A 16. század első felében a Delhi Szultánság örököseként, illetve az annak helyébe lépő regionális hatalmak – a lodik, a gudzsaráti szultánság, a mevári Rádzsput Királyság és a Dekkán államai – vetélkedésében egy új, Közép-Ázsiából érkező hódító, Zahír ad-Dín Muhammad Bábur (1483–1530) alapította meg azt a birodalmat, amelyet utódai, mindenekelőtt unokája, Dzsalál ad-Dín Muhammad Akbar (1542–1605) szerveztek a szubkontinens legerősebb, a kora újkor egyik legnagyobb államalakulatává. Az általuk létrehozott Mogul Birodalom nem csupán katonai hódítások eredménye volt; fennmaradásának és tartósságának kulcsa az a politikai-közigazgatási és vallási-kulturális berendezkedés volt, amelyet Akbar dolgozott ki, és amely lehetővé tette, hogy egy muszlim elit tartósan uralkodjon egy túlnyomórészt nem muszlim, rendkívül sokszínű társadalom felett.
A „mogul” (Mughal) elnevezés a mongol szó perzsa–arab alakjából származik, és arra utal, hogy a dinasztia alapítója vérségi és legitimációs értelemben két nagy közép-ázsiai hódító hagyatékát is magáénak tudhatta: apai ágon Timur Lenktől (Tamerlán), anyai ágon Dzsingisz kántól származott. Bábur, aki a Ferganai-völgyben uralkodó timurida hercegként kezdte pályafutását, ifjúkorát azzal töltötte, hogy visszaszerezze őse, Timur egykori fővárosát, Szamarkandot, ám a várost többször is elveszítette az üzbég Muhammad Sajbáni kánnal szemben. A közép-ázsiai kudarcok után figyelme dél felé, Afganisztán és India irányába fordult: 1504-ben megszerezte Kabult, és innen kiindulva 1519 és 1524 között több portyát, illetve kísérleti hadjáratot vezetett az Indus-völgy északi részére.
A lehetőséget India meghódítására a Delhi Szultánság utolsó évtizedeinek belviszályai teremtették meg. A Lodi-dinasztia utolsó szultánja, Ibráhím Lodi (ur. 1517–1526) számos afgán nemesének bizalmát elveszítette; a lázadó Dúlat Hán Lodi és a mevári Rana Szangha egyaránt Bábur segítségét kérte, abban a hiszemben, hogy a közép-ázsiai hódító csupán zsákmányszerző rajt üt, majd távozik. Bábur azonban saját dinasztikus céljait követte: 1526. április 21-én, a Panipat melletti csatában mintegy 12–15 ezer fős, de tüzérséggel és lőfegyverekkel, valamint a török oszmán hadviselésből ismert szekérvár-taktikával (arabákkal összekötött kocsik mögé helyezett muskétások) felsorakozó seregével megsemmisítő vereséget mért Ibráhím Lodi tekintélyes, ám harcmodorában hagyományos hadseregére. A csata ténye és Bábur győzelme dokumentált tény; a seregek létszámára vonatkozó számok azonban a kortárs emlékiratban (Báburnáme) és a későbbi krónikákban is eltérnek, ezért minden konkrét szám régészeti vagy statisztikai becslésnek tekintendő. Panipat után Bábur gyorsan elfoglalta Delhit és Agrát, kincstárából kifizette seregét, és a pénteki imádságban a maga nevére mondatta a khutbát – ez a szuverenitás iszlám jogi kinyilvánítása volt.
A hódítás azonban még törékeny maradt. 1527. március 16-án, a khanvai csatában Bábur a legerősebb radzsput hatalom, a mevári Rana Szangha koalíciója ellen aratott döntő győzelmet, amelyet a muszlim krónikák a hitetlenek elleni dzsihádként értelmeztek, a radzsput hagyomány pedig a függetlenség elvesztéseként őrzött meg. Ezt követően, 1528–1529-ben a Gangesz-völgy keleti részén felszámolta a megmaradt afgán ellenállást, és rövid hadjáratot vezetett a bengáli afgán szultán ellen is. Amikor 1530-ban meghalt, a „Mogul Birodalom” valójában egy meglehetősen bizonytalan, elsősorban a Gangesz–Jamuná közötti síkságot és az északnyugati határvidéket magába foglaló katonai hódítás volt, nem pedig kiépült közigazgatási struktúra. Bábur emlékirata, a csagatáj török nyelven írt Báburnáme a korszak egyik legjelentősebb elsődleges forrása; belőle nemcsak a hadjáratok, hanem a hódító ízlése, vallási érzülete és a meghódított országról alkotott – gyakran ambivalens – képe is megismerhető.
Bábur fia, Humájun (ur. 1530–1540, majd 1555–1556) örökölte a trónt, de sem apja tekintélyével, sem a katonai elit egységes támogatásával nem rendelkezett. A kelet-indiai afgán hadúr, Sér Sáh Szúri 1539–1540-ben kiszorította őt Indiából; Humájun mintegy tizenöt évet perzsa száműzetésben, a Szafavida sah udvarában töltött, ahonnan Perzsia katonai és kulturális befolyását is magával hozta. 1555-ben ugyan visszaszerezte Delhit, de alig egy évvel később, 1556 januárjában egy balesetben meghalt. A birodalom alapításának tényleges építésze így a trónra lépő ifjú Akbar lett.
Akbar mindössze tizenhárom éves volt, amikor 1556-ban nagykorúvá nyilvánították; a kormányzást az első években a birodalmi háztartás egyik kiemelkedő katonája, Bajram Hán kán régensként irányította. A hatalomátvétel legsúlyosabb próbatétele azonnal bekövetkezett: 1556. november 5-én, a második panipati csatában a mogul haderő legyőzte Hémut, a Szúri-dinasztia utolsó jelentős katonai vezetőjét, aki hindu kereskedőcsaládból származva maga is Delhi ura lett egy rövid időre. E győzelem biztosította, hogy a mogul fennhatóság nem csupán átmeneti epizód. Akbar azonban hamar összetűzésbe került Bajram Hán kánnal, akit 1560-ban nyugdíjba küldött – a kormányzás tényleges irányítását ettől kezdve fokozatosan saját kezébe vette.
Akbar uralkodásának első két évtizede a fokozatos, szinte megszakítás nélküli területi expanzió időszaka. A hódítások sorrendje és mértéke jól ismert az udvari krónikás, Abu l-Fazl Akbarnáme című művéből, amelynek adatait azonban mindig az uralkodói reprezentáció részeként kell olvasni: a krónika utólag igazolta a hódítások szükségességét és az uralkodó isteni kiválasztottságát. Akbar először Észak-Indiát és a radzsput fejedelemségeket hódoltatta: 1561-ben Málva, 1564-ben Gondvána, 1568-ban a stratégiailag kulcsfontosságú Csitorgarh, 1569-ben a szintén radzsput Ranthambhor került mogul kézre. Gudzsarátot 1573-ban szerezte meg, ezzel a mogul állam kijutott az Indiai-óceán északi kereskedelmének egyik legfontosabb partvidékére. A bengáli régió 1576-ban került mogul fennhatóság alá, bár a tartomány teljes meghódítása még évtizedekig tartott; Kasmírt 1586-ban, Szindhet 1591-ben, Beludzsisztánt 1595-ben kebelezték be. Délen, a Dekkánban Akbar már az 1580-as években megkezdte a terjeszkedést, de a tartós hódítás fia, Dzsahángír és unokája, Sáh Dzsahán korára maradt.
A radzsput fejedelemségekkel való viszony külön figyelmet érdemel, mert ez mutatja meg legjobban Akbar politikai stratégiájának rugalmasságát. A khanvai csata hagyománya szerint a radzsputok és a mogulok kibékíthetetlen ellenfelek voltak; a történeti kutatás azonban kimutatta, hogy Akbar tudatosan törekedett a radzsput elit egy részének integrálására. A meghódíthatatlan erődök elleni hadjáratok mellett dinasztikus házasságokat kötött: 1562-ben feleségül vette Amber (a későbbi Dzsajpur) rádzsájának lányát, akitől született a trónörökös, Szalím herceg (a későbbi Dzsahángír). Az ilyen házasságok dokumentált tények; értelmezésük vitatott – egyes történészek a radzsput lojalitás megvásárlásaként, mások a két elit kölcsönös alkufolyamataként írják le őket. Az bizonyos, hogy a radzsput fejedelmek jelentős része megőrizte belső autonómiáját, cserébe katonai szolgálattal tartozott a birodalomnak, és a mogul udvari hierarchia magas rangú tagjaivá vált. Ez a minta – a helyi elitek beépítése a birodalmi struktúrába, ahelyett hogy mindenütt közvetlen mogul közigazgatást vezettek volna be – a Mogul Birodalom egyik legsajátosabb vonása lett.
Akbar uralkodásának második felében, nagyjából az 1570-es évektől került sor arra az intézményi újításra, amely a Mogul Birodalmat a korábbi indiai szultánságoknál sokkal tartósabb állammá tette. A rendszert a történetírás hagyományosan manszabdári rendszernek nevezi, bár a kifejezés maga is a korabeli hivatali nyelvezetből származik. Lényege az volt, hogy minden mogul szolgálatban álló katonai és polgári tisztviselő – a manszabdár – kettős számmal jelzett, személyre szóló rangot kapott: a zát a személyes rangot és fizetséget, a szavár pedig az eltartandó lovaskatonák számát jelölte. A manszabdárok fizetésüket rendszerint nem készpénzben, hanem egy meghatározott földterület adóbevételének beszedési jogaként (dzságír) kapták. A dzságírt elvileg rendszeresen, néhány évente újraosztották, hogy a tisztviselők ne építhessenek ki helyi hatalmi bázist. Ez a rendszer egyfelől katonailag hatékony volt: a birodalomnak állandó, központilag nyilvántartott lovassága és tisztviselői kara volt. Másfelől azonban állandó feszültséget is teremtett, mert a dzságírbirtokosok érdekeltek voltak abban, hogy a rájuk bízott terület adóját rövid távon maximálják, hiszen tudták, hogy a birtokot hamarosan elveszíthetik. A parasztság terheinek növekedése éppen ezért a 17. században a mogul állam egyik legtöbbet vitatott társadalmi kérdése lett.
Az adórendszer gerincét a mezőgazdasági terményadó, a khárádzs vagy a mogul kori indiai szóhasználatban mál képezte. Akbar pénzügyi minisztere, a hindu Todar Mal által kidolgozott, zabt néven ismert rendszer – amelyet először Gudzsarátban és Észak-Indiában vezettek be – a földadót a termőföld minősége, a termény típusa és az elmúlt tíz év átlagtermése alapján, pénzben megállapított kulcs szerint rögzítette. A rendszer kiszámíthatóbbá tette az adóterhet, mint a korábbi, a termést közvetlenül megosztó gyakorlat, ugyanakkor a parasztok a rossz termésű években adósságba sodródhattak. A zabt bevezetésének mértékéről és a paraszti életre gyakorolt hatásáról a történészek vitatkoznak: a mogul állam hatékonyságát méltató irányzat szerint a rendszer a mezőgazdasági termelés növekedését ösztönözte, míg a kritikusabb értelmezés a paraszti létért való küzdelem fokozódó nehézségeit hangsúlyozza. A vita forrása jelentős részben az, hogy a korabeli krónikák és földmérési összeírások a birodalom központját és a jól kiépített tartományokat írják le részletesen; a peremvidékek gyakorlata jóval kevésbé ismert.
A tartományi közigazgatást Akbar egységesítette. A birodalmat 12–15 szúba (tartomány) alkotta, élén a helytartóval (szúbadár), aki mellett a pénzügyi igazgató (díván) és a vallásjogot, illetve a katonai igazságszolgáltatást ellátó tisztségviselők dolgoztak. A hivatali nyelv a perzsa lett, amely az egész Mogul Birodalomban az adminisztráció, az irodalom és az udvari kultúra közvetítőnyelve volt. A perzsa nyelvűség nem csupán gyakorlati eszköz, hanem szimbolikus választás is volt: a Mogul Birodalom ezzel a timurida, közép-ázsiai és perzsa birodalmi hagyományhoz kötötte magát, megkülönböztetve magát a korábbi, indiai gyökerű afgán és török szultánságoktól.
Akbar valláspolitikája a Mogul Birodalom történetének egyik legtöbbet vitatott és legellentmondásosabban értelmezett kérdése. A hagyományos, dicsőítő történetírás – amelynek gyökerei részben már az udvari krónikákba nyúlnak vissza – a „vallási tolerancia” és a „szinkretizmus” aranykorát látta benne; a későbbi, 19–20. századi hindu és muszlim nacionalista történetírások pedig ennek éppen a visszáját vagy a túlhajtását hangsúlyozták. A dokumentált tények azonban ennél árnyaltabbak.
Akbar uralkodásának első évtizedében a valláspolitika még a birodalmi iszlám szokásos keretei között mozgott: a hindu zarándokadót 1563-ban, a nem muszlimokra kivetett fejadót (dzsizja) 1564-ben törölte el. Ez a lépés a hindu alattvalók, különösen a kereskedő- és földbirtokos rétegek jóindulatát célozta; a dzsizja eltörlése azonban nem jelentette a nem muszlimok teljes jogegyenlőségét, csupán a muszlim uralkodó által nyújtott védelem hagyományos ellentételezésének elengedését. 1575-ben Akbar Fatehpur Szikriben felépíttette az Ibadat Khánát („Imaház”), ahol kezdetben muszlim vallástudósok vitatkoztak előtte jogi és teológiai kérdésekről. A vitákba később – a Krónikák szerint az 1580-as évektől – hindu, dzsaina, zoroasztriánus és keresztény (jezsuita, Goából érkezett portugál misszionárius) résztvevőket is meghívtak. A jezsuita missziók látogatása dokumentált tény; a portugál források és a mogul krónikák azonban eltérően értékelik e találkozók célját és eredményét.
Akbar valláspolitikájának legradikálisabb eleme a Din-i Iláhi („Isteni vallás” vagy „Isteni hit”) elnevezésű, 1582 körül bevezetett udvari jellegű tanítás volt. Ennek pontos természete vitatott: egyes történészek új, szinkretista vallásnak tekintik, amelyben iszlám, hindu, zoroasztriánus és más elemek keveredtek; mások szerint inkább egy szűk udvari elit, a császárhoz hű legmagasabb rangú tisztségviselők „tanítványi rendje” volt, amelynek tagjai személyükben hódoltak az uralkodónak. Az udvari krónika, az Akbarnáme és annak enciklopédikus melléklete, az Áin-i Akbari természetesen az uralkodó dicsőítésére íródott, és a Din-i Iláhit a világosság és az isteni vezetés csúcspontjaként ábrázolja; a későbbi ortodox muszlim történetírás viszont elítélte, mint az iszlámtól való eltévelyedést. Akbar maga soha nem mondott le az iszlámról nyilvánosan, de udvarában megszüntette a hagyományos vallási hierarchia kizárólagos tekintélyét: 1579-ben elfogadtatott egy mahzart (jognyilatkozat), amely szerint vallási ellentmondás esetén a császár dönthet. Ez a lépés a vallástudósok háttérbe szorítását és az uralkodói akarat elsőbbségét szolgálta, ezért a konzervatív iszlám körökben komoly ellenállást váltott ki; 1580-ban a bengáli és bihári muszlim elit egy része lázadást is kirobbantott, amelyet Akbar katonailag vert le.
A valláspolitika értelmezésében tehát különbséget kell tenni a dokumentált intézkedések, a hivatalos udvari reprezentáció, a későbbi ortodox iszlám kritika és a modern nacionalista-történetírói projekciók között. A leggyakrabban hangoztatott tézis – miszerint Akbar „minden vallás iránt nyitott, szinte világi uralkodó” lett volna – leegyszerűsítés; politikáját legalább annyira a birodalom sokvallású elitjének integrálása, a vallástudósok hatalmának megtörése és a saját uralkodói karizma központba állítása motiválta, mint a teológiai kíváncsiság. A vallási tolerancia modern fogalmát ezért nem szabad visszavetíteni a 16. századra; Akbar nem a modern értelemben vett vallásszabadságot hirdette meg, hanem egy olyan birodalmi rendet épített, amelyben a különböző vallási közösségek elitei elfogadták a mogul császár fennhatóságát, és ezért cserébe békében élhettek.
A Mogul Birodalom felemelkedése szorosan összefüggött a 16. századi indiai gazdaság és kereskedelem fellendülésével. A belső vámok fokozatos felszámolása, a viszonylagos békés időszakok és a központi adórendszer kialakítása ösztönözte a mezőgazdasági termelést és a piacosodást. A Gangesz–Jamuná síkság városai – Agra, Delhi, Lahor, majd a 17. században Sáh Dzsahán alapította Sáhdzsahánábád (a mai Ó-Delhi) – a birodalom politikai, kulturális és gazdasági központjaivá váltak. A tengeri kereskedelemben a mogul állam kevésbé volt aktív, mint a partvidéki muszlim és hindu kereskedőközösségek; a legfontosabb kikötők, Szúrat, Khambhat és a bengáli partvidék a birodalom fennhatósága alá tartoztak, de a távolsági kereskedelem szervezését elsősorban gudzsaráti, örmény, perzsa és arab, később egyre inkább európai kereskedők bonyolították. A portugál, majd a 17. század elejétől a holland és az angol kelet-indiai társaságok megjelenése a Mogul Birodalom gazdaságának egyik legnagyobb hosszú távú kihívását vetítette előre, bár ennek súlyát a 16. század végén még nem lehetett érzékelni.
A kulturális életben a perzsa udvari kultúra és a helyi indiai hagyományok találkozása határozta meg a korszakot. A történetírás perzsa mintákat követett, az udvari festészet a timurida miniatúrafestészetet ötvözte a hindu, különösen a radzsput festészeti hagyományokkal. A Fatehpur Szikri palotaváros, amelyet Akbar 1571 és 1585 között építtetett, és amelyet alig több mint egy évtizednyi használat után a vízhiány miatt elhagytak, a korszak építészeti újításának, illetve az udvari reprezentáció igényének máig látható emléke. A mogul udvar fényűzése és a városi kultúra gazdagsága azonban nem fedheti el azt a tényt, hogy a birodalom lakosságának túlnyomó többsége falvakban élt, és életét alapvetően a mezőgazdaság, az adófizetés és a helyi hatalmi viszonyok határozták meg.
A Mogul Birodalom felemelkedésére vonatkozó ismereteink elsődleges forrásokban rendkívül gazdagok, de e források természetét és elfogultságát mindig figyelembe kell venni. Bábur Báburnáme című emlékirata az alapítás történetének páratlanul személyes, a szerzői szándékot és a hódító nézőpontját közvetlenül tükröző forrás; katonai részletei és földrajzi megfigyelései dokumentált tényként használhatók, de az indiai társadalomról alkotott, gyakran megvető ítéletei az ő saját közép-ázsiai értékrendjét tükrözik, nem semleges leírást. Akbar korára Abu l-Fazl Akbarnáme és Áin-i Akbari című művei a legfontosabbak; ezek azonban udvari megrendelésre készültek, és az uralkodó bölcsessége, igazságossága és a dinasztia dicsősége köré szerveződnek. A jezsuita misszionáriusok levelezése és beszámolói más, kívülálló nézőpontot adnak, de saját megtérítői érdekeik vezetik őket. A radzsput krónikák és a szóbeli hagyaték a mogul udvari forrásoktól eltérő, gyakran ellenálló emlékezetet őriztek meg. A nagy hódítások és csaták alapvető kronológiája tudományos konszenzus; a seregek létszámára, az adó- és termésadatokra, valamint a paraszti terhek mértékére vonatkozó minden számadat esetében azonban számításba kell venni, hogy azok módszertani becsléseken vagy a célzatos udvari összeírásokon alapulnak. Akbar valláspolitikájának megítélése a legélesebb viták egyike: a források és a modern történetírás egyszerre mutatnak rá az intézkedések dokumentált tényeire és azok eltérő értelmezéseire.
A Mogul Birodalmat Bábur, a timurida és dzsingiszida származású közép-ázsiai hódító alapította 1526-ban, a panipati csatában aratott győzelemmel. Fia, Humájun uralkodásának törékeny időszaka után unokája, Akbar szilárdította meg a birodalmat: észak- és közép-indiai hódításokkal, a radzsput elit egy részének integrálásával, valamint a manszabdári rang- és a dzságír adóbirtok-rendszer kiépítésével létrehozta a szubkontinens legütőképesebb kora újkori államát. Akbar valláspolitikája a hindu zarándokadó és a dzsizja eltörlésével, az udvari vallási vitákkal és a Din-i Iláhi körüli udvari kultusszal a birodalom sokvallású elitjének integrálását és az uralkodói tekintély központba állítását szolgálta; megítélése mind a kortárs, mind a későbbi történetírásban élesen vitatott. A Mogul Birodalom ekkor vált a dél-ázsiai történelem egyik meghatározó, hosszú távú politikai és kulturális keretévé, amelynek intézményei és konfliktusai a későbbi fejezetekben térnek vissza.