdekvédelmi szervezetek megalakulását nem engedélyezték. A 2007-es tulajdonjogi törvény a magántulajdon védelmét erősítette, de a politikai rendszer változatlansága miatt a jogállami garanciák korlátozottan érvényesültek.
A 2008-as év két nagy eseménye jelképezte a korszak kettős arcát. Augusztusban a pekingi olimpia látványos infrastrukturális és propaganda-siker volt, amely Kína világpolitikai felemelkedését volt hivatva jelképezni. A nemzetközi sajtó azonban beszámolt a játékok alatti fokozott rendőri jelenlétről, a tiltakozók őrizetbe vételéről és a szólásszabadság korlátozásáról. Ugyanebben az évben a szecsuáni földrengés (május 12.) több tízezer embert ölt meg; a hivatalos halálos és eltűnt áldozatok száma meghaladta a 87 ezret, a becslések azonban bizonytalanok a kormányzati adatgyűjtés hiányosságai miatt. A katasztrófa rávilágított a vidéki infrastruktúra, különösen az iskolaépületek szerkezeti gyengeségére, ami a civil társadalomban és a túlélők körében éles bírálatokat váltott ki.
A 2008-as globális pénzügyi válság Kínát is elérte: az exportkereslet visszaesett, több millió munkahely szűnt meg a feldolgozóiparban. A kormány válasza egy körülbelül 4 billió jüanos (akkori árfolyamon mintegy 586 milliárd dolláros) állami beruházási program volt, amely infrastrukturális projektekre, lakásépítésre és ipari kapacitásbővítésre irányult. A program rövid távon stabilizálta a gazdaságot, de hozzájárult a helyi kormányzati adósságok és a túlzott kapacitások felhalmozódásához, amelyek a 2010-es évek végétől súlyosbították a gazdasági kihívásokat. A válságkezelés hivatalos értékelése a kínai állam modellszerű hatékonyságát hangsúlyozta; a kritikai közgazdászok ugyanakkor a beruházások pazarló szerkezetére és a bankrendszer kockázataira figyelmeztettek.
Hszi Csin-ping 2012 novemberében lett a Kínai Kommunista Párt főtitkára, majd 2013 márciusában államelnök. Hatalomra kerülése után a vezetés gyors ütemben centralizálta a döntéshozatalt. Dokumentált tény, hogy a 2013-tól kibontakozó korrupcióellenes kampány több százezer tisztségviselőt érintett, köztük magas rangú pártkatonai vezetőket is. A kampány hivatalos célja a párt legitimációjának megerősítése volt; a kritikusok ugyanakkor rámutattak, hogy a küzdelem egyben a belső riválisok elszigetelésének eszköze is, és a korrupciós ügyekben hozott ítéletek gyakran politikai háttéralkukat tükröznek. A bizonyítékok egy része titkos, ezért a kampány valódi szándékairól és arányosságáról éles vita folyik.
A hatalomkoncentráció intézményi csúcspontját a 2018-as alkotmánymódosítás jelentette, amely eltörölte az államelnök és alelnök korábbi, két ciklusos mandátumkorlátját. A módosítást a Kínai Országos Népi Gyűlés nagy többséggel fogadta el; a hivatalos indoklás szerint a politikai stabilitás és a hosszú távú stratégiai tervezés megköveteli a folytonosságot. A kritikai értelmezés szerint a lépés a személyi hatalom kiépítését szolgálta, és megszüntette a pártállam egyik utolsó formális ellensúlyát. A mandátumkorlát eltörléséről szóló hivatalos dokumentumok léteznek, de a döntéshozatal belső vitái nem publikusak; a külső elemzők a jelekből következtetnek.
A Hszi-korszak ideológiai önértelmezése a „kínai álom” (a nemzeti megújulás ígérete) és az „új korszak” fogalma köré épült. 2017-ben a pártkongresszus beemelte a pártalkotmányba a „Hszi Csin-ping eszmei” irányvonalat, 2018-ban pedig az állami alkotmányba is. A lépés hivatalos indoklása szerint a kínai szocializmus új elméleti rendszeréről van szó, amely a párt vezető szerepét erősíti. A kritikusok személyi kultusz kialakulására figyelmeztettek, amely az 1980-as években kezdett elhatárolódni a Mao Ce-tung (Mao Zedong) körüli egykori személyi kultusztól, és most újra előtérbe került. A személyi kultusz értékelése politikai és ideológiai vita tárgya; a fogalom használata maga is vitatott, mert egyes kutatók szerint a hatalom ritualizálása nem azonos a maoista korszak totális mozgósításával.
A politikai tér szűkülése nemcsak a párton belüli ellenzéket, hanem a civil társadalmat, az ügyvédeket, a tudósokat és a sajtót is érintette. A 2014-es hongkongi esernyőmozgalom utáni években a kínai hatóságok megerősítették az internetes ellenőrzést, a „nagy tűzfal” technológiáját és a közösségi média tartalommoderálását. A biztonsági törvények, a kémkedésellenes jogszabályok és a nemzetbiztonsági felülvizsgálatok széles körben bővítették az állam megfigyelési és büntető jogkörét. A szólásszabadság és a gyülekezési szabadság korlátozását emberi jogi szervezetek dokumentálták; a kínai kormány az intézkedéseket a szuverenitás és a társadalmi stabilitás védelmeként igazolja. A dokumentált tények és a hivatalos indoklás közötti feszültség a korszak egyik legfontosabb vitaterülete.
A kínai külpolitika a 2000-es években alapvetően a nemzetközi status quo elfogadására épült, de a 2010-es évektől Peking aktívabbá vált. A 2013-ban bejelentett Övezet és út kezdeményezés (Belt and Road Initiative, BRI) az eurázsiai infrastrukturális összeköttetés átfogó programja, amely kikötők, vasutak, autópályák, energiahálózatok és digitális folyosók építését finanszírozza több mint száz országban. A kínai kormány a BRI-t a közös fejlődés és a win-win együttműködés platformjaként mutatja be; a kedvezményezett országok, főként Közép-Ázsiában, Dél-Ázsiában és Afrikában, a hiányzó infrastruktúra pótlását remélik tőle. A kritikusok szerint azonban a BRI hitelezési gyakorlata adósságcsapdába sodorhatja a partnerországokat, és Peking geopolitikai befolyását növeli. Az adósságcsapda vádját egyes kínai és nemzetközi kutatók vitatják, hangsúlyozva, hogy a hitelfeltételek tárgyalásosak, és a partnerországok kormányai aktív döntéshozók. A BRI hatásairól szóló tudományos értékelések módszertanilag és ideológiailag is megoszlanak; a témában folyamatos a vita.
A nagyhatalmi verseny a 2010-es évek végétől élesedett, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokkal. A 2018-ban kezdődött kereskedelmi háború keretében az USA több hullámban vetett ki vámokat kínai termékekre, Peking pedig válaszintézkedéseket hozott. A konfliktus hivatalos indoklása az amerikai kormány részéről a kínai szellemi tulajdon megsértése, a technológiai transzfer kikényszerítése és a kereskedelmi mérleg hiánya volt; a kínai kormány az amerikai protekcionizmust és a szabadkereskedelem elveinek megsértését bírálta. A technológiai verseny a Huawei és a 5G hálózatok körül éleződött ki: az USA 2019-től exportkorlátozásokat vezetett be, majd 2022–2023-ban félvezető technológiákra vonatkozó szankciókat, amelyek célja a kínai chipipar fejlődésének lassítása volt. A kínai válasz a „kettős cirkuláció” politikája lett, amely a belső fogyasztás és a technológiai önellátás növelését tűzte ki célul.
A Dél-kínai-tengeri területi viták is a nagyhatalmi vetélkedés színterévé váltak. A 2016-os hágai választottbírósági döntés a kínai követelések egy részét jogilag megalapozatlannak találta; Peking a döntést kezdettől fogva elutasította, és a part menti országokkal folytatott kétoldalú tárgyalásokat részesítette előnyben. A kínai fél mesterséges szigetépítéseket végzett a térségben, ami a nemzetközi közösség egy részének bírálatát váltotta ki. A katonai jelenlét növelése dokumentált, de a pontos szándékok és a jövőbeli forgatókönyvek értelmezése vita tárgya.
Az India és Kína közötti határkonfliktusok szintén kiéleződtek. 2020 júniusában a Galwan-völgyben bekövetkezett összecsapásban dokumentáltan legalább 20 indiai és négy kínai katona halt meg; a pontos áldozatszámok a felek közlése szerint is vitatottak. Az incidens a két ország közötti határvita eszkalációjának csúcspontja volt, amelyet 2021–2024 között tárgyalások és időszakos feszültségek követtek. A határvita hátterében a brit gyarmati korszak által örökölt rendezetlen határvonalak és a modern államok területi követelései állnak.
A Kínai Népköztársaság területi integritás keretében kezeli Tajvant, Hongkongot, Tibetet és Hszincsiangot, ám e területek történeti és politikai helyzete eltérő, és valamennyi érzékeny viták tárgya.
Tajvan. A Kínai Köztársaság (Republic of China) 1949 óta de facto a Tajvani-sziget felett gyakorol fennhatóságot, és nem része a Kínai Népköztársaságnak. A kínai kormány az „egy Kína” elv alapján Tajvant elválaszthatatlan részének tekinti, és a katonai erő alkalmazását sem zárja ki az elszakadás megakadályozása érdekében. A tajvani kormányzat 1949 után demokratikus átalakuláson ment keresztül, és a 2000-es évekre többpárti demokráciává vált; a sziget saját politikai identitása, gazdasági súlya és nemzetközi kapcsolatrendszere fokozatosan alakult. A 2005-ös anti-szecessziós törvény a kínai fél részéről jogi keretbe foglalta a katonai beavatkozás lehetőségét. A 2008–2016 közötti időszakban Ma Ying-jeou tajvani elnök és a pekingi kormány között a feszültség enyhült, és 2015-ben sor került a két vezető találkozójára Szingapúrban, amely az 1949-es polgárháborús szembenállás utáni első csúcstalálkozó volt. 2016 után Tsai Ing-wen elnöksége alatt a feszültség ismét nőtt; Peking a tajvani kormányzat „szeparatista” retorikáját bírálta, Tajpej pedig a kínai katonai nyomásgyakorlást. 2022 augusztusában Nancy Pelosi, az amerikai képviselőház akkori elnökének tajvani látogatása után Peking nagyszabású hadgyakorlatokat tartott a sziget körül, ami a nagyhatalmi vetélkedés egyik legélesebb mozzanata volt. A hivatalos amerikai álláspont az „egy Kína” politikát fenntartva ellenzi a erőszakos újraegyesítést, és a Tajvannal fenntartott nem formális kapcsolatokat fejleszti. A sziget szuverenitási státusza a nemzetközi jogban vitatott; a Kínai Népköztársaság szerint Tajvan csak el nem ismert tartomány, a tajvani kormányzat szerint viszont szuverén államnak tekinti magát. A szöveg e vitát nem dönti el, de a folyamatokat dokumentálja.
Hongkong. Hongkong 1997-ben került vissza Kínához a brit gyarmati uralomból az „egy ország, két rendszer” elve alapján. Az egyezmény 50 éves átmeneti időszakot irányzott elő, amelynek értelmében a város megőrizhette saját jogrendszerét, szólásszabadságát és intézményeit. A 2014-es esernyőmozgalom a választójogi reform követelésével széles körű utcai tiltakozásokat indított, de a kínai kormány elutasította a közvetlen választójog kiszélesítését. A 2019–2020-as tiltakozások az „eltűnő rendőri brutalitás”, a rendőrségi törvény, majd a 2020. június 30-án életbe lépett nemzetbiztonsági törvény ellen irányultak. A nemzetbiztonsági törvény közvetlen hatállyal jött létre, lehetővé tette a kínai állam biztonsági szerveinek jelenlétét, és megkönnyítette a „szeparatizmus”, „felforgatás” és „külföldi beavatkozás” elleni fellépést. A hongkongi törvények értelmében az alapvető jogok korlátozása dokumentált jelenség: független médiumokat zártak be, aktivistákat és ellenzéki politikusokat börtönöztek be, és 2021-ben választási reform szűkítette a jelöltállítás lehetőségeit. A kínai kormány szerint a nemzetbiztonsági törvény a stabilitást és a jogrendet állította helyre; a kritikusok szerint a demokratikus vívmányok felszámolása és a „két rendszer” összeolvadása történt. A nemzetközi jogi megítélés megosztott: egyes államok, például az Egyesült Királyság és az Európai Unió, a törvényt a nemzetközi kötelezettségekkel összeegyeztethetetlennek minősítették.
Tibet. Tibet 1959 óta Kína autonóm területe, ahol a kínai kormány a gazdasági fejlődést, az infrastrukturális beruházásokat és a modernizációt hangsúlyozza. A tibeti buddhista kultúra és identitás védelmének kérdése azonban folyamatos viták forrása. 2008-ban Lhászában és más tibeti területeken zavargások törtek ki, amelyeket a kínai hatóságok erőszakkal fojtottak el; a hivatalos áldozatszámot és az események okait mind a kínai kormány, mind a tibeti emigráns kormány eltérően adja elő. A tibeti emigráns kormány, a dalai láma és a nemzetközi emberi jogi szervezetek a tibeti kultúra eróziójáról, a gyülekezési szabadság korlátozásáról és a politikai elnyomásról beszélnek; a kínai kormány ezt tagadja, és a fejlődés eredményeit emeli ki, például az iskolázottság növekedését, a szegénység csökkentését és a turizmus bővülését. A téma érzékeny, a dokumentált tények és a különböző narratívák egymás mellett léteznek.
Hszincsiang. A legnagyobb vitát a hszincsiangi ujgur és más muszlim közösségek ellen irányuló politikák váltották ki. A 2009-es ürümcsi zavargások után a biztonsági intézkedések fokozatosan szigorodtak. A 2010-es évek végétől a kínai hatóságok a hivatalos megfogalmazás szerint „szakképzési központokat” hoztak létre, amelyekben a kormány állítása szerint a terrorizmus megelőzése és a munkaerőpiaci integráció céljából oktattak embereket. Nemzetközi emberi jogi szervezetek, újságírók és kormányok dokumentáltak azonban olyan körülményeket, amelyeket kényszermunka, tömeges internálás, digitális megfigyelés és a vallási, nyelvi identitás felszámolása jellemez. Az Egyesült Államok kormánya 2021-ben „népirtásnak” minősítette a hszincsiangi politikát; más államok, köztük Kanada, Hollandia és számos nemzetközi szervezet hasonló, bár eltérő jogi minősítést használtak. A kínai kormány a vádakat határozottan tagadja, „de-radikalizációként”, „szakképzésként” és „a stabilitás fenntartásaként” írja le az intézkedéseket, és a nyugati minősítéseket a belügyeibe való beavatkozásnak tekinti. A „népirtás” kifejezés jogi és társadalomtudományi használata is vitatott; egyes kutatók szerint a fogalom alkalmazása a hszincsiangi esetre nem felel meg a nemzetközi jog szigorú definíciójának, ugyanakkor széles körű emberi jogi jogsértéseket dokumentálnak. A könyv nem dönt a minősítés jogosságáról, de bemutatja a vádakat, a bizonyítékokat és a cáfolatokat. A fogvatartottak számáról szóló becslések erősen eltérnek: emberi jogi szervezetek százezres, egyes források akár milliós létszámról beszélnek, míg a kínai kormány a „szakképzésben részt vevők” számát jóval alacsonyabbra teszi; a pontos adat független módon nem ellenőrizhető.
A 2019 decemberében Vuhanban észlelt SARS-CoV-2 vírus okozta COVID-19-járvány alapvetően átírta a korszak második felét. A kínai kormány 2020 januárjában rendkívüli lezárásokat vezetett be, majd a járvány első hulláma után a „zéró COVID” stratégiát alkalmazta: tömeges tesztelést, karanténközpontokat, utazási korlátozásokat és gyors lezárásokat. A hivatalos kínai statisztikák szerint az ország halálozási aránya alacsony maradt; a kritikusok azonban azt állítják, hogy a hivatalos adatgyűjtés módszertana és a halálozási kritériumok változása miatt a valós áldozatszám nehezen becsülhető, és a járvány terjedése hónapokig titokban maradt. A vírus eredete máig vitatott: a Világszervezet (WHO) 2021-es vizsgálata a laboratóriumi balesetet rendkívül valószínűtlennek nevezte, de a természetes átterjedés és a laboratóriumi szivárgás hipotézise közötti vita a politikai feszültségek miatt továbbra sem zárult le. A járványügyi adatok és a kormányzati kommunikáció elemzése erősen átpolitizált; a kínai hatóságok a járványkezelést sikeresnek állítják be, míg a külföldi kritika a késlekedést és az átláthatatlanságot bírálja.
A zéró COVID politika 2022 őszére a gazdasági és társadalmi tűrőképesség határára jutott. November végén több városban – dokumentáltan Vuhanban, majd más településeken – spontán tiltakozások bontakoztak ki az újabb lezárások ellen. A tiltakozások nem követeltek rendszerváltást, de a szigorú járványügyi intézkedések enyhítését sürgették. A kínai hatóságok alig néhány hét alatt, 2023 elején feladták a zéró COVID politikát, ami a fertőzések és a halálozások jelentős, de a hivatalos statisztikákban alulképviselt hullámát indította el. A járvány utáni időszak gazdasági nehézségeihez hozzájárult a fiatalok magas munkanélkülisége, a fogyasztói bizalom megingása és a termelés lassulása.
A gazdasági lassulás a 2020-as évek elején egybeesett a demográfiai fordulattal. Kína hivatalos statisztikái szerint 2022-ben az ország népessége először csökkent az évtizedekben; a termékenységi arány hozzávetőleg 1,3 gyermek/nő alatt volt, ami tartós fogyást vetít előre. 2023-ban az ENSZ és más statisztikák szerint India megelőzte Kínát a világ legnépesebb országaként; a pontos dátum a becslési módszertantól függ, de a tendencia egyértelmű. Az elöregedés, a munkaerőhiány és a nyugdíjrendszer fenntarthatósága a jelenkor egyik legsúlyosabb belső kihívása. A kínai kormány a születések ösztönzésére enyhítette a többgyermekes politikát, de az intézkedések hatékonysága eddig korlátozottnak bizonyult.
A 2020-as évek közepére Kína gazdasági növekedési üteme a korábbi évtizedekhez képest mérséklődött. Az ingatlanpiaci válság, amelynek jelképe a 2021-es Evergrande-fizetésképtelenség, rávilágított a helyi kormányok adósságproblémáira, a túlkínálatos lakáspiacra és a bankrendszer rejtett kockázataira. A hivatalos növekedési adatok évi 4–5 százalék körül mozogtak a 2023–2024-es időszakban, de a független elemzők egy része ennél alacsonyabb ütemet valószínűsít, mert a hivatalos statisztikák módszertanát nem tartják elég transzparensnek. A technológiai szankciók miatt Kína félvezető-ipara kritikus helyzetbe került; az állam jelentős támogatásokat irányított a chipgyártásba, de a fejlett technológiákhoz való hozzáférés korlátozott maradt.
A 2023 utáni időszak fejleményeiről a jelen tankönyv óvatosan fogalmaz. A Hszi Csin-ping 2023-ban újabb elnöki ciklust kezdett, ami a hatalomkoncentráció további intézményesülését jelezte. A külpolitikában Peking továbbra is az USA-val való vetélkedés és a rövid távú stabilizáció között mozgott: gazdasági tárgyalások folytak, de a technológiai szankciók és a tajvani feszültség fennmaradt. A kínai–orosz kapcsolatok a 2022-es ukrajnai háborút követően szorosabbá váltak; Peking nem ítélte el Moszkvát, és kereskedelme Oroszországgal nőtt. A kínai álláspont a háborúval kapcsolatban sajátos: elvben a területi integritás elvét hangoztatja, de a nemzetközi szankciókat nem támogatja, és a tűzszünetet sürgeti. A nyugati országok ezt részben Oroszország támogatásaként értékelik, ami tovább élezi a feszültséget.
A 2024–2026 közötti legfrissebb események pontos dokumentálása a jelen munka keretein belül ellenőrzést igényel, mivel a legújabb források és hivatalos adatok folyamatosan változnak. A 2024-es tajvani elnökválasztás eredménye, a gazdasági adatsorok, a hivatalos politikai dokumentumok és a nemzetközi reakciók átfogó, forrásalapú bemutatása a tankönyv lezárásának időpontjában rendelkezésre álló adatoktól függ. A szöveg ezért a tendenciákat rögzíti, és a konkrét események eredményét nem állítja pontos dátummal; a korszak 2026-os mérlege a jelenlegi állapot szerint a gazdasági lassulás, a demográfiai apály, a politikai kontroll erősödése és a nagyhatalmi vetélkedés tartós krízise.
A korszakról szóló ismeretek forrástípusai erősen eltérnek. A gazdasági statisztikák esetében a Kínai Nemzeti Statisztikai Hivatal hivatalos közlései, a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és az ENSZ adatbázisai állnak rendelkezésre, de a hivatalos kínai adatok módszertani vitái – például a GDP-számítás, a halálozási statisztikák és a foglalkoztatási mutatók – miatt a független kutatók gyakran alternatív becsléseket használnak. A Hszincsianggal kapcsolatos állítások bizonyítéka: műholdfelvételek, kiszivárgott hivatalos dokumentumok, emberi jogi szervezetek interjúi, illetve a kínai kormány cáfolatai. A „népirtás” minősítés jogi és politikai természetű; a fogalom használatát a különböző államok és szervezetek eltérően indokolják. A COVID-19-járvány kezdeti szakaszáról szóló kínai kommunikációt a kormány belső dokumentumai és a későbbi publikációk részben cáfolják, de a teljes kép még nem ismert. A tajvani, hongkongi, tibeti és hszincsiangi események értékelése mélyen átpolitizált; az olvasónak mindig érdemes az egyes állításokat az ellenérdekelt felek forrásaival összevetnie. A legfrissebb, 2024–2026-os fejleményekhez csak ellenőrzött, dátumozott források használata javasolt, mivel a nyilvános adatok frissülnek.
A 2000 és 2026 közötti negyedszázadban Kína gazdasági értelemben a világ második legnagyobb hatalmává nőtte ki magát, ám a növekedés társadalmi, környezeti és politikai ellentmondásai egyre inkább felszínre kerültek. A WTO-csatlakozás és a gazdasági integráció exportvezérelt fellendülést hozott, de a jövedelmi szakadék és a környezeti válság mélyült. A 2012-től megerősödő Hszi Csin-ping-rezsim centralizálta a hatalmat, eltörölte az elnöki mandátumkorlátot, és ideológiai kontrollt vezetett be. A külpolitika offenzívabb lett: az Övezet és út kezdeményezés, a Dél-kínai-tengeri jelenlét, a tajvani katonai nyomás és az USA-val folytatott kereskedelmi-technológiai vetélkedés a nagyhatalmi verseny korszakát nyitotta meg. Hongkongban a nemzetbiztonsági törvény, Tibetben és Hszincsiangban a biztonsági politika feszültségei, a COVID-19-járvány kezelése, az azt kísérő tiltakozások és a gazdasági lassulás mind hozzájárultak a rendszer legitimációs kihívásaihoz. A demográfiai hanyatlás, az ingatlanválság és a technológiai szankciók a korábbi növekedési modell kimerülését jelzik. A korszak értékelése vitatott: a hivatalos kínai narratíva a felemelkedést és a stabilitást hangsúlyozza, a kritikai történetírás a politikai elnyomást, az emberi jogi visszalépéseket és a modell fenntarthatatlanságát emeli ki.