A 13. század elejétől a 16. század első harmadáig Észak-India politikai keretét a Delhi Szultánság adta, amely nem egyetlen dinasztia folyamatos uralmát, hanem egymást váltó, többnyire iszlám vallású elitek által irányított államalakulatok sorozatát jelenti. A „szultánság” kifejezés tehát gyűjtőfogalom: 1206 és 1526 között a rabszolga (mamlúk), a Haldzsi, a Tugluk, a Szajjid és a Lódi dinasztia uralta Delhit és annak változó kiterjedésű birodalmát. Ugyanebben az időszakban a Dekkán-fennsíkon és a félsziget déli részén olyan regionális hatalmak szerveződtek, mint a hindu dinasztiák által irányított Vidzsajanagara Birodalom vagy az iszlám vallású elitek vezette Bahmani Szultanátus. A korszakot a középkori India egyik legfontosabb átalakulási időszakaként szokás tárgyalni, mert ekkor váltak Észak-India politikai és kulturális életének tartós részévé azok az intézmények, amelyekre később a Mogul Birodalom épült.
A fejezet a Delhi Szultánság mellett a regionális királyságokra is összpontosít, elsősorban a Vidzsajanagara (Vijayanagara) és a Bahmani államra. A kulturális szintézis fogalma itt nem azt jelenti, hogy a különböző vallási és nyelvi hagyományok súrlódásmentesen olvadtak volna össze, hanem azt, hogy a politikai és gazdasági együttélés, a városi udvari kultúra, az építészet, a zene és a vallási mozgalmak olyan új formákat hoztak létre, amelyek már nem kizárólag egyetlen hagyományhoz köthetők.
A Delhi Szultánság kialakulása nem a 13. század elején kezdődő hirtelen esemény, hanem hosszabb, a 8. századig visszanyúló folyamat eredménye. A 8. század elején az Omajjád kalifátus seregei elfoglalták Szindhet, az Indus alsó folyásának vidékét. Ez a hódítás azonban nem vezetett Észak-India tartós iszlám politikai uralmához; a szindhi muszlim jelenlét regionális jelenség maradt. A döntő fordulat a 11–12. században következett be, amikor a mai Afganisztán és Közép-Ázsia területéről kiinduló, iszlám vallású török és perzsa elitek által vezetett hadseregek kezdtek rendszeres hadjáratokat indítani Észak-India síkságai ellen. A Ghaznavida uralkodó, Mahmúd (997–1030) híres indiai hadjáratai elsősorban zsákmányszerző és politikai demonstrációs célokat szolgáltak, nem pedig tartós területi hódítást. A 12. század második felében a Ghurida dinasztia, különösen Muhammad Ghúri, már a meghódított területek megtartására törekedett. Muhammad Ghúri 1192-ben a taraini csatában legyőzte a Csauhán rádzsput uralkodót, Prithviraj Csauhánt; ez a győzelem nyitotta meg az utat a Gangesz-síkság muszlim politikai hódítása előtt. A hódítást követően Muhammad Ghúri hadvezére, Kutb-ud-din Aibak kormányzóként működött Indiában. Miután Muhammad Ghúrit 1206-ban meggyilkolták, Aibak gyakorlatilag független uralkodóként kezdett viselkedni, és ezt az időpontot tekintik a Delhi Szultánság kezdetének.
A korai szultánság elitek szempontjából összetett volt: a hadsereg és az adminisztráció magas rangú tagjai gyakran török vagy más közép-ázsiai eredetű katonai rabszolgák, úgynevezett mamlúkok voltak, akiket felszabadítottak vagy felemelkedtek. A dinasztia elnevezése – rabszolga-dinasztia – ebből a katonai rabszolga hátterből ered, ám ez nem jelentette azt, hogy az uralkodók jogilag rabszolgák maradtak volna. Iltutmis (1211–1236) megszilárdította a szultanátus intézményeit, és 1229-ben elismertette magát a bagdadi kalifával, ami formális iszlám legitimációt adott uralmának. Iltutmis idején a szultánság kiterjedt a Pandzsáb, a Gangesz-síkság és Bengal egy részére, de a hatalom folyamatosan ki volt téve a regionális lázadásoknak és a rádzsput fejedelemségek ellenállásának. A 13. század közepén rövid időre Razia szultána (1236–1240) is uralkodott; a történetírásban gyakran hangsúlyozzák egyediségét, mivel nőként próbált a szultáni trónon maradni, ám uralmát a korabeli elitek egy része nem fogadta el, és rövid időn belül elűzték. A rabszolga-dinasztia utolsó jelentős alakja, Balban (1266–1287) a szultáni hatalom szakrális és rendkívüli jellegét hangsúlyozta, igyekezett a helyi eliteket szorosabban ellenőrizni, és a mongol betörések ellen megerősítette az északnyugati határvidék védelmét.
A 13. század végén a Haldzsi dinasztia vette át a hatalmat. Dzsala-ud-din Haldzsi (1290–1296) uralma alatt a szultánság tovább terjeszkedett. A dinasztia leghíresebb alakja, Ala-ud-din Haldzsi (1296–1316) kiterjedt hadjáratokat vezetett: uralma alatt a Delhi Szultánság seregei mélyen behatoltak a Dekkánba, elfoglalták Devagirit és más regionális központokat, és hadizsákmányt, valamint adót szereztek. Ala-ud-din uralmát a modern történetírás többféleképpen értékeli: egyesek erőskezű központosítóként, mások a gazdasági intézkedések révén a paraszti termelést szigorúan ellenőrző uralkodóként írják le. Az ő idején a szultánság megpróbálta rögzíteni a mezőgazdasági adókat, és a piaci árakat is szabályozta, különösen a főváros, Delhi ellátása érdekében. A mongol betörések ismétlődő fenyegetést jelentettek; a Haldzsi hadsereg több hullámot vissza tudott verni.
A Tugluk dinasztia (1320–1413) időszaka a szultánság legnagyobb kiterjedését hozta, de egyben a belső feszültségek kiéleződését is. Muhammad bin Tugluk (1325–1351) híres kísérletei – például a főváros áthelyezése Deogiriből Daulatabádba, vagy az értékjel nélküli fémpénz bevezetése – a korabeli és későbbi forrásokban gyakran kudarcos, szeszélyes döntésekként jelennek meg. A modern történészek egy része azonban rámutat arra, hogy ezek az intézkedések racionális kísérletek lehettek a birodalom igazgatásának javítására, még ha a gyakorlatban súlyos nehézségeket okoztak is. Muhammad bin Tugluk idején a birodalom magába foglalta a Dekkán jelentős részét, ám a távoli tartományok megtartása egyre költségesebbé vált. 1347-ben a Dekkánban a helyi elitek és katonai parancsnokok fellázadtak, és megalapították a Bahmani Szultanátust, amely tartósan elszakította a Delhi Szultánságtól a félsziget középső részét. A Tugluk korszak későbbi szakaszában, Firuz Tugluk (1351–1388) alatt a szultánság ugyan stabilizálódott, de a korábbi területi kiterjedést már nem tudta visszaállítani. Firuz a források szerint nagy építkezéseket folytatott, csatornákat ásatott, és igyekezett a vallási elitekkel, valamint a helyi muszlim csoportokkal jó viszonyt kialakítani.
1398-ban Timur (Tamerlane) közép-ázsiai hódító elfoglalta és kifosztotta Delhit; a város lakosságát tömeges erőszak sújtotta. A Timur által okozott pusztítás hosszú időre meggyengítette a szultánság központi hatalmát. A 15. században a Szajjid (1414–1451) és a Lódi (1451–1526) dinasztia már csak korlátozott területet tudott ellenőrizni. A regionális hatalmak – a bengáli, a gudzsaráti, a malwai és a dzsaunpuri szultanátus, valamint a rádzsput királyságok – gyakorlatilag önálló politikát folytattak. A Delhi Szultánság hanyatlásának folyamatát az 1526-os panipati csata zárta le, amikor a Timurida Bábur legyőzte Ibrahim Lódit, és ezzel megalapozta a Mogul Birodalom létrejöttét. A Delhi Szultánság tehát nem egyetlen katasztrofális vereség következtében, hanem hosszú, regionális széttagolódási folyamat során veszítette el jelentőségét.
A Delhi Szultánság adminisztrációja a korábbi indiai és az iszlám világból származó elemeket egyaránt felhasználta. A központi hatalom legfontosabb bevételi forrása a mezőgazdasági földadó (kharádzs) volt, amelyet a paraszti termelésre vetettek ki. Az állam a földjövedelmek egy részét katonai szolgálat fejében adta át parancsnokoknak; ezt a rendszert iqtá-nak nevezték. Az iqtá birtokosa nem a föld tulajdonosa volt, hanem a jövedelem beszedésére jogosult katonai elit tagja, aki cserébe fegyvereseket állított ki. A gyakorlatban az iqtá-rendszer a helyi viszonyokhoz alkalmazkodott, és idővel sok birtokos tartósan megpróbálta megőrizni pozícióját, ami a központi hatalom gyengülésének egyik tényezője lett.
A vallási kérdések megítélésében a források és a modern történetírás között jelentős különbségek vannak. A perzsa nyelvű udvari krónikák gyakran hangsúlyozzák a hódítások vallási dimenzióját, és néha a pogány templomok lerombolását az iszlám győzelmeként ábrázolják. A fennmaradt epigráfiai és régészeti adatok szerint a templomrombolások nem minden uralkodó alatt és nem azonos intenzitással fordultak elő. A 13–14. században egyes templomokat valóban megrongáltak vagy kifosztottak, ám a rombolás gyakran a rivális uralkodó politikai presztízsének megtörését, a templomi kincsek megszerzését vagy a terület feletti ellenőrzés demonstrálását szolgálta, nem pedig kizárólag a vallási intolerancia kifejeződését. A hindu lakosság a muszlim jogi hagyomány szerint védett népességnek (dzimma) minősült, ami elméletileg biztosította a vallásgyakorlás lehetőségét, de egyben sajátos fejadót (dzsizját) is előírt. A gyakorlatban a dzsizja kivetése, beszedése és érvényesítése koronként és tartományonként változott.
A 14–15. században a szúfi rendek, különösen a Csiszti rend, fontos szerepet játszottak a helyi társadalommal való kapcsolatépítésben. A szúfi szentek sírjai zarándokhelyekké váltak, és a hívők között hinduk és muszlimok egyaránt előfordultak. A szúfi tanítás a személyes odaadást, a szeretetet és a szertartások belső megtapasztalását hangsúlyozta, ami párhuzamba állítható a hindu bhakti mozgalommal. A bhakti költők – például Kabir, Mirabai vagy a későbbi hagyományban megjelenő Nanak – a közvetlen istenkapcsolatot, a külső rituálék és a merev társadalmi határok bírálatát hirdették. Kabir költészete mind a hindu ortodoxia, mind a muszlim rituális formalizmus ellen irányult, és a belső odaadást állította a középpontba. E mozgalmak nem számolták fel a kasztrendszert, de vallási és társadalmi téren olyan csatornákat nyitottak, amelyek a merev hierarchiákat legalább részben megkérdőjelezték.
A Delhi Szultánság udvarában a perzsa nyelv vált az igazgatás és az irodalom fő eszközévé. Ez nem egyszerűen egy idegen nyelv rákényszerítését jelentette, hanem olyan adminisztratív kultúrát hozott létre, amelyben a perzsa és a helyi nyelvek keveredése új irodalmi formákat eredményezett. A hindusztáni nyelv kialakulása is ehhez a közeghez köthető, bár a nyelvi fejlődés évszázadokon át tartott. Az indo-iszlám építészet első nagy emlékei – a delhi Qutb-komplexum, a Kuvvat-ul-Iszlám mecset és a Qutb minár – a 13. század elején születtek. A minár és a mecset a hódítás politikai és vallási reprezentációját szolgálta, de építészeti elemeiben indiai mesterek munkája is felismerhető. A sír- és palotaépítészet a 14–15. században tovább fejlődött, és a későbbi Mogul építészet előzményévé vált.
A Delhi Szultánság hanyatlásával párhuzamosan a Dekkánban két nagy regionális hatalom emelkedett fel. A Bahmani Szultanátus 1347-ben jött létre, amikor a Delhi Szultánság dekkáni helytartója, Ala-ud-din Bahman Sah kikiáltotta függetlenségét. A Bahmani állam központja kezdetben Gulbarga, később Bidar volt. A szultanátusban az iszlám vallású elitek mellett a helyi hindu katonai és adózó csoportok is részt vettek a hatalomgyakorlásban, bár a vezető pozíciókat általában a perzsa és török származású előkelők foglalták el. A Bahmani udvar a perzsa kultúra mintáját követte, de a Dekkánban kialakult sajátos dekkáni identitás is nyomot hagyott az építészetben és az irodalomban.
A Vidzsajanagara Birodalom alapítása 1336-ra tehető, amikor Harihara és Bukka testvérek a Tungabhadra folyó partján megalapították a fővárost. A birodalom a Dekkán déli részén és a Tamil-földön terjeszkedett, és hamarosan a Bahmani Szultanátus legfontosabb riválisává vált. A Vidzsajanagara uralkodói hindu vallási és politikai hagyományokra támaszkodtak, de államuk nem volt kizárólag hindu; a kereskedelemben és a hadseregben muszlim csoportok is szerepet kaptak. A vidzsajanagarai udvar a templomok, a zarándokhelyek és a regionális elitek támogatásával erősítette legitimitását. A főváros, Vidzsajanagara (a mai Hampi romterülete) a korabeli utazók leírásai szerint hatalmas, gazdag és soknyelvű város volt. A portugál utazók, például Domingo Paes és Fernão Nuniz, a 16. században részletes leírásokat hagytak hátra a város piacairól, ünnepeiről és az uralkodói udvarról; ezek a források értékesek, ám a bennük lévő adatok gyakran becsléseken és külső benyomásokon alapulnak.
A Vidzsajanagara és a Bahmani közötti konfliktus a Dekkán folyóvölgyeinek ellenőrzéséért folyt. A háborúk során a két fél szövetségesei is gyakran változtak; a hindu és muszlim címszavakkal való leegyszerűsítés félrevezető, mert a szövetségi rendszerek átjárták a vallási határokat. A 15. század végén a Bahmani Szultanátus belső feszültségek következtében fokozatosan szétesett, és utódállamai – például Bidar, Berar, Ahmadnagar, Bijapur és Golkonda – vették át a helyét. A Vidzsajanagara Birodalom ugyan túlélte a Bahmani államot, de 1565-ben a talikotai csatában döntő vereséget szenvedett a dekkáni szultanátusok szövetségétől. A csata után a fővárost kifosztották és jelentős részben elpusztították; a dinasztia áthelyezte székhelyét, és a birodalom még évtizedekig fennmaradt lecsökkent formában, de korábbi hatalmát nem nyerte vissza. A talikotai csata következményeit a modern történetírás nem kizárólag vallási ellentétként értelmezi, hanem a dekkáni regionális hatalmak közötti hosszú geopolitikai vetélkedés csúcspontjaként.
A 13–16. századi India gazdasága nem szakadt el a korábbi időszakoktól. A mezőgazdaság továbbra is a társadalom alapját képezte; a termelést a monszun, a folyóvölgyek és a helyi öntözési rendszerek határozták meg. A Delhi Szultánság központi hatalma bizonyos időszakokban igyekezett az adóbevételeket növelni, ami új földek művelésbe vonását és a paraszti közösségekre nehezedő nyomás fokozódását eredményezte. Ugyanakkor a 14. századtól a regionális államok, például Bengal vagy Gudzsarát, saját gazdasági politikát folytattak, és az Indiai-óceáni kereskedelemben növekvő szerepet játszottak. A partvidéki városok – például Kalikut, Kambé vagy a későbbiekben a portugálok által elfoglalt Goa – a fűszer-, textil- és gyöngykereskedelem csomópontjaivá váltak. A portugálok 1498-as érkezése új korszakot nyitott a tengeri kereskedelemben, de a belső szárazföldi hálózatok továbbra is meghatározóak maradtak.
A kulturális szintézis leglátványosabb területe az építészet volt. A Delhi Szultánság emlékei mellett a Bahmani és a dekkáni szultanátusok sír- és palotaépítészete, valamint a vidzsajanagarai templomépítészet egyaránt a helyi hagyományok és az új igények találkozását mutatja. A hindusztáni zene kialakulása is ehhez a korszakhoz köthető: a perzsa udvari zene és a helyi zenei hagyományok ötvöződése új műfajokat és hangszereket hozott létre. Amir Khusrau (1253–1325), aki a Delhi Szultánság udvarában élt, a korai hindusztáni hagyomány egyik kulcsfigurája; nevéhez számos zenei és irodalmi forma kötődik, bár a hagyományok egy része későbbi visszavetítés lehet. Az irodalomban a perzsa mellett a helyi nyelvek is fejlődtek: a bengáli, a hindi dialektusok, a gudzsaráti és a dekkáni urdu a regionális udvarokban és a vallási mozgalmakban kaptak szerepet. A szúfi és bhakti költészet gyakran a mindennapi élet nyelvét használta, és ezzel szélesebb közönséghez jutott el.
A társadalomban a kaszt nem tűnt el, de a politikai és katonai mobilitás új lehetőségeket nyitott. A katonai szolgálat, a kereskedelem és az udvari tisztségek révén egyes csoportok felemelkedhettek, mások viszont kiszorultak a korábbi pozícióikból. A muszlim uralkodók alatt a hindu és a muszlim elitek közötti házassági és szolgálati kapcsolatok nem voltak ritkák, bár a krónikák ezeket eltérő módon ábrázolják. A 15–16. században a szikh vallás kialakulásának korai szakasza is ehhez a közeghez kötődik, de a szikh közösség önálló politikai tényezővé csak később vált.
A 15. század végére a Delhi Szultánság területe a főváros környéki régiókra zsugorodott. A Lódi dinasztia megpróbálta visszaállítani a központi hatalmat, de a rádzsput fejedelemségek, a regionális szultanátusok és a belső lázadások folyamatosan gyengítették. Ilyen körülmények között érkezett a Kabulból kiinduló Bábur, aki 1526-ban a panipati csatában legyőzte Ibrahim Lódit, és ezzel véget vetett a Delhi Szultánság politikai önállóságának. A Mogul Birodalom kialakulása nem törölte el a Delhi Szultánság örökségét: az iqtá-rendszer, a perzsa adminisztráció, a szúfi hálózatok és az indo-iszlám kulturális formák mind tovább éltek, sőt a Mogulok alatt új szintre fejlődtek.
A Delhi Szultánság történetére vonatkozó ismereteink alapvetően három forrástípusból származnak. Az első csoportba a perzsa nyelvű udvari krónikák tartoznak, például Minhaj-i Sziraj Dzsuzdzsani „Tabaqat-i Nasziri” című munkája a 13. századból, Ziauddin Barani „Tarikh-i Firuz Sahi” című krónikája a 14. századból, valamint Firuz Tugluk saját feliratai és Ibn Battúta útleírása. Ezek a szövegek az udvar, a szultánok és a katonai elitek szempontjából íródtak; a hódításokat gyakran isteni rendelésként vagy vallási kötelességként ábrázolják, ezért nem tekinthetők semleges beszámolóknak. A második csoportot a szanszkrit, tamil, telugu és más helyi nyelvű feliratok, irodalmi művek és templomi iratok alkotják. Ezek a vidzsajanagarai és más regionális udvarok működéséről, a földadományokról és a helyi elitek kapcsolatairól adnak képet, de értelemszerűen a helyi uralkodók legitimitását hangsúlyozzák. A harmadik csoportba a régészeti leletek, építészeti emlékek és a numizmatikai anyag tartozik, amelyek a krónikák állításait részben megerősítik, részben árnyalják.
A legnagyobb bizonytalanság a hadjáratok, áldozatok és a lakosság számadatai körül van. A korabeli krónikák gyakran túloznak a hadseregek méretét és a zsákmány nagyságát illetően; a mai történészek ezeket általában retorikai túlzásnak tekintik, és csak hozzávetőleges becslésekkel dolgoznak. A templomrombolások értelmezése vitatott: a modern hindu nacionalista történetírás hajlamos a muszlim uralom egészét idegen erőszakként és vallási üldözésként ábrázolni, míg más történészek a rombolások politikai és gazdasági motivációit emelik ki, és hangsúlyozzák, hogy a mindennapi együttélés, a kereskedelem és a közös vallási terek a korszakban széles körben léteztek. Az iszlám jog szerinti dzimma-státusz gyakorlati érvényesítése szintén nem egységes: egyes uralkodók szigorúbban, mások megengedőbben kezelték a nem muszlim alattvalókat. A Vidzsajanagara és a Bahmani konfliktus vallási jellegének megítélése ugyancsak vita tárgya; a forrásokban a vallási nyelvezet gyakran politikai célokat szolgál.
A Delhi Szultánság kezdő és záró évszámai viszonylag stabilnak mondhatók: 1206 és 1526. A „Delhi Szultánság” megnevezés azonban modern gyűjtőfogalom, amelyet a kortársak nem feltétlenül használtak. A dinasztiák váltakozása, a tartományok leválása és a regionális államok megerősödése miatt a politikai térkép folyamatosan változott; a kronológiai határokat érdemes rugalmasan kezelni.
A Delhi Szultánság (1206–1526) Észak-Indiában olyan politikai keretet hozott létre, amelyben iszlám vallású, gyakran török vagy perzsa hátterű elitek irányították a Gangesz-síkság és a Dekkán egy részét. A szultánság dinasztiái – a rabszolga, a Haldzsi, a Tugluk, a Szajjid és a Lódi – eltérő mértékben tudták központosítani a hatalmat; a birodalom kiterjedése és stabilitása időben változott. A korszakban az iqtá-rendszer, a perzsa adminisztráció, a szúfi hálózatok és a bhakti mozgalmak tartós intézményi és vallási mintákat alakítottak ki. Ugyanekkor a Dekkánban a Bahmani Szultanátus, később utódállamai, valamint a Vidzsajanagara Birodalom saját regionális politikai pályát futott be. A korszak kulturális szintézise – az indo-iszlám építészet, a hindusztáni zene, a perzsa és a helyi nyelvek irodalma – a későbbi Mogul Birodalom számára teremtett alapokat. A Delhi Szultánság bukása után a Mogulok átvették és továbbfejlesztették ezt az örökséget.