Az 1989-es pekingi Tiananmen-téri tiltakozások és azok katonai leverése a Kínai Népköztársaság történetének egyik legvitatottabb és leginkább terhelt eseménysora. Az 1980-as évek végének diákmozgalma, a reformok megtorpanása, a pártállami vezetésen belüli hatalmi harcok, majd a június 3–4-i katonai beavatkozás olyan törést hozott, amelynek értelmezése azóta is alapvetően megosztja a kínai hivatalos emlékezetpolitikát, a disszidens és túlélői narratívákat, valamint a nemzetközi történetírást. Az 1990-es évek ugyanakkor nem csupán a megtorlás és a politikai kontroll időszaka volt: ekkor mélyült el és vált visszafordíthatatlanná a gazdasági reform, ekkor rögzült a „szocialista piacgazdaság” fogalma, és ekkor kapott alkotmányos védelmet a magántulajdon. E fejezet a két, látszólag ellentétes folyamat – a politikai represszió és a piacosító gazdaságpolitika – együttes történetét tárgyalja 1989 tavaszától az évtized végéig, különös tekintettel a források hiányosságaira és az értelmezési vitákra.
A tiananmen-téri események nem légüres térben alakultak ki. Teng Hsziao-ping (Deng Xiaoping) 1978 után indított reformpolitikája – amelyet az előző fejezet A gazdasági növekedés és a társadalmi átalakulás részletesen tárgyal – látványos gazdasági eredményeket hozott, ugyanakkor mélyülő társadalmi feszültségeket is szült. A mezőgazdasági reformok növelték a paraszti jövedelmeket, a különleges gazdasági övezetek vonzották a külföldi tőkét, de az 1980-as évek második felében az infláció felgyorsult, a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedtek, a pártapparátusban elterjedt a korrupció, és a városi értelmiség egy része a politikai reform elmaradása miatt csalódottá vált. A diákság körében az 1986–1987-es, Hu Jaobang (Hu Yaobang) pártfőtitkár leváltását kísérő tüntetések után is fennmaradt a reform iránti igény, amelyet a hivatalos sajtó „burzsoá liberalizmus” elleni kampányokkal próbált ellensúlyozni.
1989 tavaszán az események gyorsan, több hullámban bontakoztak ki. Április 15-én, Hu Jaobang – a reformszárnyhoz sorolt, 1987-ben menesztett korábbi pártfőtitkár – halála után a pekingi egyetemisták virrasztással és tüntetésekkel emlékeztek meg róla, ami hamar politikai követelésekké alakult. A diákok petíciókat nyújtottak be: a korrupció elleni fellépést, a sajtószabadságot, a politikai párbeszédet és a „burzsoá liberalizmus” elleni kampány leállítását követelték. Április 18-án és 19-én több ezer diák vonult a Tiananmen térre; a mozgalom a következő hetekben országossá vált, és nem csupán diákok, hanem munkások, hivatalnokok, újságírók és értelmiségiek is csatlakoztak hozzá.
A mozgalom csúcspontját a Tiananmen téren fenntartott éhségsztrájk és a hónapokon át tartó tömegtüntetések jelentették. A tiltakozók a demokratikus átalakulás mellett foglaltak állást, de követeléseik nem voltak egységesek: egyesek a kommunista párt reformját, mások a többpártrendszert, megint mások a szovjet típusú nyitást, vagy éppen a gazdasági nehézségek enyhítését kérték. A kormányzat eleinte tárgyalásos megoldást keresett, de a pártvezetésen belül mély megosztottság alakult ki. Csao Cejang (Zhao Ziyang) főtitkár, aki a reformok mérsékelt szárnyához tartozott, párbeszédet sürgetett, míg a keményvonalas vezetők – élükön Li Peng (Li Peng) miniszterelnökkel, valamint a párt idősebb vezetőivel, köztük Teng Hsziao-pinggel – a „rend helyreállítását” szorgalmazták.
Márciusban és áprilisban a tüntetések békés jellegűek voltak, de a rendőrség és a hadsereg bevetésének híre fokozta a feszültséget. Május közepén a szovjet–kínai csúcstalálkozóra Pekingbe érkező Mihail Gorbacsov látogatása idején a tiltakozók a tér közelségét kihasználva nemzetközi figyelmet szereztek. Május 20-án a hadsereg egységeit kivezényelték a fővárosba, de a bevonuló csapatok útját civilek tömegei zárták el, több helyen konfliktus alakult ki, és a katonák egy része visszafordult. A kormányzat ezután statáriumot hirdetett, és június 3–4-én éjszaka a hadsereg harckocsikkal és lőfegyverekkel számolta fel a tömegdemonstrációt. A véres beavatkozás során Pekingben több száz – egyes becslések szerint több ezer – ember vesztette életét; a halálos áldozatok pontos száma a mai napig nem ismert. A letartóztatások, a kivégzések és a kényszervallatások hónapokig tartottak.
A tiananmen-téri események lefolyásának legfontosabb dokumentált tényei – a diákok tömeges jelenléte, az éhségsztrájk, a katonai erő bevetése, a nemzetközi média tudósításai, a nyugati kormányok tiltakozása – széles körben ismertek. Az értelmezések azonban élesen eltérnek. A Kínai Népköztársaság hivatalos álláspontja szerint 1989 tavaszán „ellenforradalmi lázadás” (反革命暴乱) fenyegette a pártállamot, és a hadsereg beavatkozása a „szocialista rend” megvédését szolgálta; ebben a narratívában a halálos áldozatok száma nem szerepel, és a katonai fellépést „rendőri intézkedésként” keretezik. A kínai kormányzat a mai napig nem engedélyezi az események nyilvános, kritikai megemlékezését, és a Tiananmen tér környékét június 4-én fokozott megfigyelés alatt tartja.
A túlélők, a nyugati újságírók, az emberi jogi szervezetek és a külföldi kormányok egy része ezzel szemben „mészárlásként” (massacre), „tiltakozás leveréseként” vagy „katonai erőszakként” írja le a történteket. A halálos áldozatok számát illetően nincs konszenzus: a becslések a hivatalos kínai források által sokáig tagadott, de egyes belső iratokban és túlélői beszámolókban szereplő néhány száz és a nemzetközi emberi jogi szervezetek által emlegetett több ezer fő között mozognak. A „népirtás” kifejezést az eseményekre a történettudomány nem használja, mert a nemzetközi jogi definíció szerint nem etnikai vagy vallási csoport megsemmisítéséről volt szó; a „tömeggyilkosság”, a „katonai erőszak” és a „politikai megtorlás” kifejezések azonban a kritikai irodalomban széles körben használatosak. A könyv ebben a fejezetben a dokumentált tényeket, a különböző minősítéseket és a bizonytalanságokat együtt mutatja be, anélkül hogy bármelyik politikai értékelést kizárólagos igazságként kezelné.
A júniusi beavatkozást átfogó politikai és rendőri megtorlás követte. A hatóságok országszerte letartóztatták a mozgalomban részt vevő diákokat, munkásokat, értelmiségieket és párttagokat; a letartóztatottak egy részét „ellenforradalmi tevékenység” vádjával bíróság elé állították, több tucat embert halálra ítéltek és kivégeztek. A kínai sajtót és az állami médiát szigorú cenzúra alá vonták; a nyugati tudósításokat betiltották, a külföldi újságírókat kiutasították vagy megfigyelték. A pártvezetés a „lelki környezetszennyezés” és a „burzsoá liberalizmus” elleni kampányt újraindította, és a kulturális, oktatási, valamint a médiaszférában politikai szűréseket hajtott végre.
A hatalmi átrendeződés a párt legfelsőbb köreiben már a beavatkozás előtt eldőlt. Csao Cejang főtitkárt májusban gyakorlatilag elszigetelték, júniusban formálisan is leváltották; a későbbi években házi őrizetben élt. Helyébe Csiang Cö-min (Jiang Zemin), Sanghaj korábbi pártfőtitkára lépett, aki a keményvonalasok és a mérsékeltek közötti kompromisszumos jelöltként került a főtitkári székbe, majd 1993-ban államelnök is lett. Teng Hsziao-ping, aki formálisan már nem töltött be vezető tisztséget, továbbra is a legfőbb döntéshozó maradt; 1992-es déli körútja hivatalosan is megerősítette a gazdasági reform iránti elkötelezettséget, miközben a politikai rendszer megváltoztathatatlanságát is hangsúlyozta.
A megtorlás és a politikai kontroll ellenére a gazdasági reformok nem álltak le. Teng 1992-es déli látogatásán – amelyet a kínai hivatalos történetírás a „déli körút” (南巡) néven emleget – a különleges gazdasági övezetekben látott fejlődés alapján a piacosítás felgyorsítására szólított fel. Elítélte a reformot gátló „balos” gondolkodást, és kijelentette, hogy a piac és a terv nem a szocializmus és a kapitalizmus megkülönböztetésének kritériuma. E beszédek nyomán a Kínai Kommunista Párt 1992. őszi XIV. kongresszusán hivatalosan is elfogadták a „szocialista piacgazdaság” (社会主义市场经济) fogalmát, amely a tervgazdaság és a piacgazdaság ötvözését hirdette, a párt által ellenőrzött keretek között. A reform irányvonalának megerősítése a politikai megtorlással párhuzamosan zajlott, ami a kortársak és a későbbi történetírás számára is paradox helyzetet teremtett: a párt politikai monopóliumát erőszakkal fenntartották, miközben a gazdaságban a piaci intézmények és a magántulajdon bővülő teret kaptak.
Az 1990-es években a gazdasági reform két, egymással összefüggő irányban mélyült el. Az egyik a piaci intézmények kiépítése, a másik a tulajdonformák átalakítása volt. A „szocialista piacgazdaság” fogalma a párt hivatalos ideológiájában azt jelentette, hogy az erőforrások elosztásában a piacnak „alapvető szerepet” kell játszania, miközben az állami tulajdonú vállalatok továbbra is a gazdaság „gerincét” alkotják, és a párt a makrogazdasági irányítás, a jövedelemelosztás és a nemzetbiztonság feletti ellenőrzést megtartja. Ezt a kompromisszumos formulát 1993-ban az alkotmány is rögzítette: a „tervgazdaság” kifejezést felváltotta a „szocialista piacgazdaság”, és a magántulajdon jogi védelme fokozatosan bővült.
Az 1990-es évek gazdaságpolitikájának legfontosabb lépései közé tartozott a vállalati reform. Az állami vállalatok egy részét önálló gazdasági társasággá alakították, lehetővé tették a részvénytársasági formát, és megkezdték a veszteséges üzemek leépítését, összevonását vagy privatizációját. A folyamat fájdalmas társadalmi következményekkel járt: több millió állami dolgozó veszítette el munkahelyét, a szociális ellátórendszer – lakás, egészségügy, oktatás – fokozatosan piacosodott, és a jövedelmi egyenlőtlenségek tovább nőttek. A magántulajdon alkotmányos védelme azonban csak fokozatosan, a 2004-es alkotmánymódosításban teljesedett ki, amikor a „polgárok törvényes magántulajdona sérthetetlen” kitételt beemelték a szövegbe; az 1990-es években a magángazdaság inkább a kis- és középvállalkozások, a vidéki háztáji termelés, a külföldi befektetők és a szürkegazdaság formáiban virágzott.
A nyitás tovább folytatódott. A külföldi befektetések beáramlása felgyorsult, újabb városokat és part menti területeket nyitottak meg a külföldi tőke előtt, és Kína csatlakozási tárgyalásai a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO) – amelyek 2001-ben zárultak sikeresen – már az 1990-es években megkezdődtek. A gazdasági növekedés az 1990-es években évente átlagosan 10% körül mozgott – ez statisztikai becslés, amelynek módszertanát a kutatók vitatják, mert a helyi hivatalok korábban hajlamosak voltak felfelé torzítani a termelési adatokat –, és Kína a világ egyik leggyorsabban növekvő gazdaságává vált. A növekedés ugyanakkor ciklikus volt: 1993–1994-ben az infláció meghaladta a 20%-ot, ami a kormányzatot szigorú hitel- és beruházásszűkítésre késztette; 1997–1998-ban az ázsiai pénzügyi válság, valamint a hazai kereslet visszaesése lassította a növekedést, de Kína – a régió több országával ellentétben – nem került fizetésképtelenségi helyzetbe.
A mezőgazdaságban az 1990-es évek kezdetén a háztáji gazdálkodás és a piaci értékesítés tovább bővült, de a vidéki jövedelmek növekedése idővel elmaradt a városokétól. A mezőgazdasági termelői árak stagnálása, a földhasználati jogok bizonytalansága és a helyi önkormányzatok által kirótt adók egyre több parasztot késztettek arra, hogy a városokba vándoroljon. A városi munkaerőpiac fokozatosan megnyílt, de a bevándorló munkások hivatalosan hosszú ideig nem kaptak állandó tartózkodási engedélyt, és a hukou (户籍) rendszer megszilárdította a városi–vidéki megosztottságot. A migráció mértéke az 1990-es években több tízmilliós nagyságrendűvé vált; a pontos statisztikák a regisztráció hiányosságai miatt becslések, és a kortárs demográfusok munkái széles sávban mozognak.
A gazdasági reformok egyik legfontosabb társadalmi következménye a fogyasztói kultúra és a civil társadalom – ha korlátozott formában is – megjelenése volt. A háztartási gépek, később a személyi számítógépek és a mobiltelefonok terjedése új életstílust hozott a városokban; a reklámipar, a divat, a popzene és a kereskedelmi média virágzott. A politikai kontroll azonban mindvégig szigorú maradt: a párt a cenzúra, a médiaellenőrzés, a közigazgatási felügyelet és a büntetőjogi szankciók révén megakadályozta, hogy a gazdasági nyitás politikai pluralizmussá alakuljon. A tiananmen-téri megtorlás után a nyílt politikai ellenzék elszigetelődött, sok aktivista emigrált, a belső tiltakozások pedig a 2000-es évekig szórványosak maradtak.
A tiananmen-téri beavatkozás nemzetközi elszigeteltséget hozott. Az Egyesült Államok, az Európai Közösség tagállamai, Japán és más nyugati országok diplomáciai tiltakozásként felfüggesztették a magas szintű látogatásokat, korlátozták a fegyverexportot, és felfüggesztették a legnagyobb kedvezményes vámelbánást. Az amerikai kongresszus 1992-ben elfogadta a „kínai–amerikai kapcsolatokról szóló törvényt”, amely a kereskedelmi kedvezményeket az emberi jogi feltételekhez kötötte, de az elnöki adminisztráció ezt gyakran felfüggesztette. A szankciók hatása azonban korlátozott volt: Kína továbbra is vonzotta a külföldi befektetéseket, elsősorban a tajvani, hongkongi és délkelet-ázsiai vállalkozók révén, és a nyugati kormányok többsége az 1990-es évek közepére fokozatosan helyreállította a gazdasági és diplomáciai kapcsolatokat.
A külpolitikai fordulatot jelképezte, hogy 1990-ben Kína helyreállította a diplomáciai kapcsolatot Indonéziával, 1991-ben normalizálta viszonyát Vietnammal és Dél-Koreával, 1992-ben pedig a Szovjetunió felbomlása után felvette a kapcsolatot a volt szovjet tagköztársaságokkal. A könyv A hidegháború és a koreai háború című tematikus fejezete részletesen tárgyalja a szovjet–kínai viszony alakulását és a koreai félsziget megosztottságának hatását; itt elegendő annyit rögzíteni, hogy a hidegháború vége Kína számára egyszerre hozott stratégiai bizonytalanságot és új gazdasági lehetőségeket. A Szovjetunió szétesése eltávolította az északi fenyegetést, de egyúttal megerősítette a pártvezetés meggyőződését, hogy a gazdasági reform útját a politikai rendszer megőrzése mellett kell folytatni.
Az 1990-es évek második felében Kína aktívabban lépett fel a nemzetközi intézményekben. 1991-ben csatlakozott az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködéshez (APEC), 1996-ban aláírta a részleges atomcsend-szerződést, és 1997-ben, illetve 1999-ben visszakapta Hongkongot, illetve Makaót – ezekről a folyamatokról a Kína 2000–2026: nagyhatalmi szerep és belső kihívások fejezet szól részletesen. A Tajvannal kapcsolatos feszültség ismételten kiéleződött, különösen 1995–1996-ban, amikor a Kínai Népköztársaság rakétakísérleteket hajtott végre a Tajvani-szorosban, válaszul a tajvani elnökválasztás és a sziget nemzetközi szereplése miatt. A kínai kormány a „háború és béke egyaránt lehetséges” retorikájával nyomást gyakorolt Tajvanra, miközben a gazdasági integráció – a tajvani befektetések a szárazföldön – gyorsan bővült. A könyv a tajvani kérdést a A nacionalista kormányzat és a Kína 2000–2026 fejezetekben is tárgyalja; itt annyit érdemes rögzíteni, hogy az 1990-es években a sziget demokratizálódása és a tajvani identitás erősödése párhuzamosan haladt a kínai kormányzat „egy Kína” politikájának fennmaradásával.
A nemzetközi szankciók emlékezete mindmáig érzékeny pont. A kínai külpolitika az 1990-es évek óta hangsúlyozza a „belső ügyekbe való be nem avatkozás” elvét; az 1989-es szankciókat a kínai hivatalos narratíva a nyugati hatalmak „arcátlanságaként” és a „kínaellenes erők beavatkozásaként” tartja számon. A nyugati történetírás ezzel szemben a szankciókat a demokratikus értékek védelmére irányuló, részben hatástalan és következetlen külpolitikai eszközként értékeli. A két értelmezés közötti feszültség a mai napig jelen van a kínai–nyugati viszonyban.
Az 1990-es évek Kínája mély társadalmi átalakulást élt meg. A gazdasági nyitás, a városiasodás, a fogyasztói társadalom terjedése és a médiapluralizmus látszólagos bővülése mellett a politikai légkör a tiananmen-téri megtorlás után évekig nyomasztó maradt. Az értelmiség egy része öncenzúrához folyamodott; a kritikai gondolkodás a felszínen visszaszorult, de a magánbeszélgetésekben, a szamizdat-irodalomban és a külföldre menekült kínai értelmiségiek írásaiban tovább élt. A tiananmen-téri események emlékezetét a hivatalos nyilvánosságban betiltották; a témát az iskolai tantervekből kihagyták, a sajtóban tilos volt említeni, és az internet korszakának beköszöntével a kínai kormányzat a cenzúra egyik legfontosabb célpontjává tette az 1989-es eseményeket. A túlélők és a külföldi aktivisták viszont minden év június 4-én megemlékezéseket szerveznek, főként Hongkongban, Tajvanon és a nyugati országokban; ezek a megemlékezések a kínai kormányzat számára „külföldi ellenséges erők kínaellenes tevékenységeként” jelennek meg. A két emlékezetpolitika közötti szakadék a mai napig áthidalhatatlan.
Kulturális téren az 1990-es évek a fogyasztói fordulat időszaka volt. A hollywoodi filmek, a dél-koreai popzene, a japán manga és a nyugati divat beáramlása új kulturális nyelvezetet hozott. A városi fiatalok körében a „lázadó” szubkultúrák – rockzene, breaktánc, alternatív művészeti mozgalmak – terjedtek, bár a hatóságok ezeket is megfigyelés alatt tartották. Az irodalomban és a filmművészetben a „sebek irodalma” (伤痕文学) és a „keresési irodalom” hagyománya tovább élt, de a tiananmen-téri élményt közvetlenül feldolgozó művek Kínában nem jelenhettek meg; a legfontosabb alkotások a nyugati kiadóknál vagy a hongkongi emigráns körökben láttak napvilágot.
A társadalmi egyenlőtlenségek növekedése az évtized végére a közbeszéd visszatérő témájává vált. A Gini-együttható – a jövedelmi egyenlőtlenség mérőszáma – az 1990-es években gyorsan emelkedett, és Kína a világ egyik legegyenlőtlenebb társadalmává vált. A hivatalos statisztikák szerint a városi és vidéki jövedelmek közötti különbség megháromszorozódott; a tényleges különbség ennél is nagyobb lehetett, mert a vidéki jövedelmek egy része nem került be a hivatalos adatokba. A szegénység csökkentése azonban vitathatatlan eredmény: a Világbank nemzetközi szegénységi küszöbén élők száma az 1990-es években több százmillióval csökkent, ami a gazdasági növekedésnek köszönhető. Ezt a kettős fejleményt – a tömeges szegénység csökkenése és a relatív egyenlőtlenség növekedése – a történészek a kínai reformfolyamat egyik központi paradoxonjaként tartják számon.
A munkásmozgalom és a civil társadalom helyzete az 1990-es években ellentmondásos volt. A hivatalos szakszervezetek fennmaradtak, de érdekérvényesítő képességük gyenge volt. A magánszektorban a munkavállalók jogai gyakran sérültek; a munkaügyi viták rendezése a helyi hatóságok és a munkáltatók közötti informális alkukon múlott. A vidéki területeken a földelkobzások, az adóterhek és a környezetszennyezés elleni tiltakozások száma nőtt, bár ezek jórészt helyi, nem országos szintű ügyek maradtak. A tiananmen-téri tapasztalat sokáig visszatartotta az embereket az országos politikai szervezkedéstől; az 1990-es évek így a gazdasági individualizmus és a politikai passzivitás korszaka lett.
Az 1989-es eseményekre és az 1990-es évekre vonatkozó forrásadottság erősen egyenetlen. A tiananmen-téri tiltakozásokról rendelkezésre állnak a nyugati újságírók által készített filmfelvételek, fényképek és tudósítások; a BBC, a CNN és más hírügynökségek archívumai máig hozzáférhetők. A túlélők visszaemlékezései – köztük a később nyugatra menekült diákok és értelmiségiek írásai – szóbeli történeti források, amelyek értékesek, de szubjektívak. A kínai belső iratok, pártdokumentumok és bírósági ítéletek egy része csak szivárgásokból, illetve a külföldre juttatott másolatokból ismert; ezek hitelességét a kutatók egy része vitatja. A halálos áldozatok számát illetően nincs hivatalos kínai közlés, és a becslések 200–300 és 2000–3000, egyes túlzó – általában nem igazolt – állítások szerint több tízezer fő között mozognak. A leginkább elfogadott tudományos konszenzus Pekingben néhány száz és legfeljebb egy-kétezer halálos áldozatról szól, de a módszertani alapok hiányosak.
A gazdasági adatoknál a helyzet jobb, de nem problémamentes. A kínai statisztikai hivatal 1990-es évekbeli adatait a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap is átvette, de a kutatók egy része szerint a GDP-növekedési adatok felfelé torzítottak voltak, különösen a helyi hivatalok jelentéseiben. A jövedelmi adatok, a munkanélküliségi statisztikák és a migrációs becslések széles bizonytalansági sávban mozognak; ahol pontos számot közlünk, ott a forrást, az időpontot és a becslés jellegét feltüntettük. A „szocialista piacgazdaság” fogalmának értelmezése körüli viták a mai napig tartanak: egyes kutatók a fogalomban a piaci intézmények fokozatos térnyerését, mások a pártállami irányítás makacs fennmaradását hangsúlyozzák. A „magántulajdon” fogalmának térnyerése mögött meghúzódó jogi és politikai vitákat a nyugati és a kínai jogtörténészek eltérően ítélik meg.
A legnagyobb forráskritikai kihívást éppen a hivatalos kínai emlékezetpolitika és a kritikai narratívák közötti szakadék jelenti. A kínai hivatalos iratok nem adnak hiteles képet a tiananmen-téri eseményekről; a nyugati források pedig gyakran szenvedélyes és politikailag elkötelezett hangvételűek. A könyv ezért minden állításnál igyekszik megkülönböztetni a dokumentált tényt (például a tüntetések megtörténte, a hadsereg bevetése), a régészeti vagy statisztikai becslést (például a halálos áldozatok száma), a szóbeli hagyományt (túlélők beszámolói), a tudományos konszenzust (például a gazdasági növekedés nagyságrendje) és a politikai értékelést (például a „mészárlás” vagy „lázadás” kifejezés). A fejezetben használt fogalmak – „megtorlás”, „represszió”, „piacosítás” – nem pártpolitikai állásfoglalások, hanem a nemzetközi történetírásban bevett, elemző kifejezések.
Az 1989-es tiananmen-téri tiltakozások a Teng Hsziao-ping nevével fémjelzett reformkorszak legmélyebb politikai válságát hozták. A diákok, munkások és értelmiségiek tömegtüntetései a korrupció bírálatával, a politikai reform követelésével és a médiapluralizmus igényével léptek fel; a pártvezetés a hadsereg bevetésével, a mozgalom leverésével és a politikai megtorlással válaszolt. A katonai beavatkozás halálos áldozatainak száma máig vitatott; a hivatalos kínai narratíva „ellenforradalmi lázadásról”, a kritikai történetírás és a túlélői emlékezet „tömeggyilkosságról” vagy „katonai erőszakról” beszél. A megtorlást a politikai kontroll szigorítása kísérte, de a gazdasági reform nem állt le: Teng 1992-es déli körútja után a párt hivatalosan is meghirdette a „szocialista piacgazdaság” programját, bővítette a magántulajdon jogi terét, és folytatta a nyitás politikáját. Az 1990-es években Kína a nemzetközi szankciók ellenére fokozatosan visszaszerezte diplomáciai mozgásterét, felgyorsult a gazdasági növekedés, ugyanakkor a jövedelmi egyenlőtlenségek, a vidéki–városi szakadék és a politikai elnyomás tovább mélyült. A korszak öröksége ellentmondásos: a gazdasági liberalizáció és a politikai monopólium együttélése a mai napig meghatározza Kína fejlődési pályáját.